Két öntudatos nemzet élhet egymás mellett kölcsönösen tisztelve és segítve a másikat. A magyar miniszterelnök május 15-én Belgrádban járt munkalátogatáson a szerb államfőnél. A hírekben főleg az Európai Uniónak szóló üzeneteket emelték ki, mert kettejük találkozása már nem ritkaság, s egyre inkább természetesnek vehető a magyar–szerb politikai–gazdasági együttműködés. A megbeszélésről Vučić elnök úgy nyilatkozott, hogy hálás Orbán Viktornak amiért néhány évvel ezelőtt volt bátorsága ahhoz, hogy ezeket a kapcsolatokat elkezdje építeni. S hogy gazdasági együttműködésünk sem volt még ilyen jó. Az európai uniós csatlakozási folyamat kapcsán pedig kiemelte, hogy sokat segít Szerbia ügyében a magyar uniós biztos.
Az tudvalevő, hogy a jól végzett munka eredményét általában magától értetődőnek vesszük, éppen mert látszatra olyan simán megy. Mégis érdemes járvány szülte magányunkban egy pillanatra megállni és felmérni, hol tartunk. Idézzük csak fel, honnan indultunk.
Az új ezredév első évtizedében a délvidéki magyarok akár üldözöttnek is érezhették magukat szülőföldjükön. Gondoljunk csak a meg-megújuló fenyegetések, temetőgyalázások, a magyarul beszélők elleni támadások sűrű sorára. Úgy tűnhetett, hogy nemzetünk eszköztelen és kiszolgáltatott, s a véreit érő gyalázat láttán legfeljebb a panaszra képes. A Vajdaságból (is), mint nyílt sebből, folyt el a magyar nemzetrész. A korábbi, csaknem félmilliós magyarságból 2011-re alig kétszázötvenezer maradt – és az is tovább fogyott. Valamit tenni kellett.
Ezért 1997-ben itthoni ellenzéki helyzetben is megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a szerb partnerekkel. Belgrádban részt vettünk – együtt a szerb ifjúsági mozgalommal, az Otporral – a Szerbiát vesztes háborúba vivő diktátor, Milošević elleni tüntetésen. Ott Lezsák Sándor nemcsak az MDF, hanem az európai konzervatív és keresztény pártokat megjelenítő EDU nevében is köszöntötte a demokráciát áhító tengernyi népet. Ritka pillanat tanúja lehettem: Belgrádban, nyílt téren, rendőrsorfallal a háttérben egy magyar beszédet követett üdvrivalgás és tapsorkán. Nem lévén kormányon, mindezzel annyit tudtunk elérni, hogy miután megjártuk belgrádi utunkat, az addig a szerbiai diktatúra ellen meg sem mukkanó Horn-kormány is gyorsan kiadott egy, a szerb demokratikus folyamatokat támogató közleményt.
Ám megtörtént a kapcsolatfelvétel a szerbiai változás erőivel. Persze egy, akármilyen jó szándékú közeledés önmagában kicsiny lépés egy sok száz éves folyamat módosítására. A történelmi tapasztalatok nem voltak bátorítóak, mivel a köztünk fennálló ellenségeskedés már a török hódítás korában kialakult. De a történelmi Délvidékünkre Bécs által történt szervezett betelepítés nyomán a Rákóczi-szabadságharcban, majd az 1848-as vérengzés során is szembe kerültünk egymással. A második világháború betetőzte ezt a folyamatot szervezett népirtásával.
Igaz, a szerbek kegyetlenek voltak saját berken belül is, a Balkán népei magukkal hurcolták az oszmán háborúk szörnyűségeit. Jól rávilágít erre az 1903-ban lezajlott katonai puccs. Június 11-ének éjszakáján egy csapat katonatiszt nemcsak betört a királyi palotába, s lelőtte a királyi párt, hanem a kivégzés után megcsonkították a testeket is, majd a királyné testét kidobták az ablakon. Sötét gondolatokat kelthet az emberben az is, hogy az első világháborúhoz vezető szarajevói merénylet mögött álló összeesküvés jelvénye koponya, keresztbe tett csontokkal, sőt még kés, bomba és méregüvegcse rajza is szerepel rajta. A modern nemzetébredések dagálya pedig ezt a kíméletlenséget is a Nagy-Szerbia álmának szolgálatába állította. Még az I. világháború előtt, a Balkán-háborúk eredményeként megszerzett területeken már tombolt az erőszak, a felülkerekedettek mindent elkövettek a más közösségek elűzésére. Gyilkolták a más nyelvű vagy vallású polgári lakosságot, felégettek falvakat. Mondhatjuk hát, hogy Milošević hagyományos módon gondolkozott: fegyverrel akarta kisöpörni a volt Jugoszláviából a Nagy-Szerbia tökéletességét csorbító nem szerbeket. A soknemzetiségű terület lakói azonban fegyverrel is ellenálltak. A szerb diktátor számított Oroszország történelmi rokonszenvére, valamint Európa tehetetlenségére (Srebrenica!), de mégsem mérte fel jól a helyzetet. Így végül bekövetkezett a történelmi Rigómezőn a második nagy szerb vereség: az időközben többségbe került albánok kiirtásának kísérletére légi bombázással felelt Amerika.
Ekkor kerekedett felül a belátás, hogy Dusán cár kora középkori nagyszerb állama ma tényleg nem támasztható fel. A szerbek felelős vezetőinek be kellett látniuk, hogy az új helyzetben új külpolitikára van szükség. Még ha a nyilvánosságnak szánt közlésekben nem is szembesíthető a politikum a valósággal, valójában mégiscsak számolni kell vele. Ám egy nép sosem adhatja fel a folytatás reményét. Ugyanakkor azonban a hasonló keserves tapasztalaton már átment Magyarország hajlandó volt váltani. Feltételeztük, hogy a nyílt sisakú ellenségből lehet jó barát is, ha nagy bajában segítő kezet nyújtunk. Ez a jóakaratú hozzáállás ugyan gyakran nem válik be (lásd: Ukrajna), de akkor is meg kell próbálni. Ha pedig kialakul valamilyen kölcsönösség, akkor ez már nem üres gesztuspolitika. Végül is a szerbekben – sok körülöttünk élő társadalomtól eltérően – nincs kisebbrendűségi érzés velünk szemben. Igen, ellenségek voltunk, mert érdekeink szembefordítottak minket. Ám ezen lehet változtatni.
A történelmi pillanatok visszahozhatatlanok. Erre nekünk tanulságos példa Trianon. Akkor bénultságunkban hagytuk, hogy megessék velünk. És azután is többször elszalasztottuk a kedvező pillanatokat. Ám most élni tudtunk vele. Adva volt a 2007 óta Pásztor István alapító tag vezette délvidéki magyar párt, a Vajdasági Magyar Szövetség, és képes volt arra, hogy szorosabbra vonja a kapcsolatát a 2010-ben hatalomra kerülő Fidesszel. A gyönyörű fejlődési pályát befutó és immár országunk sorsát irányító magyar politikai nemzedék pedig sok régi előítéletet átértékelt. Így felismerte, hogy nem kell továbbvinni berögzült régi viszályokat. Két öntudatos nemzet élhet egymás mellett kölcsönösen tisztelve és segítve a másikat. S ezzel kiszabadulhatunk a ránk olvasott átok béklyójából.
Persze, ez nem megy magától. Óvjuk és neveljük hát ezt a palántát.
A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Az új ezredév első évtizedében a délvidéki magyarok akár üldözöttnek is érezhették magukat szülőföldjükön. Gondoljunk csak a meg-megújuló fenyegetések, temetőgyalázások, a magyarul beszélők elleni támadások sűrű sorára. Úgy tűnhetett, hogy nemzetünk eszköztelen és kiszolgáltatott, s a véreit érő gyalázat láttán legfeljebb a panaszra képes. A Vajdaságból (is), mint nyílt sebből, folyt el a magyar nemzetrész. A korábbi, csaknem félmilliós magyarságból 2011-re alig kétszázötvenezer maradt – és az is tovább fogyott. Valamit tenni kellett.
Ezért 1997-ben itthoni ellenzéki helyzetben is megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a szerb partnerekkel. Belgrádban részt vettünk – együtt a szerb ifjúsági mozgalommal, az Otporral – a Szerbiát vesztes háborúba vivő diktátor, Milošević elleni tüntetésen. Ott Lezsák Sándor nemcsak az MDF, hanem az európai konzervatív és keresztény pártokat megjelenítő EDU nevében is köszöntötte a demokráciát áhító tengernyi népet. Ritka pillanat tanúja lehettem: Belgrádban, nyílt téren, rendőrsorfallal a háttérben egy magyar beszédet követett üdvrivalgás és tapsorkán. Nem lévén kormányon, mindezzel annyit tudtunk elérni, hogy miután megjártuk belgrádi utunkat, az addig a szerbiai diktatúra ellen meg sem mukkanó Horn-kormány is gyorsan kiadott egy, a szerb demokratikus folyamatokat támogató közleményt.
Ám megtörtént a kapcsolatfelvétel a szerbiai változás erőivel. Persze egy, akármilyen jó szándékú közeledés önmagában kicsiny lépés egy sok száz éves folyamat módosítására. A történelmi tapasztalatok nem voltak bátorítóak, mivel a köztünk fennálló ellenségeskedés már a török hódítás korában kialakult. De a történelmi Délvidékünkre Bécs által történt szervezett betelepítés nyomán a Rákóczi-szabadságharcban, majd az 1848-as vérengzés során is szembe kerültünk egymással. A második világháború betetőzte ezt a folyamatot szervezett népirtásával.
Igaz, a szerbek kegyetlenek voltak saját berken belül is, a Balkán népei magukkal hurcolták az oszmán háborúk szörnyűségeit. Jól rávilágít erre az 1903-ban lezajlott katonai puccs. Június 11-ének éjszakáján egy csapat katonatiszt nemcsak betört a királyi palotába, s lelőtte a királyi párt, hanem a kivégzés után megcsonkították a testeket is, majd a királyné testét kidobták az ablakon. Sötét gondolatokat kelthet az emberben az is, hogy az első világháborúhoz vezető szarajevói merénylet mögött álló összeesküvés jelvénye koponya, keresztbe tett csontokkal, sőt még kés, bomba és méregüvegcse rajza is szerepel rajta. A modern nemzetébredések dagálya pedig ezt a kíméletlenséget is a Nagy-Szerbia álmának szolgálatába állította. Még az I. világháború előtt, a Balkán-háborúk eredményeként megszerzett területeken már tombolt az erőszak, a felülkerekedettek mindent elkövettek a más közösségek elűzésére. Gyilkolták a más nyelvű vagy vallású polgári lakosságot, felégettek falvakat. Mondhatjuk hát, hogy Milošević hagyományos módon gondolkozott: fegyverrel akarta kisöpörni a volt Jugoszláviából a Nagy-Szerbia tökéletességét csorbító nem szerbeket. A soknemzetiségű terület lakói azonban fegyverrel is ellenálltak. A szerb diktátor számított Oroszország történelmi rokonszenvére, valamint Európa tehetetlenségére (Srebrenica!), de mégsem mérte fel jól a helyzetet. Így végül bekövetkezett a történelmi Rigómezőn a második nagy szerb vereség: az időközben többségbe került albánok kiirtásának kísérletére légi bombázással felelt Amerika.
Ekkor kerekedett felül a belátás, hogy Dusán cár kora középkori nagyszerb állama ma tényleg nem támasztható fel. A szerbek felelős vezetőinek be kellett látniuk, hogy az új helyzetben új külpolitikára van szükség. Még ha a nyilvánosságnak szánt közlésekben nem is szembesíthető a politikum a valósággal, valójában mégiscsak számolni kell vele. Ám egy nép sosem adhatja fel a folytatás reményét. Ugyanakkor azonban a hasonló keserves tapasztalaton már átment Magyarország hajlandó volt váltani. Feltételeztük, hogy a nyílt sisakú ellenségből lehet jó barát is, ha nagy bajában segítő kezet nyújtunk. Ez a jóakaratú hozzáállás ugyan gyakran nem válik be (lásd: Ukrajna), de akkor is meg kell próbálni. Ha pedig kialakul valamilyen kölcsönösség, akkor ez már nem üres gesztuspolitika. Végül is a szerbekben – sok körülöttünk élő társadalomtól eltérően – nincs kisebbrendűségi érzés velünk szemben. Igen, ellenségek voltunk, mert érdekeink szembefordítottak minket. Ám ezen lehet változtatni.
A történelmi pillanatok visszahozhatatlanok. Erre nekünk tanulságos példa Trianon. Akkor bénultságunkban hagytuk, hogy megessék velünk. És azután is többször elszalasztottuk a kedvező pillanatokat. Ám most élni tudtunk vele. Adva volt a 2007 óta Pásztor István alapító tag vezette délvidéki magyar párt, a Vajdasági Magyar Szövetség, és képes volt arra, hogy szorosabbra vonja a kapcsolatát a 2010-ben hatalomra kerülő Fidesszel. A gyönyörű fejlődési pályát befutó és immár országunk sorsát irányító magyar politikai nemzedék pedig sok régi előítéletet átértékelt. Így felismerte, hogy nem kell továbbvinni berögzült régi viszályokat. Két öntudatos nemzet élhet egymás mellett kölcsönösen tisztelve és segítve a másikat. S ezzel kiszabadulhatunk a ránk olvasott átok béklyójából.
Persze, ez nem megy magától. Óvjuk és neveljük hát ezt a palántát.
A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap