Az átlagos hírfogyasztónak is feltűnhetett, hogy gyakoribbá váltak a magas szintű eszmecseréink a török – vagy általánosabb szóval türk – népességű államokkal. Szeptemberben a magyar Országgyűlés elnöke vett részt Kazahsztánban az Eurázsiai Államok Parlamenti Elnökeinek IV. Találkozóján; októberben miniszterelnökünk érkezett Azerbajdzsánba a Türk Tanács ülésére. Érdemes áttekinteni az előzményeket.
Kompországnak lenni sok hátránnyal jár, de van legalább egy előnye is. Az, hogy a kompos ismeri mindkét partot. Esetünkben nemcsak a nyugatit, hanem a keletit is. És ez nem vagy-vagy, hanem is-is. A rendszerfordulókor nem volt kérdéses, hogy ki szeretnénk kötni a nyugati parton. A „Tovarisi konyec” plakát az értetleneknek valami kizárólagosságot sugallt. Nem akarták meghallani Antall József szavait arról, hogy ha a szovjet leveszi kezünkről a bilincset, no, akkor készen állunk egy becsületes kézfogásra. A volt elvtársak ekkor már angolszász vizeken utaztak, ugyanakkora nyelvcsapásokkal, mint korábban Moszkva felé. Sőt, a független magyar kormányt kezdték okolni a keleti gazdasági kapcsolatok romlásáért. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy sem az összeroskadó magyar ipar, sem a kifosztott állam nem tudott látatlanban hitelezni a fizetőképtelenséggel küzdő nagy szomszédnak.
Pedig Magyarország még akkor is törekedett arra, hogy újjáépítse keleti kapcsolatrendszerét. A Szovjetunió felbomlásakor azonnal megkezdtük a kapcsolatépítést Oroszországgal és a szovjet utódállamokkal. Már 1991-ben kormánynyilatkozatban ismertük el a FÁK-tagországokat, és megindítottuk a diplomáciai kapcsolatfelvételt. Két nagy küldöttségünk ment a térségbe 1993-ban: előbb én vittem a minisztériumok, országos intézmények, vezető üzletemberek nagy csapatát Közép-Ázsiába, majd a köztársasági elnök külügyes kísérőjeként tettem az Orosz Föderáció finnugor, baskír és tatár köztársaságaiban kapcsolatfelvevő látogatást, persze nem kihagyva Moszkvát sem.
Egybevéve az Oroszország részéül maradt területet és a leváló köztársaságokat: a szlávok után a legjelentősebb nyelvi tömb a török (tatár), vagyis türk népeké. A Szovjetunió felbomlásáig a Török Köztársaság volt az egyetlen független török nyelvű állam. A függetlenné váló Magyarország erőteljes kapcsolatépítésbe fogott mind Törökországgal, mind az önrendelkezésüket kivívó új köztársaságokkal. A magyar tudomány évszázados eredményei a turkológia területén jól használhatóak voltak ebben a munkában.
Amikor 1992-ben a Külügyminisztériumba kerültem, tapasztalván a Nyugat felé forduló szinte kizárólagos érdeklődést sorainkban – akkor még a NATO- és EU-csatlakozás előtt álltunk –, és ismervén az ugor–török nyelvészeti „háború” miatti idegenkedést a „törökimádattól”, elsősorban azt hangoztattam munkatársaimnak, hogy kutya kötelességünk törődni azokkal az országokkal, ahol a magyarságot népi rokonszenv övezi, mivel ilyen alapra könnyebb építkezni. Hiszen kicsiny és nyitott országunknak szüksége van minden jó barátra.
