Köztudott, hogy a pisztrángok sebes hegyi patakokon hasítanak fölfelé, ha elérkezett az ívás ideje. Küszködésük azt is jelezheti számunkra, hogy ha tovább akarunk lépni, és új nemzedéket a világra és helyzetbe hozni, akkor nem vezet célra beállni a sodorvonalba. Márpedig a „való” világ ezt sugallja.
A tömegtájékoztatásban (és félretájékoztatásban) is szélesen hömpölyög a fősodor. A percemberkék nem is állnak neki ellent. Mindegy, hogy azért, mert tudják: ártana karrierjüknek, avagy azért, mert már nem tudnak túltekinteni az uralkodó vélemények rácsain.
Sokáig és sokaknak ez gyakorlatiasságnak tűnhetett. A nagy kihívás az Európára rátörő bevándorlási cunami volt: lerántotta a leplet a Nyugat vezetőiről. Amikor a magyar kormányfő felismerte a veszélyt, és elkezdett azt elhárító intézkedéseket hozni, orkánná fokozódott a Magyarország elleni hangulatkeltés. Mert a fősodratú nemzetközi sajtó s többek között az Egyesült Államok neoliberális politikai vezetése addig is igyekezett lejáratni és irányváltásra kényszeríteni országunkat (emlékezzünk csak vissza Victoria Nuland, az európai és eurázsiai ügyekért felelős korábbi külügyi helyettes államtitkár szerepére vagy az erre épülő követségi magatartásra Goodfriend „barátunk” részéről). Ekkor azonban olyan megnyilatkozások kezdtek ránk záporozni, mint amilyen például az osztrák Faymann kancelláré, aki 2015 szeptemberében az Orbán-kormánynak a migrációnak mondott erőszakos tömeges behatolás kapcsán tett intézkedéseit a nácik fajelméletével hozta össze; továbbá már mostanság Timmermans európai szocialista jelölt úr kampányának kerge futama, avagy a szép nevű Annika Strandhall svéd szociális ügyek miniszterének megdöbbentő ostobaságai, aki hasonló vágányon csattogva Magyarország antiszemitának és muszlimellenesnek állított vezetőinek „brutális menekültpolitikájáról” nyilatkozott. Sőt a tényekhez való ragaszkodás a szakértőket sem jellemezte. Paul Hockenos, térségünk ismerője is összemossa a tömeges bevándorlást a meneküléssel, s ennek elutasításáért marasztal el igaztalanul minket.
Azonban a bevándorlás okozta válság csak a meglevő és növekvő belső feszültségekről rántotta le a leplet. Talán még jó szolgálatot is tett, mert olyan jelenséggel foglalkozott, amelyről – sajnos – Nyugaton az utca embere is egyre több szomorú tapasztalattal rendelkezik, s így a tömegtájékoztatás torzításai és elhallgatása ellenére képes önálló véleményt kialakítani. Hiszen nem a migrációs nyomás, hanem az uniót szétfeszítő megoldatlan kérdések vezettek el a görög és az olasz válsághoz, a brit kilépési szándék felerősödéséhez is. A liberális oldalról jövő átkozódás pedig nem csupán a tömeges átvándorlás gátszakadásával kapcsolatos, hanem magával a kormányzás módjával. Éppúgy elítéli az „America first!” nemzetvédő gondolatát, mint a magyar családpolitikát.
A svéd Sofia Nerbrand szerint a magyar családpolitikai akcióterv a saját nemzet előtérbe helyezésével kizár másokat (a bevándorlókat), és „más népek kiirtására” vezethet (!) Magyarország eszerint a neoliberális megközelítés szerint egyébként is visszaforgatja az idő kerekét; többek között elnyomja a nőket, szülésre kényszerítvén (!) őket. Sőt hátrányosan megkülönbözteti az új nemi szerepek megélését, hiszen ellenzi a „gender” tantárgy oktatását.
Az embernek tényleg az jut az eszébe így az Európai Unió otthonos közösségében, hogy „csak a barátainktól ments meg Uram, az ellenségeinkkel majd csak elbánunk magunk”.
A nagyobb játékosok azonban felfogták már a helyzetet. Merkel, Macron, sőt Kurz volt osztrák kancellár is bemutatott számunkra egy-egy szép igazodási kísérletet. No, persze nem őszintét! A liberális béklyóból kibújni számukra elképzelhetetlen, de azt azért muszáj észrevenniük, hogy a választópolgárok elfordulnak az eddigi politikájuktól. Már csak azért is, mert szemmel látható, hogy Orbán és Salvini a népre hagyatkozva tarol a választásokon.
S az is – ami történelmi teljesítmény –, hogy az egymásra utalt V4-országcsoport mindeddig nem volt megbontható. Az európai parlamenti választások pedig megmutatták, hogy változik a politikai mező képe.
Ennek következményei pedig máris látszanak. A hatalmasok elvileg megegyeztek az EP- választások előtt, hogy Manfred Weber legyen az EB elnöke. Aki az Amerikában őrködő háttérhatalomnak a német érdekekkel szemben is hajlandó volt engedni, kijelentvén, hogy leállítaná az Oroszország és Németország közötti Északi Áramlat 2. vezetékének kiépítését. Merkel és az Európai Néppárt csoportjának támogatását megnyerve a csúcsjelölti rendszer lehetőségébe kapaszkodván ugyanígy folytatta: elvtelenül mindent elkövetett immár a baloldali szavazatok megszerzéséért. (Csak közben épp ezért hiteltelenné vált.)
Kihasználván Merkel hátországának megingását és gyengülését, valamint a V4-ek elfordulását tőle, Emmanuel Macron is félredobta Webert azzal az ürüggyel, hogy az ő pártcsoportja (ALDE-ből lett Renew Europe) elért olyan helyezést, amely a négy vezető európai tisztség egyikére jogosítja. Ahogy a Neue Zürcher Zeitung kifejezte: Macronnak sikerült a pókerjátszmája. Így került a színlapra Ursula von der Leyen, aki német ugyan, de híve a német–francia barátságnak s az elmélyítendő európai védelmi együttműködésnek – és nem utolsósorban így kiléphetett Merkel árnyékából. Ezzel Macron egyúttal azt is biztosíthatta, hogy bár Christine Lagarde nem tűnt esélyesnek, mégis elnyerte az Európai Központi Bank vezetését, s így az francia vezetőt kap. A visegrádiak ugyan nem adhattak vezetőt a csúcsokra (az Európai Tanács elnöke belga, az EP elnöke olasz, a kül- és biztonságpolitikai főképviselő spanyol lett), mégis támogatták ezt a felállást, mert a negatív cél volt a legfontosabb: Webert és Timmermanst távol tartani attól a poszttól, ahol legtöbbet árthatnak.
Végül is száznyolcvan fokos fordulattal vált igazzá António Guterres ENSZ-főtitkár ostoba szövege: „A migráció nem a probléma, hanem a megoldás.” Igen, mert tényleg ez nyitotta fel a legtöbb választó szemét.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Sokáig és sokaknak ez gyakorlatiasságnak tűnhetett. A nagy kihívás az Európára rátörő bevándorlási cunami volt: lerántotta a leplet a Nyugat vezetőiről. Amikor a magyar kormányfő felismerte a veszélyt, és elkezdett azt elhárító intézkedéseket hozni, orkánná fokozódott a Magyarország elleni hangulatkeltés. Mert a fősodratú nemzetközi sajtó s többek között az Egyesült Államok neoliberális politikai vezetése addig is igyekezett lejáratni és irányváltásra kényszeríteni országunkat (emlékezzünk csak vissza Victoria Nuland, az európai és eurázsiai ügyekért felelős korábbi külügyi helyettes államtitkár szerepére vagy az erre épülő követségi magatartásra Goodfriend „barátunk” részéről). Ekkor azonban olyan megnyilatkozások kezdtek ránk záporozni, mint amilyen például az osztrák Faymann kancelláré, aki 2015 szeptemberében az Orbán-kormánynak a migrációnak mondott erőszakos tömeges behatolás kapcsán tett intézkedéseit a nácik fajelméletével hozta össze; továbbá már mostanság Timmermans európai szocialista jelölt úr kampányának kerge futama, avagy a szép nevű Annika Strandhall svéd szociális ügyek miniszterének megdöbbentő ostobaságai, aki hasonló vágányon csattogva Magyarország antiszemitának és muszlimellenesnek állított vezetőinek „brutális menekültpolitikájáról” nyilatkozott. Sőt a tényekhez való ragaszkodás a szakértőket sem jellemezte. Paul Hockenos, térségünk ismerője is összemossa a tömeges bevándorlást a meneküléssel, s ennek elutasításáért marasztal el igaztalanul minket.
Azonban a bevándorlás okozta válság csak a meglevő és növekvő belső feszültségekről rántotta le a leplet. Talán még jó szolgálatot is tett, mert olyan jelenséggel foglalkozott, amelyről – sajnos – Nyugaton az utca embere is egyre több szomorú tapasztalattal rendelkezik, s így a tömegtájékoztatás torzításai és elhallgatása ellenére képes önálló véleményt kialakítani. Hiszen nem a migrációs nyomás, hanem az uniót szétfeszítő megoldatlan kérdések vezettek el a görög és az olasz válsághoz, a brit kilépési szándék felerősödéséhez is. A liberális oldalról jövő átkozódás pedig nem csupán a tömeges átvándorlás gátszakadásával kapcsolatos, hanem magával a kormányzás módjával. Éppúgy elítéli az „America first!” nemzetvédő gondolatát, mint a magyar családpolitikát.
A svéd Sofia Nerbrand szerint a magyar családpolitikai akcióterv a saját nemzet előtérbe helyezésével kizár másokat (a bevándorlókat), és „más népek kiirtására” vezethet (!) Magyarország eszerint a neoliberális megközelítés szerint egyébként is visszaforgatja az idő kerekét; többek között elnyomja a nőket, szülésre kényszerítvén (!) őket. Sőt hátrányosan megkülönbözteti az új nemi szerepek megélését, hiszen ellenzi a „gender” tantárgy oktatását.
Az embernek tényleg az jut az eszébe így az Európai Unió otthonos közösségében, hogy „csak a barátainktól ments meg Uram, az ellenségeinkkel majd csak elbánunk magunk”.
A nagyobb játékosok azonban felfogták már a helyzetet. Merkel, Macron, sőt Kurz volt osztrák kancellár is bemutatott számunkra egy-egy szép igazodási kísérletet. No, persze nem őszintét! A liberális béklyóból kibújni számukra elképzelhetetlen, de azt azért muszáj észrevenniük, hogy a választópolgárok elfordulnak az eddigi politikájuktól. Már csak azért is, mert szemmel látható, hogy Orbán és Salvini a népre hagyatkozva tarol a választásokon.
S az is – ami történelmi teljesítmény –, hogy az egymásra utalt V4-országcsoport mindeddig nem volt megbontható. Az európai parlamenti választások pedig megmutatták, hogy változik a politikai mező képe.
Ennek következményei pedig máris látszanak. A hatalmasok elvileg megegyeztek az EP- választások előtt, hogy Manfred Weber legyen az EB elnöke. Aki az Amerikában őrködő háttérhatalomnak a német érdekekkel szemben is hajlandó volt engedni, kijelentvén, hogy leállítaná az Oroszország és Németország közötti Északi Áramlat 2. vezetékének kiépítését. Merkel és az Európai Néppárt csoportjának támogatását megnyerve a csúcsjelölti rendszer lehetőségébe kapaszkodván ugyanígy folytatta: elvtelenül mindent elkövetett immár a baloldali szavazatok megszerzéséért. (Csak közben épp ezért hiteltelenné vált.)
Kihasználván Merkel hátországának megingását és gyengülését, valamint a V4-ek elfordulását tőle, Emmanuel Macron is félredobta Webert azzal az ürüggyel, hogy az ő pártcsoportja (ALDE-ből lett Renew Europe) elért olyan helyezést, amely a négy vezető európai tisztség egyikére jogosítja. Ahogy a Neue Zürcher Zeitung kifejezte: Macronnak sikerült a pókerjátszmája. Így került a színlapra Ursula von der Leyen, aki német ugyan, de híve a német–francia barátságnak s az elmélyítendő európai védelmi együttműködésnek – és nem utolsósorban így kiléphetett Merkel árnyékából. Ezzel Macron egyúttal azt is biztosíthatta, hogy bár Christine Lagarde nem tűnt esélyesnek, mégis elnyerte az Európai Központi Bank vezetését, s így az francia vezetőt kap. A visegrádiak ugyan nem adhattak vezetőt a csúcsokra (az Európai Tanács elnöke belga, az EP elnöke olasz, a kül- és biztonságpolitikai főképviselő spanyol lett), mégis támogatták ezt a felállást, mert a negatív cél volt a legfontosabb: Webert és Timmermanst távol tartani attól a poszttól, ahol legtöbbet árthatnak.
Végül is száznyolcvan fokos fordulattal vált igazzá António Guterres ENSZ-főtitkár ostoba szövege: „A migráció nem a probléma, hanem a megoldás.” Igen, mert tényleg ez nyitotta fel a legtöbb választó szemét.
A szerző a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap