 | Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című könyvében egy fejezetet szán a Szovjetunió összeomlása miatt keletkezett geopolitikai vákuumnak, amelyet „fekete lyuknak” nevez és ebben a fejezetben azt taglalja – természetesen amerikai szempontból – hogy a Szovjetunióból megmaradt Oroszországnak milyen geopolitikai lehetőségei vannak. |
Mindenekelőtt megállapítja, hogy a Szovjetunió összeomlása monumentális földrajzi zűrzavart okozott. Alig két hét alatt az orosz nép hirtelen felfedezte, hogy többé nem egy transzkontinentális birodalom ura, Oroszország határai visszatolódtak oda, ahol a Kaukázusban az 1800-as évek elején, Közép-Ázsiában az 1800-as évek közepén, és – sokkal drámaibb és fájdalmasabb módon – Nyugaton 1600 körül voltak. A Kaukázus elvesztése felélesztette az újraéledő török befolyástól való stratégiai félelmet, Közép-Ázsia elvesztése a régió hatalmas energia- és ásványkincseivel szegényítette Oroszországot, ráadásul a potenciális iszlám kihívás miatt is aggódniuk kell. Ukrajna függetlensége pedig alapjaiban kérdőjelezte meg Oroszország azon igényét, hogy egy közös pánszláv identitás zászlóvivője legyen. Valóban, az orosz birodalom elvesztette területének egynegyedét, lakosságának felét, nyersanyagkincseinek jelentős részét, és a veszteség még ennél is nagyobb, ha a befolyási övezetek összeszűkülését is számba vesszük.
Az újonnan függetlenné vált kaukázusi államok – Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán – megnövelték Törökország lehetőségeit arra, hogy visszaszerezze a térségben egyszer már elveszített befolyását. A balti államok az 1700-as évek óta orosz ellenőrzés alatt álltak, és a rigai és tallinni kikötők elvesztésével Oroszország hozzáférése a Balti-tengerhez korlátozottabbá vált, sokkal inkább kitéve a téli fagyoknak. De a legaggasztóbb mind közül Ukrajna elvesztése volt. Ukrajna függetlenné válása megfosztotta Oroszországot a Fekete-tengeren elfoglalt domináns pozíciójától is, ahol Odessza volt Oroszország létfontosságú kapuja a Földközi-tengerrel és a világgal folytatott kereskedelmében. Mindezek hatására Oroszország nemzetközi státusza jelentősen romlott, mivel sokan ma már nem tekintik többnek, mint egy harmadik világbeli regionális hatalomnak, bár még mindig jelentős nukleáris arzenállal rendelkezik.
Az oroszok által elszenvedett történelmi sokkot felnagyította az a tény, hogy mintegy húszmillió oroszul beszélő ember most olyan, idegen államok lakosa, amelyeket egyre nacionalistább elitek uralnak, akik a többé-kevésbé kényszeres ruszifikáció évtizedei után eltökéltek saját identitásuk érvényesítésére.
Brzezinski szerint ebben a helyzetben a Szovjetunió összeomlására reagálva az orosz közgondolkodásban három geostratégiai opció alakult ki, amelyek mindegyike végső soron Oroszországnak Amerikával szembeni helyzetével függ össze. Ezek a következők: (1) az Amerikával való „érett stratégiai partnerség” egyfajta globális kondomínium, vagyis közös, egyenrangú uralkodás; (2) a „közeli külfölddel” való együttműködés megerősítése, vagyis a Független Államok Közösségének megerősítése; (3) egy USA-ellenes eurázsiai szövetség létrehozása.
Brzezinski mindegyik változatra azt mondja, hogy nem lehetséges. Az első alternatíva azért nem, mert Oroszország túlságosan gyenge ahhoz, hogy Amerika egyenrangú partnere legyen. Az orosz elit „nyugatos”, a Nyugattal szorosabb kapcsolatot kiépíteni akaró része túl sokat kér (azonos rangú partnerséget) és Oroszország gyengesége miatt túl keveset tud adni. Igaz ugyan, hogy a Szovjetunió felbomlása után az Egyesült Államok szándékosan barátságos magatartást tanúsított az új orosz vezetéssel szemben, ami megalapozatlan reményeket kelthetett az orosz elit egy részében. Amerika azonban sohasem akarta megosztani globális hatalmát Oroszországgal, de ha akarja, akkor sem tudja, hiszen a világ szemében Oroszország már nem azonos a hatalma teljében lévő Szovjetunióval.
A második variáns azért nem lehetséges, mert a függetlenné vált országokban, de különösen Ukrajnában, elég erős és talán növekvő is a nacionalizmus ahhoz, hogy ne akarjanak egyfajta orosz befolyást újból a nyakukba venni. Oroszország sem a technikai fejlettség szempontjából, sem pedig kulturális vonzereje révén nem alternatívája az újonnan függetlenné vált országok nyugati kapcsolatépítésének.
A harmadik variáns egy Oroszország–Kína–Irán-szövetség lehetne az amerikai dominancia megfékezésének szándékával. A fegyverkereskedelemben meglévő kínai–iráni kapcsolat, és Oroszország hajlandósága Irán nukleáris energiával kapcsolatos törekvéseinek támogatására lehetőséget teremthet a szorosabb politikai együttműködéshez, esetleg szövetséghez. Egy ilyen szövetség összehozhatná a világ vezető szláv hatalmát, a világ legharcosabb iszlám hatalmát és a világ legnépesebb és legerősebb ázsiai hatalmát, és ezáltal egy erős koalíciót hozhatna létre. Egy orosz–kínai–iráni szövetség azonban csak akkor alakulhat ki, ha az Egyesült Államok elég rövidlátó ahhoz, hogy egyszerre támadja Kínát és Iránt. De e mellett az is kérdéses, hogy Kína hajlandó-e egy instabil és gyenge Oroszországgal sorsközösséget vállalni, minthogy ezzel kockáztatná a fejlettebb világgal való kapcsolatait és így hozzáférését a számára szükséges csúcstechnológiához és beruházásokhoz. Valójában, közös ideológia híján és pusztán az „antihegemón” érzelmek által egyesítve, egy ilyen koalíció lényegében a harmadik világ egy részének szövetsége lenne az első világ legfejlettebb részei ellen. A koalíció egyik tagja sem nyerne sokat, és különösen Kína kockáztatná, hogy elveszítené hatalmas nyugati piacait és beruházási forrásait.
Végül Brzezinski megállapítja, hogy Oroszországnak, ha el akarja kerülni a veszélyes geopolitikai elszigetelődést, egyetlen valódi geostratégiai lehetősége marad, az egyre növekvő Európai Unió és a NATO tömbjéhez való kapcsolódás. Egyetlen más lehetőség sem kínálja Oroszországnak azokat az előnyöket, amelyeket egy modern, gazdag és demokratikus, Amerikához kapcsolódó Európa kínálhat. Ebben a tekintetben a legfontosabb, hogy Oroszországnak világosan és egyértelműen el kell fogadnia Ukrajna önálló létét, határait és sajátos nemzeti identitását. Ezt annál is inkább megteheti, mert egy nem expanzív, demokratikus orosz állam számára Európa és Amerika nem jelent fenyegetést. A Nyugatnak például nincsenek területi terveik Oroszországgal szemben, míg Kínának egy napon lehetnek.
Oroszországnak, hogy elfogadja a kisebbik, de még mindig jelentős partner szerepét hatalmas politikai akaratra lesz szüksége, és talán egy olyan kiemelkedő, Atatürkhöz hasonló vezetőre is, aki képes az oroszokkal elfogadtatni egy demokratikus, modern és európai Oroszország vízióját.
Brezinski e sorokat kereken negyed századdal ezelőtt vetette papírra, kérdés, hogy mennyiben érvényesek ma az akkori meggondolások? Sok tekintetben talán igen, de abban talán nem, hogy Oroszország a nyugati partnerség nélkül teljesen magára marad. Negyed század alatt sok minden megváltozott. Kína mind gazdasági, mind technológiai téren hatalmasat lépett előre, bár kétségtelenül fontos, de már nem annyira nélkülözhetetlen számára az Egyesült Államokkal való kapcsolat. Oroszország sem az a gyenge ország már, mint a kilencvenes évek közepén volt. Az orosz–ukrán háború kapcsán a világ népességének nagyobb fele nem volt hajlandó az amerikai álláspontot elfogadni, és a Nyugatnak is olyan társadalmi problémákkal kell szembenéznie, amelyek negyedszázaddal ezelőtt elképzelhetetlenek voltak. Amerika is elkövette azt a hibát, hogy egyszerre támadja Kínát, Iránt és Oroszországot. Várjuk ki tehát a végét, bár Toynbee, angol történész szerint a történelem nem egy kikötő, hanem egy utazás, nincs végpontja. Most itt tartunk.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Az újonnan függetlenné vált kaukázusi államok – Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán – megnövelték Törökország lehetőségeit arra, hogy visszaszerezze a térségben egyszer már elveszített befolyását. A balti államok az 1700-as évek óta orosz ellenőrzés alatt álltak, és a rigai és tallinni kikötők elvesztésével Oroszország hozzáférése a Balti-tengerhez korlátozottabbá vált, sokkal inkább kitéve a téli fagyoknak. De a legaggasztóbb mind közül Ukrajna elvesztése volt. Ukrajna függetlenné válása megfosztotta Oroszországot a Fekete-tengeren elfoglalt domináns pozíciójától is, ahol Odessza volt Oroszország létfontosságú kapuja a Földközi-tengerrel és a világgal folytatott kereskedelmében. Mindezek hatására Oroszország nemzetközi státusza jelentősen romlott, mivel sokan ma már nem tekintik többnek, mint egy harmadik világbeli regionális hatalomnak, bár még mindig jelentős nukleáris arzenállal rendelkezik.
Az oroszok által elszenvedett történelmi sokkot felnagyította az a tény, hogy mintegy húszmillió oroszul beszélő ember most olyan, idegen államok lakosa, amelyeket egyre nacionalistább elitek uralnak, akik a többé-kevésbé kényszeres ruszifikáció évtizedei után eltökéltek saját identitásuk érvényesítésére.
Brzezinski szerint ebben a helyzetben a Szovjetunió összeomlására reagálva az orosz közgondolkodásban három geostratégiai opció alakult ki, amelyek mindegyike végső soron Oroszországnak Amerikával szembeni helyzetével függ össze. Ezek a következők: (1) az Amerikával való „érett stratégiai partnerség” egyfajta globális kondomínium, vagyis közös, egyenrangú uralkodás; (2) a „közeli külfölddel” való együttműködés megerősítése, vagyis a Független Államok Közösségének megerősítése; (3) egy USA-ellenes eurázsiai szövetség létrehozása.
Brzezinski mindegyik változatra azt mondja, hogy nem lehetséges. Az első alternatíva azért nem, mert Oroszország túlságosan gyenge ahhoz, hogy Amerika egyenrangú partnere legyen. Az orosz elit „nyugatos”, a Nyugattal szorosabb kapcsolatot kiépíteni akaró része túl sokat kér (azonos rangú partnerséget) és Oroszország gyengesége miatt túl keveset tud adni. Igaz ugyan, hogy a Szovjetunió felbomlása után az Egyesült Államok szándékosan barátságos magatartást tanúsított az új orosz vezetéssel szemben, ami megalapozatlan reményeket kelthetett az orosz elit egy részében. Amerika azonban sohasem akarta megosztani globális hatalmát Oroszországgal, de ha akarja, akkor sem tudja, hiszen a világ szemében Oroszország már nem azonos a hatalma teljében lévő Szovjetunióval.
A második variáns azért nem lehetséges, mert a függetlenné vált országokban, de különösen Ukrajnában, elég erős és talán növekvő is a nacionalizmus ahhoz, hogy ne akarjanak egyfajta orosz befolyást újból a nyakukba venni. Oroszország sem a technikai fejlettség szempontjából, sem pedig kulturális vonzereje révén nem alternatívája az újonnan függetlenné vált országok nyugati kapcsolatépítésének.
A harmadik variáns egy Oroszország–Kína–Irán-szövetség lehetne az amerikai dominancia megfékezésének szándékával. A fegyverkereskedelemben meglévő kínai–iráni kapcsolat, és Oroszország hajlandósága Irán nukleáris energiával kapcsolatos törekvéseinek támogatására lehetőséget teremthet a szorosabb politikai együttműködéshez, esetleg szövetséghez. Egy ilyen szövetség összehozhatná a világ vezető szláv hatalmát, a világ legharcosabb iszlám hatalmát és a világ legnépesebb és legerősebb ázsiai hatalmát, és ezáltal egy erős koalíciót hozhatna létre. Egy orosz–kínai–iráni szövetség azonban csak akkor alakulhat ki, ha az Egyesült Államok elég rövidlátó ahhoz, hogy egyszerre támadja Kínát és Iránt. De e mellett az is kérdéses, hogy Kína hajlandó-e egy instabil és gyenge Oroszországgal sorsközösséget vállalni, minthogy ezzel kockáztatná a fejlettebb világgal való kapcsolatait és így hozzáférését a számára szükséges csúcstechnológiához és beruházásokhoz. Valójában, közös ideológia híján és pusztán az „antihegemón” érzelmek által egyesítve, egy ilyen koalíció lényegében a harmadik világ egy részének szövetsége lenne az első világ legfejlettebb részei ellen. A koalíció egyik tagja sem nyerne sokat, és különösen Kína kockáztatná, hogy elveszítené hatalmas nyugati piacait és beruházási forrásait.
Végül Brzezinski megállapítja, hogy Oroszországnak, ha el akarja kerülni a veszélyes geopolitikai elszigetelődést, egyetlen valódi geostratégiai lehetősége marad, az egyre növekvő Európai Unió és a NATO tömbjéhez való kapcsolódás. Egyetlen más lehetőség sem kínálja Oroszországnak azokat az előnyöket, amelyeket egy modern, gazdag és demokratikus, Amerikához kapcsolódó Európa kínálhat. Ebben a tekintetben a legfontosabb, hogy Oroszországnak világosan és egyértelműen el kell fogadnia Ukrajna önálló létét, határait és sajátos nemzeti identitását. Ezt annál is inkább megteheti, mert egy nem expanzív, demokratikus orosz állam számára Európa és Amerika nem jelent fenyegetést. A Nyugatnak például nincsenek területi terveik Oroszországgal szemben, míg Kínának egy napon lehetnek.
Oroszországnak, hogy elfogadja a kisebbik, de még mindig jelentős partner szerepét hatalmas politikai akaratra lesz szüksége, és talán egy olyan kiemelkedő, Atatürkhöz hasonló vezetőre is, aki képes az oroszokkal elfogadtatni egy demokratikus, modern és európai Oroszország vízióját.
Brezinski e sorokat kereken negyed századdal ezelőtt vetette papírra, kérdés, hogy mennyiben érvényesek ma az akkori meggondolások? Sok tekintetben talán igen, de abban talán nem, hogy Oroszország a nyugati partnerség nélkül teljesen magára marad. Negyed század alatt sok minden megváltozott. Kína mind gazdasági, mind technológiai téren hatalmasat lépett előre, bár kétségtelenül fontos, de már nem annyira nélkülözhetetlen számára az Egyesült Államokkal való kapcsolat. Oroszország sem az a gyenge ország már, mint a kilencvenes évek közepén volt. Az orosz–ukrán háború kapcsán a világ népességének nagyobb fele nem volt hajlandó az amerikai álláspontot elfogadni, és a Nyugatnak is olyan társadalmi problémákkal kell szembenéznie, amelyek negyedszázaddal ezelőtt elképzelhetetlenek voltak. Amerika is elkövette azt a hibát, hogy egyszerre támadja Kínát, Iránt és Oroszországot. Várjuk ki tehát a végét, bár Toynbee, angol történész szerint a történelem nem egy kikötő, hanem egy utazás, nincs végpontja. Most itt tartunk.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap