 | Ha valaki az idő függvényében egy grafikonra vinné fel a jelenlegi háborús történések eseményeit, az egy meglehetősen meredek görbét kapna. A közgazdászok, amikor a jövőről kell valamit mondaniuk, meghosszabbítják az ismert trendeket (tényadatokat) mondván, ha minden úgy alakul, ahogy eddig, az lesz a „meglepetésmentes” jövőkép. |
Nos, a jelen esetben a „meglepetésmentes” előrejelzés meglehetősen borús képet fest a jövőről, és néha elképzelem, hogy – mondjuk – száz év múlva, amikor a történészek a jelenlegi eseményekhez vezető történéseket elemzik, elmerengnek azon, hogy nem lehetett volna-e valahol ezt az égbetörő trendet megállítani?
A jelenlegi háborús eszkaláció sok okra vezethető vissza, és ebben lehet külön-külön elemezni Amerika, Európa, az ukránok és oroszok szerepét. Lehet geopolitikai elméleteket citálni, vagy éppen a lélektani gyökereket keresni, hiszen, ahogy Vörösmarty Mihály annak idején írta, még sok évtizeddel az első világháború előtt: „Az ember fáj a földnek; oly sok/ Harc – s békeév után / A testvérgyülölési átok / Virágzik homlokán; / S midőn azt hinnők, hogy tanúl, / Nagyobb bűnt forral álnokúl. / Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!”
Volt az első és második világháborúnak elég tapasztalata, úgy látszik, mégsem tanultunk belőle. De az események sokkal korábban kezdődtek, mint ahogy ezt emlegetni szokták, visszanyúlnak egészen 1997 őszéig, amikor az amerikai szenátusban lezajlott a NATO bővítéséről szóló vita. Ehhez a vitához szeretném néhány folytatásban visszavezetni az olvasót, esetleg a jövő történészeinek figyelmét is felhívva erre a valóban sorsformáló eseményre, amely minden bizonnyal meghatározta a 21. század első felének európai politikai átalakulását.
A vita anyaga kereken 717 oldalt tesz ki, ennek nagy részét különböző politikai szereplők és szakértők deklarációi, a politikusok és szakértők meghallgatásai és egy kis részben személyes viták alkotják, úgy, ahogy az amerikai szenátus külügyi bizottságában készült jegyzőkönyvek tartalmazzák. Természetesen nem akarom az olvasót a deklarációk sokszor száraz szövegével vagy a gyakran ismétlődő érvelésével untatni, hanem csak azokat a fontos szempontokat szeretném kiemelni, amelyek e vitában pro és kontra elhangzottak.
De kezdjük a végén. A Washington Post írta 1998. május elsején: „A szenátus tegnap elsöprő többséggel jóváhagyta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének történelmi jelentőségű bővítését három korábbi hidegháborús ellenséggel: Lengyelországgal, Magyarországgal és a Cseh Köztársasággal. A szavazás aránya 80:19 volt, 45 republikánus és 35 demokrata szenátor szavazott a bővítés mellett, 14-el többen, mint javaslat elfogadásához szükséges, kétharmados többség. A szavazás eredménye a fél évszázaddal korábban a Szovjetunió megfékezésére létrehozott NATO első kiterjesztése volt olyan területre, amelyet valamikor a Szovjetunió uralt. A feltűnően kétpárti konszenzuson alapuló szavazáson mindössze tíz demokrata és kilenc republikánus ellenezte a bővítést, köztük a szenátus legliberálisabb és legkonzervatívabb tagjai. Clinton elnök, aki ezzel kulcsfontosságú külpolitikai győzelmet aratott, úgy üdvözölte a szavazást, mint »fontos mérföldkövet az osztatlan, demokratikus és békés Európa felé vezető úton«, amely »csökkenti annak esélyét, hogy amerikai férfiakat és nőket valaha is újra Európa harcmezejére hívjanak«”.
A NATO bővítését tehát a demokrata elnök úgy üdvözölte, mint a demokratikus és békés Európa felé vezető út mérföldkövét. A valóságban azonban a bővítésről szóló döntés nem a békéhez, hanem a jelenlegi háborúhoz vezetett, és erre már sokan (de nem elegen) a bővítésről szóló vitában is felhívták a figyelmet. Maga a vita 1997. október végén és november elején zajlott le hat alkalommal a szenátus külügyi bizottságában, amelynek a 100 tagú szenátusból 18-an voltak tagjai. A bizottság elnöke az észak-karolinai republikánus szenátor Jesse Helms volt, míg alelnöke az a Joe Biden, aki ma az Egyesült Államok elnöke, és aki már akkor is 25 éve ült Delaware demokrata képviselőjeként a szenátusban. Mindketten a NATO-bővítés elkötelezett hívei voltak.
A hat ülés hat különböző témakört tárgyalt: a NATO-bővítés stratégiai indokait, a bővítés mellett és ellene szóló érveket, az új tagok (Lengyelország, Csehország és Magyarország) NATO-tagságra való alkalmasságát, a NATO-bővítés költségvetési és katonai vonzatait, a NATO–Oroszország-viszonyt és végül a bővítéssel kapcsolatos közvélekedést, amely különböző civil szervezetek véleményének felvonultatását jelentette. Szinte valamennyi üléshez a kongresszus kutatói szolgálata egy háttéranyagot készített, amely összefoglalta az adott témakörrel kapcsolatos legfontosabb tényeket, eseményeket és adatokat.
A vitában a már említett Joe Biden mellett olyan ismert politikusok és szakértők szólaltak meg, mint Madeleine Albright, a vita idején az Egyesült Államok külügyminisztere, Jeane J. Kirkpatrick, a Külpolitikai és védelmi tanulmányok igazgatója, korábban az USA ENSZ-nagykövete, Zbigniew Brzezinski, korábban az USA nemzetbiztonsági főtanácsadója és Henry Kissinger, aki Nixon elnök idején az USA külügyminisztere volt.
Emellett számos stratégiai kutatóintézet is részt vett a vitában, illetve készített tanulmányt a bővítéssel kapcsolatban, ezek közül a magyar érdeklődők számára talán a legismertebbek az Atlanti Tanács, a Rand Corporation, a Hudson Intézet, a Freedom House és American Enterprise Institute. Emellett számos más civil szervezet is részt vett a vitában, például a magyar–amerikai koalíció képviseletében ifjabb Koszorús Ferenc, annak a Koszorús Ferencnek a fia, aki 1944. július 6-án megakadályozta a csendőrpuccsot, és ezáltal lehetővé tette a budapesti zsidóság deportálásának leállítását. Olyan furcsa szervezetek is képviseltették magukat a vitában, mint a Külföldi Háborúk Veteránjai, a Kőművesek Nemzetközi Szervezete és az Aggódó Tudósok Egyesülete, akik fél évszázadra visszanyúló történetük során főleg az atomerőművek és a klímaváltozás miatt aggódnak, de a jelen esetben a NATO-terjeszkedés várható vészes következményeire hívták fel hosszas elemzésükben a figyelmet. Ezzel szemben a háborús veteránok, talán némi nosztalgiából is támogatták a bővítést, és így tettek a kőművesek képviselői is.
De ne szaladjunk ennyire előre a dolgokban, egyelőre csak a vita fő szereplőit kívántam bemutatni, az egyes álláspontok, illetve azok indoklásának ismertetése a sorozat következő részeinek lesz majd a feladata. Remélem azért sikerült valamennyire felkelteni az érdeklődést, hiszen az akkori vitákban elhangzott érvelések jó része ma is releváns, és befolyásolja a politikusok és szakértők mindennapi gondolkodását és ezen keresztül a háború további menetét is.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
A jelenlegi háborús eszkaláció sok okra vezethető vissza, és ebben lehet külön-külön elemezni Amerika, Európa, az ukránok és oroszok szerepét. Lehet geopolitikai elméleteket citálni, vagy éppen a lélektani gyökereket keresni, hiszen, ahogy Vörösmarty Mihály annak idején írta, még sok évtizeddel az első világháború előtt: „Az ember fáj a földnek; oly sok/ Harc – s békeév után / A testvérgyülölési átok / Virágzik homlokán; / S midőn azt hinnők, hogy tanúl, / Nagyobb bűnt forral álnokúl. / Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!”
Volt az első és második világháborúnak elég tapasztalata, úgy látszik, mégsem tanultunk belőle. De az események sokkal korábban kezdődtek, mint ahogy ezt emlegetni szokták, visszanyúlnak egészen 1997 őszéig, amikor az amerikai szenátusban lezajlott a NATO bővítéséről szóló vita. Ehhez a vitához szeretném néhány folytatásban visszavezetni az olvasót, esetleg a jövő történészeinek figyelmét is felhívva erre a valóban sorsformáló eseményre, amely minden bizonnyal meghatározta a 21. század első felének európai politikai átalakulását.
A vita anyaga kereken 717 oldalt tesz ki, ennek nagy részét különböző politikai szereplők és szakértők deklarációi, a politikusok és szakértők meghallgatásai és egy kis részben személyes viták alkotják, úgy, ahogy az amerikai szenátus külügyi bizottságában készült jegyzőkönyvek tartalmazzák. Természetesen nem akarom az olvasót a deklarációk sokszor száraz szövegével vagy a gyakran ismétlődő érvelésével untatni, hanem csak azokat a fontos szempontokat szeretném kiemelni, amelyek e vitában pro és kontra elhangzottak.
De kezdjük a végén. A Washington Post írta 1998. május elsején: „A szenátus tegnap elsöprő többséggel jóváhagyta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének történelmi jelentőségű bővítését három korábbi hidegháborús ellenséggel: Lengyelországgal, Magyarországgal és a Cseh Köztársasággal. A szavazás aránya 80:19 volt, 45 republikánus és 35 demokrata szenátor szavazott a bővítés mellett, 14-el többen, mint javaslat elfogadásához szükséges, kétharmados többség. A szavazás eredménye a fél évszázaddal korábban a Szovjetunió megfékezésére létrehozott NATO első kiterjesztése volt olyan területre, amelyet valamikor a Szovjetunió uralt. A feltűnően kétpárti konszenzuson alapuló szavazáson mindössze tíz demokrata és kilenc republikánus ellenezte a bővítést, köztük a szenátus legliberálisabb és legkonzervatívabb tagjai. Clinton elnök, aki ezzel kulcsfontosságú külpolitikai győzelmet aratott, úgy üdvözölte a szavazást, mint »fontos mérföldkövet az osztatlan, demokratikus és békés Európa felé vezető úton«, amely »csökkenti annak esélyét, hogy amerikai férfiakat és nőket valaha is újra Európa harcmezejére hívjanak«”.
A NATO bővítését tehát a demokrata elnök úgy üdvözölte, mint a demokratikus és békés Európa felé vezető út mérföldkövét. A valóságban azonban a bővítésről szóló döntés nem a békéhez, hanem a jelenlegi háborúhoz vezetett, és erre már sokan (de nem elegen) a bővítésről szóló vitában is felhívták a figyelmet. Maga a vita 1997. október végén és november elején zajlott le hat alkalommal a szenátus külügyi bizottságában, amelynek a 100 tagú szenátusból 18-an voltak tagjai. A bizottság elnöke az észak-karolinai republikánus szenátor Jesse Helms volt, míg alelnöke az a Joe Biden, aki ma az Egyesült Államok elnöke, és aki már akkor is 25 éve ült Delaware demokrata képviselőjeként a szenátusban. Mindketten a NATO-bővítés elkötelezett hívei voltak.
A hat ülés hat különböző témakört tárgyalt: a NATO-bővítés stratégiai indokait, a bővítés mellett és ellene szóló érveket, az új tagok (Lengyelország, Csehország és Magyarország) NATO-tagságra való alkalmasságát, a NATO-bővítés költségvetési és katonai vonzatait, a NATO–Oroszország-viszonyt és végül a bővítéssel kapcsolatos közvélekedést, amely különböző civil szervezetek véleményének felvonultatását jelentette. Szinte valamennyi üléshez a kongresszus kutatói szolgálata egy háttéranyagot készített, amely összefoglalta az adott témakörrel kapcsolatos legfontosabb tényeket, eseményeket és adatokat.
A vitában a már említett Joe Biden mellett olyan ismert politikusok és szakértők szólaltak meg, mint Madeleine Albright, a vita idején az Egyesült Államok külügyminisztere, Jeane J. Kirkpatrick, a Külpolitikai és védelmi tanulmányok igazgatója, korábban az USA ENSZ-nagykövete, Zbigniew Brzezinski, korábban az USA nemzetbiztonsági főtanácsadója és Henry Kissinger, aki Nixon elnök idején az USA külügyminisztere volt.
Emellett számos stratégiai kutatóintézet is részt vett a vitában, illetve készített tanulmányt a bővítéssel kapcsolatban, ezek közül a magyar érdeklődők számára talán a legismertebbek az Atlanti Tanács, a Rand Corporation, a Hudson Intézet, a Freedom House és American Enterprise Institute. Emellett számos más civil szervezet is részt vett a vitában, például a magyar–amerikai koalíció képviseletében ifjabb Koszorús Ferenc, annak a Koszorús Ferencnek a fia, aki 1944. július 6-án megakadályozta a csendőrpuccsot, és ezáltal lehetővé tette a budapesti zsidóság deportálásának leállítását. Olyan furcsa szervezetek is képviseltették magukat a vitában, mint a Külföldi Háborúk Veteránjai, a Kőművesek Nemzetközi Szervezete és az Aggódó Tudósok Egyesülete, akik fél évszázadra visszanyúló történetük során főleg az atomerőművek és a klímaváltozás miatt aggódnak, de a jelen esetben a NATO-terjeszkedés várható vészes következményeire hívták fel hosszas elemzésükben a figyelmet. Ezzel szemben a háborús veteránok, talán némi nosztalgiából is támogatták a bővítést, és így tettek a kőművesek képviselői is.
De ne szaladjunk ennyire előre a dolgokban, egyelőre csak a vita fő szereplőit kívántam bemutatni, az egyes álláspontok, illetve azok indoklásának ismertetése a sorozat következő részeinek lesz majd a feladata. Remélem azért sikerült valamennyire felkelteni az érdeklődést, hiszen az akkori vitákban elhangzott érvelések jó része ma is releváns, és befolyásolja a politikusok és szakértők mindennapi gondolkodását és ezen keresztül a háború további menetét is.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap