Az utóbbiak közül kiemeltem George Kennant (1904–2005), a hidegháború fő ideológusát és a Marshall terv kezdeményezőjét, aki még egy utolsó kétségbeesett próbálkozással igyekezett megóvni az Egyesült Államok vezetőit a NATO-terjeszkedés kalandjától. Pedig ekkor a kérdés lényegében már eldőlt, mint maga Kennan is írta a New York Timesban 1997 elején megjelent cikkében: „valahogyan valahol úgy döntöttek, hogy a NATO-t Oroszország határáig kiterjesztik”. Kennan ezt a lépést végzetes hibának tartotta. Ám ekkor még formálisan nem dőlt el a bővítés, és a szenátusban még pró és kontra érvek hangzottak el, mintha a valahol valahogyan eldöntött végzetes lépés még megállítható lenne.
A pró és kontra érvek meghallgatása a vita második napján (1997. október 9.) történt. Elsőként a bővítés legelszántabb képviselői kaptak szót: William V. Roth delaware-i szenátor, aki egyébként az Észak-atlanti Szerződés Közgyűlésének elnöke is volt, Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és Jeane Kirkpatrick asszony, az Egyesült Államok valamikori ENSZ-nagykövete. Az ő érveikre a későbbi folytatásokra még visszatérünk, de ami e tárgyalási nap különlegessége, hogy a demokrácia jegyében az ellenvéleményeket is meghallgatták, mégpedig Jonathan Dean nagykövetet, aki Ford és Carter elnökök alatt számos nemzetközi tárgyalás vezetője volt és Michael Mandelbaumot, a Johns Hopkins University amerikai külpolitikával foglalkozó professzorát.
Ha valaki felszólalt már olyan közösségben, ahol véleményével erős kisebbségben volt, könnyen elképzelheti azt a hangulatot, amelyben e két kiváló szakember érvelését fogadták a bővítés mellett már elkötelezett szenátorok, különösen Joe Biden (a jelenlegi amerikai elnök), aki még saját képviselőtársait is lenézte, ha nem ültek annyi ideje a szenátusban, mint ő (már 1973 óta tagja volt).
Dean nagykövet hozzászólását a következőkkel kezdte: „Elnök úr, az 1950-es évek eleje óta szorosan kötődöm a NATO-hoz, amikor segítettem Németország NATO-ba való belépését. Személy szerint fájdalmas számomra, hogy a bővítés ellenében kell felszólalnom, de szükséges. A NATO jelenlegi formájában és jelenlegi tagságával továbbra is hasznos és fontos. A NATO bővítése azonban költséges, kockázatos és mindenekelőtt szükségtelen.”
Dean tehát nem azok közé tartozott, akik a NATO-t eleve nem szerették, sokkal inkább a nemzetközi tárgyalásokban és különösen az oroszokkal folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalásokban tapasztalatokat szerzett diplomata beszélt belőle. Többek között rámutatott, hogy az orosz politikai osztály egésze, nagyon kevés kivételtől eltekintve, Jelcintől Zsuganovig erősen ellenzi a NATO bővítését, amelynek az orosz közvélemény számára az lesz az üzenete, hogy Oroszországot becsapták, és ellenséges szándékkal bekerítették. A NATO–Oroszország Tanács hasznos eszköz, de nem képes megfékezni a NATO tényleges bővítésére adott negatív orosz reakciókat, különösen, ha a bővítés kiterjed az Oroszországgal közvetlenül határos balti államokra is.
Dean előre látta, hogy ha a bővítés elkezdődik, akkor nincs megállás. A három ország felvétele után következhet a balti országok és a balkáni országok felvétele, majd Ausztria, Svédország és Finnország, végül a bővülés eléri Ukrajnát, ahol a NATO-tagság kérelmezéséről szóló belső vita ide-oda ingadozik. A NATO bővítése helyett a kelet-európai országoknak leginkább a nyugati közösséghez való tartozás egy olyan formájára van szükségük, amely támogatást nyújt gazdasági, társadalmi és politikai fejlődésükhöz. Dean szerint az Európai Unió kiválóan alkalmas erre a feladatra.
Végezetül – mondta Dean – a NATO-bővítésre azért sincs szükség, mert a NATO jelenlegi formájában és tagságával hatékonyan biztosítja a stabilitást Európában, Európához köti az Egyesült Államokat, megnyugtatja az európai országokat, hogy az egyesült Németország nem fog dominánssá válni, és nagyon megfelelő biztosítékot nyújt az orosz befolyás esetleges terjeszkedésével szemben.
Mandelbaum professzor a NATO bővítése mellett felhozott (elég álságos) érveket kérdőjelezte meg. Az egyik érv a demokrácia előmozdítása volt, de hát a felvenni kívánt országokban a demokrácia a NATO-tagság nélkül is garantált, hiszen azt maguk ezek az országok vívták ki – mondta Mandelbaum. A másik érv a közép-európai stabilitás biztosítása, itt a NATO-terjeszkedést szorgalmazók a két világháborúra hivatkoztak, de hát mindkettőt Németország kezdeményezte, amely jelenleg is a NATO tagja. A harmadik érv az erkölcsi kötelesség, mert az Egyesült Államok és Egyesült Királyság 1945-ben Jaltában elárulta ezeket az országokat, de hiszen nem is tudták volna megakadályozni, hogy az oroszok Berlinig menjenek, mert ez katonailag szükséges volt, és az oroszokkal szövetségesek voltak. Egy negyedik érv az volt, hogy a hidegháború elmúltával Németország és Oroszország között egy vákuum alakult ki, amelyet valaki előbb-utóbb betölt, és ennek a valakinek a NATO-nak kell lennie, mert különben valamilyen kevésbé jóindulatú hatalom tölti ki ezt a vákuumot. Mandelbaum szerint nincs vákuum Európában, 1987 és 1993 között egy sor szerződés jött létre a fegyverek csökkentéséről, amelyek kellő biztonságot nyújtanak a térségnek, és az amerikai elit célja az kellene, hogy legyen, hogy ezt a folyamatot erősítse, de a NATO bővítése biztosan nem ezt teszi. Végül az utolsó érv az volt, hogy a NATO kibővítésére egy újra erőre kapó Oroszország megfékezése céljából van szükség. Mandelbaum szerint ez legalább hihető, de egyelőre Oroszország nem fenyegeti nyugati szomszédjait, és ha évtizedek múltán mégis erre vetemedne, a Nyugatnak untig elég ideje lenne e kihívásra felkészülni.
De ha az említettek nem szolgáltatnak elégséges okkal, akkor mi hajtja a NATO terjeszkedését – tette fel a kérdést. Mandelbaum szerint a terjeszkedés fő mozgatórugója az amerikai kormány végrehajtó ágából származik. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, 1994 elején, egy közép-európai utazáson Clinton elnök bejelentette, hogy a kérdés már nem az, hogy a NATO bővül-e, hanem az, hogy mikor. A döntés egy újságírói rekonstrukciója szerint az elnök amiatt aggódott, hogy az 1996-os újraválasztási kampány során sebezhetővé válik azzal a váddal szemben, hogy túl keveset tett Közép-Európa országaiért, ami a közép-európai felmenőkkel rendelkező amerikai szavazók körében, akik közül sokan a választási szempontból fontos államokban élnek, negatív visszhangot válthat ki. Ebben Mandelbaumnak és idézett újságírójának is igaza lehet, de ha abból indulunk ki, amit Kennan mondott, hogy „valahogyan valahol” a kérdés már eldőlt, és hallgatva (vagy pontosabban olvasva) a szenátusban elhangzottakat, biztosak lehetünk benne, hogy Clinton nem döntést hozó, hanem elfogadó pozícióban volt.
A szenátorok közül hárman szólaltak a bővítés ellen. Paul Wellstone minnesotai szenátor alapjaiban kérdőjelezte meg a bővítési elképzeléseket: „Nem tudom pontosan, hogy miért beszélünk a NATO bővítéséről. Nem vagyok biztos benne, hogy mi a kényszerítő szükséglet. Számomra semmiképpen sem tűnik úgy, hogy Oroszország katonai fenyegetés lenne. Miért csináljuk ezt? Mi a katonai fenyegetés? Hogyan bővíti egy katonai szövetség a gazdaságot és a demokráciát? Milyen következményekkel jár ez Oroszországon belül?”
Lugar indianai szenátor arról beszélt, hogy választópolgárai azt kérdezik tőle, miért akarunk európai hatalom lenni, amikor Európa túl messze van? E kérdésre a választ Hagel nebraskai szenátor adta meg Brzezinskit idézve, aki nyilatkozatában a NATO-bővítés globális jelentőségére utalt. Lugart, mint mondta, megdöbbentette ez a kijelentés.
Mint látjuk a szenátusban jó néhányan előre látták azokat a potenciális veszélyforrásokat, amelyek a mai háborúhoz vezettek, de nem tudták megakadályozni azt, amit „valahogyan valahol” már eldöntöttek.
A következő folytatásban, az ötödik vitanapon, a NATO–orosz kapcsolatokról lezajló vitát mutatjuk be.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
A pró és kontra érvek meghallgatása a vita második napján (1997. október 9.) történt. Elsőként a bővítés legelszántabb képviselői kaptak szót: William V. Roth delaware-i szenátor, aki egyébként az Észak-atlanti Szerződés Közgyűlésének elnöke is volt, Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és Jeane Kirkpatrick asszony, az Egyesült Államok valamikori ENSZ-nagykövete. Az ő érveikre a későbbi folytatásokra még visszatérünk, de ami e tárgyalási nap különlegessége, hogy a demokrácia jegyében az ellenvéleményeket is meghallgatták, mégpedig Jonathan Dean nagykövetet, aki Ford és Carter elnökök alatt számos nemzetközi tárgyalás vezetője volt és Michael Mandelbaumot, a Johns Hopkins University amerikai külpolitikával foglalkozó professzorát.
Ha valaki felszólalt már olyan közösségben, ahol véleményével erős kisebbségben volt, könnyen elképzelheti azt a hangulatot, amelyben e két kiváló szakember érvelését fogadták a bővítés mellett már elkötelezett szenátorok, különösen Joe Biden (a jelenlegi amerikai elnök), aki még saját képviselőtársait is lenézte, ha nem ültek annyi ideje a szenátusban, mint ő (már 1973 óta tagja volt).
Dean nagykövet hozzászólását a következőkkel kezdte: „Elnök úr, az 1950-es évek eleje óta szorosan kötődöm a NATO-hoz, amikor segítettem Németország NATO-ba való belépését. Személy szerint fájdalmas számomra, hogy a bővítés ellenében kell felszólalnom, de szükséges. A NATO jelenlegi formájában és jelenlegi tagságával továbbra is hasznos és fontos. A NATO bővítése azonban költséges, kockázatos és mindenekelőtt szükségtelen.”
Dean tehát nem azok közé tartozott, akik a NATO-t eleve nem szerették, sokkal inkább a nemzetközi tárgyalásokban és különösen az oroszokkal folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalásokban tapasztalatokat szerzett diplomata beszélt belőle. Többek között rámutatott, hogy az orosz politikai osztály egésze, nagyon kevés kivételtől eltekintve, Jelcintől Zsuganovig erősen ellenzi a NATO bővítését, amelynek az orosz közvélemény számára az lesz az üzenete, hogy Oroszországot becsapták, és ellenséges szándékkal bekerítették. A NATO–Oroszország Tanács hasznos eszköz, de nem képes megfékezni a NATO tényleges bővítésére adott negatív orosz reakciókat, különösen, ha a bővítés kiterjed az Oroszországgal közvetlenül határos balti államokra is.
Dean előre látta, hogy ha a bővítés elkezdődik, akkor nincs megállás. A három ország felvétele után következhet a balti országok és a balkáni országok felvétele, majd Ausztria, Svédország és Finnország, végül a bővülés eléri Ukrajnát, ahol a NATO-tagság kérelmezéséről szóló belső vita ide-oda ingadozik. A NATO bővítése helyett a kelet-európai országoknak leginkább a nyugati közösséghez való tartozás egy olyan formájára van szükségük, amely támogatást nyújt gazdasági, társadalmi és politikai fejlődésükhöz. Dean szerint az Európai Unió kiválóan alkalmas erre a feladatra.
Végezetül – mondta Dean – a NATO-bővítésre azért sincs szükség, mert a NATO jelenlegi formájában és tagságával hatékonyan biztosítja a stabilitást Európában, Európához köti az Egyesült Államokat, megnyugtatja az európai országokat, hogy az egyesült Németország nem fog dominánssá válni, és nagyon megfelelő biztosítékot nyújt az orosz befolyás esetleges terjeszkedésével szemben.
Mandelbaum professzor a NATO bővítése mellett felhozott (elég álságos) érveket kérdőjelezte meg. Az egyik érv a demokrácia előmozdítása volt, de hát a felvenni kívánt országokban a demokrácia a NATO-tagság nélkül is garantált, hiszen azt maguk ezek az országok vívták ki – mondta Mandelbaum. A másik érv a közép-európai stabilitás biztosítása, itt a NATO-terjeszkedést szorgalmazók a két világháborúra hivatkoztak, de hát mindkettőt Németország kezdeményezte, amely jelenleg is a NATO tagja. A harmadik érv az erkölcsi kötelesség, mert az Egyesült Államok és Egyesült Királyság 1945-ben Jaltában elárulta ezeket az országokat, de hiszen nem is tudták volna megakadályozni, hogy az oroszok Berlinig menjenek, mert ez katonailag szükséges volt, és az oroszokkal szövetségesek voltak. Egy negyedik érv az volt, hogy a hidegháború elmúltával Németország és Oroszország között egy vákuum alakult ki, amelyet valaki előbb-utóbb betölt, és ennek a valakinek a NATO-nak kell lennie, mert különben valamilyen kevésbé jóindulatú hatalom tölti ki ezt a vákuumot. Mandelbaum szerint nincs vákuum Európában, 1987 és 1993 között egy sor szerződés jött létre a fegyverek csökkentéséről, amelyek kellő biztonságot nyújtanak a térségnek, és az amerikai elit célja az kellene, hogy legyen, hogy ezt a folyamatot erősítse, de a NATO bővítése biztosan nem ezt teszi. Végül az utolsó érv az volt, hogy a NATO kibővítésére egy újra erőre kapó Oroszország megfékezése céljából van szükség. Mandelbaum szerint ez legalább hihető, de egyelőre Oroszország nem fenyegeti nyugati szomszédjait, és ha évtizedek múltán mégis erre vetemedne, a Nyugatnak untig elég ideje lenne e kihívásra felkészülni.
De ha az említettek nem szolgáltatnak elégséges okkal, akkor mi hajtja a NATO terjeszkedését – tette fel a kérdést. Mandelbaum szerint a terjeszkedés fő mozgatórugója az amerikai kormány végrehajtó ágából származik. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, 1994 elején, egy közép-európai utazáson Clinton elnök bejelentette, hogy a kérdés már nem az, hogy a NATO bővül-e, hanem az, hogy mikor. A döntés egy újságírói rekonstrukciója szerint az elnök amiatt aggódott, hogy az 1996-os újraválasztási kampány során sebezhetővé válik azzal a váddal szemben, hogy túl keveset tett Közép-Európa országaiért, ami a közép-európai felmenőkkel rendelkező amerikai szavazók körében, akik közül sokan a választási szempontból fontos államokban élnek, negatív visszhangot válthat ki. Ebben Mandelbaumnak és idézett újságírójának is igaza lehet, de ha abból indulunk ki, amit Kennan mondott, hogy „valahogyan valahol” a kérdés már eldőlt, és hallgatva (vagy pontosabban olvasva) a szenátusban elhangzottakat, biztosak lehetünk benne, hogy Clinton nem döntést hozó, hanem elfogadó pozícióban volt.
A szenátorok közül hárman szólaltak a bővítés ellen. Paul Wellstone minnesotai szenátor alapjaiban kérdőjelezte meg a bővítési elképzeléseket: „Nem tudom pontosan, hogy miért beszélünk a NATO bővítéséről. Nem vagyok biztos benne, hogy mi a kényszerítő szükséglet. Számomra semmiképpen sem tűnik úgy, hogy Oroszország katonai fenyegetés lenne. Miért csináljuk ezt? Mi a katonai fenyegetés? Hogyan bővíti egy katonai szövetség a gazdaságot és a demokráciát? Milyen következményekkel jár ez Oroszországon belül?”
Lugar indianai szenátor arról beszélt, hogy választópolgárai azt kérdezik tőle, miért akarunk európai hatalom lenni, amikor Európa túl messze van? E kérdésre a választ Hagel nebraskai szenátor adta meg Brzezinskit idézve, aki nyilatkozatában a NATO-bővítés globális jelentőségére utalt. Lugart, mint mondta, megdöbbentette ez a kijelentés.
Mint látjuk a szenátusban jó néhányan előre látták azokat a potenciális veszélyforrásokat, amelyek a mai háborúhoz vezettek, de nem tudták megakadályozni azt, amit „valahogyan valahol” már eldöntöttek.
A következő folytatásban, az ötödik vitanapon, a NATO–orosz kapcsolatokról lezajló vitát mutatjuk be.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap