 | Televíziónk egyik esti történelmi adásában elhangzott a kérdés: hogyan lehet kibékülni egy magyarokat pusztító ország népével. A kérdés érthető, de az is biztos, hogy sehová sem vezet az adok-kapok szakadatlan sora. A civilizált országokban ugyanis nem él a vérbosszú joga. |
Egyébként pedig ellenséget gyűjteni a legkönnyebb – és legostobább dolog. Fel kell ismernünk ugyan, hogy az önsajnálattal csak magunkat bénítjuk meg, viszont korparancs az egyenes gerinccel, kölcsönös elszántsággal létrehozható együttműködés. Kultúránk azt tanítja, hogy a bűnt kell elítélni és az elkövetőket belátásra bírni. Tudom ez emberfeletti, krisztusi feladat. Mégis nagy példa erre a magyar–délszláv együttműködés.
Történészek számára ismert a balkáni hadakozások kegyetlen volta. Ezt a, régmúlt küzdelmeitől megörökölt, rossz hagyományt emelte államvezetési eszközzé Tito már 1944 őszén. Bevetette a terrort, mint hatalmi eszközt, akár csupán lehetséges ellenségei és az általa bűnösnek tartott népek ellen. Vajdaságban negyvenezerre tehető a megkínozva legyilkolt magyarok száma, akikről sokáig szó sem eshetett. Ám tudható, hogy a magyarokon kívül számos közösség jutott erre a sorsra. Az Ausztriába menekülő és ott az angoloknak magukat megadó délszláv csoportokat visszaadták Tito partizánjainak. Ezeket azután mind legyilkolták. Csak Szlovéniában már több mint félezer tömegsírra bukkantak. Parancs volt arra, hogy nemcsak minden antikommunistát, hanem a különféle nemzeti szervezetek tagjait és az egyházi személyeket is „likvidálni” kell. A tömeggyilkosságok ügyében pedig senkit sem állítottak bíróság elé, hiszen a parancs forrása maga Tito volt.
Az 1970-es évek elején azonban belátta, hogy változtatnia lehet, sőt, kell: és bevezette az önigazgatási szocializmust. Ez azt jelentette, hogy a döntéseket – néhány állami feladaton kívül – leosztották községi szintre. Ezért a vegyes lakosságú területeken a vezetői helyeket arányosan osztották el, és ügyintézésben helyet kapott a kisebbségek nyelve. A szabadabb közélet és a külföldi munkavállalások lehetősége fellendítette a gazdaságot is. Azonban Tito 1980-ban bekövetkezett halála után egyre inkább felszínre törtek az elfojtott fájdalmak és ellentétek. Ennek kezelését a polgárháború kirobbantásával Szlobodán Milosevics ismét az erőszak fegyverével akarta megoldani. A korábban, még bankárként Amerikát sokszor megjárt politikus már 1982-ben bekerült a szerb kommunista párt vezetőségébe, 1986-ban pedig már az elnökség elnöke. 1987 szeptemberétől a szerb kommunista párt központi bizottságának VIII. plénumán legyőzi az államfő, Ivan Sztambolics támogatóit és kezébe kaparintja a korlátlan hatalmat. (Sztambolicsot 2000-ben mint Milosevics vetélytársát meggyilkolták.) 1991-ben Magyarország is joggal tartott attól, hogy a délszláv belháború átterjed hozzánk (ennek a félelemnek a Barcsra dobott bombák adtak nyomatékot.
A több évszázados szembenállás és a közelmúlt szörnyűségei után bölcs elgondolásnak látszott a történelmi megbékélés kezdeményezése Magyarország és Szerbia között. Ez annál nehezebben indult, mert a korábbi elkövetők közössége összezárni látszott, és egyre érkeztek a hírek a délvidéki magyarok elleni támadásokról, valamint a lakosság összetételének megváltoztatására irányuló törekvésekről. Azonban – miközben az Európa Tanácsban ezekre felhívtuk a figyelmet, az MDF már ellenzékből támogatta a változtatni akaró szerb erőket. Annyira, hogy 1997 januárjában részt is vett a Milosevics elleni belgrádi tüntetésen. Azt is érezhették déli szomszédaink már a belháború idején, hogy a budapesti reptér volt a szerbek világra nyitott kapuja, és már az első Orbán-kormány idején a magyar kormány megkezdte Szerbia uniós törekvéseinek támogatását.
Megindult egy olyan jó folyamat, amely kiemelheti népeinket a múlt viszályai közül. Ihletett pillanat volt 2013. január 13-án Újvidéken: szerbiai megemlékezők társaságában Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes fejet hajtott az 1942. évi újvidéki razzia áldozatai előtt. Ez megnyitotta a kölcsönös engesztelődés kapuját: a soká várt szerb főhajtást az 1944–45. évi ártatlan magyar áldozatok előtt is, valamint a végtisztesség megadását a halottaink emlékhelyeinél. Ezen a megbékélési folyamaton belül – egyedülálló civil kezdeményezésként – akkor felkértem a magyarországi szerb önkormányzatot, hogy amennyiben tényleg létezik két népet összekötő szerep iránti felelőssége, segítsen megértetni a szerb kormánnyal és közvéleménnyel, hogy Szerbia hosszú távú érdeke a közös európai és jó szomszédsági együttműködés. A szerb politikában is felülkerekedett a belátás: saját országvesztő „Trianonjuk” árnyékában szükség lehet a magyar szomszéd jóakaratára.
Csupán a folyamat jelzéseként említem meg a 2015-ben szerb–német szervezésben Belgrádban megtartott Belgrade Dialogues konferenciát. Ezen már Alekszandar Vucsics miniszterelnök leszögezte, hogy Szerbia minden követelményt teljesített és teljesít, amely az unióval való kapcsolatépítéshez hozzájárulhat – beleértve a legnehezebbet: a Belgrád–Pristina-párbeszédet is.
2016 januárjában pedig az EU-csatlakozási tárgyalások 23. fejezetével és az úgynevezett akciótervének elfogadásával Szerbia megtette a döntő lépést az alapvető emberi jogok érvényre juttatásában. A Balkánon végigsöprő – és Magyarországot is fenyegető – migránsroham pedig felértékelte a Szerbia EU-csatlakozásának határozott magyar támogatását. Ez elősegítette a szerb részről kétségtelenül létező ellenállás meghaladására irányuló igyekezetet. Szükség is volt erre, mert az elszakadó és nagyhatalmi erővel önállóvá vált Rigómezőn (Koszovó) nem csitult el a szembenállás. Az új albán többségű állam ugyanis minden eszközt megragad, hogy elérje országuk szerb részről való elismerését és ezen belül a teljes rendelkezést az ország északi részén húzódó öt szerb többségű községre is. Emlékezetes, hogy 2018 tavaszán az állami rendőrség különleges alakulata rárontott Észak-Mitrovicán a helyi szerbek ünnepi rendezvényére, és letartóztatta és bilincsbe verve elhurcolta Marko Djuricsot, a szerb kormánynak a koszovói szerbekkel kapcsolatot tartó tisztviselőjét. A rendőrök törtek-zúztak, verték a rendezvényen lévőket. Pedig a brüsszeli közvetítéssel 2013-ban megkötött szerb–koszovói megállapodás megtiltotta a különleges egység Észak-Koszovóba vonulását a NATO és a helyi szerb vezetés beleegyezése nélkül.
Azóta is újra és újra fellángol az ellentét Koszovó és Szerbia között. A szerbek a helyzet kiéleződésekor harckészültségbe helyezik katonai erejüket, jelezvén ezzel, hogy nem hagyják magukra kisebbségi sorba került honfitársaikat.
Vucsicsnak nem egyszerű a dolga. A NATO-val szemben katonai semlegességét fent akarja tartani. A koszovói szerbeket nem hagyhatja magukra, hiszen Koszovó 2008. február 17-én kikiáltott függetlenségét Szerbia semmisnek tekinti, miközben az ENSZ 101 tagállama – köztük Magyarország is – elismeri a Koszovói Köztársaság önállóságát. Ezért minden konkrét nézeteltérés esetén egyik fél sem hajlandó engedni a saját igazából.
Közben a szerb elnök politikai ütközőzónába került, mert a nyugati erőfölény megmozgatta a szerb ellenzéket is. 2019 márciusában a közmédia épületébe betörő tüntetők még motorfűrészt is vittek magukkal… Az Oroszországra nehezedő nyugati nyomást észlelve ellensúlyozásul déli szomszédunk Kína felé fordult. Többek között példája ennek, hogy 2022 áprilisában Szerbia új generációs, közepes hatótávolságú, radarirányítású föld-levegő rakétákat vásárolt Pekingtől.
Ilyen körülmények között köszöntöttek be az észak-koszovói helyhatósági választások. Ezeket a szerbek bojkottálták. Így viszont a helyi kis számú albánok politikusaikat tudták polgármesterré választani a helyi szerb többség ellenére: máris megvolt az ok az újabb összecsapásra az albánok uralta koszovói rendőrséggel. Az pedig a KFOR, azaz a NATO-vezetésű nemzetközi békefenntartó haderő katonáit hívta segítségül. Ennek katonái közül sérült meg sok ott szolgáló magyar, amelyet az ellenérzésű itthoni sajtó szerbellenes érzelmek felkorbácsolására kísérelt meg felhasználni.
Moszkva viszont dörzsölhette a kezét: beavatkozása nélkül kezdett kialakulni Ukrajna mellett egy második nyugat–keleti csatazaj a Balkánon. Ezt ismerték fel Amerikában, amikor úgy döntöttek, hogy az eddig csak biztatott rigómezei albán országnál meghúzzák a féket. Így került sor arra, hogy e hónap elején az Egyesült Államok kizárta Pristinát egy nemzetközi hadgyakorlatból.
Magyarországnak – már csak önérdekből is – tényleg fontos a térségi béke és együttműködés. Nagy lépés volt a hagyományos szembenállás oldása Szerbiával az arra legalkalmasabb időpontban: amikor a másik félnek is életbevágó szüksége volt rá. Szorultságukat oldottuk, és az igazi barát a bajban ismerszik meg. Túlléptünk azon az együgyű hozzáálláson, hogy az ellenségem ellensége máris a barátom. Ugyanis meg nem alázott vitéz ellenségből lehet még együttműködő társ. Persze az egymással együtt élő népek közötti viszályok hosszú életűek, különösen, ha külső hatalmak ezt még szítják is. Ám a mi érdekünk egy fejlődő, békésebb Balkán, ahol minden közösség érzi a magyarok támogató jóindulatát.
A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap
Történészek számára ismert a balkáni hadakozások kegyetlen volta. Ezt a, régmúlt küzdelmeitől megörökölt, rossz hagyományt emelte államvezetési eszközzé Tito már 1944 őszén. Bevetette a terrort, mint hatalmi eszközt, akár csupán lehetséges ellenségei és az általa bűnösnek tartott népek ellen. Vajdaságban negyvenezerre tehető a megkínozva legyilkolt magyarok száma, akikről sokáig szó sem eshetett. Ám tudható, hogy a magyarokon kívül számos közösség jutott erre a sorsra. Az Ausztriába menekülő és ott az angoloknak magukat megadó délszláv csoportokat visszaadták Tito partizánjainak. Ezeket azután mind legyilkolták. Csak Szlovéniában már több mint félezer tömegsírra bukkantak. Parancs volt arra, hogy nemcsak minden antikommunistát, hanem a különféle nemzeti szervezetek tagjait és az egyházi személyeket is „likvidálni” kell. A tömeggyilkosságok ügyében pedig senkit sem állítottak bíróság elé, hiszen a parancs forrása maga Tito volt.
Az 1970-es évek elején azonban belátta, hogy változtatnia lehet, sőt, kell: és bevezette az önigazgatási szocializmust. Ez azt jelentette, hogy a döntéseket – néhány állami feladaton kívül – leosztották községi szintre. Ezért a vegyes lakosságú területeken a vezetői helyeket arányosan osztották el, és ügyintézésben helyet kapott a kisebbségek nyelve. A szabadabb közélet és a külföldi munkavállalások lehetősége fellendítette a gazdaságot is. Azonban Tito 1980-ban bekövetkezett halála után egyre inkább felszínre törtek az elfojtott fájdalmak és ellentétek. Ennek kezelését a polgárháború kirobbantásával Szlobodán Milosevics ismét az erőszak fegyverével akarta megoldani. A korábban, még bankárként Amerikát sokszor megjárt politikus már 1982-ben bekerült a szerb kommunista párt vezetőségébe, 1986-ban pedig már az elnökség elnöke. 1987 szeptemberétől a szerb kommunista párt központi bizottságának VIII. plénumán legyőzi az államfő, Ivan Sztambolics támogatóit és kezébe kaparintja a korlátlan hatalmat. (Sztambolicsot 2000-ben mint Milosevics vetélytársát meggyilkolták.) 1991-ben Magyarország is joggal tartott attól, hogy a délszláv belháború átterjed hozzánk (ennek a félelemnek a Barcsra dobott bombák adtak nyomatékot.
A több évszázados szembenállás és a közelmúlt szörnyűségei után bölcs elgondolásnak látszott a történelmi megbékélés kezdeményezése Magyarország és Szerbia között. Ez annál nehezebben indult, mert a korábbi elkövetők közössége összezárni látszott, és egyre érkeztek a hírek a délvidéki magyarok elleni támadásokról, valamint a lakosság összetételének megváltoztatására irányuló törekvésekről. Azonban – miközben az Európa Tanácsban ezekre felhívtuk a figyelmet, az MDF már ellenzékből támogatta a változtatni akaró szerb erőket. Annyira, hogy 1997 januárjában részt is vett a Milosevics elleni belgrádi tüntetésen. Azt is érezhették déli szomszédaink már a belháború idején, hogy a budapesti reptér volt a szerbek világra nyitott kapuja, és már az első Orbán-kormány idején a magyar kormány megkezdte Szerbia uniós törekvéseinek támogatását.
Megindult egy olyan jó folyamat, amely kiemelheti népeinket a múlt viszályai közül. Ihletett pillanat volt 2013. január 13-án Újvidéken: szerbiai megemlékezők társaságában Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes fejet hajtott az 1942. évi újvidéki razzia áldozatai előtt. Ez megnyitotta a kölcsönös engesztelődés kapuját: a soká várt szerb főhajtást az 1944–45. évi ártatlan magyar áldozatok előtt is, valamint a végtisztesség megadását a halottaink emlékhelyeinél. Ezen a megbékélési folyamaton belül – egyedülálló civil kezdeményezésként – akkor felkértem a magyarországi szerb önkormányzatot, hogy amennyiben tényleg létezik két népet összekötő szerep iránti felelőssége, segítsen megértetni a szerb kormánnyal és közvéleménnyel, hogy Szerbia hosszú távú érdeke a közös európai és jó szomszédsági együttműködés. A szerb politikában is felülkerekedett a belátás: saját országvesztő „Trianonjuk” árnyékában szükség lehet a magyar szomszéd jóakaratára.
Csupán a folyamat jelzéseként említem meg a 2015-ben szerb–német szervezésben Belgrádban megtartott Belgrade Dialogues konferenciát. Ezen már Alekszandar Vucsics miniszterelnök leszögezte, hogy Szerbia minden követelményt teljesített és teljesít, amely az unióval való kapcsolatépítéshez hozzájárulhat – beleértve a legnehezebbet: a Belgrád–Pristina-párbeszédet is.
2016 januárjában pedig az EU-csatlakozási tárgyalások 23. fejezetével és az úgynevezett akciótervének elfogadásával Szerbia megtette a döntő lépést az alapvető emberi jogok érvényre juttatásában. A Balkánon végigsöprő – és Magyarországot is fenyegető – migránsroham pedig felértékelte a Szerbia EU-csatlakozásának határozott magyar támogatását. Ez elősegítette a szerb részről kétségtelenül létező ellenállás meghaladására irányuló igyekezetet. Szükség is volt erre, mert az elszakadó és nagyhatalmi erővel önállóvá vált Rigómezőn (Koszovó) nem csitult el a szembenállás. Az új albán többségű állam ugyanis minden eszközt megragad, hogy elérje országuk szerb részről való elismerését és ezen belül a teljes rendelkezést az ország északi részén húzódó öt szerb többségű községre is. Emlékezetes, hogy 2018 tavaszán az állami rendőrség különleges alakulata rárontott Észak-Mitrovicán a helyi szerbek ünnepi rendezvényére, és letartóztatta és bilincsbe verve elhurcolta Marko Djuricsot, a szerb kormánynak a koszovói szerbekkel kapcsolatot tartó tisztviselőjét. A rendőrök törtek-zúztak, verték a rendezvényen lévőket. Pedig a brüsszeli közvetítéssel 2013-ban megkötött szerb–koszovói megállapodás megtiltotta a különleges egység Észak-Koszovóba vonulását a NATO és a helyi szerb vezetés beleegyezése nélkül.
Azóta is újra és újra fellángol az ellentét Koszovó és Szerbia között. A szerbek a helyzet kiéleződésekor harckészültségbe helyezik katonai erejüket, jelezvén ezzel, hogy nem hagyják magukra kisebbségi sorba került honfitársaikat.
Vucsicsnak nem egyszerű a dolga. A NATO-val szemben katonai semlegességét fent akarja tartani. A koszovói szerbeket nem hagyhatja magukra, hiszen Koszovó 2008. február 17-én kikiáltott függetlenségét Szerbia semmisnek tekinti, miközben az ENSZ 101 tagállama – köztük Magyarország is – elismeri a Koszovói Köztársaság önállóságát. Ezért minden konkrét nézeteltérés esetén egyik fél sem hajlandó engedni a saját igazából.
Közben a szerb elnök politikai ütközőzónába került, mert a nyugati erőfölény megmozgatta a szerb ellenzéket is. 2019 márciusában a közmédia épületébe betörő tüntetők még motorfűrészt is vittek magukkal… Az Oroszországra nehezedő nyugati nyomást észlelve ellensúlyozásul déli szomszédunk Kína felé fordult. Többek között példája ennek, hogy 2022 áprilisában Szerbia új generációs, közepes hatótávolságú, radarirányítású föld-levegő rakétákat vásárolt Pekingtől.
Ilyen körülmények között köszöntöttek be az észak-koszovói helyhatósági választások. Ezeket a szerbek bojkottálták. Így viszont a helyi kis számú albánok politikusaikat tudták polgármesterré választani a helyi szerb többség ellenére: máris megvolt az ok az újabb összecsapásra az albánok uralta koszovói rendőrséggel. Az pedig a KFOR, azaz a NATO-vezetésű nemzetközi békefenntartó haderő katonáit hívta segítségül. Ennek katonái közül sérült meg sok ott szolgáló magyar, amelyet az ellenérzésű itthoni sajtó szerbellenes érzelmek felkorbácsolására kísérelt meg felhasználni.
Moszkva viszont dörzsölhette a kezét: beavatkozása nélkül kezdett kialakulni Ukrajna mellett egy második nyugat–keleti csatazaj a Balkánon. Ezt ismerték fel Amerikában, amikor úgy döntöttek, hogy az eddig csak biztatott rigómezei albán országnál meghúzzák a féket. Így került sor arra, hogy e hónap elején az Egyesült Államok kizárta Pristinát egy nemzetközi hadgyakorlatból.
Magyarországnak – már csak önérdekből is – tényleg fontos a térségi béke és együttműködés. Nagy lépés volt a hagyományos szembenállás oldása Szerbiával az arra legalkalmasabb időpontban: amikor a másik félnek is életbevágó szüksége volt rá. Szorultságukat oldottuk, és az igazi barát a bajban ismerszik meg. Túlléptünk azon az együgyű hozzáálláson, hogy az ellenségem ellensége máris a barátom. Ugyanis meg nem alázott vitéz ellenségből lehet még együttműködő társ. Persze az egymással együtt élő népek közötti viszályok hosszú életűek, különösen, ha külső hatalmak ezt még szítják is. Ám a mi érdekünk egy fejlődő, békésebb Balkán, ahol minden közösség érzi a magyarok támogató jóindulatát.
A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke
Magyar Hírlap