A könyvhét egyik pavilonjában kezembe akadt egy igényes kiállítású, de – felteszem – az átlagolvasó számára mégsem túl vonzó című albumszerű kötet, Barabássy Miklós: A magyar Szent Korona mérnöki szemmel. A középkori aranyműves technikákban is járatos mérnök, vállalatvezető és egyetemi oktató könyvében a Szent Koronával kapcsolatos műszaki kérdéseket feszegeti.
A téma látszólagosan száraz volta ellenére azért keltette fel érdeklődésemet, mert az akadémiai világban ezen a területen is tartja magát néhány értékromboló előítélet. Ilyen, hogy a koronánk tulajdonképpen két, egymástól független tárgyból lett kialakítva, hogy a görög koronának elnevezett abronccsal a fölé magasodó keresztpántokat utólagosan barkácsolták össze, miközben a négy apostolképet levágtak a pántok aljáról és a Pantokrátor (Mindenható) képét durván átfúrták a csúcson levő kereszt rögzítésekor.
És ilyen, hogy I. Géza király kapta – magának vagy éppen felesége számára –Bizáncból, tehát semmi köze nem lehet (az egy emberöltőnyi idővel korábban már elhunyt) Szent Istvánhoz. Tovább nem is részletezem itt, de ez a szemlélet vezetett a tízezer forintos bankónkon ábrázolt Szent István-portré nyitott koronájához – szemben az évszázadok óta rögzült képpel: az első királyunkat fején a Szent Koronával ábrázoló hagyományos felfogással.
Számomra ez az ügy akkor vált cselekvési területté, amikor az Országgyűlés úgy határozott, hogy megjelentet egy szép füzetecskét (majd később egy nagy albumot is) a kupolacsarnokban őrzött Szent Koronáról (előbbit a Nemzet Főtere Füzetek sorozat tagjaként). 2016 nyarának kellős közepén megbízást kaptam, hogy nézzem át a megjelentetésre váró ismertető szövegét.
Már a bevezetésével sem értettem egyet, mert abban én, az európai koronák története mellett – amivel foglalkozik –, fontosnak tartottam volna tényszerűen kiemelni koronánk különleges voltát: azt, hogy beavató, hogy nem tárgynak, hanem közjogi személynek tekintjük, ezért mással nem helyettesíthető, zománcképeinek gazdagsága (a miénken 19 zománckép, míg például a német-római császári koronán négy) pedig beszédes képi program.
Összefoglalásul már itt kiemelendő lett volna, hogy történelme során volt, hogy elvitték, sőt ellopták, el is veszítették, volt, hogy elásták, volt, hogy megpróbáltak belehamisítani képet. És volt, hogy a magyar király egy vagyont fizetett a visszaszerzéséért. Átkelt nemcsak az Óperenciás-tengeren, hanem az Atlanti-óceánon is, de végül hazatért. Föl-földobott kőként visszahullva most itt van a Magyar Országgyűlés kupolatermében, megkoronázva a népfelséget, fogadván tisztelői és csodálói szakadatlan sorát.
Érdemi javaslataimra rátérve: felvetettem, hogy – tekintettel a műtárgy harmonikus egységére – helyesebb volna a két fő részéről nem mint görög és latin koronáról, hanem görög és latin feliratos összetevőről beszélni (nem corona, hanem pars graeca és pars latina). Hiszen nincs adat arra, hogy valaha is önálló koronákként szerepeltek volna.
Az ismeretterjesztő füzet elmondja, a korona korábbi vizsgálata során megállapították, hogy az abroncshoz tartozó, a Mihály császár zománcképét tartalmazó lemezt rendellenesen erősítették a helyére, így valószínű, hogy eredetileg nem az ő képe volt a foglalatban.
De itt elvártam volna annak megemlítését, hogy egy 1613-ból származó okmányban ezen a helyen Szent Szűz Mária képe van megnevezve. A boltozatát alkotó latin nyelvű rész az ismertető szerint Itáliában készülhetett, és III. Béla uralkodásának idején szegecselhették a keresztpántokat a görög abroncshoz. Itt megjegyeztem, hogy a mindkét koronarészen megjelenő Pantokrátor-ábrázolás hasonlósága ismét erősen a Korona egységes volta mellett szól.
Mi fontosat írt le még az ismertető kiadvány tervezett szövege?
A Szent Korona keresztpántjainak találkozásához, a trónoló istenkép zománclemezéhez keresztet erősítettek, amellyel áttörték a képet a Pantokrátor hasi részénél. A szent képet sértő, durva kivitelezésről beszél a szöveg. Következtetése: „A két eltérő technika világosan mutatja, hogy a Szent Koronát két részből egyesítették.”
A megkapásakor már nyomdakész szövegen azonban csak kisebb módosítást lehetett végrehajtani. Annyit értem el, hogy végül megemlíti: egyes kutatók egységes szakrális tárgynak tartják a Szent Koronát.
Nos, ezért forgattam most nagy érdeklődéssel új szerzeményemet, a mérnöki szemmel végzett elemzést. Barabássy Miklós megállapítja, hogy mint tárgy, a korona egységes szerkezetű, és hogy az anyagi összetétel különbsége a két rész között a szilárdítást szolgálja (így nem zárja ki a megtervezett összetartozást), hogy a párta elhelyezése igazolja az egyidejű készítést, és hogy a pántlemezek végéről láthatóan nem vágtak le négy apostolképet.
A pántok eleve domborúak voltak, és bennük a zománcképek is (kivétel az abroncs hátoldalán levő, a láthatólag utólagosan odaerősített három sima lapú: Dukász Mihály, Bíborbanszületett Konstantin, Geobitzasz). A tetőkép alaposabb vizsgálata arra utal, hogy a kereszt helyét eleve a Mindenható ölébe tervezték (ezért a kezeket széjjelebb vették, mint a hasonló pártaképen).
Nagy kár, hogy a Szent Korona Testület a szerző kérése ellenére sem járult hozzá a kért műszaki alaposságú fényképfelvételek elkészítéséhez, amelyek a korona készítésére vonatkozó alapvető kérdésekre – többek között az eddig felsoroltakra is – az eddigieknél pontosabb választ adhatnának.
A szakadatlan látogatófolyam az Országház központi terében jól mutatja, hogy a magyar közösség mennyire szívébe zárta közös kincsünket. Hiába volt minden hányattatása, tartós idegenben állomásozása, az államforma megváltozása, és hiába igyekeztek elfeledtetni velünk a Szent Korona tanát oly sokáig! Mindnyájunkat mint a nemzettestet egybefogó üzenet megérint és eltölt az összetartozás érzésével. Széttépett és megtaposott közösségünk, amint lélegzetvételnyi időt kap, felemeli fejét.
Hiába töltötték bele a kommunisták a bűntudatot, hiába a haladó értelmiségek a vereségszemléletet és a kisebbrendűség érzését, jól tudván, hogy értéket vesztve nem érdemes élni. Ha társaslélektani szempontból az ezzel párhuzamosan ható jelenségekre, például a Nemzeti Színház korábbi lerombolására, vagy a budai királyi vár szinte mostanig tartó látványos elhanyagolására gondolunk, vagy akár a fel-fellobbanó kultúrharcra napjainkban, akkor be kell látnunk, hogy továbbra is küzdenünk kell a magyar értékek méltó helyéért, vagyis önbecsülésünkért.
Ámde épp az említett példáimból, azok történetének folytatásából – az új Nemzeti Színház felépítéséből és a Vár folyó helyreállításából – élhető meg igazán Wass Albert egykori üzenete: „És lészen csillagfordulás megint…”
Igen, egy évtizede elkezdődött.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
A téma látszólagosan száraz volta ellenére azért keltette fel érdeklődésemet, mert az akadémiai világban ezen a területen is tartja magát néhány értékromboló előítélet. Ilyen, hogy a koronánk tulajdonképpen két, egymástól független tárgyból lett kialakítva, hogy a görög koronának elnevezett abronccsal a fölé magasodó keresztpántokat utólagosan barkácsolták össze, miközben a négy apostolképet levágtak a pántok aljáról és a Pantokrátor (Mindenható) képét durván átfúrták a csúcson levő kereszt rögzítésekor.
És ilyen, hogy I. Géza király kapta – magának vagy éppen felesége számára –Bizáncból, tehát semmi köze nem lehet (az egy emberöltőnyi idővel korábban már elhunyt) Szent Istvánhoz. Tovább nem is részletezem itt, de ez a szemlélet vezetett a tízezer forintos bankónkon ábrázolt Szent István-portré nyitott koronájához – szemben az évszázadok óta rögzült képpel: az első királyunkat fején a Szent Koronával ábrázoló hagyományos felfogással.
Számomra ez az ügy akkor vált cselekvési területté, amikor az Országgyűlés úgy határozott, hogy megjelentet egy szép füzetecskét (majd később egy nagy albumot is) a kupolacsarnokban őrzött Szent Koronáról (előbbit a Nemzet Főtere Füzetek sorozat tagjaként). 2016 nyarának kellős közepén megbízást kaptam, hogy nézzem át a megjelentetésre váró ismertető szövegét.
Már a bevezetésével sem értettem egyet, mert abban én, az európai koronák története mellett – amivel foglalkozik –, fontosnak tartottam volna tényszerűen kiemelni koronánk különleges voltát: azt, hogy beavató, hogy nem tárgynak, hanem közjogi személynek tekintjük, ezért mással nem helyettesíthető, zománcképeinek gazdagsága (a miénken 19 zománckép, míg például a német-római császári koronán négy) pedig beszédes képi program.
Összefoglalásul már itt kiemelendő lett volna, hogy történelme során volt, hogy elvitték, sőt ellopták, el is veszítették, volt, hogy elásták, volt, hogy megpróbáltak belehamisítani képet. És volt, hogy a magyar király egy vagyont fizetett a visszaszerzéséért. Átkelt nemcsak az Óperenciás-tengeren, hanem az Atlanti-óceánon is, de végül hazatért. Föl-földobott kőként visszahullva most itt van a Magyar Országgyűlés kupolatermében, megkoronázva a népfelséget, fogadván tisztelői és csodálói szakadatlan sorát.
Érdemi javaslataimra rátérve: felvetettem, hogy – tekintettel a műtárgy harmonikus egységére – helyesebb volna a két fő részéről nem mint görög és latin koronáról, hanem görög és latin feliratos összetevőről beszélni (nem corona, hanem pars graeca és pars latina). Hiszen nincs adat arra, hogy valaha is önálló koronákként szerepeltek volna.
Az ismeretterjesztő füzet elmondja, a korona korábbi vizsgálata során megállapították, hogy az abroncshoz tartozó, a Mihály császár zománcképét tartalmazó lemezt rendellenesen erősítették a helyére, így valószínű, hogy eredetileg nem az ő képe volt a foglalatban.
De itt elvártam volna annak megemlítését, hogy egy 1613-ból származó okmányban ezen a helyen Szent Szűz Mária képe van megnevezve. A boltozatát alkotó latin nyelvű rész az ismertető szerint Itáliában készülhetett, és III. Béla uralkodásának idején szegecselhették a keresztpántokat a görög abroncshoz. Itt megjegyeztem, hogy a mindkét koronarészen megjelenő Pantokrátor-ábrázolás hasonlósága ismét erősen a Korona egységes volta mellett szól.
Mi fontosat írt le még az ismertető kiadvány tervezett szövege?
A Szent Korona keresztpántjainak találkozásához, a trónoló istenkép zománclemezéhez keresztet erősítettek, amellyel áttörték a képet a Pantokrátor hasi részénél. A szent képet sértő, durva kivitelezésről beszél a szöveg. Következtetése: „A két eltérő technika világosan mutatja, hogy a Szent Koronát két részből egyesítették.”
A megkapásakor már nyomdakész szövegen azonban csak kisebb módosítást lehetett végrehajtani. Annyit értem el, hogy végül megemlíti: egyes kutatók egységes szakrális tárgynak tartják a Szent Koronát.
Nos, ezért forgattam most nagy érdeklődéssel új szerzeményemet, a mérnöki szemmel végzett elemzést. Barabássy Miklós megállapítja, hogy mint tárgy, a korona egységes szerkezetű, és hogy az anyagi összetétel különbsége a két rész között a szilárdítást szolgálja (így nem zárja ki a megtervezett összetartozást), hogy a párta elhelyezése igazolja az egyidejű készítést, és hogy a pántlemezek végéről láthatóan nem vágtak le négy apostolképet.
A pántok eleve domborúak voltak, és bennük a zománcképek is (kivétel az abroncs hátoldalán levő, a láthatólag utólagosan odaerősített három sima lapú: Dukász Mihály, Bíborbanszületett Konstantin, Geobitzasz). A tetőkép alaposabb vizsgálata arra utal, hogy a kereszt helyét eleve a Mindenható ölébe tervezték (ezért a kezeket széjjelebb vették, mint a hasonló pártaképen).
Nagy kár, hogy a Szent Korona Testület a szerző kérése ellenére sem járult hozzá a kért műszaki alaposságú fényképfelvételek elkészítéséhez, amelyek a korona készítésére vonatkozó alapvető kérdésekre – többek között az eddig felsoroltakra is – az eddigieknél pontosabb választ adhatnának.
A szakadatlan látogatófolyam az Országház központi terében jól mutatja, hogy a magyar közösség mennyire szívébe zárta közös kincsünket. Hiába volt minden hányattatása, tartós idegenben állomásozása, az államforma megváltozása, és hiába igyekeztek elfeledtetni velünk a Szent Korona tanát oly sokáig! Mindnyájunkat mint a nemzettestet egybefogó üzenet megérint és eltölt az összetartozás érzésével. Széttépett és megtaposott közösségünk, amint lélegzetvételnyi időt kap, felemeli fejét.
Hiába töltötték bele a kommunisták a bűntudatot, hiába a haladó értelmiségek a vereségszemléletet és a kisebbrendűség érzését, jól tudván, hogy értéket vesztve nem érdemes élni. Ha társaslélektani szempontból az ezzel párhuzamosan ható jelenségekre, például a Nemzeti Színház korábbi lerombolására, vagy a budai királyi vár szinte mostanig tartó látványos elhanyagolására gondolunk, vagy akár a fel-fellobbanó kultúrharcra napjainkban, akkor be kell látnunk, hogy továbbra is küzdenünk kell a magyar értékek méltó helyéért, vagyis önbecsülésünkért.
Ámde épp az említett példáimból, azok történetének folytatásából – az új Nemzeti Színház felépítéséből és a Vár folyó helyreállításából – élhető meg igazán Wass Albert egykori üzenete: „És lészen csillagfordulás megint…”
Igen, egy évtizede elkezdődött.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap