 | Az angolszász geopolitika megalapozója, Halford J. Mackinder nevezte „Heartland”-nak (Szívföldnek) az Európa, Ázsia és Afrika alkotta nagy „Világsziget” magterületét |
Azt tanította róla, hogy aki ezt uralja, az a világ ura. Ez így volt Dzsingisz kán idején, és majdnem így lett Sztálin alatt. Ellenszeréül Amerika a világtengerek és bennük szigetként úszó óriási földdarabok alkotta perem-ív felől sikeresen fogta satuba a szárazföldi nagyhatalmat. Az eredményhez azonban szüksége volt Nyugat-Európára és Kínára is, mint egy belső szárazföldi peremív két harapó fogára.
A kétosztatú világrend összeomlásával viszont az erőviszonyok átrendeződőben vannak, s a hagyományos földrajzi megközelítést átszínezi előbb a légtér, majd az űr s legújabban a virtuális tér bekapcsolása a nagy mérkőzésekbe. Ám a szembenállás – úgy látszik – nem múlt el, sőt újraéled.
Míg a mostanit megelőző néhány évszázadban a nyugati, mondhatjuk tengeri népek hatoltak be a Világsziget területeire a nagy haszonszerzés vágyától űzve, és igyekeztek alávetni a világ addig tőlük független részét, addig mára lebomlott ez a rendszer. A nyugati minták elvárása még működik ugyan, de a magunk bőrén is tapasztalhatjuk, hogy az önálló utat keresők hamar szembekerülnek az emberi jogok megsértésének vádjával, sőt szenvednek el gazdasági vagy éppen annál is erőszakosabb megtorlást.
S míg az első világháború előtt Oroszország a nyugati hatalmakhoz számítódott a gyarmatosítási versenyben, utána ennek a rendszernek a lerombolására törekedett a világforradalom fényében. Most pedig az hajtja, hogy kiemelje a harapófogó egyik szárát, Kínát. Szüksége is van erre, mert belátta: a Nyugat győzelmének előfeltétele volt a szovjet–kínai szakítás, és Oroszország Európához való közeledése – vagyis a másik fog megszüntetése – Amerika elszánt ellenállásába ütközik.
Ugyanis a tényleges európai közeledés, Gorbacsov kedvelt Európa Háza hatalmas vetélytársat teremtene az Egyesült Államoknak. Ezért érdeke az amerikai világbirodalomnak a Baltikumban és Lengyelországban a keleti nagy szomszédjukkal szemben meglevő történelmileg jól megalapozott félelem fenntartása, a szembenállás szítása; továbbá a volt vörös birodalom peremterületein a befagyott konfliktusok fenntartása. És a szó szerinti ütközőállam: Ukrajna esendő léte.
Szemben George Friedman jövőképével – ő korunk olyan nagy változásait, mint az iszlám terrorizmus és Kína növekvő világpolitikai szerepe egyszerűen félretolja, mint időszakos, nem meghatározó jelenségeket – az egykori Mennyei Birodalom mai nagyhatalomként továbbra is a fő kihívója az Egyesült Államoknak, s az iszlám a tömeges közel-keleti és afrikai ellenőrizetlen bevándorlás révén ma már belső európai kérdéssé vált.
Apponyi trianoni lényeglátása mára átokká vált. Ő ott azt mondta legyőzőinknek, hogy „Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” Ne legyen így, de látjuk, hogy Nyugat-Európa a vesztébe rohan, s hogy a többnemzetiségű összetétel ürügyén felszabdalt Magyarország ma annak a szemlélője, hogyan válik világrészünk atlanti fele a népcsoportok, vallások és kultúrák viszályainak színterévé. Ha pedig Európa gyenge és megosztott, akkor a világpolitikában legfeljebb eszközként szerepelhet. Jól jelzi ezt az Északi Áramlat körül keletkező botrány: a német–orosz együttműködés kikezdheti a harapófogó nyugati fogát. A keleti pedig már a múlté, kihullott.
Az orosz–kínai együttműködés 2016 óta leginkább a közös hadgyakorlatokban mérhető le, mert ezek során érzékeny információk cseréjére kerül sor. Oroszország védelmi ipara kulcsszerepet játszott a kínai Népi Felszabadító Hadsereg modernizációjában, s a kínai befektetések alapvető jelentőségűek az orosz hadi kutatásban; így az Amerikával folytatott versenyben is az új generációs fegyverzeti technológiákban. Ma már közhely Oroszország hatalmas hozzájárulása a kínai biztonsági építkezéshez. Ezért azután természetes, hogy a politikában is kialakult az együttműködés.
Amikor Szíria vonatkozásában felmerült egy kormányellenes nyugati katonai beavatkozás gondolata, akkor (2018 áprilisában) a kínai védelmi miniszter Moszkvába utazott, és nyíltan kiállt Aszadot támogató orosz szövetségese mellett; a tajvani szorosban pedig katonai demonstrációt tartott. Az orosz–kínai együttműködés később azután jól megmutatkozott abban is, hogy Észak-Koreát még Trump személyes kezdeményezésével sem sikerült új vágányra állítani. A Csendes-óceáni erőviszonyok eleve óvatosságra intenek: míg az Egyesült Államok és szövetségesei számára ez csupán egyike a konfliktuszónáknak, addig Kína haderejének túlnyomó része helyben túlerőben van. Így egy korlátozottnak szánt csapásmérés kiszámíthatóan eredménytelen lenne annak kiszélesítése nélkül. Akkor pedig nehéz megakadályozni általánossá válását. Ez a megfontolás megváltoztatja a hadviselés természetét; előtérbe kerül az információs, a gazdasági és egyéb új harci módszerek bevetése.
Mi, magyarok pedig itt ülünk a kontinentális magterület szívében. A magyar politika számba veszi a földrajzi adottságokat, ezek ugyanis történelmileg a területünket befalni törekvő birodalmak képében szoktak jelentkezni. Az Árpádok szomszédsági politikája Mátyás királyunknál – a tartós oszmán fenyegetés hatására – a térség összefogásának gondolatához jutott el. Akkor a régió szereplői dinasztikus alapon igyekeztek közös erőt teremteni; ma pedig a birodalmak közötti tér országainak visegrádi együttműködése biztosíthatja az itt élő népek érdekérvényesítését.
A Trianon szülte leszámolósdi helyére a belviszályok önfeladás nélküli (!) meghaladásának igénye került törekvéseink homlokterébe. Hogy ez mennyire nehéz, azt legjobban az ukrán szomszédságnál látjuk, de vannak eredmények (például Szlovénia, Szerbia, Szlovákia estében), s ez látszik egyedül az ígéretes jövő felé vezető útnak.
Ady Endre úgy vélte: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad.” Sajnos, ez a múltra biztosan nem érvényes; de kívánom, hogy a költő szavaiban megjelenő sorsközösség felismerése váljék igazsággá a jövőben.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Forrás: Magyar Hírlap
A kétosztatú világrend összeomlásával viszont az erőviszonyok átrendeződőben vannak, s a hagyományos földrajzi megközelítést átszínezi előbb a légtér, majd az űr s legújabban a virtuális tér bekapcsolása a nagy mérkőzésekbe. Ám a szembenállás – úgy látszik – nem múlt el, sőt újraéled.
Míg a mostanit megelőző néhány évszázadban a nyugati, mondhatjuk tengeri népek hatoltak be a Világsziget területeire a nagy haszonszerzés vágyától űzve, és igyekeztek alávetni a világ addig tőlük független részét, addig mára lebomlott ez a rendszer. A nyugati minták elvárása még működik ugyan, de a magunk bőrén is tapasztalhatjuk, hogy az önálló utat keresők hamar szembekerülnek az emberi jogok megsértésének vádjával, sőt szenvednek el gazdasági vagy éppen annál is erőszakosabb megtorlást.
S míg az első világháború előtt Oroszország a nyugati hatalmakhoz számítódott a gyarmatosítási versenyben, utána ennek a rendszernek a lerombolására törekedett a világforradalom fényében. Most pedig az hajtja, hogy kiemelje a harapófogó egyik szárát, Kínát. Szüksége is van erre, mert belátta: a Nyugat győzelmének előfeltétele volt a szovjet–kínai szakítás, és Oroszország Európához való közeledése – vagyis a másik fog megszüntetése – Amerika elszánt ellenállásába ütközik.
Ugyanis a tényleges európai közeledés, Gorbacsov kedvelt Európa Háza hatalmas vetélytársat teremtene az Egyesült Államoknak. Ezért érdeke az amerikai világbirodalomnak a Baltikumban és Lengyelországban a keleti nagy szomszédjukkal szemben meglevő történelmileg jól megalapozott félelem fenntartása, a szembenállás szítása; továbbá a volt vörös birodalom peremterületein a befagyott konfliktusok fenntartása. És a szó szerinti ütközőállam: Ukrajna esendő léte.
Szemben George Friedman jövőképével – ő korunk olyan nagy változásait, mint az iszlám terrorizmus és Kína növekvő világpolitikai szerepe egyszerűen félretolja, mint időszakos, nem meghatározó jelenségeket – az egykori Mennyei Birodalom mai nagyhatalomként továbbra is a fő kihívója az Egyesült Államoknak, s az iszlám a tömeges közel-keleti és afrikai ellenőrizetlen bevándorlás révén ma már belső európai kérdéssé vált.
Apponyi trianoni lényeglátása mára átokká vált. Ő ott azt mondta legyőzőinknek, hogy „Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” Ne legyen így, de látjuk, hogy Nyugat-Európa a vesztébe rohan, s hogy a többnemzetiségű összetétel ürügyén felszabdalt Magyarország ma annak a szemlélője, hogyan válik világrészünk atlanti fele a népcsoportok, vallások és kultúrák viszályainak színterévé. Ha pedig Európa gyenge és megosztott, akkor a világpolitikában legfeljebb eszközként szerepelhet. Jól jelzi ezt az Északi Áramlat körül keletkező botrány: a német–orosz együttműködés kikezdheti a harapófogó nyugati fogát. A keleti pedig már a múlté, kihullott.
Az orosz–kínai együttműködés 2016 óta leginkább a közös hadgyakorlatokban mérhető le, mert ezek során érzékeny információk cseréjére kerül sor. Oroszország védelmi ipara kulcsszerepet játszott a kínai Népi Felszabadító Hadsereg modernizációjában, s a kínai befektetések alapvető jelentőségűek az orosz hadi kutatásban; így az Amerikával folytatott versenyben is az új generációs fegyverzeti technológiákban. Ma már közhely Oroszország hatalmas hozzájárulása a kínai biztonsági építkezéshez. Ezért azután természetes, hogy a politikában is kialakult az együttműködés.
Amikor Szíria vonatkozásában felmerült egy kormányellenes nyugati katonai beavatkozás gondolata, akkor (2018 áprilisában) a kínai védelmi miniszter Moszkvába utazott, és nyíltan kiállt Aszadot támogató orosz szövetségese mellett; a tajvani szorosban pedig katonai demonstrációt tartott. Az orosz–kínai együttműködés később azután jól megmutatkozott abban is, hogy Észak-Koreát még Trump személyes kezdeményezésével sem sikerült új vágányra állítani. A Csendes-óceáni erőviszonyok eleve óvatosságra intenek: míg az Egyesült Államok és szövetségesei számára ez csupán egyike a konfliktuszónáknak, addig Kína haderejének túlnyomó része helyben túlerőben van. Így egy korlátozottnak szánt csapásmérés kiszámíthatóan eredménytelen lenne annak kiszélesítése nélkül. Akkor pedig nehéz megakadályozni általánossá válását. Ez a megfontolás megváltoztatja a hadviselés természetét; előtérbe kerül az információs, a gazdasági és egyéb új harci módszerek bevetése.
Mi, magyarok pedig itt ülünk a kontinentális magterület szívében. A magyar politika számba veszi a földrajzi adottságokat, ezek ugyanis történelmileg a területünket befalni törekvő birodalmak képében szoktak jelentkezni. Az Árpádok szomszédsági politikája Mátyás királyunknál – a tartós oszmán fenyegetés hatására – a térség összefogásának gondolatához jutott el. Akkor a régió szereplői dinasztikus alapon igyekeztek közös erőt teremteni; ma pedig a birodalmak közötti tér országainak visegrádi együttműködése biztosíthatja az itt élő népek érdekérvényesítését.
A Trianon szülte leszámolósdi helyére a belviszályok önfeladás nélküli (!) meghaladásának igénye került törekvéseink homlokterébe. Hogy ez mennyire nehéz, azt legjobban az ukrán szomszédságnál látjuk, de vannak eredmények (például Szlovénia, Szerbia, Szlovákia estében), s ez látszik egyedül az ígéretes jövő felé vezető útnak.
Ady Endre úgy vélte: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad.” Sajnos, ez a múltra biztosan nem érvényes; de kívánom, hogy a költő szavaiban megjelenő sorsközösség felismerése váljék igazsággá a jövőben.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Forrás: Magyar Hírlap