Ehhez azonban a másik fél tekintetbevétele szükséges. A helyi szokásokat nem értők kinevettek, amikor értékes porcelán helyett atillát ajándékoztam a kazah vezetőknek. Pedig a felkaftánozást mint a másik megtisztelésének módját még a török korból ismerhetjük. Az viszont egyszerűen a köteles tisztelet körébe tartozik, hogy a magyar kormány részéről az 1993-ban váratlanul meghalt Turgut Özal köztársasági elnök sírjára koszorút saját elhatározásból vittem, mintegy a magyar kormány nevében is. Ezek csak példák, de belátható, hogy az ilyen magatartás egyengette az utat egymás felé. Így történt, hogy bár ingyen ajánlottak számukra irodaépületet Bécsben, a kazah nagykövetség mégis Magyarországon hozta létre térségi nagykövetségét. Vagy az, hogy már 1993-ban rendőrségi együttműködésünk alakult ki Törökországgal. Az üzleti kapcsolatok érthetően lassabban formálódtak, hiszen jobban meg kellett ismernünk egymás viszonyait, lehetőségeit. De ebben lökést hozott már 1992-ben, hogy részt vettünk hat török nyelvű köztársaság gazdasági szervezetének ülésén. Ott volt ezen a szegedi egyetem turkológusa, Torma József, későbbi alma-atai nagykövetünk, aki a kazahokkal és kirgizekkel nem oroszul, hanem anyanyelvükön tárgyalt.
Ugyanakkor ez az a terület – a lengyel–magyar mellett –, ahol a hajszálgyökér-kapcsolatok legjobban segítették a politikát. Az oguz–török őshagyomány, a Korkut-mondakör magyarra fordítása (Adorján Imrével együtt) ebben éppenúgy szerepet játszott, mint az Egri csillagok törökre fordítása (Erdal Şalikoğlu). A 2007-ben és 2008-ban kezdeményezett magyar–madjar törzsi gyűlés, majd a kétévenként megtartott „kurultaj” pedig Ázsia legtávolabbi zugába is elvitte a hírünket, mert a nomád hagyomány felélesztése példát adott későbbi nagy rendezvényeknek (többek között a Nomád Világjátékok megszületésének Kirgizisztánban is).
Volt két nagy civil kezdeményezésű lovas út is Magyarországról Kazahsztánba Bencze István kezdeményezésére, történelmi viseletben, sok-sok helyi találkozóval: az Aranyembertől Atilláig (2009) és az Eurázsiai Történelmi Lovas Út (2012). Nem kapott kellő nyilvánosságot, de jelentőségében felbecsülhetetlen volt a Krym Ostrov-féle szkíta kincsek kiállításának megszervezése Magyarországon és Törökországban (Emberek aranyban címmel).
A következő terepet az Országgyűlés révén sikerült megtalálni; természetesen ráerősítve a kormány által 2011-ben meghirdetett keleti nyitás politikájára. A török nyelvű országok együttműködő szervezetei közé tartozik a TURKPA, a türk parlamentek együttműködésének fóruma. A parlamentközi baráti tagozat évtizedes munkájára építve 2013-ban a magyar házelnök, Kövér László a legmagasabb szinten tárgyalhatott Törökországban: fogadta őt nemcsak a nagy nemzetgyűlés elnöke, hanem a miniszterelnök, sőt az államfő is. Rodostóban pedig a Mikes Kelemen parkban ünnepélyesen felhúzták a török zászló mellé a székely lobogót is. Mindez megágyazott annak, hogy 2013 júniusában vendégként részt vehettem Ankarában a Török Nyelvű Országok Parlamenti Közgyűlésének ülésén, s ott török tárgyalási nyelvükön bejelenthettem a magyar Országgyűlés csatlakozási szándékát. Ezt az érintett országok fejei elfogadták, így 2014-ben Bakuban Lezsák Sándort, az Országgyűlés alelnökét már mint a TURKPA egyetlen megfigyelő tagjává választott Magyarország képviselőjét fogadták.
Ezzel viszont megnyílt az út a török nyelvű országok egyéb – gazdasági, politikai, kulturális – együttműködési szervezeteibe való bekapcsolódásunkra. Legmagasabb szinten, a török nyelveket beszélő országok együttműködési tanácsához, a TurkKonhoz pedig több éves munkánk után a kirgíziai Csolpon-Atában Orbán Viktor személyesen fejezte ki csatlakozási szándékunkat. Felvételünk után pedig ez év szeptember 19-én megnyitottuk a Türk Tanács első, Európai Unión belüli képviseleti irodáját Budapesten. Magyarország, ahogy a korábbi századokban kezdeményező volt a turkológiában; ma már nemcsak tudományos, hanem kereskedelmi, gazdasági, oktatási és kulturális téren is erősíti a nagy együttműködést.
Mi a tanulság mindebből a magát sokszor magányosnak érző magyarság számára? A lengyelek esetében a szeretet átlépett a nyelvi korláton; a türk népek esetében nemcsak a nyelvi, de a vallási és társadalmi különbségeket is legyőzi a kölcsönös rokonszenv. Így van értelme bekapcsolódni a globálisnak nevezett világba.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke.
Magyar Hírlap
Pedig Magyarország még akkor is törekedett arra, hogy újjáépítse keleti kapcsolatrendszerét. A Szovjetunió felbomlásakor azonnal megkezdtük a kapcsolatépítést Oroszországgal és a szovjet utódállamokkal. Már 1991-ben kormánynyilatkozatban ismertük el a FÁK-tagországokat, és megindítottuk a diplomáciai kapcsolatfelvételt. Két nagy küldöttségünk ment a térségbe 1993-ban: előbb én vittem a minisztériumok, országos intézmények, vezető üzletemberek nagy csapatát Közép-Ázsiába, majd a köztársasági elnök külügyes kísérőjeként tettem az Orosz Föderáció finnugor, baskír és tatár köztársaságaiban kapcsolatfelvevő látogatást, persze nem kihagyva Moszkvát sem.
Egybevéve az Oroszország részéül maradt területet és a leváló köztársaságokat: a szlávok után a legjelentősebb nyelvi tömb a török (tatár), vagyis türk népeké. A Szovjetunió felbomlásáig a Török Köztársaság volt az egyetlen független török nyelvű állam. A függetlenné váló Magyarország erőteljes kapcsolatépítésbe fogott mind Törökországgal, mind az önrendelkezésüket kivívó új köztársaságokkal. A magyar tudomány évszázados eredményei a turkológia területén jól használhatóak voltak ebben a munkában.
Amikor 1992-ben a Külügyminisztériumba kerültem, tapasztalván a Nyugat felé forduló szinte kizárólagos érdeklődést sorainkban – akkor még a NATO- és EU-csatlakozás előtt álltunk –, és ismervén az ugor–török nyelvészeti „háború” miatti idegenkedést a „törökimádattól”, elsősorban azt hangoztattam munkatársaimnak, hogy kutya kötelességünk törődni azokkal az országokkal, ahol a magyarságot népi rokonszenv övezi, mivel ilyen alapra könnyebb építkezni. Hiszen kicsiny és nyitott országunknak szüksége van minden jó barátra.
Ehhez azonban a másik fél tekintetbevétele szükséges. A helyi szokásokat nem értők kinevettek, amikor értékes porcelán helyett atillát ajándékoztam a kazah vezetőknek. Pedig a felkaftánozást mint a másik megtisztelésének módját még a török korból ismerhetjük. Az viszont egyszerűen a köteles tisztelet körébe tartozik, hogy a magyar kormány részéről az 1993-ban váratlanul meghalt Turgut Özal köztársasági elnök sírjára koszorút saját elhatározásból vittem, mintegy a magyar kormány nevében is. Ezek csak példák, de belátható, hogy az ilyen magatartás egyengette az utat egymás felé. Így történt, hogy bár ingyen ajánlottak számukra irodaépületet Bécsben, a kazah nagykövetség mégis Magyarországon hozta létre térségi nagykövetségét. Vagy az, hogy már 1993-ban rendőrségi együttműködésünk alakult ki Törökországgal. Az üzleti kapcsolatok érthetően lassabban formálódtak, hiszen jobban meg kellett ismernünk egymás viszonyait, lehetőségeit. De ebben lökést hozott már 1992-ben, hogy részt vettünk hat török nyelvű köztársaság gazdasági szervezetének ülésén. Ott volt ezen a szegedi egyetem turkológusa, Torma József, későbbi alma-atai nagykövetünk, aki a kazahokkal és kirgizekkel nem oroszul, hanem anyanyelvükön tárgyalt.
Ugyanakkor ez az a terület – a lengyel–magyar mellett –, ahol a hajszálgyökér-kapcsolatok legjobban segítették a politikát. Az oguz–török őshagyomány, a Korkut-mondakör magyarra fordítása (Adorján Imrével együtt) ebben éppenúgy szerepet játszott, mint az Egri csillagok törökre fordítása (Erdal Şalikoğlu). A 2007-ben és 2008-ban kezdeményezett magyar–madjar törzsi gyűlés, majd a kétévenként megtartott „kurultaj” pedig Ázsia legtávolabbi zugába is elvitte a hírünket, mert a nomád hagyomány felélesztése példát adott későbbi nagy rendezvényeknek (többek között a Nomád Világjátékok megszületésének Kirgizisztánban is).
Volt két nagy civil kezdeményezésű lovas út is Magyarországról Kazahsztánba Bencze István kezdeményezésére, történelmi viseletben, sok-sok helyi találkozóval: az Aranyembertől Atilláig (2009) és az Eurázsiai Történelmi Lovas Út (2012). Nem kapott kellő nyilvánosságot, de jelentőségében felbecsülhetetlen volt a Krym Ostrov-féle szkíta kincsek kiállításának megszervezése Magyarországon és Törökországban (Emberek aranyban címmel).
A következő terepet az Országgyűlés révén sikerült megtalálni; természetesen ráerősítve a kormány által 2011-ben meghirdetett keleti nyitás politikájára. A török nyelvű országok együttműködő szervezetei közé tartozik a TURKPA, a türk parlamentek együttműködésének fóruma. A parlamentközi baráti tagozat évtizedes munkájára építve 2013-ban a magyar házelnök, Kövér László a legmagasabb szinten tárgyalhatott Törökországban: fogadta őt nemcsak a nagy nemzetgyűlés elnöke, hanem a miniszterelnök, sőt az államfő is. Rodostóban pedig a Mikes Kelemen parkban ünnepélyesen felhúzták a török zászló mellé a székely lobogót is. Mindez megágyazott annak, hogy 2013 júniusában vendégként részt vehettem Ankarában a Török Nyelvű Országok Parlamenti Közgyűlésének ülésén, s ott török tárgyalási nyelvükön bejelenthettem a magyar Országgyűlés csatlakozási szándékát. Ezt az érintett országok fejei elfogadták, így 2014-ben Bakuban Lezsák Sándort, az Országgyűlés alelnökét már mint a TURKPA egyetlen megfigyelő tagjává választott Magyarország képviselőjét fogadták.
Ezzel viszont megnyílt az út a török nyelvű országok egyéb – gazdasági, politikai, kulturális – együttműködési szervezeteibe való bekapcsolódásunkra. Legmagasabb szinten, a török nyelveket beszélő országok együttműködési tanácsához, a TurkKonhoz pedig több éves munkánk után a kirgíziai Csolpon-Atában Orbán Viktor személyesen fejezte ki csatlakozási szándékunkat. Felvételünk után pedig ez év szeptember 19-én megnyitottuk a Türk Tanács első, Európai Unión belüli képviseleti irodáját Budapesten. Magyarország, ahogy a korábbi századokban kezdeményező volt a turkológiában; ma már nemcsak tudományos, hanem kereskedelmi, gazdasági, oktatási és kulturális téren is erősíti a nagy együttműködést.
Mi a tanulság mindebből a magát sokszor magányosnak érző magyarság számára? A lengyelek esetében a szeretet átlépett a nyelvi korláton; a türk népek esetében nemcsak a nyelvi, de a vallási és társadalmi különbségeket is legyőzi a kölcsönös rokonszenv. Így van értelme bekapcsolódni a globálisnak nevezett világba.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke.
Magyar Hírlap