 | A baloldal nem támogatta a Fidesz–KDNP békepárti határozatát, de nem csak a hazai baloldal, hanem úgy általában az európai baloldalinak minősített pártok is az eszkaláció fokozása mellett foglalnak állást. De jó-e rájuk a „baloldali” megjelölés? |
Egyszer olvastam valahol, hogy a nyelv konvenció kérdése, a széket is hívhatnánk asztalnak, ha mindenki egy négylábú ülő alkalmatosságot asztalnak nevezne. De a nevekhez, különösen a pártnevekhez egy hosszú történelmi időszak megítélése társul. Baloldali pártoknak valaha azokat a pártokat tartották, amelyek a szegényebb néprétegek érdekeiért, a magasabb bérekért, az általános választójogért és még néhány évtizeddel ezelőtt is a békéért harcoltak. A dolgozók érdekeinek védelme érdekében elutasították azokat a közgazdasági elveket is, mindenekelőtt a neoliberalizmust, amelyek szélsőséges irányba vitték a jövedelemelosztást, és ellenezték a katonai szövetségeket, különösen a NATO-t és annak terjeszkedését.
Ez a baloldal mára eltűnt, illetve csak kis, általában szélsőbaloldalinak nevezett pártok formájában léteznek, amelyek ma is a fent említett elveket vallják. A nagy baloldali (szociáldemokrata) pártok átalakultak, elhagyták, legfeljebb csak a szavak szintjén képviselik a valamikori elveiket és egy olyan irányba mozdultak el, amelyet John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő kulturális baloldalnak nevezett el, de idézzük őt magát:
„A régi baloldal, minden néha szörnyű hibája ellenére, az átlagpolgárok javát szolgáló társadalmi-gazdasági változásokra törekedett, nem pedig totális társadalmi forradalomra. A maguk módján nagyon is a nyugati kultúra termékei voltak. Az 1917-es bolsevik forradalom után, amely a baloldalt világszerte kommunista és szociáldemokrata csoportosulásokra osztotta, az utóbbiak a társadalmi-gazdasági rendszeren belül dolgoztak, és a demokráciát felkarolva minimális változtatásokra törekedtek magában a társadalomban…
Míg a szovjetek és ügyfeleik a hagyományos társadalmi modellekben ragadtak, addig a Nyugat továbblépett – vagy előre, attól függően, hogy milyen nézőpontból nézzük. Az 1960-as évek nagy társadalmi forradalma, amely a keleti blokkot elkerülte, mert a kommunizmus elszigetelte az országokat, Nyugaton egy új baloldalt hozott létre, amelyet a nemek és fajok kérdései érdekeltek, nem pedig az, hogy kié a termelési eszközök tulajdonjoga…
Fél évszázad után »hosszú menetelésüket az intézményeken keresztül« teljes mértékben sikeresnek kell értékelni. Míg a jobboldal Nyugaton mindenütt megnyerte a gazdasági csatát – az állami tulajdonra való felhívások ma már inkább furcsának, mint fenyegetőnek tűnnek a kapitalisták számára –, az Új Baloldal a szociális front minden terén győzedelmeskedett.”
Azért idéztem Schindlert hosszan, mert pontosan leírja, hogy mi történt; én is így látom és így tapasztaltam, hiszen ezeket a változásokat végigéltem és mondhatni én is harcoltam ellenük, legalábbis itthon a neoliberális „baloldal” ellen, mint amilyenné az MSZMP vált a nyolcvanas évekre és amilyen az MSZP volt születése pillanatában. Schindlernek még az is köszönhető, hogy rámutatott: a kulturális baloldal és az ellenfelétől (tehát az eredeti baloldali követelésektől) megszabadult jobboldal, amit Schindler „Corporate right”-nak, nagytőkés jobboldalnak nevez, az alapvető kérdésekben egyetért, de idézzük megint őt magát:
„A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal széles körű szövetsége, amely nem kérdőjelezi meg gazdasági elveinket, győzedelmeskedett a politikánkban – vagy legalábbis győzedelmeskedett, amíg Donald Trump meg nem jelent, hogy megkérdőjelezze az olyan »eldöntött« kérdéseket, mint a tömeges, gyakran illegális bevándorlás. A kulturális baloldal azért kedveli ezt, mert fokozatosan feloldja az általuk megvetett hagyományos kultúrát, míg a nagytőkés jobboldal az olcsó munkaerő miatt.”
Ez tökéletes jellemzése a valamikori jobb és baloldal összeborulásának, ami például az Európai Parlamentben is nap, mint nap tapasztalható. E két áramlat szimbiózisa alkotja azt a háttérhatalmat, amelyre ennek a politikai zsákutcának a kritizálói, közöttük én is, gyakran utalnak. Politikai zsákutca, mert a változásokat még nem kellően érzékelő, a hagyományos pártnevekhez ragaszkodó választók akármelyik hagyományos pártra szavaznak, ugyanazt kapják, tehát nincs meg a polgári demokráciához társított önkorrekciós mechanizmus, a nép, a démosz nem válthatja le az érdekei ellen cselekvő politikusokat. Ez a demokrácia – ha egyáltalán volt valaha ilyen – halála.
De létezik még hagyományos baloldal is, amely nem adta fel eredeti céljait, például a háborúellenességet. Ilyen például a német Die Linke vagyis a Balpárt. Nemrég Alice Schwarzer, a német nőmozgalom legismertebb képviselőinek egyike és Sahra Wagenknecht német politikus, a Balpárt parlamenti frakciójának társelnöke egy kiáltványt tett közzé a béke érdekében, amelyben – többek között – a következőket mondják: „Ukrajna megnyerheti az egyes csatákat – a Nyugat támogatásával. De nem tud háborút nyerni a világ legnagyobb atomhatalma ellen. Ezt mondja az USA legmagasabb rangú katonatisztje, Milley tábornok is. Ő patthelyzetről beszél, amelyben egyik fél sem győzhet katonailag, és a háborút csak a tárgyalóasztalnál lehet befejezni. Akkor miért nem most? Azonnal!”
Természetesen nyilatkozatokat bárki tehet és leadhatja az országos sajtószolgálatnak, ami azonban ebben a nyilatkozatban érdekes az az, hogy egy közvélemény és piackutatással foglalkozó német intézet (INSA) mintegy kétezer ember megkérdezésével felmérést készített arról, hogy a németek mennyiben támogatják ezt a kiáltványt. A felmérés érdekessége az volt, hogy szemben Németország hivatalos politikájával a válaszadók, igaz, hogy igen csekély többsége, 39 százaléka, támogatta a kiáltványt és az elutasítók (38 százalék) kisebbségben voltak (a többiek nem nyilvánítottak véleményt). A nemek szerinti megoszlás (a hagyományos értelmezés szerint, a szivárványosokra nem kérdeztek rá külön) azt mutatta, hogy a nők azok, akik sokkal inkább pártolják a békefelhívást, mit a férfiak. Ami a jobb- és baloldaliság megítélése szempontjából érdekes, hogy a békét a magukat jobboldaliként definiálók támogatták sokkal többen, mint a magukat a politikai skálán a baloldalra helyezők (48 százalék a 36 százalékkal szemben) és ez tükröződik a kiáltvány párthovatartozás szerinti megoszlásában. A békefelhívás egyértelmű támogatói a „szélsőséges” pártok hívei a Die Linke (Balpárt) és az AfD (Alternatíva Németországnak) egyaránt 67 százalékos aránnyal, míg a szociáldemokraták jelentős részükben ellene vannak (47 százalék a 33 százalékkal szemben). A kereszténydemokraták körében a támogatók és ellenzők nagyjából egyenlően oszlanak meg, míg az igazán háborúpártiak a valamikori nagy békeharcosok, a Zöldek (Die Grünen), ahol a békefelhívás ellenzői 62 százalékot tesznek ki a támogatók 20 százalékos arányával szemben.
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a hihetetlenül egyoldalú háborús propaganda és a béke mellett kiállók elleni személyes támadások ellenére is a német lakosság nagyjából a fele a békét támogatná. Feltűnő, hogy a valamikor a békéért és az atomháború ellen tüntető zöldek a háború folytatásának legnagyobb támogatói, míg a két „szélsőség” a jobboldali AfD és a baloldali Die Linke támogatói kétharmad részben a béke mellett foglalnak állást.
Ez a felmérés azért is érdekes, mert igazolja John R. Schindler megállapítását a baloldal átalakulásáról. Valójában azok a nyugat-európai pártok, amelyek valaha baloldali elveket vallottak, így például a német szociáldemokrata párt, vagy az angol munkáspárt, ma már nem tekinthetők baloldali pártnak, ha a baloldal alatt nem a pártok elnevezését, hanem politikai elkötelezettségüket értjük. Ugyanez érvényes a jobboldalon is. Azokat az értékeket, amelyeket valaha a német kereszténydemokraták képviseltek, ma sokkal inkább a szélsőségesnek nyilvánított AfD-ben találjuk meg. A valamikori szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok valójában összefonódtak olyan érdekek védelmében, amelyeknek semmi közük azon országok, vagy népek érdekeihez, amelyeket elvben képviselnek, és ezt nem csak a fent bemutatott felmérés, hanem az Európai Parlament mindennapi működése is bizonyítja. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a ma fősodratú pártok egy olyan háttérhatalom érdekeit szolgálják, amelynek semmi köze az egyes országok érdekeihez, sőt politikája az ellen hat és ez nem csak a gazdaságra igaz, hanem a külpolitikára is, különösen a most folyó háború tekintetében, az egyesült jobb és baloldal mögött lévő elit háborúba viszi az egész euroatlanti térséget.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Ez a baloldal mára eltűnt, illetve csak kis, általában szélsőbaloldalinak nevezett pártok formájában léteznek, amelyek ma is a fent említett elveket vallják. A nagy baloldali (szociáldemokrata) pártok átalakultak, elhagyták, legfeljebb csak a szavak szintjén képviselik a valamikori elveiket és egy olyan irányba mozdultak el, amelyet John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő kulturális baloldalnak nevezett el, de idézzük őt magát:
„A régi baloldal, minden néha szörnyű hibája ellenére, az átlagpolgárok javát szolgáló társadalmi-gazdasági változásokra törekedett, nem pedig totális társadalmi forradalomra. A maguk módján nagyon is a nyugati kultúra termékei voltak. Az 1917-es bolsevik forradalom után, amely a baloldalt világszerte kommunista és szociáldemokrata csoportosulásokra osztotta, az utóbbiak a társadalmi-gazdasági rendszeren belül dolgoztak, és a demokráciát felkarolva minimális változtatásokra törekedtek magában a társadalomban…
Míg a szovjetek és ügyfeleik a hagyományos társadalmi modellekben ragadtak, addig a Nyugat továbblépett – vagy előre, attól függően, hogy milyen nézőpontból nézzük. Az 1960-as évek nagy társadalmi forradalma, amely a keleti blokkot elkerülte, mert a kommunizmus elszigetelte az országokat, Nyugaton egy új baloldalt hozott létre, amelyet a nemek és fajok kérdései érdekeltek, nem pedig az, hogy kié a termelési eszközök tulajdonjoga…
Fél évszázad után »hosszú menetelésüket az intézményeken keresztül« teljes mértékben sikeresnek kell értékelni. Míg a jobboldal Nyugaton mindenütt megnyerte a gazdasági csatát – az állami tulajdonra való felhívások ma már inkább furcsának, mint fenyegetőnek tűnnek a kapitalisták számára –, az Új Baloldal a szociális front minden terén győzedelmeskedett.”
Azért idéztem Schindlert hosszan, mert pontosan leírja, hogy mi történt; én is így látom és így tapasztaltam, hiszen ezeket a változásokat végigéltem és mondhatni én is harcoltam ellenük, legalábbis itthon a neoliberális „baloldal” ellen, mint amilyenné az MSZMP vált a nyolcvanas évekre és amilyen az MSZP volt születése pillanatában. Schindlernek még az is köszönhető, hogy rámutatott: a kulturális baloldal és az ellenfelétől (tehát az eredeti baloldali követelésektől) megszabadult jobboldal, amit Schindler „Corporate right”-nak, nagytőkés jobboldalnak nevez, az alapvető kérdésekben egyetért, de idézzük megint őt magát:
„A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal széles körű szövetsége, amely nem kérdőjelezi meg gazdasági elveinket, győzedelmeskedett a politikánkban – vagy legalábbis győzedelmeskedett, amíg Donald Trump meg nem jelent, hogy megkérdőjelezze az olyan »eldöntött« kérdéseket, mint a tömeges, gyakran illegális bevándorlás. A kulturális baloldal azért kedveli ezt, mert fokozatosan feloldja az általuk megvetett hagyományos kultúrát, míg a nagytőkés jobboldal az olcsó munkaerő miatt.”
Ez tökéletes jellemzése a valamikori jobb és baloldal összeborulásának, ami például az Európai Parlamentben is nap, mint nap tapasztalható. E két áramlat szimbiózisa alkotja azt a háttérhatalmat, amelyre ennek a politikai zsákutcának a kritizálói, közöttük én is, gyakran utalnak. Politikai zsákutca, mert a változásokat még nem kellően érzékelő, a hagyományos pártnevekhez ragaszkodó választók akármelyik hagyományos pártra szavaznak, ugyanazt kapják, tehát nincs meg a polgári demokráciához társított önkorrekciós mechanizmus, a nép, a démosz nem válthatja le az érdekei ellen cselekvő politikusokat. Ez a demokrácia – ha egyáltalán volt valaha ilyen – halála.
De létezik még hagyományos baloldal is, amely nem adta fel eredeti céljait, például a háborúellenességet. Ilyen például a német Die Linke vagyis a Balpárt. Nemrég Alice Schwarzer, a német nőmozgalom legismertebb képviselőinek egyike és Sahra Wagenknecht német politikus, a Balpárt parlamenti frakciójának társelnöke egy kiáltványt tett közzé a béke érdekében, amelyben – többek között – a következőket mondják: „Ukrajna megnyerheti az egyes csatákat – a Nyugat támogatásával. De nem tud háborút nyerni a világ legnagyobb atomhatalma ellen. Ezt mondja az USA legmagasabb rangú katonatisztje, Milley tábornok is. Ő patthelyzetről beszél, amelyben egyik fél sem győzhet katonailag, és a háborút csak a tárgyalóasztalnál lehet befejezni. Akkor miért nem most? Azonnal!”
Természetesen nyilatkozatokat bárki tehet és leadhatja az országos sajtószolgálatnak, ami azonban ebben a nyilatkozatban érdekes az az, hogy egy közvélemény és piackutatással foglalkozó német intézet (INSA) mintegy kétezer ember megkérdezésével felmérést készített arról, hogy a németek mennyiben támogatják ezt a kiáltványt. A felmérés érdekessége az volt, hogy szemben Németország hivatalos politikájával a válaszadók, igaz, hogy igen csekély többsége, 39 százaléka, támogatta a kiáltványt és az elutasítók (38 százalék) kisebbségben voltak (a többiek nem nyilvánítottak véleményt). A nemek szerinti megoszlás (a hagyományos értelmezés szerint, a szivárványosokra nem kérdeztek rá külön) azt mutatta, hogy a nők azok, akik sokkal inkább pártolják a békefelhívást, mit a férfiak. Ami a jobb- és baloldaliság megítélése szempontjából érdekes, hogy a békét a magukat jobboldaliként definiálók támogatták sokkal többen, mint a magukat a politikai skálán a baloldalra helyezők (48 százalék a 36 százalékkal szemben) és ez tükröződik a kiáltvány párthovatartozás szerinti megoszlásában. A békefelhívás egyértelmű támogatói a „szélsőséges” pártok hívei a Die Linke (Balpárt) és az AfD (Alternatíva Németországnak) egyaránt 67 százalékos aránnyal, míg a szociáldemokraták jelentős részükben ellene vannak (47 százalék a 33 százalékkal szemben). A kereszténydemokraták körében a támogatók és ellenzők nagyjából egyenlően oszlanak meg, míg az igazán háborúpártiak a valamikori nagy békeharcosok, a Zöldek (Die Grünen), ahol a békefelhívás ellenzői 62 százalékot tesznek ki a támogatók 20 százalékos arányával szemben.
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a hihetetlenül egyoldalú háborús propaganda és a béke mellett kiállók elleni személyes támadások ellenére is a német lakosság nagyjából a fele a békét támogatná. Feltűnő, hogy a valamikor a békéért és az atomháború ellen tüntető zöldek a háború folytatásának legnagyobb támogatói, míg a két „szélsőség” a jobboldali AfD és a baloldali Die Linke támogatói kétharmad részben a béke mellett foglalnak állást.
Ez a felmérés azért is érdekes, mert igazolja John R. Schindler megállapítását a baloldal átalakulásáról. Valójában azok a nyugat-európai pártok, amelyek valaha baloldali elveket vallottak, így például a német szociáldemokrata párt, vagy az angol munkáspárt, ma már nem tekinthetők baloldali pártnak, ha a baloldal alatt nem a pártok elnevezését, hanem politikai elkötelezettségüket értjük. Ugyanez érvényes a jobboldalon is. Azokat az értékeket, amelyeket valaha a német kereszténydemokraták képviseltek, ma sokkal inkább a szélsőségesnek nyilvánított AfD-ben találjuk meg. A valamikori szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok valójában összefonódtak olyan érdekek védelmében, amelyeknek semmi közük azon országok, vagy népek érdekeihez, amelyeket elvben képviselnek, és ezt nem csak a fent bemutatott felmérés, hanem az Európai Parlament mindennapi működése is bizonyítja. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a ma fősodratú pártok egy olyan háttérhatalom érdekeit szolgálják, amelynek semmi köze az egyes országok érdekeihez, sőt politikája az ellen hat és ez nem csak a gazdaságra igaz, hanem a külpolitikára is, különösen a most folyó háború tekintetében, az egyesült jobb és baloldal mögött lévő elit háborúba viszi az egész euroatlanti térséget.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap