 | Látványnak is gyönyörű, szemet gyönyörködtető az új tiszaugi híd! A minőségi élet jegyében ragyogtassa föl az itt élők lelkét is, hétköznapjait is! |
Nekem, tisztelt egybegyűltek, Mosóczi államtitkár úr és kedves képviselőtársaim, nekem szellemi szülőföldem ez a táj, több mint ötven éve telepedtem le itt, az élő Tisza folyó közelében, Lakiteleken. Gabriella feleségem Nagyréven született, és ide látszik a tiszaugi gátőrház, ahol nevelkedett. Gyermekeimmel is kalandoztunk errefelé, a homokos parton, a Lovas-kanyarban sátoroztunk, horgásztunk. Az épülő új hídhoz pedig az elmúlt esztendőben külön-külön elhoztam a nyolc nagyobb unokámat, hogy tanúi legyenek az új híd építésének.
Mindegyikükkel megbeszéltük, hogy mit jelent a Tisza folyó fölött átívelő új híd, és azt is próbáltam érzékeltetni, hogy mit jelentett egykor a két partot összekötő híd hiánya. Arról is beszéltem az unokáimnak, hogy éppen kétszáz esztendővel ezelőtt, 1820. december második felében farkas-ordító hideg volt ezen a vidéken. Megállt az élet, az utakat befedte a hó, leálltak a postakocsik, az utak járhatatlanok voltak, úszó jégdarabok, jégtáblák torlódtak a Tiszán, jégpáncélba szorultak a halászok ladikjai. December 20-án még eljutott a gyászhír gróf Széchenyi Istvánhoz, hogy december 13-án édesapja, gróf Széchenyi Ferenc Bécsben meghalt, és kérte az édesanyja, hogy mielőbb induljon útnak, hogy édesapja temetésére hazaérjen.
A legnagyobb magyar, Széchenyi gróf ekkor még huszárkapitány volt, ezrede a Biharban szolgált. A gróf azonnal elindult, de az erős havazásban, hóviharban gyakran utat tévesztett, az ide-oda tekergő Tisza folyó is meg-megállította. Kilenc napig vergődött, míg eljutott Pestre, de a jeges Duna nem engedte tovább. A fából ácsolt hidat télire szétszedték, így amíg a Duna nem fagyott be, addig csónakkal átkelni életveszélyes volt. Széchenyi gróf napokig kénytelen volt Pesten várakozni, mire január 5-én, délután sikerült végre a Duna jegén Pestről Budára átgyalogolnia. Január 7-én reggelre ért Bécsbe, de ekkorra már édesapját eltemették.
Ez a szívdobogtató, drámai élmény is erősítette Széchenyi grófban, hogy járható úthálózat kell, és hidak kellenek a folyók felett. Utak és hidak hiányában októbertől áprilisig sárba fullad és jégbe dermed az ország, csak vegetál az élet.
Ennek a tájnak, az itt élőknek új lehetőséget, távlatot nyitott a köves út, a századfordulón a vasút, majd a Tisza folyó két partját összekötő ugi híd, amit 1929. október 17-én, ünneplő sokaság előtt avatott fel Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. A hetvenes évek elején találkoztam, beszélgettem olyan helybéliekkel, akiknek maradandó élményt jelentett a hídavató ünnepség.
Nemzedékek után ez a mai hídavató ünnepség is egy új korszak nyitánya a térségnek. Képviselőként évtizedek óta vártam jómagam is ezt a napot. Parlamenti interpellációk, költségvetési viták, bizottsági ülések, határozati javaslatok, képviselői, államtitkári, miniszteri, miniszterelnöki egyeztetések, a térség képviselőinek, polgármestereinek példázatos összefogása, a helybéliek hathatós ösztönzése után végre megkezdődött a tervezés és a kivitelezés. A terveket, a minőségi munkát ezúton is köszönjük. A tömeggyilkos koronavírus fenyegetettségében szervezettségből jelesre vizsgáztak útépítők, hídépítők egyaránt.
Ez a híd, az M44-es autóút sok-sok milliárdja befektetés a térség jövőjébe. Régi igazság: aki csökkenti a befektetéseket, hogy pénzt takarítson meg, az megállíthatja az óráját, hogy időt takarítson meg. Az időt megállítani nem lehet, de gyorsítani sem. Azt kérjük az Orbán-kormánytól, hogy teremtse elő a szükséges további forrást, hogy a Lakitelek–Szentkirály-szakasz után mielőbb épüljön meg a Szentkirály–Kecskemét gyorsforgalmi útszakasz. Így teljesülhet az a több évtizedes térségi akarat, hogy Békéscsabáról is autóút, autópálya vezessen országunk szívébe, Budapestre.
Van még tennivaló bőven, barátaim, tisztelt híd- és útavató egybegyűltek! Mert az autóút végére, az M5-ös autópályára is el kell még jutni.
Az út és a híd pedig csak lehetőség. Ennek segítségével minőségi életet szervezni az út mentén, belakni az országot „jókedvvel és bőséggel” – szent kötelességünk.
Tiszaug, 2021. december 15.
(A szerző író, költő, az Országgyűlés alelnöke)
Magyar Hírlap
Mindegyikükkel megbeszéltük, hogy mit jelent a Tisza folyó fölött átívelő új híd, és azt is próbáltam érzékeltetni, hogy mit jelentett egykor a két partot összekötő híd hiánya. Arról is beszéltem az unokáimnak, hogy éppen kétszáz esztendővel ezelőtt, 1820. december második felében farkas-ordító hideg volt ezen a vidéken. Megállt az élet, az utakat befedte a hó, leálltak a postakocsik, az utak járhatatlanok voltak, úszó jégdarabok, jégtáblák torlódtak a Tiszán, jégpáncélba szorultak a halászok ladikjai. December 20-án még eljutott a gyászhír gróf Széchenyi Istvánhoz, hogy december 13-án édesapja, gróf Széchenyi Ferenc Bécsben meghalt, és kérte az édesanyja, hogy mielőbb induljon útnak, hogy édesapja temetésére hazaérjen.
A legnagyobb magyar, Széchenyi gróf ekkor még huszárkapitány volt, ezrede a Biharban szolgált. A gróf azonnal elindult, de az erős havazásban, hóviharban gyakran utat tévesztett, az ide-oda tekergő Tisza folyó is meg-megállította. Kilenc napig vergődött, míg eljutott Pestre, de a jeges Duna nem engedte tovább. A fából ácsolt hidat télire szétszedték, így amíg a Duna nem fagyott be, addig csónakkal átkelni életveszélyes volt. Széchenyi gróf napokig kénytelen volt Pesten várakozni, mire január 5-én, délután sikerült végre a Duna jegén Pestről Budára átgyalogolnia. Január 7-én reggelre ért Bécsbe, de ekkorra már édesapját eltemették.
Ez a szívdobogtató, drámai élmény is erősítette Széchenyi grófban, hogy járható úthálózat kell, és hidak kellenek a folyók felett. Utak és hidak hiányában októbertől áprilisig sárba fullad és jégbe dermed az ország, csak vegetál az élet.
Ennek a tájnak, az itt élőknek új lehetőséget, távlatot nyitott a köves út, a századfordulón a vasút, majd a Tisza folyó két partját összekötő ugi híd, amit 1929. október 17-én, ünneplő sokaság előtt avatott fel Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. A hetvenes évek elején találkoztam, beszélgettem olyan helybéliekkel, akiknek maradandó élményt jelentett a hídavató ünnepség.
Nemzedékek után ez a mai hídavató ünnepség is egy új korszak nyitánya a térségnek. Képviselőként évtizedek óta vártam jómagam is ezt a napot. Parlamenti interpellációk, költségvetési viták, bizottsági ülések, határozati javaslatok, képviselői, államtitkári, miniszteri, miniszterelnöki egyeztetések, a térség képviselőinek, polgármestereinek példázatos összefogása, a helybéliek hathatós ösztönzése után végre megkezdődött a tervezés és a kivitelezés. A terveket, a minőségi munkát ezúton is köszönjük. A tömeggyilkos koronavírus fenyegetettségében szervezettségből jelesre vizsgáztak útépítők, hídépítők egyaránt.
Ez a híd, az M44-es autóút sok-sok milliárdja befektetés a térség jövőjébe. Régi igazság: aki csökkenti a befektetéseket, hogy pénzt takarítson meg, az megállíthatja az óráját, hogy időt takarítson meg. Az időt megállítani nem lehet, de gyorsítani sem. Azt kérjük az Orbán-kormánytól, hogy teremtse elő a szükséges további forrást, hogy a Lakitelek–Szentkirály-szakasz után mielőbb épüljön meg a Szentkirály–Kecskemét gyorsforgalmi útszakasz. Így teljesülhet az a több évtizedes térségi akarat, hogy Békéscsabáról is autóút, autópálya vezessen országunk szívébe, Budapestre.
Van még tennivaló bőven, barátaim, tisztelt híd- és útavató egybegyűltek! Mert az autóút végére, az M5-ös autópályára is el kell még jutni.
Az út és a híd pedig csak lehetőség. Ennek segítségével minőségi életet szervezni az út mentén, belakni az országot „jókedvvel és bőséggel” – szent kötelességünk.
Tiszaug, 2021. december 15.
(A szerző író, költő, az Országgyűlés alelnöke)
Magyar Hírlap