 | Dan P. McAdams amerikai pszichológus, egyetemi tanár azt állítja, hogy szakmája szempontjából egészen különleges eset Donald J. Trump személyisége. Nézzük, mire alapozza ezt |
Lélektani elemzése szerint az elnök szűk látókörű, mert minden pillanatban felülkerekedni vágyik. A világ Trump számára dzsungel, az élet csaták sorozata, ő pedig mindegyiket meg akarja nyerni. Nincsenek távlati elképzelései. Csatái nem állnak össze háborúvá, s mivel így epizódok maradnak, az elemző szerint sohasem lehet tudni, mit miért tesz. Szakértőkre nem hallgat, rábízza magát ösztöneire. Kiszámíthatatlan. Gyakran idézi az ökölvívó Mike Tyson szavait: „Mindenkinek van terve mindaddig, amíg nem kap egy nagyot a pofájára.”
Igencsak felróják neki az önimádatot. Húszas évei táján kifejezetten playboy híre támadt, s házasságai történetéből az amerikai lélekbúvár arra következtet, hogy tárgyként kezeli a nőket. Óriási egójáról tanúskodnak a róla elnevezett tárgyak és létesítmények: vannak felhőkarcolók, szállodák, kaszinók, golfpályák, repülők; van Trump Egyetem és a nevét viselő vendéglő, nevet adott divatkollekciónak és modellügynökségnek; viseli a nevét beszélő játékbaba és társasjáték, de van Trump-hússzelet, Trump-bor, Trump-vodka, Trump-víz, Trump-kölni és az csak természetes, hogy a választási kampányfelszerelések is őt hirdetik.
Mindehhez azonban azt is tudni kell, hogy korábban a The Apprentice elnevezésű tévés valóságvetélkedőnek lelke és szereplője is volt. Már ott kiderült, hogy érdeklődésének előterében a versengés és a hírnév áll. A sajtóhíreket éjjel-nappal követi, bár szava szerint a sajtó a nép ellensége. Ugyanakkor még az ebédlőjében is ott villog a nagyképernyős tévé; lenémítva ugyan, de beszélgetés közben oda-odasandít. Tudjuk, hogy rengeteg időt szán klipekre, tweetekre.
McAdams úgy véli, hogy hiányzik belőle a mások érzelmeinek felfogására való képesség, s a beszélgetés nála célratörő. (Nincs „small talk”, csevegés.) Állítja, hogy a beleérző képesség hiányában a másik felet dehumanizálja, nem emberként kezeli. (Miközben elemzésében láthatólag maga McAdams is dehumanizálja Trumpot.) Vezetői stílusa nem az elfogadottságra épít, hanem a félelemkeltésre. De láthatjuk, hogy az ellene irányuló támadások is sokszor embertelenek.
Nagy súllyal esik a latba a könyvben, hogy Trump hazug ember. A Washington Post egyszer összeszámlálta, hogy az új elnöknek csupán első évében 2140 hamis vagy félrevezető kijelentése volt. Ebbe persze beleszámítottak mindenféle „nem korrekt” állítást is; kezdve életrajzi megnyilatkozásaitól egészen a választási kampányban és a politikában tett bizonyítatlan kijelentéseiig, például, hogy Ted Cruz texasi szenátor (az ő republikánus vetélytársa) érintett a Kennedy-gyilkosságban, továbbá az Egyesült Államok kormánya jó előre tudott a 9/11-es merényletsorozatról, hogy Obama lehallgattatta őt, hogy több államban választási csalást követtek el az ő kárára.
Politikai megnyilatkozásait is besorolták hamis közlései közé, például hogy a kínaiak árfolyam-manipulációval rontják az Egyesült Államok pénzügyi helyzetét, hogy egyes korábbi amerikai titkosszolgálati személyek eszközök a politika kezében, s hogy a bevándorlók között idegen hatalmak ügynökei vannak. És persze idesorolják Trumpnak a saját sikereiről tett kijelentéseit is: az őt ünneplő tömeg nagyságáról s arról, hogy úgy értékelte, már első évében többet tett Amerikáért, mint bármelyik elődje.
Ezek után a fanyalgó lélekbúvár fel is teszi a kérdést: vajon miért támogatnak az emberek egy ilyen megbízhatatlan vezetőt. S mindenféle lelki működéssel igyekszik magyarázni ezt. Holott a dolog sokkal egyszerűbb.
Amint a felsorolásomból is látható, hazugságként róják fel neki azt is, ha szépet mond saját magáról, ha politikailag nem korrekt (de talán lényegileg mégiscsak igaz) állítást tesz és ha – mint minden politikus – sikerpropagandát folytat. Hazugságnak a politikában nem ezeket szoktuk számítani, hanem például azt, ahogy egy magányos merénylő nyakába varrták a Kennedy-gyilkosságot, vagy ahogy hazug indokkal robbantott ki Irak elleni háborút az a G. W. Bush, aki szerint „tudom, hogy miben hiszek, és hiszem, hogy amiben hiszek, az helyes”.
Ami Trump ilyen-olyan kijelentéseinél és megjegyzéseinél sokkal lényegesebb, hogy – szemben más politikusokkal – választási ígéreteit igyekszik betartani. Vegyük csak a munkahelyek hazahozatalát külföldről és a munkanélküliség csökkentését még a koronavírus-járvány körülményei között is, a tömeges határsértéssel folyó bevándorlás elleni falépítést, és hogy következetesen a jog és a rend pártján áll a belső (BLM-) zavargásokkal szemben. Sőt legutóbb határozottan intézkedett a közszolgálatban dolgozók ellenséges „érzékenyítő tréningje” ellen is.
Hazugságként megbélyegzett állításai közé sorolták, hogy hazáját elszegényedő, tönkremenőben lévő országnak írta le, és a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” jelszavával meghirdette ennek a folyamatnak a megfordítását. Mozgalmáról az elemző azt írja, hogy kettészakította az országát, holott csak kimondta a meztelen valóságot. Azt, hogy az Egyesült Államokban tényleg vannak az „ezek”: a Trump törekvéseit akadályozó csoportok, a washingtoni hatalom belső köreihez tartozó liberálisok és a konzervatívok hozzájuk simuló része, a szövetségi tisztviselők tízezreivel s a kulturális elitcsoportokkal, a fősodratú hírközléssel, az akadémiával, a jogszolgáltatással, a tudományos felépítménnyel, környezetvédőkkel, feministákkal, az afro-amerikaiak nevében zavargókkal, a muszlim erőszakkal és a beözönlő migránsokkal. Ám szerzőnk szerint sem építhet az elnök saját minisztériumaira, sőt az FBI-ra és a CIA-ra sem, mert a végrehajtott személyi változások ellenére ezek a már kiépített világkormányzó hatalmi szerkezet részeiAkkor kikre számíthat Trump? A főleg nem a központokban élő amerikaiakra; mindazokra, akik ragaszkodnak hagyományaikhoz, s ezért gyakran fundamentalistáknak nevezi őket a liberális sajtó, mint amilyenek például az elnököt erőteljesen támogató evangéliumi keresztények. De támogatják jó helyzetben levő republikánus üzletemberek, általában a szabad vállalkozás hívei is. S hozzá kell tennem: egyre inkább mindazok, akik félnek a felfordulástól. McAdams úgy látja, hogy az elnök teremt zűrzavart, háborús körülményeket, pedig azt – én úgy látom – a programjával szembeni lankadatlan ellenállás szüli.
Kétezer-tizennyolc áprilisában egy újságíró, arra célozva, hogy Trump életvezetése nem tekinthető példásan keresztényinek, feltette a nem éppen jóindulatú kérdést az evangéliumi keresztények egyik amerikai vezetőjének, hogyan szavazhat olyan emberre, aki ismételten megcsalta a feleségét. A hölgy (Peggy Young Nance) kész válasszal szolgált: „Mi nem férjet kerestünk, hanem testőrt.”
Itthon is divat a jobboldal politikusait magánéleti botlásaik kapcsán balról megítélni. Olyanok hánytorgatják fel a politikánk keresztény voltának csorbulásait, akik eleve a szemétkosárba dobnák értékeinket. Az ilyenek nem látszanak tudni azt a tényt, hogy a Biblia szerint az Úr szemében nem az érdemesség, hanem az alkalmasság a feladatra való kiválasztás alapja. S ha kell, ehhez az alkalmatlant alkalmassá segíti Isten. Mit mondott Mózes: „Kérlek, Uram, én nem vagyok ékesen szóló.” A válasz ez volt: „Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!”
Így a kampányvég csapkodó indulatai között végül is hadd szögezzem le: nem az a kérdés, hogy miért ilyen „különös”, ütésre keményedő személyiség Trump, hanem az, hogy miért erre van szüksége az Egyesült Államoknak? Vagy kérdezhetem úgy is: miért beteg az Egyesült Államok? S lesz-e ereje továbblépni, vagy visszazökken a hanyatlásba? Vagy elnyeli az örvény?
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
Igencsak felróják neki az önimádatot. Húszas évei táján kifejezetten playboy híre támadt, s házasságai történetéből az amerikai lélekbúvár arra következtet, hogy tárgyként kezeli a nőket. Óriási egójáról tanúskodnak a róla elnevezett tárgyak és létesítmények: vannak felhőkarcolók, szállodák, kaszinók, golfpályák, repülők; van Trump Egyetem és a nevét viselő vendéglő, nevet adott divatkollekciónak és modellügynökségnek; viseli a nevét beszélő játékbaba és társasjáték, de van Trump-hússzelet, Trump-bor, Trump-vodka, Trump-víz, Trump-kölni és az csak természetes, hogy a választási kampányfelszerelések is őt hirdetik.
Mindehhez azonban azt is tudni kell, hogy korábban a The Apprentice elnevezésű tévés valóságvetélkedőnek lelke és szereplője is volt. Már ott kiderült, hogy érdeklődésének előterében a versengés és a hírnév áll. A sajtóhíreket éjjel-nappal követi, bár szava szerint a sajtó a nép ellensége. Ugyanakkor még az ebédlőjében is ott villog a nagyképernyős tévé; lenémítva ugyan, de beszélgetés közben oda-odasandít. Tudjuk, hogy rengeteg időt szán klipekre, tweetekre.
McAdams úgy véli, hogy hiányzik belőle a mások érzelmeinek felfogására való képesség, s a beszélgetés nála célratörő. (Nincs „small talk”, csevegés.) Állítja, hogy a beleérző képesség hiányában a másik felet dehumanizálja, nem emberként kezeli. (Miközben elemzésében láthatólag maga McAdams is dehumanizálja Trumpot.) Vezetői stílusa nem az elfogadottságra épít, hanem a félelemkeltésre. De láthatjuk, hogy az ellene irányuló támadások is sokszor embertelenek.
Nagy súllyal esik a latba a könyvben, hogy Trump hazug ember. A Washington Post egyszer összeszámlálta, hogy az új elnöknek csupán első évében 2140 hamis vagy félrevezető kijelentése volt. Ebbe persze beleszámítottak mindenféle „nem korrekt” állítást is; kezdve életrajzi megnyilatkozásaitól egészen a választási kampányban és a politikában tett bizonyítatlan kijelentéseiig, például, hogy Ted Cruz texasi szenátor (az ő republikánus vetélytársa) érintett a Kennedy-gyilkosságban, továbbá az Egyesült Államok kormánya jó előre tudott a 9/11-es merényletsorozatról, hogy Obama lehallgattatta őt, hogy több államban választási csalást követtek el az ő kárára.
Politikai megnyilatkozásait is besorolták hamis közlései közé, például hogy a kínaiak árfolyam-manipulációval rontják az Egyesült Államok pénzügyi helyzetét, hogy egyes korábbi amerikai titkosszolgálati személyek eszközök a politika kezében, s hogy a bevándorlók között idegen hatalmak ügynökei vannak. És persze idesorolják Trumpnak a saját sikereiről tett kijelentéseit is: az őt ünneplő tömeg nagyságáról s arról, hogy úgy értékelte, már első évében többet tett Amerikáért, mint bármelyik elődje.
Ezek után a fanyalgó lélekbúvár fel is teszi a kérdést: vajon miért támogatnak az emberek egy ilyen megbízhatatlan vezetőt. S mindenféle lelki működéssel igyekszik magyarázni ezt. Holott a dolog sokkal egyszerűbb.
Amint a felsorolásomból is látható, hazugságként róják fel neki azt is, ha szépet mond saját magáról, ha politikailag nem korrekt (de talán lényegileg mégiscsak igaz) állítást tesz és ha – mint minden politikus – sikerpropagandát folytat. Hazugságnak a politikában nem ezeket szoktuk számítani, hanem például azt, ahogy egy magányos merénylő nyakába varrták a Kennedy-gyilkosságot, vagy ahogy hazug indokkal robbantott ki Irak elleni háborút az a G. W. Bush, aki szerint „tudom, hogy miben hiszek, és hiszem, hogy amiben hiszek, az helyes”.
Ami Trump ilyen-olyan kijelentéseinél és megjegyzéseinél sokkal lényegesebb, hogy – szemben más politikusokkal – választási ígéreteit igyekszik betartani. Vegyük csak a munkahelyek hazahozatalát külföldről és a munkanélküliség csökkentését még a koronavírus-járvány körülményei között is, a tömeges határsértéssel folyó bevándorlás elleni falépítést, és hogy következetesen a jog és a rend pártján áll a belső (BLM-) zavargásokkal szemben. Sőt legutóbb határozottan intézkedett a közszolgálatban dolgozók ellenséges „érzékenyítő tréningje” ellen is.
Hazugságként megbélyegzett állításai közé sorolták, hogy hazáját elszegényedő, tönkremenőben lévő országnak írta le, és a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” jelszavával meghirdette ennek a folyamatnak a megfordítását. Mozgalmáról az elemző azt írja, hogy kettészakította az országát, holott csak kimondta a meztelen valóságot. Azt, hogy az Egyesült Államokban tényleg vannak az „ezek”: a Trump törekvéseit akadályozó csoportok, a washingtoni hatalom belső köreihez tartozó liberálisok és a konzervatívok hozzájuk simuló része, a szövetségi tisztviselők tízezreivel s a kulturális elitcsoportokkal, a fősodratú hírközléssel, az akadémiával, a jogszolgáltatással, a tudományos felépítménnyel, környezetvédőkkel, feministákkal, az afro-amerikaiak nevében zavargókkal, a muszlim erőszakkal és a beözönlő migránsokkal. Ám szerzőnk szerint sem építhet az elnök saját minisztériumaira, sőt az FBI-ra és a CIA-ra sem, mert a végrehajtott személyi változások ellenére ezek a már kiépített világkormányzó hatalmi szerkezet részeiAkkor kikre számíthat Trump? A főleg nem a központokban élő amerikaiakra; mindazokra, akik ragaszkodnak hagyományaikhoz, s ezért gyakran fundamentalistáknak nevezi őket a liberális sajtó, mint amilyenek például az elnököt erőteljesen támogató evangéliumi keresztények. De támogatják jó helyzetben levő republikánus üzletemberek, általában a szabad vállalkozás hívei is. S hozzá kell tennem: egyre inkább mindazok, akik félnek a felfordulástól. McAdams úgy látja, hogy az elnök teremt zűrzavart, háborús körülményeket, pedig azt – én úgy látom – a programjával szembeni lankadatlan ellenállás szüli.
Kétezer-tizennyolc áprilisában egy újságíró, arra célozva, hogy Trump életvezetése nem tekinthető példásan keresztényinek, feltette a nem éppen jóindulatú kérdést az evangéliumi keresztények egyik amerikai vezetőjének, hogyan szavazhat olyan emberre, aki ismételten megcsalta a feleségét. A hölgy (Peggy Young Nance) kész válasszal szolgált: „Mi nem férjet kerestünk, hanem testőrt.”
Itthon is divat a jobboldal politikusait magánéleti botlásaik kapcsán balról megítélni. Olyanok hánytorgatják fel a politikánk keresztény voltának csorbulásait, akik eleve a szemétkosárba dobnák értékeinket. Az ilyenek nem látszanak tudni azt a tényt, hogy a Biblia szerint az Úr szemében nem az érdemesség, hanem az alkalmasság a feladatra való kiválasztás alapja. S ha kell, ehhez az alkalmatlant alkalmassá segíti Isten. Mit mondott Mózes: „Kérlek, Uram, én nem vagyok ékesen szóló.” A válasz ez volt: „Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!”
Így a kampányvég csapkodó indulatai között végül is hadd szögezzem le: nem az a kérdés, hogy miért ilyen „különös”, ütésre keményedő személyiség Trump, hanem az, hogy miért erre van szüksége az Egyesült Államoknak? Vagy kérdezhetem úgy is: miért beteg az Egyesült Államok? S lesz-e ereje továbblépni, vagy visszazökken a hanyatlásba? Vagy elnyeli az örvény?
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap