 | Szerdán, március 10-én 13.00 és 13.30 között nagy jelentőségű esemény zajlott le az Európai Parlamentben |
David Sassoli az Európai Parlament, António Costa az Európai Tanács és Ursula von der Leyen az Európai Bizottság nevében rövid beszédek után együttes nyilatkozatot írtak alá az Európa jövőjéről szóló tanácskozás elindításáról. Az aláírás után a három vezető a teremben lévő mintegy két tucat képviselővel együtt vigyázzba állt, és szinte a könnyekig meghatottan hallgatták az Európai Unió nem hivatalos himnuszát, Beethoven Örömódáját, úgy érezvén, hogy most valami nagyon nagy tettet hajtottak végre.
Az együttes nyilatkozat szerint: „Az Európa jövőjéről szóló konferencia új teret nyit a polgárokkal folytatandó, az Európa előtt álló kihívások és prioritások kezelését célzó vita számára. Bármely társadalmi helyzetű és az unió bármely szegletéből érkező európai polgár részt vehet majd e vitában, az európai fiatalok pedig központi szerepet játszanak majd az európai projekt jövőjének alakításában.” Az aláírók még azt is kívánják, hogy a polgárok csatlakozzanak a párbeszédhez, és fejtsék ki véleményüket Európa jövőjéről, sőt a konferenciának reprezentatívnak kell lennie (nem, életkor, képzettség stb. tekintetében), és ígérik, hogy biztosítják majd, hogy a vitának ne legyen előre meghatározott kimenetele.
Az Európa jövőjéről szóló vitát tulajdonképpen egy évvel ezelőtt el kellett volna kezdeni, de közbejött a koronavírus és az, hogy nem tudtak megegyezni, ki legyen a konferencia fő irányítója. Ezt a szerepet ugyanis régi barátunk, Guy Verhofstadt, a konferencia fő kezdeményezője magának akarta megtartani, de az unió vezetői úgy gondolták, hogy akkor túl átlátszó lenne, mire megy ki a dolog, nem lehetne a pártatlanság illúzióját kelteni. Ursula von der Leyen nagy pátosszal előadott, de egyébként elismerésre méltóan rövid beszédéből engem az rázott meg a legjobban, amikor azt mondta, hogy „a csendes többség hangját akarjuk hallani”.
Hogy a csendes többségnek mi a véleménye az unió vezetőinek centralizációs törekvéseiről (mert ne tévedjünk, most is arról lesz szó) az már eddig is minden alkalommal kiderült, ha e többséget szóhoz engedték jutni.
Így 1992-ben, amikor a dánok népszavazáson utasították el a maastrichti szerződést, ám hiába, mert újraszavaztatták őket. 2005-ben a franciák és a hollandok szavaztak az európai alkotmány ellen, erre Nicolas Sarkozy kitalálta, hogy ez nem is alkotmány, hanem csak a régi szerződések kissé átalakított változata, nem kell ezt népszavazáson elfogadni.
Ám a formailag átalakított, de tartalmában változatlan és lisszaboni szerződésre átkeresztelt alkotmányról Írországban mégis népszavazást kellett tartani, ahol azt annak rendje és módja szerint el is elutasították. Természetesen következett az újbóli szavaztatás, óriási propagandával és ígéretekkel, mire nagy nehezen megjött az egyetlen elfogadható válasz, az egyezmény igenlése.
Az írek nyilván belátták, hogy nincs mit tenniük, nem akartak harmadszor és negyedszer is az urnák elé járulni. Amikor a britek az uniós kilépés mellett döntöttek, megszólalt a Donald Trumpot is elmarasztaló kórus, újraszavazást követelve. Ez esetben azonban a brit kormány ellenállt, náluk, úgy látszik, a „liberális demokrácia” (amikor csak egy vélemény elfogadható) még nem ásta alá teljesen a politikai rendszert.
Annak megismeréséhez, hogy mi a csendes többség véleménye, nem kell konferenciát szervezni, hiszen az már kiderült, amikor az európai egyesült államokat vizionáló alkotmányra nemet mondtak, de számos közvélemény-kutatás is azt mutatja, hogy Európa polgárai nagy arányban elutasítják az uniót uraló elit centralizációs törekvéseit.
Még az Európai Bizottság hatókörébe tartozó Eurobarometer közvélemény-kutatásaiból is az derül ki, hogy Európa lakosainak 80–90 százaléka elsősorban a saját hazájához tartozónak érzi magát és legfeljebb másodsorban európainak. Egy Magyarországon még a kétezres évek elején végzett felmérés szerint a válaszolók 80 százaléka az unió formáját nemzetállamok együttműködéseként és nem föderális államként képzeli el.
A Századvég 2020-ban valamennyi európai országban végzett közvélemény-kutatása szerint az egyik legvitatottabb, az egyes országok között a legnagyobb feszültséget okozó kérdésben, a bevándorlás kérdésében kétharmados az unió jelenlegi politikájával szemben állók aránya az azt támogatókéval szemben. Az unió átlagában a megkérdezettek 57 százaléka mondja, hogy a legtöbb bevándorló gazdasági céllal érkezik az unióba, és csak 37 százalék gondolja úgy, hogy azért jönnek, mert saját országukban nincsenek biztonságban.
A saját országába történő illegális bevándorlást a megkérdezettek háromnegyed része tartja nagyon aggasztónak vagy inkább aggasztónak, és csak 20 százalék mondja, hogy nem aggódik miatta. A nagy többség (57 százalék) úgy tartja, hogy a népességcsökkenés problémáját nem bevándorlással, hanem a születendő gyermekek számának növelésével kell megoldani, az ellenkező vélemény aránya mindössze 24 százalék.
Ide tartozik még, hogy a válaszolók közel kétharmad-egyharmad arányban ragaszkodnak hagyományos kultúrájukhoz, 55 százalékának az a véleménye, hogy Európának inkább meg kellene őriznie keresztény kultúráját, hagyományait, és csak 35 százalék mondja azt, hogy az európaiaknak túl kellene lépniük a keresztény hagyományokon egy világiasabb kultúra felé.
A Soros György által létrehozott Európai Külkapcsolatok Tanácsának egy, az unió külpolitikájára vonatkozó felmérése szerint az európaiak 60 százaléka ki akar maradni az Egyesült Államok által kezdeményezett és az unió vezetése, különösen az Európai Parlament által is támogatott Oroszország és Kína ellen kezdődő új hidegháborúból (amit egyébként a nevezett intézmény problémának tart).
A különböző felmérések szerint tehát az unió jelenlegi vezetése szinte minden szempontból az ellenkezőjét képviseli annak, amit a közösség állampolgárainak kétharmada. Igaz, nem tagadható, hogy néhány kérdésben, például a bevándorlás tekintetében, de különösen a kvótarendszer megítélésében igen nagy különbség van az unió nyugati és keleti fele között, a keletiekre még nem hatott az a kultúrmarxista propaganda, ami a nyugati médiából e tekintetben is évtizedek óta árad. Az unió keleti és nyugati fele között e tekintetben meglévő különbség azonban nem változtat az alaphelyzeten: az unió vezetése nem azt a politikát folytatja, amiért megválasztották őket, sőt a nagy többség véleményével szembemenő politikát követ.
Lehet-e ezen a helyzeten változtatni a most következő, Európa jövőjéről szóló vitán? Ne legyen illúziónk, e vita elindítói a föderális állam koncepcióját képviselik, és a „nép hangja” nekik csak azért kell, hogy centralizációs törekvéseiknek „demokratikus” legitimitást biztosítson.
Ráadásul nem is föderalista államot valósítanak meg (annak nincsenek meg a gazdasági feltételei, például egy jelentős központi jövedelemátcsoportosítás a fejletlenebb régiók felemelésére), hanem egy birodalom urai akarnak lenni, amelynek összetartó erejét nem a légiók képzik, mint a római időkben, hanem a 7. paragrafushoz kapcsolódó gazdasági szankciók.
Ennek ellenére az a véleményem, hogy ezen az Európa jövőjéről folytatott konzultáción részt kell venni és kifejteni az európaiak döntő többsége által képviselt álláspontot. Ehhez el kell viselnünk a kultúrkommunista bolsevik párt képviselői által ránk aggatott szokásos jelzőket (populista, szélsőjobb, fasiszta, rasszista, antiszemita, homofób stb.) és azt a hisztériát is, amelyet némely képviselőjük rendez az Európai Parlamentben.
Mindez sokkal inkább hasonlít Saint-Justnek a XVI. Lajos kivégzése érdekében a konventben mondott beszédére, mintsem demokratikus politikai vitára.
Nincs hova hátrálnunk, a politika Newton-törvénye szerint minden addig megy valamilyen irányba, ameddig erő nem hat rá. Ezt az erőt kell megszerveznünk és felmutatnunk.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Az együttes nyilatkozat szerint: „Az Európa jövőjéről szóló konferencia új teret nyit a polgárokkal folytatandó, az Európa előtt álló kihívások és prioritások kezelését célzó vita számára. Bármely társadalmi helyzetű és az unió bármely szegletéből érkező európai polgár részt vehet majd e vitában, az európai fiatalok pedig központi szerepet játszanak majd az európai projekt jövőjének alakításában.” Az aláírók még azt is kívánják, hogy a polgárok csatlakozzanak a párbeszédhez, és fejtsék ki véleményüket Európa jövőjéről, sőt a konferenciának reprezentatívnak kell lennie (nem, életkor, képzettség stb. tekintetében), és ígérik, hogy biztosítják majd, hogy a vitának ne legyen előre meghatározott kimenetele.
Az Európa jövőjéről szóló vitát tulajdonképpen egy évvel ezelőtt el kellett volna kezdeni, de közbejött a koronavírus és az, hogy nem tudtak megegyezni, ki legyen a konferencia fő irányítója. Ezt a szerepet ugyanis régi barátunk, Guy Verhofstadt, a konferencia fő kezdeményezője magának akarta megtartani, de az unió vezetői úgy gondolták, hogy akkor túl átlátszó lenne, mire megy ki a dolog, nem lehetne a pártatlanság illúzióját kelteni. Ursula von der Leyen nagy pátosszal előadott, de egyébként elismerésre méltóan rövid beszédéből engem az rázott meg a legjobban, amikor azt mondta, hogy „a csendes többség hangját akarjuk hallani”.
Hogy a csendes többségnek mi a véleménye az unió vezetőinek centralizációs törekvéseiről (mert ne tévedjünk, most is arról lesz szó) az már eddig is minden alkalommal kiderült, ha e többséget szóhoz engedték jutni.
Így 1992-ben, amikor a dánok népszavazáson utasították el a maastrichti szerződést, ám hiába, mert újraszavaztatták őket. 2005-ben a franciák és a hollandok szavaztak az európai alkotmány ellen, erre Nicolas Sarkozy kitalálta, hogy ez nem is alkotmány, hanem csak a régi szerződések kissé átalakított változata, nem kell ezt népszavazáson elfogadni.
Ám a formailag átalakított, de tartalmában változatlan és lisszaboni szerződésre átkeresztelt alkotmányról Írországban mégis népszavazást kellett tartani, ahol azt annak rendje és módja szerint el is elutasították. Természetesen következett az újbóli szavaztatás, óriási propagandával és ígéretekkel, mire nagy nehezen megjött az egyetlen elfogadható válasz, az egyezmény igenlése.
Az írek nyilván belátták, hogy nincs mit tenniük, nem akartak harmadszor és negyedszer is az urnák elé járulni. Amikor a britek az uniós kilépés mellett döntöttek, megszólalt a Donald Trumpot is elmarasztaló kórus, újraszavazást követelve. Ez esetben azonban a brit kormány ellenállt, náluk, úgy látszik, a „liberális demokrácia” (amikor csak egy vélemény elfogadható) még nem ásta alá teljesen a politikai rendszert.
Annak megismeréséhez, hogy mi a csendes többség véleménye, nem kell konferenciát szervezni, hiszen az már kiderült, amikor az európai egyesült államokat vizionáló alkotmányra nemet mondtak, de számos közvélemény-kutatás is azt mutatja, hogy Európa polgárai nagy arányban elutasítják az uniót uraló elit centralizációs törekvéseit.
Még az Európai Bizottság hatókörébe tartozó Eurobarometer közvélemény-kutatásaiból is az derül ki, hogy Európa lakosainak 80–90 százaléka elsősorban a saját hazájához tartozónak érzi magát és legfeljebb másodsorban európainak. Egy Magyarországon még a kétezres évek elején végzett felmérés szerint a válaszolók 80 százaléka az unió formáját nemzetállamok együttműködéseként és nem föderális államként képzeli el.
A Századvég 2020-ban valamennyi európai országban végzett közvélemény-kutatása szerint az egyik legvitatottabb, az egyes országok között a legnagyobb feszültséget okozó kérdésben, a bevándorlás kérdésében kétharmados az unió jelenlegi politikájával szemben állók aránya az azt támogatókéval szemben. Az unió átlagában a megkérdezettek 57 százaléka mondja, hogy a legtöbb bevándorló gazdasági céllal érkezik az unióba, és csak 37 százalék gondolja úgy, hogy azért jönnek, mert saját országukban nincsenek biztonságban.
A saját országába történő illegális bevándorlást a megkérdezettek háromnegyed része tartja nagyon aggasztónak vagy inkább aggasztónak, és csak 20 százalék mondja, hogy nem aggódik miatta. A nagy többség (57 százalék) úgy tartja, hogy a népességcsökkenés problémáját nem bevándorlással, hanem a születendő gyermekek számának növelésével kell megoldani, az ellenkező vélemény aránya mindössze 24 százalék.
Ide tartozik még, hogy a válaszolók közel kétharmad-egyharmad arányban ragaszkodnak hagyományos kultúrájukhoz, 55 százalékának az a véleménye, hogy Európának inkább meg kellene őriznie keresztény kultúráját, hagyományait, és csak 35 százalék mondja azt, hogy az európaiaknak túl kellene lépniük a keresztény hagyományokon egy világiasabb kultúra felé.
A Soros György által létrehozott Európai Külkapcsolatok Tanácsának egy, az unió külpolitikájára vonatkozó felmérése szerint az európaiak 60 százaléka ki akar maradni az Egyesült Államok által kezdeményezett és az unió vezetése, különösen az Európai Parlament által is támogatott Oroszország és Kína ellen kezdődő új hidegháborúból (amit egyébként a nevezett intézmény problémának tart).
A különböző felmérések szerint tehát az unió jelenlegi vezetése szinte minden szempontból az ellenkezőjét képviseli annak, amit a közösség állampolgárainak kétharmada. Igaz, nem tagadható, hogy néhány kérdésben, például a bevándorlás tekintetében, de különösen a kvótarendszer megítélésében igen nagy különbség van az unió nyugati és keleti fele között, a keletiekre még nem hatott az a kultúrmarxista propaganda, ami a nyugati médiából e tekintetben is évtizedek óta árad. Az unió keleti és nyugati fele között e tekintetben meglévő különbség azonban nem változtat az alaphelyzeten: az unió vezetése nem azt a politikát folytatja, amiért megválasztották őket, sőt a nagy többség véleményével szembemenő politikát követ.
Lehet-e ezen a helyzeten változtatni a most következő, Európa jövőjéről szóló vitán? Ne legyen illúziónk, e vita elindítói a föderális állam koncepcióját képviselik, és a „nép hangja” nekik csak azért kell, hogy centralizációs törekvéseiknek „demokratikus” legitimitást biztosítson.
Ráadásul nem is föderalista államot valósítanak meg (annak nincsenek meg a gazdasági feltételei, például egy jelentős központi jövedelemátcsoportosítás a fejletlenebb régiók felemelésére), hanem egy birodalom urai akarnak lenni, amelynek összetartó erejét nem a légiók képzik, mint a római időkben, hanem a 7. paragrafushoz kapcsolódó gazdasági szankciók.
Ennek ellenére az a véleményem, hogy ezen az Európa jövőjéről folytatott konzultáción részt kell venni és kifejteni az európaiak döntő többsége által képviselt álláspontot. Ehhez el kell viselnünk a kultúrkommunista bolsevik párt képviselői által ránk aggatott szokásos jelzőket (populista, szélsőjobb, fasiszta, rasszista, antiszemita, homofób stb.) és azt a hisztériát is, amelyet némely képviselőjük rendez az Európai Parlamentben.
Mindez sokkal inkább hasonlít Saint-Justnek a XVI. Lajos kivégzése érdekében a konventben mondott beszédére, mintsem demokratikus politikai vitára.
Nincs hova hátrálnunk, a politika Newton-törvénye szerint minden addig megy valamilyen irányba, ameddig erő nem hat rá. Ezt az erőt kell megszerveznünk és felmutatnunk.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap