Amikor Kollár K. Attila gyászhíre megfogott, akkor egy közel harminc esztendős történet ébredt föl bennem.
1989 novemberében, az MDF elnökségi ülése előtt az akkor már pártelnök Antall József súgta:
– Az előbb a folyosón találkoztam a főkönyvelővel. Milyen Attila?
– Kollár. Kollár K. Attila.
– Megkérdeztem, hogy a belégek rendben vannak-e.
– Mik vannak rendben?
– A belégek. A nyugták, a számlák. Többet én sem tudok a könyvelésről, de a múzeumban megtanultam, ha a belégek rendben vannak, akkor már nagy baj nem lehet.
Aznap késő éjjel Kollár K. Attila szinte meghatódva mesélte:
– Képzeld, délután a folyosón Antall elnök úr váratlanul megállított és megkérdezte, hogy a belégek rendben vannak-e. Erősen meglepődtem, szinte a torkomban dobogott a szívem, mint akit valami vétség miatt rajtakapnak, talán látta is a zavart rajtam, amikor kinyögtem, hogy elnök úr, a belégek rendben vannak. Legyenek is, mondta Antall elnök úr, és ment a tanácsterembe. Én meg ott álltam és erős a gyanakvás bennem, hogy elnökünknek a könyvelésről a belég kifejezésen kívül sok ismerete nem lehet, de azért jólesett, hogy felismert és megkérdezett, én pedig megnyugtattam, hogy a belégek rendben vannak.
Azért tartom jellemzőnek ezt a kis történetet, mert az MDF hőskorszakára jellemző bizalmi kötést érzékelteti.
Attila számomra a bizalom metaforája volt és marad.
Közülünk a legtöbben talán a Nemzeti Fórum tavaszi országos gyűlésén láttuk utoljára Attilát. Jól nézett ki – állapítottuk meg –, pedig leszolgált a nagybetűs Életben hét évtizedet, de hát tudtuk róla, hogy rendszeresen sportol, búvárkodik, hegyet jár. Jól nézett ki – pedig akkor már belülről támadta a halálos kór.
Tétlen soha nem tudott lenni. Mindig elfoglalta vagy a kenyérkereső munkája, vagy a politikai hitvallásának a szolgálata, vagy a hobbija, a búvárkodás elmélete és gyakorlata. Mindebben szellemileg is, lélekben is támogatta a családja, felesége, Erika, gyermekei, Barbara és Krisztián és veje, Tibor. Utolsó idejében sok örömet lelt unokáiban, Szonjában és Zsófiában.
A szentendrei ferences gimnáziumban kitűnően érettségizett. Két év katonai szolgálat után a Közgazdasági Egyetemen tanult, ahol 1975-ben szerzett diplomát. Első állása a Magyar Tudományos Akadémia gazdálkodási területén volt.
A rendszerváltoztató lehetőség iránti igény őt is megérintette, és 1988. november másodikán belépett a Lakiteleken, a házunk udvarán zászlót bontó mozgalomba, a Magyar Demokrata Fórumba. Az 1267. sorszámot viselő tagsági könyvet kapta. Tag maradt, amikor a politikai érvényesülés érdekében ez a mozgalom párttá alakult, és életében ez volt az első – és egyben utolsó – párt is, amelyben szerepet játszott 2006-ig.
1989. szeptemberétől 1994. áprilisáig volt a párt gazdasági igazgatója. Ezt a nagyon fontos feladatot rendkívül mostoha körülmények között kellett megkezdenie. A lakiteleki szervezőmunkát követően a Magyar Demokrata Fórum Budapesten, az Ó utcában fabarakkokban folytatta az országos munkáját. Szűk volt a hely, Attiláék négyen dolgoztak egy nyolc-kilenc négyzetméteres szobában, állandó zajban. Itt dolgozott például a párt pénztárosa – akinek állandóan telefonálnia kellett. Itt intézték az erős ügyfélforgalom közepette a megbízásokat, szerződéseket. 1990 februárjában lehetett beköltözni a szocialista párt lelakott, leromlott, II. kerületi központjába, a Bem térre. Hely itt volt bőven, de a gazdasági igazgató egyik nagy feladata volt a lepusztult épületből működő pártközpontot varázsolni. Olyan anyagi erőtérben kellett ezt megtenni, amelyikben – Attila egy korabeli számítása szerint – a szocialista pártnak az állami támogatásból és a hatalmas ingatlanvagyonából többször annyi bevétele volt, mint a másik hat leendő parlamenti pártnak együttvéve.
Attila az első szabad választáson győztes MDF szürke eminenciása volt. Az elnökségben a szervezésért, a kampányért én voltam a felelős, de Attila megkérdezése nélkül soha nem vittem döntésre javaslatot az Elnökség elé.
Az 1990. évi első szabad választás előtt nem engedhettük meg, hogy az MDF-székház homlokzatán, közel három emelet magasan egy embernél is nagyobb vörös csillag éktelenkedjen. Attila vállalta el egy szintén búvár ismerősével együtt a nagyméretű vörös csillag lehozatalát. A búvárok ugyanis gyakran dolgoznak vízzel elárasztott barlangokban, ahol ismerniük kell a kötéltechnikát és a hegymászó technikát. Így, alpinista módszerekkel, kötéltechnika segítségével hozták le a magasból a földre, ejtés nélkül a pártállam szimbólumát.
Attila a formálódó polgári demokrácia parlamenti háttérmunkása volt. Törvényeket előkészítő, pártok közötti tárgyalásokat igénylő megbeszélések kezdeményezője és résztvevője volt gazdasági igazgatói megbízatása idején. Egy riportban arról vallott, hogy ezekben a munkával terhes években napi tíz-tizennégy órát töltött el pártügyek és pénzügyek elrendezésével.
Meg kell emlékeznünk Attilának egy nem politikai, de történelmet szolgáló tettéről: az első világháború idején torpedótalálatok miatt elsüllyedt Szent István csatahajó megkereséséről és megtalálásáról. Attila tagja volt annak a tízfős búvárexpedíciónak, amelyik régi iratok, visszaemlékezések alapján próbálta feltárni az Adriai-tengeren elsüllyedt csatahajót. 1994 őszén a viharos tengeren sok-sok merülést végrehajtva találták meg az iszapsírba süllyedt, 152 méter hosszú Szent István csatahajót. Azóta már számos tudományos expedíció kereste fel az általuk feltárt helyszínt.
Attila nem pihent: az elmúlt két évtizedben is különböző gazdasági társaságokban kamatoztatta könyvelői tudását és gazdasági ismereteit. Alapított saját céget is, a Zöld Vonal Búvár Kft.-t. Huszonöt éven át szerkesztette és adta ki a Búvárinfó nevű szaklapot. Mindemellett tudása és szakmai kapcsolatai révén segítette a Nemzeti Fórum Egyesület munkáját is.
Kedves Attila, itt és most a rendszerváltoztató életutadat úgy tudom összegezni, hogy a belégek rendben vannak, a nyugták, a számlák lebélyegezve, aláírva. A Te munkád gyümölcse is, hogy 2011 óta az új alkotmányunk, Alaptörvényünk kétharmados felhatalmazásával valósíthatjuk meg több mint három évtizedes nemzeti álmainkat.
Isten Véled, kedves Attila! Isten velünk, gyászoló barátaim!
Elhangzott a Farkasréti temetőben 2019. szeptember 16-án, Kollár K. Attila urnakoporsója előtt.
– Az előbb a folyosón találkoztam a főkönyvelővel. Milyen Attila?
– Kollár. Kollár K. Attila.
– Megkérdeztem, hogy a belégek rendben vannak-e.
– Mik vannak rendben?
– A belégek. A nyugták, a számlák. Többet én sem tudok a könyvelésről, de a múzeumban megtanultam, ha a belégek rendben vannak, akkor már nagy baj nem lehet.
Aznap késő éjjel Kollár K. Attila szinte meghatódva mesélte:
– Képzeld, délután a folyosón Antall elnök úr váratlanul megállított és megkérdezte, hogy a belégek rendben vannak-e. Erősen meglepődtem, szinte a torkomban dobogott a szívem, mint akit valami vétség miatt rajtakapnak, talán látta is a zavart rajtam, amikor kinyögtem, hogy elnök úr, a belégek rendben vannak. Legyenek is, mondta Antall elnök úr, és ment a tanácsterembe. Én meg ott álltam és erős a gyanakvás bennem, hogy elnökünknek a könyvelésről a belég kifejezésen kívül sok ismerete nem lehet, de azért jólesett, hogy felismert és megkérdezett, én pedig megnyugtattam, hogy a belégek rendben vannak.
Azért tartom jellemzőnek ezt a kis történetet, mert az MDF hőskorszakára jellemző bizalmi kötést érzékelteti.
Attila számomra a bizalom metaforája volt és marad.
Közülünk a legtöbben talán a Nemzeti Fórum tavaszi országos gyűlésén láttuk utoljára Attilát. Jól nézett ki – állapítottuk meg –, pedig leszolgált a nagybetűs Életben hét évtizedet, de hát tudtuk róla, hogy rendszeresen sportol, búvárkodik, hegyet jár. Jól nézett ki – pedig akkor már belülről támadta a halálos kór.
Tétlen soha nem tudott lenni. Mindig elfoglalta vagy a kenyérkereső munkája, vagy a politikai hitvallásának a szolgálata, vagy a hobbija, a búvárkodás elmélete és gyakorlata. Mindebben szellemileg is, lélekben is támogatta a családja, felesége, Erika, gyermekei, Barbara és Krisztián és veje, Tibor. Utolsó idejében sok örömet lelt unokáiban, Szonjában és Zsófiában.
A szentendrei ferences gimnáziumban kitűnően érettségizett. Két év katonai szolgálat után a Közgazdasági Egyetemen tanult, ahol 1975-ben szerzett diplomát. Első állása a Magyar Tudományos Akadémia gazdálkodási területén volt.
A rendszerváltoztató lehetőség iránti igény őt is megérintette, és 1988. november másodikán belépett a Lakiteleken, a házunk udvarán zászlót bontó mozgalomba, a Magyar Demokrata Fórumba. Az 1267. sorszámot viselő tagsági könyvet kapta. Tag maradt, amikor a politikai érvényesülés érdekében ez a mozgalom párttá alakult, és életében ez volt az első – és egyben utolsó – párt is, amelyben szerepet játszott 2006-ig.
1989. szeptemberétől 1994. áprilisáig volt a párt gazdasági igazgatója. Ezt a nagyon fontos feladatot rendkívül mostoha körülmények között kellett megkezdenie. A lakiteleki szervezőmunkát követően a Magyar Demokrata Fórum Budapesten, az Ó utcában fabarakkokban folytatta az országos munkáját. Szűk volt a hely, Attiláék négyen dolgoztak egy nyolc-kilenc négyzetméteres szobában, állandó zajban. Itt dolgozott például a párt pénztárosa – akinek állandóan telefonálnia kellett. Itt intézték az erős ügyfélforgalom közepette a megbízásokat, szerződéseket. 1990 februárjában lehetett beköltözni a szocialista párt lelakott, leromlott, II. kerületi központjába, a Bem térre. Hely itt volt bőven, de a gazdasági igazgató egyik nagy feladata volt a lepusztult épületből működő pártközpontot varázsolni. Olyan anyagi erőtérben kellett ezt megtenni, amelyikben – Attila egy korabeli számítása szerint – a szocialista pártnak az állami támogatásból és a hatalmas ingatlanvagyonából többször annyi bevétele volt, mint a másik hat leendő parlamenti pártnak együttvéve.
Attila az első szabad választáson győztes MDF szürke eminenciása volt. Az elnökségben a szervezésért, a kampányért én voltam a felelős, de Attila megkérdezése nélkül soha nem vittem döntésre javaslatot az Elnökség elé.
Az 1990. évi első szabad választás előtt nem engedhettük meg, hogy az MDF-székház homlokzatán, közel három emelet magasan egy embernél is nagyobb vörös csillag éktelenkedjen. Attila vállalta el egy szintén búvár ismerősével együtt a nagyméretű vörös csillag lehozatalát. A búvárok ugyanis gyakran dolgoznak vízzel elárasztott barlangokban, ahol ismerniük kell a kötéltechnikát és a hegymászó technikát. Így, alpinista módszerekkel, kötéltechnika segítségével hozták le a magasból a földre, ejtés nélkül a pártállam szimbólumát.
Attila a formálódó polgári demokrácia parlamenti háttérmunkása volt. Törvényeket előkészítő, pártok közötti tárgyalásokat igénylő megbeszélések kezdeményezője és résztvevője volt gazdasági igazgatói megbízatása idején. Egy riportban arról vallott, hogy ezekben a munkával terhes években napi tíz-tizennégy órát töltött el pártügyek és pénzügyek elrendezésével.
Meg kell emlékeznünk Attilának egy nem politikai, de történelmet szolgáló tettéről: az első világháború idején torpedótalálatok miatt elsüllyedt Szent István csatahajó megkereséséről és megtalálásáról. Attila tagja volt annak a tízfős búvárexpedíciónak, amelyik régi iratok, visszaemlékezések alapján próbálta feltárni az Adriai-tengeren elsüllyedt csatahajót. 1994 őszén a viharos tengeren sok-sok merülést végrehajtva találták meg az iszapsírba süllyedt, 152 méter hosszú Szent István csatahajót. Azóta már számos tudományos expedíció kereste fel az általuk feltárt helyszínt.
Attila nem pihent: az elmúlt két évtizedben is különböző gazdasági társaságokban kamatoztatta könyvelői tudását és gazdasági ismereteit. Alapított saját céget is, a Zöld Vonal Búvár Kft.-t. Huszonöt éven át szerkesztette és adta ki a Búvárinfó nevű szaklapot. Mindemellett tudása és szakmai kapcsolatai révén segítette a Nemzeti Fórum Egyesület munkáját is.
Kedves Attila, itt és most a rendszerváltoztató életutadat úgy tudom összegezni, hogy a belégek rendben vannak, a nyugták, a számlák lebélyegezve, aláírva. A Te munkád gyümölcse is, hogy 2011 óta az új alkotmányunk, Alaptörvényünk kétharmados felhatalmazásával valósíthatjuk meg több mint három évtizedes nemzeti álmainkat.
Isten Véled, kedves Attila! Isten velünk, gyászoló barátaim!
Elhangzott a Farkasréti temetőben 2019. szeptember 16-án, Kollár K. Attila urnakoporsója előtt.