 | A Nemzeti Művelődési Intézet új, száz esztendőre épült székháza a gazdatudatot testesíti meg, vagyis hogy gazdálkodunk a lehetőségeinkkel |
Ma adjuk át Lakiteleken a Nemzeti Művelődési Intézet új székházát. Hosszú és kalandos előtörténete van ennek az ünnepi eseménynek. Illyés Gyula 1946-ban alapította meg a Magyar Népi Művelődési Intézetet, az intézmény szellemi jogelődjét. Nagy költőnk ma is dolgoztat. Az 1979-es Lakiteleki Fiatal Írók Találkozóján nemcsak a jelenlétével, hanem a gondolataival is sokat segített, erősített bennünket. Úgy vélem, 1946-ban még reménykedett abban, hogy mégsem egy gyászos rémuralom kezdődik. Németh László fogalmazta meg előtte nem sokkal, hogy az aranykort érlelő magyar nemzetet Jaltában szétrobbantották, szétütötték, szétverték, és odadobták a kommunistáknak.
Előtte voltak olyan – később történelmi ábrándnak nevezett – elképzelések, mint például a Kertmagyarország. Meggyőződésem, hogy ez az egyik legkorszerűbb gazdálkodási forma, amelynek igenis van jövője. Itt is van felelőssége a Nemzeti Művelődési Intézetnek abban, hogy egy-egy kistelepülésen, ahol az online térbe menekülnek az ottani gazdálkodók, visszatérjenek a valóságba. Ez a mi felelősségünk: hogy visszajöjjenek a valódi világba, és az online térben a pék a kenyerét hirdesse, tegye vonzóbbá, utána pedig találkozzanak az ottani, szűkebb közösség tagjaival, a vásárlókkal. A legfontosabb, hogy életképes emberek és közösségek legyenek. Ez is a kultúra része. Az egészséges élet kultúrája. Nem a túlélés technikáját, hanem az élet technikáját adja különféle módszertani helyzetek megteremtésével akár a Nemzeti Művelődési Intézet, akár a lakiteleki Népfőiskola. Az értékfeltáró kollégiumoktól kezdve a most induló tanyakollégiumok szociológiai felmérésein át tulajdonképpen azt készítjük elő, hogy adjunk a valóságból javaslatokat, ismereteket, felméréseket a jogalkotóknak.
A Nemzeti Művelődési Intézet Pajtaszínház Programja is a helyi kisközösségek virulását segíti. Magam is vezettem színjátszó csoportot, tudom, hogy mit jelent annak a tizenöt-húsz embernek hetente találkozni. Az ilyen közösségek adnak sikerélményeket. Ez a másik kulcsszavunk a gazdálkodni mellett: a sikerélmény. Nagyon nagy szükségünk van valamennyiünknek a sikerélményre, ami egy egészséges visszaigazolása annak, hogy amit csináltam, amit teszek, az másokban is ugyanolyan érzelmeket, ismereteket erősít, mint amire nekem is szükségem van. A szívünk is megdobban, ha a különféle megyékből ide érkező vagy a Kárpát-medencéből ide utazó közösségek meghallják a székházban elhelyezett harang hangját. A Magyarság Harangjának lelke van. Évezredek visszhangja ez.
Ez a harangszó kötelez bennünket arra, hogy megőrizzük a Nemzeti Művelődési Intézet függetlenségét és szabadságát. Ez valóban nagyfokú bizalomnak tűnik, pedig egyszerű az én gondolatom. Megismertem Závogyán Magdolnát, az intézet vezetőjét, aztán az intézményt részleteiben is.
Amiben az első találkozásunk alkalmával is egyetértettünk, az visszhangzik bennem, ami tulajdonképpen ennek a Hungarikum Ligetnek, Népfőiskolának is a felelőssége, feladata, és ami a Kárpát-medencei magyar nemzetnek is, vagyis az, hogy amennyire lehet, legyen önellátó, álljon meg a saját lábán. Ezért fúrtunk kutakat, meleg vízzel fűtünk, az üvegházban zöldséget termesztünk, ezt a zöldségfeldolgozó üzemünkben a konyhára előkészítjük, és folytathatnám az önellátást segítő példákat. Ahogyan a Nemzeti Művelődési Intézet is megpróbál bizonyos területeken pályázatok segítségével önellátó lenni. Ugyancsak nagyon lényeges, hogy a múltból a hajszálgyökerekkel kell táplálkozni, kapcsolódni a múlt évezredes világához, ami ma is erősít bennünket. Itt a népművészettől kezdve a Komatál Programon át lehetne sorolni a példákat.
A harmadik pedig, hogy a jelenben kell élni. A jelenvalóságunk és jövőképünk egyaránt fontos. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy nem szabad elszakadni a napi történésektől, a helyi, a Kárpát-medencei és európai valóságtól. Kellenek a szakmai konferenciák, képzések, mert ezek érzékeltetik, hogy mi történik a világ más részében a közösségi művelődés területén. A legfrissebb gyakorlati ismereteket hozzuk a különféle konferenciákon, belső műhelymunkában. A Tessedik Kollégiumnál éreztem, hogy amit közösen csináltunk, az jelen van. Ugyanúgy egy Kína Kollégiumban, egy műfordítói táborban. Tehát jelen vagyunk a jelenben. Mert ha megéljük a jelenünket, akkor érezni fogjuk a jövőt is. Mindenki úgy csinálja a maga dolgát, hogy illeszkedik az egészhez. Tulajdonképpen ez az, ami összeköt bennünket nagyon erősen.
Kapcsolatunk a Nemzeti Művelődési Intézettel már több mint két évtizedes. Két évtizede tanuljuk egymást. A Népfőiskola rengeteg kihívással nézett szembe, sok próbatételen és változáson vagyunk már túl, de mindig tudtunk erőt meríteni, és mindig kaptunk kellő visszaigazolást az általunk indított kollégiumok, tanfolyamok, különféle programok iránt érdeklődőktől és résztvevőktől. Sokat adott nekem ez idő alatt a Művelődési Intézet, példának okáért a Látóutakkal.
Elutaztunk olyan helyekre az elmúlt évtizedekben, ahol bár sokan temették a népművelést, közművelődést, mégis, az emberi képességeknek hála, olyan közösségek jöttek létre, amelyek nemcsak életképesek voltak, hanem kivirágoztak, megújultak. Az elmúlt tíz évben egyre inkább azt érzékelem, hogy egy újabb aranykor köszöntött ránk, amelynek alapja az Alaptörvényünk. A magyarságnak természetesen sok korszakára lehet mondani, hogy aranykorszak: a Szent László utáni százötven esztendő, Mátyás vagy Bethlen Gábor kora. Most ez az időszak, amelyben élünk, szintén egy aranykort érlel.
Megjelent az a gazdatudat, hogy minden négyzetmétert be kell lakni, annak minden lehetőségét egészségesen működtetni kell, és mindez hihetetlen erővel jelenik meg a Nemzeti Művelődési Intézet programjában. Ez az, ami engem erősít. Egy csónakban ülünk, és nagyon jó érzés, hogy van ritmusérzékünk, hogy nem összevissza vergődik ez a csónak, hanem pontosan tudjuk, merre és hogyan akarunk haladni. A Kárpát-medence majdhogynem közepén elkészült ez a csodálatos épület, amely száz esztendőre épült. Nem átmeneti, nem ideiglenes otthon. Ezt az állandóságot, állhatatosságot tükrözi mind külsőleg, mind pedig belső tartalmában.
Azt jelképezi, hogy itt olyan munka zajlik, amely érleli ennek a nemzetnek az aranykorát. A gazdatudatot testesíti meg, vagyis hogy gazdálkodunk a lehetőségeinkkel. Azzal, hogy ezek a Látóutak ma is folytatódnak, keressük azokat a közösségeket, amelyektől tanulhatunk, mert ők bizony erős próbatételeken, küzdelmeken keresztül érlelték ki a példázatos közösségi összetartást és a gyakorlatban is hasznosítható tudást. Csodálatos környezetet teremtettek, és megragadtak minden lehetőséget, hogy szebbé, jobbá, élhetőbbé tegyék a környezetüket. Felelősségünk a tanítók tanítása, a képzők képzése úgy, hogy közben mi is tanulunk tőlük.
Tanító voltam itt, Lakiteleken a hetvenes évek közepén. Engem is megütött az a gondolat, amit az akkori szocialista, kommunista kormány megfogalmazott, hogy ezerhétszázötven települést szerep nélküli településnek minősítettek.
Nincs szerep nélküli település, mint ahogy nincs szerep nélküli ember sem. A legkisebb faluban is van érték, csak meg kell találni. Minden emberben van tehetség, képesség. Ezt pedagógusként mondom: nincs olyan gyerek, akiben ne lenne tehetség, képesség. Ezt kell megtalálni és kibontani. Csak tehetségtelen pedagógus van, meg tehetségtelen kormány van, amelyik nem képes áldozni erre, nem képes megtalálni a megfelelő formákat, helyzeteket. Aki most tanulja ezt a szakmát, annak azt kell végiggondolnia, hogy a saját, szűkebb környezetében kik azok, akik, ha jó pedagógushoz kerültek volna, talán többet tudtak volna kihozni magukból.
Ha megfelelőek lettek volna a környezeti adottságok, ha lett volna egy olyan ösztöndíj, egy jó lehetőség, megfelelő iskola, pedagógus vagy éppen egy plébános, akkor többet tudott volna kihozni magából. Ezért a Népfőiskolának és az intézetnek is felelőssége, hogy minél több olyan technikát adjunk, minél több olyan formát mutassunk, amivel mindenkiből ki lehet hozni a legjobbat, a rejtett képességeit. Ez a Kárpát-medencei magyar nemzetnek is nagy lehetősége. Ezekre a fiatalokra szükség van, hiszen negyven-ötven év múlva megtapasztalhatják majd a munkájuk gyümölcsét, ami nem más – harmadszor vagy negyedszerre mondom –, mint az, hogy egy aranykort érlelő nemzet közreműködői, éltetői lehettek.
A kultúra értelmezésem szerint azzal a kulcsszóval jellemezhető a leginkább, hogy gazdálkodni. Gazdálkodni a testi adottsággal, gazdálkodni a szellemi adottsággal, tehetséggel, gazdálkodni a szűkebb-tágabb környezettel, egy tájjal, egy nagyobb térséggel, egy felnevelő szülőfölddel. Gazdálkodni az ott élők kapcsolatrendszerében, az értékeket fölerősítve összekötni lehetőségeket, életformákat. És összetartani nemzetrészeket és a teljes nemzetet.
A kultúra egy természetes kötőanyag. Olyan kötőanyag, amely évszázadokon, évezredeken is képes a mélyebb rétegeket is összekötni. A magyar ősműveltség területéről hozott ismeretek mindig képesek megújulni, ezáltal mindig újabb és újabb erőforrást jelentenek. Ez az, ami összetartja a Kárpát-medencében vagy azt megelőzően, akár az Etel-közben élő magyarokat, közelebbi és távolabbi rokonainkat.
Ez az a kötőanyag, ami képes arra, hogy a Szent Korona népeinek önismeretét és önazonosságát nevelje, megerősítse. A kultúra az élet olyan területe, amely állandó változásban, mozgásban van, ugyanakkor van valami a mélyén, amely állandó, és ez az állandóság biztonságot ad. Ez a kötőerő a magyaroknál a nyelv, a rendkívül gazdag szellemi örökségünk, műveltségünk, népköltészetünk vagy éppen népzenei kultúránk. Azok közé tartozom, akik lényegesnek tartják, hogy miképpen gazdálkodunk kulturális örökségünkkel és adottságainkkal. Ennek egyik legjobb közvetítő formája a közművelődés, bár magam szeretem használni a népművelés kifejezést is.
A Népfőiskola Alapítvány az alapítója a Nemzeti Művelődési Intézetnek. Az elmúlt évtizedek nagy kudarca bennem a Népfőiskola, mert nem sikerült úgy mozgósítani, ahogy szerettem volna. Nagy Lászlót idéztem 1987-ben, „a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül”, 2010-ben pedig a torkon vágott rendszerváltás pirosát és gyászát viseltük. Tíz esztendeje mondom azt, hogy a rendszerváltoztató folyamat beérett, és most láttunk esélyt arra, hogy ez a népfőiskolai álom, amit dajkáltak azt megelőzően különféle évszázadokban és különféle formában, legutóbb a két világháború között, végre ugyancsak beérjen.
Egyrészt egyre többen kezdik érezni és megérteni azt, hogy mi is a népfőiskola. Tulajdonképpen ez egy helyzeteket teremtő forma, ahol lélekben, fizikai értelemben is üdítő lehetőséget kap ember és közösség. Másrészt olyan ismereteket nyújt, amelyeknek köszönhetően akár a sajtkészítést, majd a termék értékesítését is meg lehet tanulni. Ahol akár a szellemi képesség különféle játékok segítségével való karbantartása is megvalósulhat, vagy annak erősítése, a pedagógiai és egyéb ismeretek átadása, vagy a példaadó családmodelleket is lehet érzékeltetni. Ebben látok nagy lehetőséget, ennek jött el végre az időszaka.
Azzal, hogy itt, a Népfőiskola területén, a Hungarikum Ligetben, a Kárpát-medence kellős közepén van a Nemzeti Művelődési Intézet, jelzi, hogy az értéknek, a minőségnek a hungarikumok környezetében kell lenniük. A napi munkában, a Kárpát-medencében pedig meg kell találni azokat a társakat, szövetségeseket, közösségeket, akikkel együtt – ott helyben és összességében is – egy összetartozó nemzet következő éveit segítjük életre újabb lehetőségek megteremtésével.
Nagyon nagy jövője van ennek a száz esztendő múlva is álló épületnek.
(A szerző író, költő, az Országgyűlés alelnöke)
Magyar Hírlap
Előtte voltak olyan – később történelmi ábrándnak nevezett – elképzelések, mint például a Kertmagyarország. Meggyőződésem, hogy ez az egyik legkorszerűbb gazdálkodási forma, amelynek igenis van jövője. Itt is van felelőssége a Nemzeti Művelődési Intézetnek abban, hogy egy-egy kistelepülésen, ahol az online térbe menekülnek az ottani gazdálkodók, visszatérjenek a valóságba. Ez a mi felelősségünk: hogy visszajöjjenek a valódi világba, és az online térben a pék a kenyerét hirdesse, tegye vonzóbbá, utána pedig találkozzanak az ottani, szűkebb közösség tagjaival, a vásárlókkal. A legfontosabb, hogy életképes emberek és közösségek legyenek. Ez is a kultúra része. Az egészséges élet kultúrája. Nem a túlélés technikáját, hanem az élet technikáját adja különféle módszertani helyzetek megteremtésével akár a Nemzeti Művelődési Intézet, akár a lakiteleki Népfőiskola. Az értékfeltáró kollégiumoktól kezdve a most induló tanyakollégiumok szociológiai felmérésein át tulajdonképpen azt készítjük elő, hogy adjunk a valóságból javaslatokat, ismereteket, felméréseket a jogalkotóknak.
A Nemzeti Művelődési Intézet Pajtaszínház Programja is a helyi kisközösségek virulását segíti. Magam is vezettem színjátszó csoportot, tudom, hogy mit jelent annak a tizenöt-húsz embernek hetente találkozni. Az ilyen közösségek adnak sikerélményeket. Ez a másik kulcsszavunk a gazdálkodni mellett: a sikerélmény. Nagyon nagy szükségünk van valamennyiünknek a sikerélményre, ami egy egészséges visszaigazolása annak, hogy amit csináltam, amit teszek, az másokban is ugyanolyan érzelmeket, ismereteket erősít, mint amire nekem is szükségem van. A szívünk is megdobban, ha a különféle megyékből ide érkező vagy a Kárpát-medencéből ide utazó közösségek meghallják a székházban elhelyezett harang hangját. A Magyarság Harangjának lelke van. Évezredek visszhangja ez.
Ez a harangszó kötelez bennünket arra, hogy megőrizzük a Nemzeti Művelődési Intézet függetlenségét és szabadságát. Ez valóban nagyfokú bizalomnak tűnik, pedig egyszerű az én gondolatom. Megismertem Závogyán Magdolnát, az intézet vezetőjét, aztán az intézményt részleteiben is.
Amiben az első találkozásunk alkalmával is egyetértettünk, az visszhangzik bennem, ami tulajdonképpen ennek a Hungarikum Ligetnek, Népfőiskolának is a felelőssége, feladata, és ami a Kárpát-medencei magyar nemzetnek is, vagyis az, hogy amennyire lehet, legyen önellátó, álljon meg a saját lábán. Ezért fúrtunk kutakat, meleg vízzel fűtünk, az üvegházban zöldséget termesztünk, ezt a zöldségfeldolgozó üzemünkben a konyhára előkészítjük, és folytathatnám az önellátást segítő példákat. Ahogyan a Nemzeti Művelődési Intézet is megpróbál bizonyos területeken pályázatok segítségével önellátó lenni. Ugyancsak nagyon lényeges, hogy a múltból a hajszálgyökerekkel kell táplálkozni, kapcsolódni a múlt évezredes világához, ami ma is erősít bennünket. Itt a népművészettől kezdve a Komatál Programon át lehetne sorolni a példákat.
A harmadik pedig, hogy a jelenben kell élni. A jelenvalóságunk és jövőképünk egyaránt fontos. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy nem szabad elszakadni a napi történésektől, a helyi, a Kárpát-medencei és európai valóságtól. Kellenek a szakmai konferenciák, képzések, mert ezek érzékeltetik, hogy mi történik a világ más részében a közösségi művelődés területén. A legfrissebb gyakorlati ismereteket hozzuk a különféle konferenciákon, belső műhelymunkában. A Tessedik Kollégiumnál éreztem, hogy amit közösen csináltunk, az jelen van. Ugyanúgy egy Kína Kollégiumban, egy műfordítói táborban. Tehát jelen vagyunk a jelenben. Mert ha megéljük a jelenünket, akkor érezni fogjuk a jövőt is. Mindenki úgy csinálja a maga dolgát, hogy illeszkedik az egészhez. Tulajdonképpen ez az, ami összeköt bennünket nagyon erősen.
Kapcsolatunk a Nemzeti Művelődési Intézettel már több mint két évtizedes. Két évtizede tanuljuk egymást. A Népfőiskola rengeteg kihívással nézett szembe, sok próbatételen és változáson vagyunk már túl, de mindig tudtunk erőt meríteni, és mindig kaptunk kellő visszaigazolást az általunk indított kollégiumok, tanfolyamok, különféle programok iránt érdeklődőktől és résztvevőktől. Sokat adott nekem ez idő alatt a Művelődési Intézet, példának okáért a Látóutakkal.
Elutaztunk olyan helyekre az elmúlt évtizedekben, ahol bár sokan temették a népművelést, közművelődést, mégis, az emberi képességeknek hála, olyan közösségek jöttek létre, amelyek nemcsak életképesek voltak, hanem kivirágoztak, megújultak. Az elmúlt tíz évben egyre inkább azt érzékelem, hogy egy újabb aranykor köszöntött ránk, amelynek alapja az Alaptörvényünk. A magyarságnak természetesen sok korszakára lehet mondani, hogy aranykorszak: a Szent László utáni százötven esztendő, Mátyás vagy Bethlen Gábor kora. Most ez az időszak, amelyben élünk, szintén egy aranykort érlel.
Megjelent az a gazdatudat, hogy minden négyzetmétert be kell lakni, annak minden lehetőségét egészségesen működtetni kell, és mindez hihetetlen erővel jelenik meg a Nemzeti Művelődési Intézet programjában. Ez az, ami engem erősít. Egy csónakban ülünk, és nagyon jó érzés, hogy van ritmusérzékünk, hogy nem összevissza vergődik ez a csónak, hanem pontosan tudjuk, merre és hogyan akarunk haladni. A Kárpát-medence majdhogynem közepén elkészült ez a csodálatos épület, amely száz esztendőre épült. Nem átmeneti, nem ideiglenes otthon. Ezt az állandóságot, állhatatosságot tükrözi mind külsőleg, mind pedig belső tartalmában.
Azt jelképezi, hogy itt olyan munka zajlik, amely érleli ennek a nemzetnek az aranykorát. A gazdatudatot testesíti meg, vagyis hogy gazdálkodunk a lehetőségeinkkel. Azzal, hogy ezek a Látóutak ma is folytatódnak, keressük azokat a közösségeket, amelyektől tanulhatunk, mert ők bizony erős próbatételeken, küzdelmeken keresztül érlelték ki a példázatos közösségi összetartást és a gyakorlatban is hasznosítható tudást. Csodálatos környezetet teremtettek, és megragadtak minden lehetőséget, hogy szebbé, jobbá, élhetőbbé tegyék a környezetüket. Felelősségünk a tanítók tanítása, a képzők képzése úgy, hogy közben mi is tanulunk tőlük.
Tanító voltam itt, Lakiteleken a hetvenes évek közepén. Engem is megütött az a gondolat, amit az akkori szocialista, kommunista kormány megfogalmazott, hogy ezerhétszázötven települést szerep nélküli településnek minősítettek.
Nincs szerep nélküli település, mint ahogy nincs szerep nélküli ember sem. A legkisebb faluban is van érték, csak meg kell találni. Minden emberben van tehetség, képesség. Ezt pedagógusként mondom: nincs olyan gyerek, akiben ne lenne tehetség, képesség. Ezt kell megtalálni és kibontani. Csak tehetségtelen pedagógus van, meg tehetségtelen kormány van, amelyik nem képes áldozni erre, nem képes megtalálni a megfelelő formákat, helyzeteket. Aki most tanulja ezt a szakmát, annak azt kell végiggondolnia, hogy a saját, szűkebb környezetében kik azok, akik, ha jó pedagógushoz kerültek volna, talán többet tudtak volna kihozni magukból.
Ha megfelelőek lettek volna a környezeti adottságok, ha lett volna egy olyan ösztöndíj, egy jó lehetőség, megfelelő iskola, pedagógus vagy éppen egy plébános, akkor többet tudott volna kihozni magából. Ezért a Népfőiskolának és az intézetnek is felelőssége, hogy minél több olyan technikát adjunk, minél több olyan formát mutassunk, amivel mindenkiből ki lehet hozni a legjobbat, a rejtett képességeit. Ez a Kárpát-medencei magyar nemzetnek is nagy lehetősége. Ezekre a fiatalokra szükség van, hiszen negyven-ötven év múlva megtapasztalhatják majd a munkájuk gyümölcsét, ami nem más – harmadszor vagy negyedszerre mondom –, mint az, hogy egy aranykort érlelő nemzet közreműködői, éltetői lehettek.
A kultúra értelmezésem szerint azzal a kulcsszóval jellemezhető a leginkább, hogy gazdálkodni. Gazdálkodni a testi adottsággal, gazdálkodni a szellemi adottsággal, tehetséggel, gazdálkodni a szűkebb-tágabb környezettel, egy tájjal, egy nagyobb térséggel, egy felnevelő szülőfölddel. Gazdálkodni az ott élők kapcsolatrendszerében, az értékeket fölerősítve összekötni lehetőségeket, életformákat. És összetartani nemzetrészeket és a teljes nemzetet.
A kultúra egy természetes kötőanyag. Olyan kötőanyag, amely évszázadokon, évezredeken is képes a mélyebb rétegeket is összekötni. A magyar ősműveltség területéről hozott ismeretek mindig képesek megújulni, ezáltal mindig újabb és újabb erőforrást jelentenek. Ez az, ami összetartja a Kárpát-medencében vagy azt megelőzően, akár az Etel-közben élő magyarokat, közelebbi és távolabbi rokonainkat.
Ez az a kötőanyag, ami képes arra, hogy a Szent Korona népeinek önismeretét és önazonosságát nevelje, megerősítse. A kultúra az élet olyan területe, amely állandó változásban, mozgásban van, ugyanakkor van valami a mélyén, amely állandó, és ez az állandóság biztonságot ad. Ez a kötőerő a magyaroknál a nyelv, a rendkívül gazdag szellemi örökségünk, műveltségünk, népköltészetünk vagy éppen népzenei kultúránk. Azok közé tartozom, akik lényegesnek tartják, hogy miképpen gazdálkodunk kulturális örökségünkkel és adottságainkkal. Ennek egyik legjobb közvetítő formája a közművelődés, bár magam szeretem használni a népművelés kifejezést is.
A Népfőiskola Alapítvány az alapítója a Nemzeti Művelődési Intézetnek. Az elmúlt évtizedek nagy kudarca bennem a Népfőiskola, mert nem sikerült úgy mozgósítani, ahogy szerettem volna. Nagy Lászlót idéztem 1987-ben, „a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül”, 2010-ben pedig a torkon vágott rendszerváltás pirosát és gyászát viseltük. Tíz esztendeje mondom azt, hogy a rendszerváltoztató folyamat beérett, és most láttunk esélyt arra, hogy ez a népfőiskolai álom, amit dajkáltak azt megelőzően különféle évszázadokban és különféle formában, legutóbb a két világháború között, végre ugyancsak beérjen.
Egyrészt egyre többen kezdik érezni és megérteni azt, hogy mi is a népfőiskola. Tulajdonképpen ez egy helyzeteket teremtő forma, ahol lélekben, fizikai értelemben is üdítő lehetőséget kap ember és közösség. Másrészt olyan ismereteket nyújt, amelyeknek köszönhetően akár a sajtkészítést, majd a termék értékesítését is meg lehet tanulni. Ahol akár a szellemi képesség különféle játékok segítségével való karbantartása is megvalósulhat, vagy annak erősítése, a pedagógiai és egyéb ismeretek átadása, vagy a példaadó családmodelleket is lehet érzékeltetni. Ebben látok nagy lehetőséget, ennek jött el végre az időszaka.
Azzal, hogy itt, a Népfőiskola területén, a Hungarikum Ligetben, a Kárpát-medence kellős közepén van a Nemzeti Művelődési Intézet, jelzi, hogy az értéknek, a minőségnek a hungarikumok környezetében kell lenniük. A napi munkában, a Kárpát-medencében pedig meg kell találni azokat a társakat, szövetségeseket, közösségeket, akikkel együtt – ott helyben és összességében is – egy összetartozó nemzet következő éveit segítjük életre újabb lehetőségek megteremtésével.
Nagyon nagy jövője van ennek a száz esztendő múlva is álló épületnek.
(A szerző író, költő, az Országgyűlés alelnöke)
Magyar Hírlap