Így, év elején el szoktam zarándokolni egykorvolt barátom emlékhelyére. Legalább itt, Budapesten, a XI. kerületi Bartók Béla utca 52. épület falához, ha nem jutok el szülővárosába, Karcagra vagy éppen a sírjához, Almatiba.
Én ugyanis szívesebben emlékszem 1944. február 10-i születésére, mint az annyira váratlanul, 48 évesen bekövetkezett halálára.
A turkológusok viszonylag szűk körében és másodikká lett hazájában, Kazahsztánban ugyan ápolják emlékét, de a magyarok sokaságának is érdemes volna ismernie 20. századbeli Körösi Csománkat. Kongur: ez a szokatlan hangzású szó volt eredeti családneve, amit ő igazi kun tudatossággal újra használni kezdett. Mert turkológiai tudásszomjának eredete kun magyar családjának a kuláküldözés idején történt tönkretétele volt. Az ő tanulmányait pedig a kommunista rendszer megakadályozni törekedett. De hiába: az érdeklődő gyermek a kunmadarasi szovjet laktanyában szolgáló kazah és egyéb türk nemzetiségű személyzettől tanulja meg azok anyanyelvét.
Így vált a kun eredet és nyelv kutatójává, és bejárta a török népek világát is. Anyanyelvükön beszélve a helyi emberekkel nemcsak nyelvi és néprajzi ismereteit gyarapította, hanem fennmaradásra buzdította a szovjet uralom alatt beolvasztásnak kitett helyi közösségeket. Halála évében, 1992-ben a kazah állami rádióban vele készített riportban ezt úgy foglalta össze, hogy 1974 óta minden évben járván kazah földön mindig sok, az anyanyelvét már nem beszélő, avagy keveréknyelvet használó fiatallal találkozik. Márpedig szerinte egy nyelvét elvesztő nép nem tud tisztán gondolkodni sem. Mondandóját így zárta: „Műveljétek és ne felejtsétek el anyanyelveteket!”
Ez a tudományon túli elkötelezettség, az önazonosság védelme hozott össze engem is Mándoky Kongur Istvánnal. A 60-as években sokat foglalkoztam az orosz hódítás történetével, meg akartam érteni a reánk terpeszkedő idegen világot. Sokat voltunk együtt, s Pista barátom elolvasta alakuló kézirataimat az Orosz Birodalom igazi arcáról, többek között arról, hogy a tatár fővárost, Kazánt (ma: Kazany) hogyan foglalta el Rettegett Iván cár, valamint a szibériai Kücsüm kán honvédő háborújáról az orosz behatolás ellen. Ezenkívül pszichiáterként kutattam a török népekkel sokban közös magyar ősvallás gyökereit, s az ő biztatására elmentem vele egy törökországi altajisztikai konferenciára, ahol a sámánizmusról tartottam előadást. Ám talán legérdekesebb a közös román–bolgár utazásunk volt.
Indítékunkhoz azt kell tudni, hogy 1986-ban Romániában élő erdélyi magyarok felfedezték, hogy a vécépapírjukon szövegtöredékek vannak. A papírtekercseken levő nyomtatott szövegrészletekről a tekercseken meglevő gyári cédula és számozás alapján kiderült, hogy a Brit Bibliatársaság Bibliáit dolgozták fel gyárilag ily módon.
Hogyan történt?
A Református Világszövetség Európai Osztálya tízezer Bibliát juttatott el az ottani magyar lelkészekhez egy brassói református világtalálkozó alkalmával. Azonban, nem tudjuk, hogyan, de a hatalom birtokába került, és Ceaușescu toalettpapírt gyártatott belőlük. Az erdélyiek értesítették erről a nyugati magyar emigrációt, világba szakadt véreink pedig sajtókonferenciát szerveztek a washingtoni szenátusban és a képviselőházban is. A világlapok persze ráharaptak a botrányra, és Ceaușescutól az amerikai állam megvonta az addig élvezett vámkedvezményt.
Akkor már körülbelül két évtizedes emigrációs kapcsolataim révén követni tudtam az eseményeket, és töprengtem, csekély eszközeimmel mit tehetnék. Elmeséltem az ügyet Mándoky Kongur István barátomnak – ő éppen nálunk lakott ekkor –, és elmondtam, hogy beteszek Trabantom rejtekébe annyi Bibliát, amennyit csak össze tudok szedni, hogy átvigyem a határon túli magyarokhoz. Pista nagyon fellelkesedett, és mondta, hogy jönne velem, de folytatná útját tovább, mert szeretné bulgáriai tatár ismerőseit meglátogatni, és talán jobb is, hogy ketten megyünk, ha esetleg elkapnának engem a vámosok. Erre támadt az az ötletünk, hogy ha Bibliát viszünk a magyaroknak, vigyünk Koránt a tatároknak, mert Bulgáriában is ugyanolyan vallásellenes kommunista hatalom van uralmon, mint Romániában, s a tatárok éppúgy elnyomott kisebbség, mint román földön a magyarok. Magyarországon nagy Biblia- és Korán-gyűjtésbe fogtunk, s teleraktuk kocsimat a szent könyvekkel. A határőrök beérték egy karton cigarettával, s nem kutakodtak a kocsiban. Erdélyben lerakván a Bibliákat, folytattuk utunkat. Megérkeztünk Vetovóba, ahol igaz barátsággal és nagyrabecsüléssel fogadták nemcsak őt, de engem is. Egy estét végigbeszélgettünk, s nekem feltűnt, hogy vendéglátónk szobafalán ott volt a Krím félsziget térképe, ahonnan a Bulgáriában élő tatárok nagy része származott. Azért akadt rá a szemem, mert akkor Magyarországon senki sem mert volna olyan térképet nyíltan kitenni, ami a tőlünk elvett szülőföldünket ábrázolja. Másnap távoztunkban hálájuk jeléül vendéglátóink telerakták kocsinkat saját termesztésű, hatalmas tökökkel, amin a határőrök jót mulattak.
Pista barátom sok mindent feljegyzett ezen az útján is. Ám mindig azt mondta: most még csak gyűjti a türk nyelvi és néprajzi anyagokat, élete második felében fogja földolgozni. Nem így lett. Egy útja alkalmával váratlanul lett rosszul a Kaukázus-vidéki Mahacskalában, és ott halt meg. Testét Almati temetője őrzi, szellemét egy ott róla elnevezett iskola – és a magyar turkológia.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap
A turkológusok viszonylag szűk körében és másodikká lett hazájában, Kazahsztánban ugyan ápolják emlékét, de a magyarok sokaságának is érdemes volna ismernie 20. századbeli Körösi Csománkat. Kongur: ez a szokatlan hangzású szó volt eredeti családneve, amit ő igazi kun tudatossággal újra használni kezdett. Mert turkológiai tudásszomjának eredete kun magyar családjának a kuláküldözés idején történt tönkretétele volt. Az ő tanulmányait pedig a kommunista rendszer megakadályozni törekedett. De hiába: az érdeklődő gyermek a kunmadarasi szovjet laktanyában szolgáló kazah és egyéb türk nemzetiségű személyzettől tanulja meg azok anyanyelvét.
Így vált a kun eredet és nyelv kutatójává, és bejárta a török népek világát is. Anyanyelvükön beszélve a helyi emberekkel nemcsak nyelvi és néprajzi ismereteit gyarapította, hanem fennmaradásra buzdította a szovjet uralom alatt beolvasztásnak kitett helyi közösségeket. Halála évében, 1992-ben a kazah állami rádióban vele készített riportban ezt úgy foglalta össze, hogy 1974 óta minden évben járván kazah földön mindig sok, az anyanyelvét már nem beszélő, avagy keveréknyelvet használó fiatallal találkozik. Márpedig szerinte egy nyelvét elvesztő nép nem tud tisztán gondolkodni sem. Mondandóját így zárta: „Műveljétek és ne felejtsétek el anyanyelveteket!”
Ez a tudományon túli elkötelezettség, az önazonosság védelme hozott össze engem is Mándoky Kongur Istvánnal. A 60-as években sokat foglalkoztam az orosz hódítás történetével, meg akartam érteni a reánk terpeszkedő idegen világot. Sokat voltunk együtt, s Pista barátom elolvasta alakuló kézirataimat az Orosz Birodalom igazi arcáról, többek között arról, hogy a tatár fővárost, Kazánt (ma: Kazany) hogyan foglalta el Rettegett Iván cár, valamint a szibériai Kücsüm kán honvédő háborújáról az orosz behatolás ellen. Ezenkívül pszichiáterként kutattam a török népekkel sokban közös magyar ősvallás gyökereit, s az ő biztatására elmentem vele egy törökországi altajisztikai konferenciára, ahol a sámánizmusról tartottam előadást. Ám talán legérdekesebb a közös román–bolgár utazásunk volt.
Indítékunkhoz azt kell tudni, hogy 1986-ban Romániában élő erdélyi magyarok felfedezték, hogy a vécépapírjukon szövegtöredékek vannak. A papírtekercseken levő nyomtatott szövegrészletekről a tekercseken meglevő gyári cédula és számozás alapján kiderült, hogy a Brit Bibliatársaság Bibliáit dolgozták fel gyárilag ily módon.
Hogyan történt?
A Református Világszövetség Európai Osztálya tízezer Bibliát juttatott el az ottani magyar lelkészekhez egy brassói református világtalálkozó alkalmával. Azonban, nem tudjuk, hogyan, de a hatalom birtokába került, és Ceaușescu toalettpapírt gyártatott belőlük. Az erdélyiek értesítették erről a nyugati magyar emigrációt, világba szakadt véreink pedig sajtókonferenciát szerveztek a washingtoni szenátusban és a képviselőházban is. A világlapok persze ráharaptak a botrányra, és Ceaușescutól az amerikai állam megvonta az addig élvezett vámkedvezményt.
Akkor már körülbelül két évtizedes emigrációs kapcsolataim révén követni tudtam az eseményeket, és töprengtem, csekély eszközeimmel mit tehetnék. Elmeséltem az ügyet Mándoky Kongur István barátomnak – ő éppen nálunk lakott ekkor –, és elmondtam, hogy beteszek Trabantom rejtekébe annyi Bibliát, amennyit csak össze tudok szedni, hogy átvigyem a határon túli magyarokhoz. Pista nagyon fellelkesedett, és mondta, hogy jönne velem, de folytatná útját tovább, mert szeretné bulgáriai tatár ismerőseit meglátogatni, és talán jobb is, hogy ketten megyünk, ha esetleg elkapnának engem a vámosok. Erre támadt az az ötletünk, hogy ha Bibliát viszünk a magyaroknak, vigyünk Koránt a tatároknak, mert Bulgáriában is ugyanolyan vallásellenes kommunista hatalom van uralmon, mint Romániában, s a tatárok éppúgy elnyomott kisebbség, mint román földön a magyarok. Magyarországon nagy Biblia- és Korán-gyűjtésbe fogtunk, s teleraktuk kocsimat a szent könyvekkel. A határőrök beérték egy karton cigarettával, s nem kutakodtak a kocsiban. Erdélyben lerakván a Bibliákat, folytattuk utunkat. Megérkeztünk Vetovóba, ahol igaz barátsággal és nagyrabecsüléssel fogadták nemcsak őt, de engem is. Egy estét végigbeszélgettünk, s nekem feltűnt, hogy vendéglátónk szobafalán ott volt a Krím félsziget térképe, ahonnan a Bulgáriában élő tatárok nagy része származott. Azért akadt rá a szemem, mert akkor Magyarországon senki sem mert volna olyan térképet nyíltan kitenni, ami a tőlünk elvett szülőföldünket ábrázolja. Másnap távoztunkban hálájuk jeléül vendéglátóink telerakták kocsinkat saját termesztésű, hatalmas tökökkel, amin a határőrök jót mulattak.
Pista barátom sok mindent feljegyzett ezen az útján is. Ám mindig azt mondta: most még csak gyűjti a türk nyelvi és néprajzi anyagokat, élete második felében fogja földolgozni. Nem így lett. Egy útja alkalmával váratlanul lett rosszul a Kaukázus-vidéki Mahacskalában, és ott halt meg. Testét Almati temetője őrzi, szellemét egy ott róla elnevezett iskola – és a magyar turkológia.
(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)
Magyar Hírlap