 | Az idei augusztus 20-i nagy ünnepség sodró erejét csak fokozta, hogy tavaly mindez elmaradt a járvány tombolása miatt. |
Most megadatott nekünk, hogy mély levegőt vegyünk és összeszedjük magunkat visszalépve a virtuálisból a természetes közegbe, és együtt emeljük fel honfitársainkkal lelkünket, erőt gyűjteni az előttünk álló kihívásokhoz.
Az ezredforduló óta a Törvényhozás Házában található Szent Koronát is sokan meglátogatják ilyenkor. Az Országház kupolatermén átömlő lankadatlan látogatófolyam a legszebb bizonyíték arra, hogy koronánk nem puszta múzeumi tárgy, hanem megmozdít valamit szívünkben.
Sajnos, nem mindenkiében. Voltak és persze vannak is, akik máig sem érik fel ennek a jelentőségét, sőt a koronát akár egyszerűen a királyság fenyegető jelképének vélik. Jellemző az eset, hogy amikor Gyurcsány Ferenc, még miniszterelnökként, bemutatta vendégének, Merkel kancellárnak az Országházat, a Szent Koronánál úgy „mentegetőzött”, hogy szerinte helytelen a királyság emlékét az Országházban őriznünk.
A felháborító szövegeiről elhíresült figura ezt találta mondani: „Az az igazság, hogy én mélyen ellenzem, hogy itt van. Szerintem ez a parlament a köztársaság parlamentje, és nem jó a királyság jelképét ide hozni. A jobboldali konzervatív kormány döntött így, Orbán miniszterelnök úr.”
Nem kíván bővebb kifejtést, hogy ez a felfogás a magyar történelem mélységes félreértése és lebecsülése. Érzéseinkről az értelem szabatos nyelvén nehéz beszélni, de szinte mindenki átéli, hogy hozzánk tartozik, lelki pajzsunk ez a csodálatos ékszer. Annyira, hogy a magyar közjog nem is tárgyként, hanem személyként kezeli. Miért? Mert a mi gondolkodásunkban a teljes hatalom nem adható át esendőségekkel terhelt földi személynek.
Ennek jele volt, hogy Szent István, miután lehető vér szerinti utódát elvesztette, felajánlotta a királyságot az égi Boldogasszonynak. Az így Máriáé lett korona pedig az örökkévalósághoz köti az országot. Ezért van az, hogy a király nálunk nem lehet önmagában a hatalom forrása, a korona működteti azt – vagyis az országot – a vezető és a nemzet együttműködése révén.
Szemben azzal, ahogy a mai világban viszonylagossá válnak elvek és eszmék, a korona öröknek tartott értékrendet képvisel. Kifejezi a magyar történeti alkotmányt, és ezért lényege a folytonosság – és ezt a építkezést már a vérszerződéstől számíthatjuk. A változhatatlan értékek pedig szentek, erre utal a Hartvik-legendában megismételt isteni üzenet: Géza fejedelem látomása és a pápának megjelenő „Isten küldöttje” révén.
A szentség pedig olyan lényeg, ami a földet összeköti az éggel. Tartalmilag megfelel a magyarok természeté-ben meglévő szabadságvágynak is, mert földi hatalmat nem ismerhet el országa fölött. Ez a függetlenségi igény kezdettől megmutatkozik a magyar királyok főkegyúri jogában: döntéseik önálló voltában (akár még az egyház nyomásgyakorlásával szemben is). A szabadság és függetlenség gondolatához hozzátartozik a terület, ahol megvalósulhat. Történeti alkotmányunk szerint az állam vagyona a Szent Korona tulajdona.
Nem forgalomképes, nem adható el. Üzenetének jelentőségét csak akkor tudjuk igazán felfogni, ha azon az országkifosztáson túl, amit a szovjetfüggő gyarmati rendszer megvalósított (és amelyről az utóbbi időben olyan bőségesen tár fel adatokat Borvendég Zsuzsanna), számba próbáljuk venni a rendszerváltozással együtt járó magánosítás visszaéléseit. Az állami vagyon védelmével kapcsolatosan sokszor szándékosan elmulasztott intézkedéseket, joghézagokat.
Az 1988–1990 közötti spontán privatizáció felmérhetetlen kárait és az utána következő, immár intézményes folyamatot, amelyben – egy 2003-ban kiadott ÁSZ-jelentés alapján – akkori értéken 4000 milliárd forint tizenhárom év alatt úgy vált magánvagyonná, hogy szőrén-szálán „eltűnt”. 2007-ben a parlamentben az állami vagyonról szóló vita arról szólt, hogy a maradékot egy úgynevezett Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács tette volna a főtolvajok kezébe részvénytársaság formájában. (Jellemzően e törvény vitáját kétszer is az éjszaka közepére időzítették – egyszer hajnali fél 3-kor és egyszer fél négykor záródott –, nehogy valaki is felfigyeljen rá.)
Ezért mondtam ekkor az Országgyűlésben, hogy az új állami vagyontörvényt őszinte nyelven így kéne nevezni: „gyurcsányi pénzmosoda a közvagyon eltulajdonítására”. És emlékezhetünk a Gyurcsány-kormány idején a nemzeti vagyon kifosztásának kísérletére kirobbant tömeges utcai tiltakozásainkra!
Nos, ebből látható legjobban, hogy mi volt a jelentősége a Szent Koronához fűződő tulajdonjognak.
Mindenképpen elmondhatjuk, hogy a szívünkben működő Szent Korona átsegített történelmünk nehéz időszakain, és megakadályozta közösségünk széttöredezését, felbomlását az ország szétszakítottsága idején és az idegen uralom hosszú századaiban.
A szinte a tudatunk alá ivódott közös szemlélet irányított minket, ezért nem lehetett puszta erőszakkal összetörni a magyar nemzetet. Úgy van, ahogy ezt antikommunista emigráns költőnk, Kecskési Tollas Tibor megfogalmazta: „Még a vérségi kapcsolatnál is fontosabb, szentebb a szellemi összetartozás!”
A magyar gondolkodás különössége itt, Európában érezhetően elüt az általánostól. Ezzel más színt, más megközelítést visz be a fősodorba. Annyi évszázad után sem vesztettük el észjárásunk mellérendelő jellegét. Arany Jánost nem csupán gazdag szókincse miatt, hanem azért is érezzük annyira magyar költőnek, mert kiemelten kedveli a mellérendelt mondatszerkezeteket (miközben hétköznapi beszédünkben egyre inkább terjeszkedik az alárendelés).
Ezzel párhuzamosan társadalmi felfogásunkban is a hűbéri alávetettség szabályai mindig idegenek voltak. Nem a királynak volt koronája, hanem a koronának királya. A közjogi szereplők mellérendeltek voltak, és fogták az egyeduralkodó kezét. Ha kellett, erősítették, ha pedig úgy kellett, akkor fékezték (lásd Aranybulla, ellenállási záradék).
Ezzel lehet kapcsolatos az, hogy a magyar lélek mindig is idegenkedve tekintett a birodalmi álmokra. Tudta, hogy az ország: az otthon, a birodalom legjobb esetben is csak társbérlet. Sok történész szerint a birodalmi gondolkodás terméke az etnikai kizárólagosság ellentéteként az emberiség nagy családja eszméjének megszületése. Azonban Kürosz, Nagy Sándor, Róma birodalmai, akár a moszlim hódítás: elővetíti a korunkban terjeszkedő globalista világállam pályaívét is…
A birodalom mindig sokféle népet bekebelező, terjeszkedésre törekvő uralmi rend. Átgyúrni törekszik a társadalmakat, és új, közös csoportot igyekszik ezekből képezni. Ezért azután „jaj a legyőzöttnek”! S ha sikerül a leigázottak kultúráját eltörölni, akkor következik be az, amit az Egyesült Államokban éppen láthatunk: az alávetettek előbb egyenlő jogokat követelnek, majd a hatalom átvételét. Ezt az összefüggéseket kutató történész, Yuval Noah Harari így foglalja össze:
„Például amikor a Nyugat-római Birodalom Kr. u. 476-ban összeomlott a germán törzsek hódításának hatására, a numantiaiak, arvernusok, helvétek, szamniszok, luzitánok, umberek, etruszkok és a rómaiak által leigázott többi sok száz elfeledett nép nem emelkedett ki a birodalom elszenesedett romjai közül, mint Jónás a cethal gyomrából.
Egyikük sem maradt meg. Azoknak az embereknek, akik e nemzetek tagjaiként azonosították magukat, a saját nyelvüket beszélték, a saját isteneikhez imádkoztak és a saját mítoszaikat és legendáikat mesélték, a biológiai leszármazottai már rómaiként gondolkoztak, beszéltek és imádkoztak.”
Mint egy kisebb méretű emberi közösség – a magyar – tagja, tapasztalom és átélem, hogy ezek a szervesen alakult társadalmak értéket hordoznak. Az állatvilágban ma már tudjuk, hogy a fajok számának csökkenése nagy kárt okoz. Az emberi kultúra sokszínűségét is ostobaság lerombolni. Természetesen elfogadható, hogy vannak összemberi célok. Ilyen például az éghajlatváltozás vagy a népesedési ár-apály kezelése.
Ám azt, hogy egy távoli központ megfelelőbben nyúlna bajainkhoz, mindenki számára érezhetően, erősen cáfolja az EU zűrzavaros migrációs politikája és járványkezelési kísérlete. Az országok közötti együttműködés fontos lehet a vitákban a békés megoldások keresése végett és általában a politikai határokon átnyúló ügyek esetében, de a döntéshozatal messzire vitele rossz és lassú működést eredményez.
Csurka István már 1998-ban meglátta a népességátrendeződés veszélyét, és jelezte olyan pontosan, ahogy sok vezető nyugati politikus ma sem: „Ez a kor, amelyben élünk és különösen az, ami ránk következik a jövendő században, a népvándorlás kora. A színes bőrű, mérhetetlen szegénységben élő, de viharosan szaporodó népek keletről nyugatra, délről északra vándorolnak. A nemzetközi nagytőke és a bankok elősegítik ezt a népvándorlást, mert ez az érdekük.”
Az előttünk tornyosuló kihívást Koltai Gábor – az István, a király rockopera egyik megalkotója – egy Kossuth rádióbeli beszélgetésben így fogalmazta meg:
„Hatalmas nagy kérdés az, hogy – és ezt István és az Árpád-ház nagyszerűen megoldotta – belesimulunk egy világfolyamba hasztalanul és felolvadunk-e benne, vagy pedig sikerül erőteljes, világos, ránk jellemző, öntudatos magatartással megteremteni egy magyar világot és önálló, jeles tényezőként megjelenni. ”
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
Az ezredforduló óta a Törvényhozás Házában található Szent Koronát is sokan meglátogatják ilyenkor. Az Országház kupolatermén átömlő lankadatlan látogatófolyam a legszebb bizonyíték arra, hogy koronánk nem puszta múzeumi tárgy, hanem megmozdít valamit szívünkben.
Sajnos, nem mindenkiében. Voltak és persze vannak is, akik máig sem érik fel ennek a jelentőségét, sőt a koronát akár egyszerűen a királyság fenyegető jelképének vélik. Jellemző az eset, hogy amikor Gyurcsány Ferenc, még miniszterelnökként, bemutatta vendégének, Merkel kancellárnak az Országházat, a Szent Koronánál úgy „mentegetőzött”, hogy szerinte helytelen a királyság emlékét az Országházban őriznünk.
A felháborító szövegeiről elhíresült figura ezt találta mondani: „Az az igazság, hogy én mélyen ellenzem, hogy itt van. Szerintem ez a parlament a köztársaság parlamentje, és nem jó a királyság jelképét ide hozni. A jobboldali konzervatív kormány döntött így, Orbán miniszterelnök úr.”
Nem kíván bővebb kifejtést, hogy ez a felfogás a magyar történelem mélységes félreértése és lebecsülése. Érzéseinkről az értelem szabatos nyelvén nehéz beszélni, de szinte mindenki átéli, hogy hozzánk tartozik, lelki pajzsunk ez a csodálatos ékszer. Annyira, hogy a magyar közjog nem is tárgyként, hanem személyként kezeli. Miért? Mert a mi gondolkodásunkban a teljes hatalom nem adható át esendőségekkel terhelt földi személynek.
Ennek jele volt, hogy Szent István, miután lehető vér szerinti utódát elvesztette, felajánlotta a királyságot az égi Boldogasszonynak. Az így Máriáé lett korona pedig az örökkévalósághoz köti az országot. Ezért van az, hogy a király nálunk nem lehet önmagában a hatalom forrása, a korona működteti azt – vagyis az országot – a vezető és a nemzet együttműködése révén.
Szemben azzal, ahogy a mai világban viszonylagossá válnak elvek és eszmék, a korona öröknek tartott értékrendet képvisel. Kifejezi a magyar történeti alkotmányt, és ezért lényege a folytonosság – és ezt a építkezést már a vérszerződéstől számíthatjuk. A változhatatlan értékek pedig szentek, erre utal a Hartvik-legendában megismételt isteni üzenet: Géza fejedelem látomása és a pápának megjelenő „Isten küldöttje” révén.
A szentség pedig olyan lényeg, ami a földet összeköti az éggel. Tartalmilag megfelel a magyarok természeté-ben meglévő szabadságvágynak is, mert földi hatalmat nem ismerhet el országa fölött. Ez a függetlenségi igény kezdettől megmutatkozik a magyar királyok főkegyúri jogában: döntéseik önálló voltában (akár még az egyház nyomásgyakorlásával szemben is). A szabadság és függetlenség gondolatához hozzátartozik a terület, ahol megvalósulhat. Történeti alkotmányunk szerint az állam vagyona a Szent Korona tulajdona.
Nem forgalomképes, nem adható el. Üzenetének jelentőségét csak akkor tudjuk igazán felfogni, ha azon az országkifosztáson túl, amit a szovjetfüggő gyarmati rendszer megvalósított (és amelyről az utóbbi időben olyan bőségesen tár fel adatokat Borvendég Zsuzsanna), számba próbáljuk venni a rendszerváltozással együtt járó magánosítás visszaéléseit. Az állami vagyon védelmével kapcsolatosan sokszor szándékosan elmulasztott intézkedéseket, joghézagokat.
Az 1988–1990 közötti spontán privatizáció felmérhetetlen kárait és az utána következő, immár intézményes folyamatot, amelyben – egy 2003-ban kiadott ÁSZ-jelentés alapján – akkori értéken 4000 milliárd forint tizenhárom év alatt úgy vált magánvagyonná, hogy szőrén-szálán „eltűnt”. 2007-ben a parlamentben az állami vagyonról szóló vita arról szólt, hogy a maradékot egy úgynevezett Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács tette volna a főtolvajok kezébe részvénytársaság formájában. (Jellemzően e törvény vitáját kétszer is az éjszaka közepére időzítették – egyszer hajnali fél 3-kor és egyszer fél négykor záródott –, nehogy valaki is felfigyeljen rá.)
Ezért mondtam ekkor az Országgyűlésben, hogy az új állami vagyontörvényt őszinte nyelven így kéne nevezni: „gyurcsányi pénzmosoda a közvagyon eltulajdonítására”. És emlékezhetünk a Gyurcsány-kormány idején a nemzeti vagyon kifosztásának kísérletére kirobbant tömeges utcai tiltakozásainkra!
Nos, ebből látható legjobban, hogy mi volt a jelentősége a Szent Koronához fűződő tulajdonjognak.
Mindenképpen elmondhatjuk, hogy a szívünkben működő Szent Korona átsegített történelmünk nehéz időszakain, és megakadályozta közösségünk széttöredezését, felbomlását az ország szétszakítottsága idején és az idegen uralom hosszú századaiban.
A szinte a tudatunk alá ivódott közös szemlélet irányított minket, ezért nem lehetett puszta erőszakkal összetörni a magyar nemzetet. Úgy van, ahogy ezt antikommunista emigráns költőnk, Kecskési Tollas Tibor megfogalmazta: „Még a vérségi kapcsolatnál is fontosabb, szentebb a szellemi összetartozás!”
A magyar gondolkodás különössége itt, Európában érezhetően elüt az általánostól. Ezzel más színt, más megközelítést visz be a fősodorba. Annyi évszázad után sem vesztettük el észjárásunk mellérendelő jellegét. Arany Jánost nem csupán gazdag szókincse miatt, hanem azért is érezzük annyira magyar költőnek, mert kiemelten kedveli a mellérendelt mondatszerkezeteket (miközben hétköznapi beszédünkben egyre inkább terjeszkedik az alárendelés).
Ezzel párhuzamosan társadalmi felfogásunkban is a hűbéri alávetettség szabályai mindig idegenek voltak. Nem a királynak volt koronája, hanem a koronának királya. A közjogi szereplők mellérendeltek voltak, és fogták az egyeduralkodó kezét. Ha kellett, erősítették, ha pedig úgy kellett, akkor fékezték (lásd Aranybulla, ellenállási záradék).
Ezzel lehet kapcsolatos az, hogy a magyar lélek mindig is idegenkedve tekintett a birodalmi álmokra. Tudta, hogy az ország: az otthon, a birodalom legjobb esetben is csak társbérlet. Sok történész szerint a birodalmi gondolkodás terméke az etnikai kizárólagosság ellentéteként az emberiség nagy családja eszméjének megszületése. Azonban Kürosz, Nagy Sándor, Róma birodalmai, akár a moszlim hódítás: elővetíti a korunkban terjeszkedő globalista világállam pályaívét is…
A birodalom mindig sokféle népet bekebelező, terjeszkedésre törekvő uralmi rend. Átgyúrni törekszik a társadalmakat, és új, közös csoportot igyekszik ezekből képezni. Ezért azután „jaj a legyőzöttnek”! S ha sikerül a leigázottak kultúráját eltörölni, akkor következik be az, amit az Egyesült Államokban éppen láthatunk: az alávetettek előbb egyenlő jogokat követelnek, majd a hatalom átvételét. Ezt az összefüggéseket kutató történész, Yuval Noah Harari így foglalja össze:
„Például amikor a Nyugat-római Birodalom Kr. u. 476-ban összeomlott a germán törzsek hódításának hatására, a numantiaiak, arvernusok, helvétek, szamniszok, luzitánok, umberek, etruszkok és a rómaiak által leigázott többi sok száz elfeledett nép nem emelkedett ki a birodalom elszenesedett romjai közül, mint Jónás a cethal gyomrából.
Egyikük sem maradt meg. Azoknak az embereknek, akik e nemzetek tagjaiként azonosították magukat, a saját nyelvüket beszélték, a saját isteneikhez imádkoztak és a saját mítoszaikat és legendáikat mesélték, a biológiai leszármazottai már rómaiként gondolkoztak, beszéltek és imádkoztak.”
Mint egy kisebb méretű emberi közösség – a magyar – tagja, tapasztalom és átélem, hogy ezek a szervesen alakult társadalmak értéket hordoznak. Az állatvilágban ma már tudjuk, hogy a fajok számának csökkenése nagy kárt okoz. Az emberi kultúra sokszínűségét is ostobaság lerombolni. Természetesen elfogadható, hogy vannak összemberi célok. Ilyen például az éghajlatváltozás vagy a népesedési ár-apály kezelése.
Ám azt, hogy egy távoli központ megfelelőbben nyúlna bajainkhoz, mindenki számára érezhetően, erősen cáfolja az EU zűrzavaros migrációs politikája és járványkezelési kísérlete. Az országok közötti együttműködés fontos lehet a vitákban a békés megoldások keresése végett és általában a politikai határokon átnyúló ügyek esetében, de a döntéshozatal messzire vitele rossz és lassú működést eredményez.
Csurka István már 1998-ban meglátta a népességátrendeződés veszélyét, és jelezte olyan pontosan, ahogy sok vezető nyugati politikus ma sem: „Ez a kor, amelyben élünk és különösen az, ami ránk következik a jövendő században, a népvándorlás kora. A színes bőrű, mérhetetlen szegénységben élő, de viharosan szaporodó népek keletről nyugatra, délről északra vándorolnak. A nemzetközi nagytőke és a bankok elősegítik ezt a népvándorlást, mert ez az érdekük.”
Az előttünk tornyosuló kihívást Koltai Gábor – az István, a király rockopera egyik megalkotója – egy Kossuth rádióbeli beszélgetésben így fogalmazta meg:
„Hatalmas nagy kérdés az, hogy – és ezt István és az Árpád-ház nagyszerűen megoldotta – belesimulunk egy világfolyamba hasztalanul és felolvadunk-e benne, vagy pedig sikerül erőteljes, világos, ránk jellemző, öntudatos magatartással megteremteni egy magyar világot és önálló, jeles tényezőként megjelenni. ”
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap