Életem meghatározó részét előrejelzésekkel töltöttem el, és többszörösen megéltem már az előrejelzések lejárati időhorizontját, így saját tapasztalatomból is bizonyíthatom, hogy a jövőt csak akkor lehet többé-kevésbé előre látni, ha az valamilyen formában a múltból következik. Rendkívüli események, természeti katasztrófák, hirtelen kitörő háborúk, szintáttörést jelentő technikai találmányok előrelátására nincs lehetőség, ahogy a koronavírus-járvány kitörésének előrejelzésére sem volt.
A koronavírus-járvány azonban előbb-utóbb el fog múlni, maga után hagyva az áldozatokat és azok emlékét, viszont tartósan velünk maradnak azok a politikai folyamatok, amelyek a koronavírus mellett az elmúlt esztendőt jellemezték. Én ezek közül három összefüggő részt emelnék ki: a Brexitet, a magyar–lengyel szuverenitási harcot és az amerikai választásokat. Mindhármat a háttérhatalommal való küzdelem fogja egységbe.
Nigel Farage brit európai parlamenti képviselő, aki talán a legtöbbet tett a brit kilépés érdekében, kollégám volt az Európai Parlament Independence and Democracy (Függetlenség és Demokrácia) csoportjában, és néhány alkalommal beszélgettem is vele pártja szándékairól. Míg a dán Jens-Peter Bonde által vezetett frakció csak a hatalom koncentrációja ellen foglalt állást (de már ezért is kiközösítettek bennünket a háttérhatalom parlamenti szekértolói), Nigel Farage egyértelműen a brit kilépést szorgalmazta. Parlamenti felszólalásai – amelyekre csak néhány percet adtak neki – szenzációszámba mentek, maró gúnnyal ostorozta az unió áldemokráciáját és hazug voltát, amely ellen a parlament rossz szelleme, Guy Verhofstadt – szokása szerint – a helyéről felugrálva, magából kikelve ágált. Talán érdemes idézni Farage egyik utolsó európai parlamenti beszédéből: „Amikor tizenhét évvel ezelőtt ide jöttem, és azt mondtam, hogy kampányt fogok folytatni Britannia Európai Unióból való kilépéséért, önök nevettek rajtam. Most ugye nem nevetnek? Önök mint politikai mozgalom, állandó tagadásban vannak. Tagadják, hogy valutájuk haldoklik, tagadják, hogy politikájuk szegénységet hozott Görögországra és a többi mediterrán országra, és tagadják, hogy a migránsok Merkel általi tömeges behívása jelentős megosztottsághoz vezetett országok között és országokon belül. De az önök legnagyobb problémája, amiért a britek a kilépés mellett szavaztak, az az, hogy lopva és félrevezetéssel, anélkül, hogy valaha is megmondták volna a briteknek és Európa más népeinek, politikai uniót kényszerítettek rájuk.”
Farage ezzel mindenki számára, aki addig nem értette volna, nyilvánvalóvá tette a brit kilépés okát: ők egy gazdasági közösségbe léptek be, amelyet az unió vezetői lopva, alattomos módon egy központosított birodalommá alakítottak át. Felesleges számolgatni, hogy az angolok jól vagy rosszul járnak a kilépéssel, ez nem számít, ami számít, az a szuverenitás visszaszerzése.
Hasonló harcot vív Lengyelország és Magyarország is az unió irányítóival. A tagországok belügyei, így például hogy kiket fogad be egy ország és kiket nem, vagy milyen bírákat nevez ki, vagy hogyan állapítja meg a nyugdíjkorhatárt, vagy milyen más rendelkezéseket hoz az ország belső ügyeiben, ez – a lisszaboni szerződés szerint is – a tagországokra tartozik. Ennek ellenére a brüsszeli háttérhatalom – tegyük hozzá, a merkeli Németország és az Európai Bíróság erőteljes támogatásával – egyre több területre igyekszik kiterjeszteni a hatáskörét. A hatáskör kiterjesztése vagy úgy történik, hogy a már meglévő területeken igyekszik az egyhangú döntéseket igénylő kérdéseket a minősített többségi döntési körbe átterelni, vagy pedig úgy, hogy olyan új területeket talál, ahol a döntéseket eleve minősített többséggel hozzák. Ez utóbbira példa a klímapolitika, ahol az egyes országok gazdaságát érintő olyan alapvető kérdésekben, mint az energiaellátás és annak szerkezete, az unió akaratát a tagállamokra kényszeríti. Ez vagy direkt módon történik, például a szén-dioxid-kibocsátás csökkentési mértékének előírásával, vagy pedig indirekt módon, a támogatási politika hangsúlyainak meghatározásával. Ugyanakkor a tagországokat tönkretevő politikáért, például azért a kárért, amelyet az euró bevezetésével a dél-európai országoknak okoztak, senkit sem lehet felelősségre vonni.
Ma már szóba sem kerül, de az Európai Konvent idején, tehát csaknem két évtizede, a tisztességesebb európai politikusok még beszéltek „demokráciadeficitről”, vagyis arról, hogy a vezetők az európai polgárok által nem elszámoltathatók. Ha van intézmény, amely nem felel meg a saját maga által hirdetett demokratikus elveknek, az az Európai Unió maga.
A brüsszeli demokrácia hasonlatos vagy inkább pont olyan, mint a szocialista demokrácia, amelyben mindenki szabadon dicsérhette a párt politikáját, de ha eltért attól, akkor retorziókkal nézhetett szembe. Sőt a helyzet még rosszabb, nálunk annak idején volt támogatott, tűrt és tiltott kategória, a mai unióban csak támogatott és tiltott van. Aki nincs velük, az ellenük van, azt ki kell közösíteni, belegyömöszölni mindenféle olyan elítélendő kategóriába, mint hogy szkeptikus, szélsőjobboldali, homofób, rasszista és hasonlók, hogy senki ne merjen velük szóba állni.
Hasonló a helyzet Amerikában. Trump 2016-os győzelme egy kisebb csoda volt. A nemzetközi sajtó Trump indulásának pillanatában és azóta is teljes erejével támadta, elmondva a szokott készletből mindennek, ami csak lehetséges. A háttérhatalom azonban nem engedhetett meg magának még egy olyan kisiklást, mint Trump 2016-os megválasztása volt, és mindent meg is tettek, hogy ez ne ismétlődjön meg. Mindegy is, hogy csaltak-e vagy sem vagy hogy egy ellenőrizhetőbb választás mellett más lett volna-e az eredmény, a lényeget megmutatta az, hogy a háttérhatalom helyi képviselői Trump megbuktatása érdekében, még a városokat felforgató és nemzeti zászlót égető anarchista csoportokat is támogatták.
A Trump elnöksége körüli vihar, az ellene irányuló és Amerika határain messze túlterjedő támadások fordulópontot hoztak a hatalmi struktúrák körüli vitákban, mert világosan rámutattak arra, hogy a háttérhatalom létezése nem egy fikció, ami csak összeesküvés-elméletet gyártók fejében létezik, hanem bizonyítható valóság. E szempontból hálásnak kell lennünk Soros Györgynek, aki nyílt tevékenységével arcot adott a háttérhatalomnak. Erre rámutatva nyugodtan mondhatjuk: quod erat demonstrandum – ez az, ami bizonyítandó volt.
Az elmúlt évek, de különösen a most magunk mögött hagyott év tanulságai arra utalnak, hogy az elkövetkező években kemény csaták, sőt talán háborúk fognak zajlani a tradícióikat, szuverenitásukat védeni akaró nemzetállamok és a globális háttérhatalom plutokratái között. E harcban rendkívül fontos, hogy ne csak védekező pozícióban legyünk, hanem legyen ideológiánk, amelyet szembe tudunk állítani a kultúrmarxisták ideológiájával, legyen szervezőerőnk, hogy a nemzeti identitásuk megtartását fontosnak tartókat Európa-szerte megszervezzük. Az unió közvéleménykutató-intézete, az Eurobarometer által végzett felmérés szerint a megkérdezettek kilencven százaléka elsősorban a saját hazájához tartozónak tartja magát, ami annyit jelent, hogy ha a nemzeti szuverenitásról van szó, a társadalom széles rétegeire lehet támaszkodni. A nemzeti identitás és szuverenitás nem jobb- vagy baloldali kérdés.
Végezetül – és ezt talán már minden alkalommal említeni kell – 2022-ben, alig több mint egy év múlva, választások lesznek Magyarországon és a következő évben Lengyelországban is. Igen nagy a tétje annak, hogy a háttérhatalom emberei vagy a nemzeti szuverenitás mellet kiállók kerülnek-e ki győztesen. Biztosak lehetünk benne, hogy a háttérhatalom mindent meg fog tenni helyi támogatóinak kormányra segítése érdekében. Nekünk is mindent meg kell tennünk, hogy a szuverenitás híveit mozgósítsuk.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
A koronavírus-járvány azonban előbb-utóbb el fog múlni, maga után hagyva az áldozatokat és azok emlékét, viszont tartósan velünk maradnak azok a politikai folyamatok, amelyek a koronavírus mellett az elmúlt esztendőt jellemezték. Én ezek közül három összefüggő részt emelnék ki: a Brexitet, a magyar–lengyel szuverenitási harcot és az amerikai választásokat. Mindhármat a háttérhatalommal való küzdelem fogja egységbe.
Nigel Farage brit európai parlamenti képviselő, aki talán a legtöbbet tett a brit kilépés érdekében, kollégám volt az Európai Parlament Independence and Democracy (Függetlenség és Demokrácia) csoportjában, és néhány alkalommal beszélgettem is vele pártja szándékairól. Míg a dán Jens-Peter Bonde által vezetett frakció csak a hatalom koncentrációja ellen foglalt állást (de már ezért is kiközösítettek bennünket a háttérhatalom parlamenti szekértolói), Nigel Farage egyértelműen a brit kilépést szorgalmazta. Parlamenti felszólalásai – amelyekre csak néhány percet adtak neki – szenzációszámba mentek, maró gúnnyal ostorozta az unió áldemokráciáját és hazug voltát, amely ellen a parlament rossz szelleme, Guy Verhofstadt – szokása szerint – a helyéről felugrálva, magából kikelve ágált. Talán érdemes idézni Farage egyik utolsó európai parlamenti beszédéből: „Amikor tizenhét évvel ezelőtt ide jöttem, és azt mondtam, hogy kampányt fogok folytatni Britannia Európai Unióból való kilépéséért, önök nevettek rajtam. Most ugye nem nevetnek? Önök mint politikai mozgalom, állandó tagadásban vannak. Tagadják, hogy valutájuk haldoklik, tagadják, hogy politikájuk szegénységet hozott Görögországra és a többi mediterrán országra, és tagadják, hogy a migránsok Merkel általi tömeges behívása jelentős megosztottsághoz vezetett országok között és országokon belül. De az önök legnagyobb problémája, amiért a britek a kilépés mellett szavaztak, az az, hogy lopva és félrevezetéssel, anélkül, hogy valaha is megmondták volna a briteknek és Európa más népeinek, politikai uniót kényszerítettek rájuk.”
Farage ezzel mindenki számára, aki addig nem értette volna, nyilvánvalóvá tette a brit kilépés okát: ők egy gazdasági közösségbe léptek be, amelyet az unió vezetői lopva, alattomos módon egy központosított birodalommá alakítottak át. Felesleges számolgatni, hogy az angolok jól vagy rosszul járnak a kilépéssel, ez nem számít, ami számít, az a szuverenitás visszaszerzése.
Hasonló harcot vív Lengyelország és Magyarország is az unió irányítóival. A tagországok belügyei, így például hogy kiket fogad be egy ország és kiket nem, vagy milyen bírákat nevez ki, vagy hogyan állapítja meg a nyugdíjkorhatárt, vagy milyen más rendelkezéseket hoz az ország belső ügyeiben, ez – a lisszaboni szerződés szerint is – a tagországokra tartozik. Ennek ellenére a brüsszeli háttérhatalom – tegyük hozzá, a merkeli Németország és az Európai Bíróság erőteljes támogatásával – egyre több területre igyekszik kiterjeszteni a hatáskörét. A hatáskör kiterjesztése vagy úgy történik, hogy a már meglévő területeken igyekszik az egyhangú döntéseket igénylő kérdéseket a minősített többségi döntési körbe átterelni, vagy pedig úgy, hogy olyan új területeket talál, ahol a döntéseket eleve minősített többséggel hozzák. Ez utóbbira példa a klímapolitika, ahol az egyes országok gazdaságát érintő olyan alapvető kérdésekben, mint az energiaellátás és annak szerkezete, az unió akaratát a tagállamokra kényszeríti. Ez vagy direkt módon történik, például a szén-dioxid-kibocsátás csökkentési mértékének előírásával, vagy pedig indirekt módon, a támogatási politika hangsúlyainak meghatározásával. Ugyanakkor a tagországokat tönkretevő politikáért, például azért a kárért, amelyet az euró bevezetésével a dél-európai országoknak okoztak, senkit sem lehet felelősségre vonni.
Ma már szóba sem kerül, de az Európai Konvent idején, tehát csaknem két évtizede, a tisztességesebb európai politikusok még beszéltek „demokráciadeficitről”, vagyis arról, hogy a vezetők az európai polgárok által nem elszámoltathatók. Ha van intézmény, amely nem felel meg a saját maga által hirdetett demokratikus elveknek, az az Európai Unió maga.
A brüsszeli demokrácia hasonlatos vagy inkább pont olyan, mint a szocialista demokrácia, amelyben mindenki szabadon dicsérhette a párt politikáját, de ha eltért attól, akkor retorziókkal nézhetett szembe. Sőt a helyzet még rosszabb, nálunk annak idején volt támogatott, tűrt és tiltott kategória, a mai unióban csak támogatott és tiltott van. Aki nincs velük, az ellenük van, azt ki kell közösíteni, belegyömöszölni mindenféle olyan elítélendő kategóriába, mint hogy szkeptikus, szélsőjobboldali, homofób, rasszista és hasonlók, hogy senki ne merjen velük szóba állni.
Hasonló a helyzet Amerikában. Trump 2016-os győzelme egy kisebb csoda volt. A nemzetközi sajtó Trump indulásának pillanatában és azóta is teljes erejével támadta, elmondva a szokott készletből mindennek, ami csak lehetséges. A háttérhatalom azonban nem engedhetett meg magának még egy olyan kisiklást, mint Trump 2016-os megválasztása volt, és mindent meg is tettek, hogy ez ne ismétlődjön meg. Mindegy is, hogy csaltak-e vagy sem vagy hogy egy ellenőrizhetőbb választás mellett más lett volna-e az eredmény, a lényeget megmutatta az, hogy a háttérhatalom helyi képviselői Trump megbuktatása érdekében, még a városokat felforgató és nemzeti zászlót égető anarchista csoportokat is támogatták.
A Trump elnöksége körüli vihar, az ellene irányuló és Amerika határain messze túlterjedő támadások fordulópontot hoztak a hatalmi struktúrák körüli vitákban, mert világosan rámutattak arra, hogy a háttérhatalom létezése nem egy fikció, ami csak összeesküvés-elméletet gyártók fejében létezik, hanem bizonyítható valóság. E szempontból hálásnak kell lennünk Soros Györgynek, aki nyílt tevékenységével arcot adott a háttérhatalomnak. Erre rámutatva nyugodtan mondhatjuk: quod erat demonstrandum – ez az, ami bizonyítandó volt.
Az elmúlt évek, de különösen a most magunk mögött hagyott év tanulságai arra utalnak, hogy az elkövetkező években kemény csaták, sőt talán háborúk fognak zajlani a tradícióikat, szuverenitásukat védeni akaró nemzetállamok és a globális háttérhatalom plutokratái között. E harcban rendkívül fontos, hogy ne csak védekező pozícióban legyünk, hanem legyen ideológiánk, amelyet szembe tudunk állítani a kultúrmarxisták ideológiájával, legyen szervezőerőnk, hogy a nemzeti identitásuk megtartását fontosnak tartókat Európa-szerte megszervezzük. Az unió közvéleménykutató-intézete, az Eurobarometer által végzett felmérés szerint a megkérdezettek kilencven százaléka elsősorban a saját hazájához tartozónak tartja magát, ami annyit jelent, hogy ha a nemzeti szuverenitásról van szó, a társadalom széles rétegeire lehet támaszkodni. A nemzeti identitás és szuverenitás nem jobb- vagy baloldali kérdés.
Végezetül – és ezt talán már minden alkalommal említeni kell – 2022-ben, alig több mint egy év múlva, választások lesznek Magyarországon és a következő évben Lengyelországban is. Igen nagy a tétje annak, hogy a háttérhatalom emberei vagy a nemzeti szuverenitás mellet kiállók kerülnek-e ki győztesen. Biztosak lehetünk benne, hogy a háttérhatalom mindent meg fog tenni helyi támogatóinak kormányra segítése érdekében. Nekünk is mindent meg kell tennünk, hogy a szuverenitás híveit mozgósítsuk.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap