 | Ma még senki sem tudja megmondani hogyan ér véget az orosz–ukrán háború, amelynek kimenetele azért bizonytalan, mert Oroszországnak sokkal fontosabb Ukrajna, mint a Nyugatnak, a Nyugat anyagi és katonai ereje viszont sokszorosa az oroszénak. |
A háború könnyen vehet egy olyan fordulatot, hogy Magyarország megint egy katonai tömb szélén, ezúttal azonban nem a nyugati, hanem a keleti szélén találja magát esetleg ugyanolyan körülmények között, mint az első hidegháború idején az ötvenes években. Ha különböző geopolitikusok térképeit vizsgáljuk, az általuk húzott befolyási zónák határvonalai általában áthaladnak Magyarországon, azt is mondhatjuk, hogy országunk egy geopolitikai törésvonalon fekszik, annak minden hátrányával (az ide-oda tartozással) együtt. Kérdés, tudunk-e ezen a helyzeten változtatni?
Ha valaki megnéz egy időben változó Európa térképet, amelyből a YouTube többet is kínál, azt látja, hogy hazánk határai fél évezreden keresztül lényegében változatlanok voltak, míg tőlünk keletre és nyugatra a határok állandóan mozgásban voltak. Az erős magyar közép-európai állammal (896–1541) nagyjából egy időben létezett egy erős lengyel–litván unió (1385–1795), majd a török kiűzése után a Habsburg Birodalom és ennek utódja, az Osztrák–Magyar Monarchia (1686–1918) számított erős közép-európai birodalomnak. Az első világháború utáni a győztes hatalmak lényegében felszámolták az erős közép-európai hatalmakat, és ettől kezdve a térség hol keleti, hol nyugati befolyásnak volt kitéve, de sohasem tudott önálló politikát folytatni. A korábban részekre tagolt Lengyelország, miután az első világháború után visszanyerte függetlenségét, az ország vezetője Józef Piłsudski marsall felvetette egy a Baltikumtól a Fekete-tengerig, illetve az Adriáig elterülő államszövetség (tengerköz – intermarium) gondolatát, de megvalósítani nem tudta, mert az államszövetség másik kulcsállama, Ukrajna hamarosan a Szovjetunió része lett.
A közép-európai kisebb-nagyobb népek összefogásának gondolata természetesen nem új, Kossuth Lajos is felvetette már egy Duna-konföderáció lehetőségét. A közép-európai összefogás megvalósulására irányuló törekvés eredménye a visegrádi négyek (V4) megalakulása is 1991-ben, ami egy középkori szövetség, a lengyel, cseh és magyar király 1335-ben Visegrádon történt megegyezésének megújítása.
Közép-európai hatalmakra és közép-európai együttműködésekre tehát bőven lehet példát találni, kérdés azonban, hogy a mai helyzetben mit lehet az összefogásra irányuló elképzelésekből megvalósítani annak érdekében, hogy Közép-Európa és benne a magyarok sorsát ne tőlünk több száz vagy ezer kilométerre lévő hatalmi központokban, hanem helyben döntsük el.
A visegrádi négyek eddigi működése, bár nagy nyomás nehezedik rájuk, sok szempontból sikeresnek mondható, de most az orosz–ukrán háború ezt az együttműködést megnehezítette, sőt a lengyelek 2020-ban egy Ukrajnával és Litvániával közös „lublini háromszöget” is létrehoztak, amely hasonlít a középkori lublini szerződésre és Piłsudski elképzeléseire is. Az együttműködés célja Ukrajna Európai Unióba történő integrációjának segítése. A „lublini háromszögnek” erőteljes oroszellenes éle van, ami most felülírja a történelmi lengyel–ukrán ellentéteket, például a lengyelek volhíniai lemészárlását vagy az ukránok kitelepítését célzó Visztula-akciót. Kérdés, hogy egy ilyen szövetség mennyire érdeke Magyarországnak?
Szerintem a magyar érdek elsősorban az, hogy a szomszédos országokban élő magyarok megkapják az őket megillető jogokat, emellett maga az anyaország lehetőleg legyen független a saját belső értékrendjét és gazdasági érdekeit meghatározó kérdésekben és külpolitikáját se kelljen – a saját érdekei ellenére – a másokéhoz igazítania. Ez nem feltétlenül esik egybe a „lublini háromszög” célkitűzéseivel.
A lisszaboni szerződéssel a valamikori Európai Gazdasági Közösség a kölcsönös előnyöket nyújtó gazdasági együttműködésből egy politikai szervezetté alakult át, ami egyrészt akadályozza a kevésbé fejlett országok felzárkózását, másrészt olyan értékrendszert akar rájuk kényszeríteni, amelyet történelmi hagyományaik alapján nem fogadhatnak el. Az Európai Unió tehát nem egy védelmet és biztonságot nyújtó közösség, hanem egy birodalmi szervezet, ahol ráadásul a birodalom vezetői – akár a klímaharc, akár az orosz–ukrán háború kapcsán – nem is európai, de különösen nem magyar érdekeket képviselnek.
Az elmondottakat összegezve Magyarország meglehetősen beszorított helyzetben van. A lengyeleket egy jó darabig a „lublini háromszög” megvalósítása fogja izgatni. Nyugatról pedig nem számíthatunk semmi jóra, nemcsak a nekünk járó uniós pénzekkel való zsarolás miatt, hanem azért sem, mert az unió számunkra elfogadhatatlan értékrendet akar ránk kényszeríteni, irracionális elképzelései vannak a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásról, és az uniós szabályok nem teszik lehetővé a kevésbé fejlett országok felzárkózását (nem lehet védeni a saját iparágakat, míg azok eléggé erősek nem lesznek). Azután, akárhogy végződjék is az ukrajnai háború, a keleti kapcsolatok hosszú időre felszámolásra kerülnek. Ha az oroszok győznek, Magyarország a Nyugat keleti frontállammá válik, ha az ukránok, akkor kapunk egy ultranacionalista szomszédot, amelynek már eddig is az etnikailag homogén Ukrajna megteremtése volt a legfőbb törekvése (részben ezért tört ki az orosz–ukrán háború). Oroszország mindenképpen ellenség lesz, a NATO 2022-es stratégiai koncepciójában ez megfogalmazásra is került, eszerint „az Orosz Föderáció a legjelentősebb és legközvetlenebb fenyegetést jelenti a szövetségesek biztonságára, valamint az euroatlanti térség békéjére és stabilitására”. Ugyanakkor Kína is ellenséggé válik, ahogy a NATO-koncepció mondja: „A Kínai Népköztársaság és az Orosz Föderáció közötti egyre mélyülő stratégiai partnerség és a szabályokon alapuló nemzetközi rend aláásására irányuló, egymást erősítő kísérleteik ellentétesek értékeinkkel és érdekeinkkel.”
A NATO koncepciójában megfogalmazott érdekek nem a mi érdekeink, az unió által erőltetett politikák nem a mi érdekeinket szolgálják (igaz, Európáét sem), ebben a helyzetben el kell gondolkozni, hogy van-e valamerre kiút, olyan kapcsolatrendszer, amely a kölcsönös gazdasági érdekekre és nem a politikai-gazdasági leigázásra épül. És ekkor jöhet szóba azokkal a közép-ázsiai országokkal való kapcsolat, amelyek feltehetően nem sorolódnak be az ellenség kategóriájába, energia- és nyersanyagkészleteik alapján fizetőképesek, és bennünket is tudnak segíteni az energiaellátásban, mint ahogy ezt már most is teszik. Szerbián, Bulgárián, Törökországon keresztül a közép-ázsiai térség elérhető, ez lenne a délkeleti átjáró, amelyen keresztül olyan országokkal tudnánk kereskedni, amelyek számára gazdasági érdekeik és nem elferdült ideológiai elvek lennének fontosak. Talán valami hasznunk lehetne a hazánkon átmenő Selyemútból is, feltéve, ha a németeknél még marad egy olyan társadalmi réteg, amely képes nagyobb mennyiségben iparcikkeket vásárolni, illetve ha a német autógyárak nem települnek át az Egyesült Államokba a magas energiaárak meg a zöldek vegzálásai miatt.
Természetesen tisztában vagyok a statisztikai adatokkal és tudom, hogy a keleti kereskedelmünk részaránya az összes kereskedelemben mindössze néhány százalék, és az is jórészt a Magyarországon letelepedett multinacionális vállalatok kezében van, ennek ellenére fontosnak tartanám a közép-ázsiai országokkal és általában azokkal az országokkal való kapcsolataink fejlesztését, amelyek nem akarnak beleszólni a magyar belpolitikába, és nem akarnak háborúba tuszkolni bennünket.
Be kell vallanom, érzelmi motivációja is van az itt leírt véleményemnek. Torkig vagyok a nyugati politikusok és a média Magyarországot szidó megnyilvánulásaival, még akkor is, ha tudom, hogy ezek jó része a hazai balliberálisnak nevezett társaság külföldi kapcsolatrendszerétől származik. Ezzel szemben Keleten járva Magyarország pozitív megítélésével találkozhatunk, és ott a média sincs balliberális kezekben.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Ha valaki megnéz egy időben változó Európa térképet, amelyből a YouTube többet is kínál, azt látja, hogy hazánk határai fél évezreden keresztül lényegében változatlanok voltak, míg tőlünk keletre és nyugatra a határok állandóan mozgásban voltak. Az erős magyar közép-európai állammal (896–1541) nagyjából egy időben létezett egy erős lengyel–litván unió (1385–1795), majd a török kiűzése után a Habsburg Birodalom és ennek utódja, az Osztrák–Magyar Monarchia (1686–1918) számított erős közép-európai birodalomnak. Az első világháború utáni a győztes hatalmak lényegében felszámolták az erős közép-európai hatalmakat, és ettől kezdve a térség hol keleti, hol nyugati befolyásnak volt kitéve, de sohasem tudott önálló politikát folytatni. A korábban részekre tagolt Lengyelország, miután az első világháború után visszanyerte függetlenségét, az ország vezetője Józef Piłsudski marsall felvetette egy a Baltikumtól a Fekete-tengerig, illetve az Adriáig elterülő államszövetség (tengerköz – intermarium) gondolatát, de megvalósítani nem tudta, mert az államszövetség másik kulcsállama, Ukrajna hamarosan a Szovjetunió része lett.
A közép-európai kisebb-nagyobb népek összefogásának gondolata természetesen nem új, Kossuth Lajos is felvetette már egy Duna-konföderáció lehetőségét. A közép-európai összefogás megvalósulására irányuló törekvés eredménye a visegrádi négyek (V4) megalakulása is 1991-ben, ami egy középkori szövetség, a lengyel, cseh és magyar király 1335-ben Visegrádon történt megegyezésének megújítása.
Közép-európai hatalmakra és közép-európai együttműködésekre tehát bőven lehet példát találni, kérdés azonban, hogy a mai helyzetben mit lehet az összefogásra irányuló elképzelésekből megvalósítani annak érdekében, hogy Közép-Európa és benne a magyarok sorsát ne tőlünk több száz vagy ezer kilométerre lévő hatalmi központokban, hanem helyben döntsük el.
A visegrádi négyek eddigi működése, bár nagy nyomás nehezedik rájuk, sok szempontból sikeresnek mondható, de most az orosz–ukrán háború ezt az együttműködést megnehezítette, sőt a lengyelek 2020-ban egy Ukrajnával és Litvániával közös „lublini háromszöget” is létrehoztak, amely hasonlít a középkori lublini szerződésre és Piłsudski elképzeléseire is. Az együttműködés célja Ukrajna Európai Unióba történő integrációjának segítése. A „lublini háromszögnek” erőteljes oroszellenes éle van, ami most felülírja a történelmi lengyel–ukrán ellentéteket, például a lengyelek volhíniai lemészárlását vagy az ukránok kitelepítését célzó Visztula-akciót. Kérdés, hogy egy ilyen szövetség mennyire érdeke Magyarországnak?
Szerintem a magyar érdek elsősorban az, hogy a szomszédos országokban élő magyarok megkapják az őket megillető jogokat, emellett maga az anyaország lehetőleg legyen független a saját belső értékrendjét és gazdasági érdekeit meghatározó kérdésekben és külpolitikáját se kelljen – a saját érdekei ellenére – a másokéhoz igazítania. Ez nem feltétlenül esik egybe a „lublini háromszög” célkitűzéseivel.
A lisszaboni szerződéssel a valamikori Európai Gazdasági Közösség a kölcsönös előnyöket nyújtó gazdasági együttműködésből egy politikai szervezetté alakult át, ami egyrészt akadályozza a kevésbé fejlett országok felzárkózását, másrészt olyan értékrendszert akar rájuk kényszeríteni, amelyet történelmi hagyományaik alapján nem fogadhatnak el. Az Európai Unió tehát nem egy védelmet és biztonságot nyújtó közösség, hanem egy birodalmi szervezet, ahol ráadásul a birodalom vezetői – akár a klímaharc, akár az orosz–ukrán háború kapcsán – nem is európai, de különösen nem magyar érdekeket képviselnek.
Az elmondottakat összegezve Magyarország meglehetősen beszorított helyzetben van. A lengyeleket egy jó darabig a „lublini háromszög” megvalósítása fogja izgatni. Nyugatról pedig nem számíthatunk semmi jóra, nemcsak a nekünk járó uniós pénzekkel való zsarolás miatt, hanem azért sem, mert az unió számunkra elfogadhatatlan értékrendet akar ránk kényszeríteni, irracionális elképzelései vannak a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásról, és az uniós szabályok nem teszik lehetővé a kevésbé fejlett országok felzárkózását (nem lehet védeni a saját iparágakat, míg azok eléggé erősek nem lesznek). Azután, akárhogy végződjék is az ukrajnai háború, a keleti kapcsolatok hosszú időre felszámolásra kerülnek. Ha az oroszok győznek, Magyarország a Nyugat keleti frontállammá válik, ha az ukránok, akkor kapunk egy ultranacionalista szomszédot, amelynek már eddig is az etnikailag homogén Ukrajna megteremtése volt a legfőbb törekvése (részben ezért tört ki az orosz–ukrán háború). Oroszország mindenképpen ellenség lesz, a NATO 2022-es stratégiai koncepciójában ez megfogalmazásra is került, eszerint „az Orosz Föderáció a legjelentősebb és legközvetlenebb fenyegetést jelenti a szövetségesek biztonságára, valamint az euroatlanti térség békéjére és stabilitására”. Ugyanakkor Kína is ellenséggé válik, ahogy a NATO-koncepció mondja: „A Kínai Népköztársaság és az Orosz Föderáció közötti egyre mélyülő stratégiai partnerség és a szabályokon alapuló nemzetközi rend aláásására irányuló, egymást erősítő kísérleteik ellentétesek értékeinkkel és érdekeinkkel.”
A NATO koncepciójában megfogalmazott érdekek nem a mi érdekeink, az unió által erőltetett politikák nem a mi érdekeinket szolgálják (igaz, Európáét sem), ebben a helyzetben el kell gondolkozni, hogy van-e valamerre kiút, olyan kapcsolatrendszer, amely a kölcsönös gazdasági érdekekre és nem a politikai-gazdasági leigázásra épül. És ekkor jöhet szóba azokkal a közép-ázsiai országokkal való kapcsolat, amelyek feltehetően nem sorolódnak be az ellenség kategóriájába, energia- és nyersanyagkészleteik alapján fizetőképesek, és bennünket is tudnak segíteni az energiaellátásban, mint ahogy ezt már most is teszik. Szerbián, Bulgárián, Törökországon keresztül a közép-ázsiai térség elérhető, ez lenne a délkeleti átjáró, amelyen keresztül olyan országokkal tudnánk kereskedni, amelyek számára gazdasági érdekeik és nem elferdült ideológiai elvek lennének fontosak. Talán valami hasznunk lehetne a hazánkon átmenő Selyemútból is, feltéve, ha a németeknél még marad egy olyan társadalmi réteg, amely képes nagyobb mennyiségben iparcikkeket vásárolni, illetve ha a német autógyárak nem települnek át az Egyesült Államokba a magas energiaárak meg a zöldek vegzálásai miatt.
Természetesen tisztában vagyok a statisztikai adatokkal és tudom, hogy a keleti kereskedelmünk részaránya az összes kereskedelemben mindössze néhány százalék, és az is jórészt a Magyarországon letelepedett multinacionális vállalatok kezében van, ennek ellenére fontosnak tartanám a közép-ázsiai országokkal és általában azokkal az országokkal való kapcsolataink fejlesztését, amelyek nem akarnak beleszólni a magyar belpolitikába, és nem akarnak háborúba tuszkolni bennünket.
Be kell vallanom, érzelmi motivációja is van az itt leírt véleményemnek. Torkig vagyok a nyugati politikusok és a média Magyarországot szidó megnyilvánulásaival, még akkor is, ha tudom, hogy ezek jó része a hazai balliberálisnak nevezett társaság külföldi kapcsolatrendszerétől származik. Ezzel szemben Keleten járva Magyarország pozitív megítélésével találkozhatunk, és ott a média sincs balliberális kezekben.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap