De, ha valakinek mégis kétségei merülnének fel, nyugodtan olvassa el Molly Ballnak, ennek a fiatal, de máris számos kitüntetést összegyűjtött hölgynek, a Time magazin külső munkatársának a tanulmányát, amely feltárja, hogy milyen erők működtek közre Trump megbuktatása érdekében, és azt is megmagyarázza, hogy miért volt ez helyes a „demokrácia” védelmében.
Most, hogy immár nem azt kell bizonygatnunk, hogy létezik ez az euroatlanti háttérhatalom, hiszen ez teljesen nyilvánvalóvá vált, leginkább az lenne a feladatunk, hogy kitaláljuk, mit tehetünk e társadalom- és nemzetromboló hatalmi hálózat ellen, hogy európai, illetve amerikai kultúránkat és nemzeteink identitását megvédjük, de előbb meg kell ismernünk annak szerkezetét.
A háttérhatalom gazdasági és politikai erejét két ideológia összeölelkezése hozta létre. A kultúrkommunizmusé, amely nemcsak megkérdőjelezi, hanem egyenesen feltépi a hagyományos társadalmak történelmi és erkölcsi gyökereit és a neoliberális közgazdasági iskoláé, amely lehetővé tette a tőke minden határon túl történő koncentrálódását és ezáltal a tőke első számú politikai szereplővé válását kiterjesztve hatalmát a nemzetállamok demokratikusan megválasztott kormányai fölé.
A kultúrmarximus eredete a csaknem száz éve, 1923-ban alapított frankfurti iskola filozófiai tanításaira vezethető vissza. A tantételek egyike a „kritikai elmélet”, amely meghatározott értékek, a kultúrmarxisták által elképzelt ideális társadalom szemszögéből veszi vizsgálat alá a társadalom jelenségeit, ami a gyakorlatban a tradicionális értékek és intézmények megkérdőjelezését, a történelem saját szempontjaiknak megfelelő átírását jelenti.
Marx annak idején a munkásosztályt tekintette társadalomátalakító erőnek, a frankfurti iskola teoretikusai azonban a kommunista hatalomátvétel nyugat-európai kudarca után arra a következtetésekre jutottak, hogy a társadalom nagy részét nem lehet meggyőzni a változások szükségességéről, a jövő zálogának letéteményesei szükségképpen öntudatos kis csoportok, valamilyen szempontból elnyomott kisebbségek lehetnek.
A társadalom többsége ugyanis „egydimenziós” emberekből áll, olyanokból, akik a fogyasztás és a jobb életmód által befolyásolva nem veszik észre, hogy egy elnyomó rendszer részei, nem hajlandók lázadni a hatalom ellen, ezért a forradalmi változásokat erőszakkal, a nép akarata ellenében lehet csak végrehajtani, ami szükségképp a leigázott kisebbségek feladata. Herbert Marcuse szerint „A leigázott kisebbség számára az ellenállásnak létezik egyfajta »természetjoga«, és törvényen kívüli eszközöket is alkalmazhat, amennyiben a törvényes eszközök elégtelennek bizonyultak.” (Herbert Marcuse: Represszív tolerancia. Weiss János fordítása).
A frankfurti iskola tanításának megvalósulása az, amit ma magunk körül tapasztalunk. Míg a hagyományos marxizmus a termelőeszközök birtoklása alapján osztotta fel a társadalmat, a kulturális marxizmus a társadalmat elnyomó és alávetett csoportokra bontja. Bizonyos csoportokat, különösen a férfiakat, a fehéreket elnyomókként, zsarnokokként, míg másokat (nőket, feketéket, szexuális kisebbségeket) áldozatokként mutatja be.
A frankfurti iskola tanításainak követői valóban kisebbséget alkotnak, de az elmúlt harminc évben a valamikori német diákvezér Rudi Dutschke által javasolt „hosszú menetelést a hatalom intézményeibe” révén az euroatlanti térségben elfoglalták az egyetemek, a kutatóintézetek, a kiüresedett, társadalmi bázisaitól elszakadt jobb- és baloldali pártok, a kulturális szféra, a média, sőt számos helyen a bíróságok tetemes részét. Ennek eredménye a BLM-mozgalmak, a radikális feminizmus, a genderelmélet társadalomra erőltetése, a nemzetállamok létének megkérdőjelezése, a fehér férfiak elnyomónak minősítése, és különösen az Egyesült Államokban az egész történelem és történelmi örökség megkérdőjelezése.
A Yale Egyetemen például olyan kurzusok vannak, amelyek a fehér ember analízisével foglalkoznak, természetesen azzal a céllal, hogy negatív jellemvonásait, felsőbbrendűségi hitét, történelmi bűnösségét domborítsák ki. Más egyetemeken gyakorlattá vált a „távollét napja”, amikor a színes bőrű diákok arra kényszerítik a fehér bőrűeket, hogy ne látogassák az egyetemet, a Michigani Egyetemen dolgozó fehér embereket pedig egy „kiváltságos identitásfeltárási modell” alkalmazásával „segítik” fehér identitásuk kellemetlenségeinek feltárásában. Déjà vu érzésünk lehet, valahol már láttuk ezt, igen, a kínai kulturális forradalom idején.
Mindez természetesen azért lehetséges, mert ezek a mozgalmak hatalmas támogatást kapnak a sok szempontból hasonló gondolkodású multinacionális tőkétől. A háttérhatalom gazdasági alapjait egy másik ideológia, a neoliberalizmus teremtette meg, és az is, akárcsak a kultúrmarxizmus térfoglalása, jó három évtizedes múltra tekint vissza.
A Margaret Thatcher és Ronald Reagan fémjelezte időszakban a tőke korábbi, a múlt század harmincas éveinek nagy gazdasági válsága után bevezetett korlátozásait, például a nagyméretű pénzügyi spekulációkat megakadályozó Glass–Steagall-törvényt, eltörölték, a trösztellenes törvényeket jelentősen lazították (dereguláció), az állami tulajdonú vállalatokat privatizálták, a külkereskedelmet és sok minden mást liberalizáltak, szabad utat adva a kapitalizmus nyers erőinek. Természetesen az eredmény nem is lehetett más (az ismételt pénzügyi válságok mellett), mint a tőke nagymértékű koncentrációja, olyan mértékben, hogy ma már számos multinacionális vállalat több erőforrás felett rendelkezik, mint egy közepes méretű ország.
Például a Microsoft tőkeértéke tízszerese, a Facebooké ötszöröse a magyar GDP-nek. Egy, a zürichi egyetemen végzett kutatás szerint a világot uraló multinacionális cégek mintegy felét mindössze néhány tucat központ ellenőrzi, s ezek túlnyomórészt a pénzügyi szektorba tartoznak, mint például a Goldman Sachs, a JP Morgan, a Morgan Stanley, a Credit Suisse.
Hasonló koncentráció ment végbe a médiában is, az euroatlanti világ médiája gyakorlatilag egy tucat kézben összpontosul. A német Axel Springer például harminc európai országban százötven újságot és magazint ad ki, és a tulajdonában van az egyik legfontosabb német napilap, a Die Welt. A szintén német Bertelsman egyike a világ legnagyobb médiatársaságainak, birtokolja az RTL-csoportot, és ami politikai szempontból fontosabb, a balliberális Der Spiegel magazint, amelyből hetente több mint nyolcszázezret adnak el.
Az Egyesült Királyságban Rupert Murdoch a meghatározó médiamágnás, tulajdonában van a legnépszerűbb bulvárlap, a The Sun és a nagyon széles körben, napi több mint hatszázezer példányban kiadott The Times. Amerikában meghatározó a News Corporation, amely kiadja a Wall Street Journalt, amelyet világszerte naponta több mint kétmillióan olvasnak. A második legnépszerűbb lap – csaknem napi kétmillió példánnyal – a The New York Times, amely a New York Times Company tulajdona. A CNN, amelyet a világ 212 országában összesen mintegy milliárdan néznek, a Time Warner médiabirodalomhoz tartozik. És akkor még nem is beszéltünk a közösségi médiát (Facebook, YouTube, Twitter és hasonlók) kézben tartó véleménydiktátorokról.
Az intézményeket elfoglaló kultúrkommunista ideológia és a multinacionális tőke egymás szövetségesei, mindegyikük egy a hatalmát meg nem kérdőjelező, identitás nélküli társadalom (nyílt társadalom) létrehozásában, illetve fenntartásában érdekelt. Mindkettő hívei és kedvezményezettjei azonban a társadalomnak csak egy tört részét teszik ki. A hagyományos értékeikhez, történelmükhöz, kultúrájukhoz, nemzetükhöz ragaszkodó polgárok sokszorosan többen vannak, igaz, sokan megfélemlítve vagy megadva magukat a véleménydiktatúrának.
Ennek ellenére a háttérhatalom megfékezése nem lehetetlen, de ahhoz ellenideológiákra, sok szervező munkára és persze türelemre van szükség. Ne felejtsük el, hogy a mai hatalmi szerkezet évtizedek alatt jött létre, amelynek bástyáit egy huszárrohammal (ahogy Trump gondolta a washingtoni mocsár kiszárítását) nem lehet bevenni, de a regiment toborzását azért el kellene kezdeni.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Most, hogy immár nem azt kell bizonygatnunk, hogy létezik ez az euroatlanti háttérhatalom, hiszen ez teljesen nyilvánvalóvá vált, leginkább az lenne a feladatunk, hogy kitaláljuk, mit tehetünk e társadalom- és nemzetromboló hatalmi hálózat ellen, hogy európai, illetve amerikai kultúránkat és nemzeteink identitását megvédjük, de előbb meg kell ismernünk annak szerkezetét.
A háttérhatalom gazdasági és politikai erejét két ideológia összeölelkezése hozta létre. A kultúrkommunizmusé, amely nemcsak megkérdőjelezi, hanem egyenesen feltépi a hagyományos társadalmak történelmi és erkölcsi gyökereit és a neoliberális közgazdasági iskoláé, amely lehetővé tette a tőke minden határon túl történő koncentrálódását és ezáltal a tőke első számú politikai szereplővé válását kiterjesztve hatalmát a nemzetállamok demokratikusan megválasztott kormányai fölé.
A kultúrmarximus eredete a csaknem száz éve, 1923-ban alapított frankfurti iskola filozófiai tanításaira vezethető vissza. A tantételek egyike a „kritikai elmélet”, amely meghatározott értékek, a kultúrmarxisták által elképzelt ideális társadalom szemszögéből veszi vizsgálat alá a társadalom jelenségeit, ami a gyakorlatban a tradicionális értékek és intézmények megkérdőjelezését, a történelem saját szempontjaiknak megfelelő átírását jelenti.
Marx annak idején a munkásosztályt tekintette társadalomátalakító erőnek, a frankfurti iskola teoretikusai azonban a kommunista hatalomátvétel nyugat-európai kudarca után arra a következtetésekre jutottak, hogy a társadalom nagy részét nem lehet meggyőzni a változások szükségességéről, a jövő zálogának letéteményesei szükségképpen öntudatos kis csoportok, valamilyen szempontból elnyomott kisebbségek lehetnek.
A társadalom többsége ugyanis „egydimenziós” emberekből áll, olyanokból, akik a fogyasztás és a jobb életmód által befolyásolva nem veszik észre, hogy egy elnyomó rendszer részei, nem hajlandók lázadni a hatalom ellen, ezért a forradalmi változásokat erőszakkal, a nép akarata ellenében lehet csak végrehajtani, ami szükségképp a leigázott kisebbségek feladata. Herbert Marcuse szerint „A leigázott kisebbség számára az ellenállásnak létezik egyfajta »természetjoga«, és törvényen kívüli eszközöket is alkalmazhat, amennyiben a törvényes eszközök elégtelennek bizonyultak.” (Herbert Marcuse: Represszív tolerancia. Weiss János fordítása).
A frankfurti iskola tanításának megvalósulása az, amit ma magunk körül tapasztalunk. Míg a hagyományos marxizmus a termelőeszközök birtoklása alapján osztotta fel a társadalmat, a kulturális marxizmus a társadalmat elnyomó és alávetett csoportokra bontja. Bizonyos csoportokat, különösen a férfiakat, a fehéreket elnyomókként, zsarnokokként, míg másokat (nőket, feketéket, szexuális kisebbségeket) áldozatokként mutatja be.
A frankfurti iskola tanításainak követői valóban kisebbséget alkotnak, de az elmúlt harminc évben a valamikori német diákvezér Rudi Dutschke által javasolt „hosszú menetelést a hatalom intézményeibe” révén az euroatlanti térségben elfoglalták az egyetemek, a kutatóintézetek, a kiüresedett, társadalmi bázisaitól elszakadt jobb- és baloldali pártok, a kulturális szféra, a média, sőt számos helyen a bíróságok tetemes részét. Ennek eredménye a BLM-mozgalmak, a radikális feminizmus, a genderelmélet társadalomra erőltetése, a nemzetállamok létének megkérdőjelezése, a fehér férfiak elnyomónak minősítése, és különösen az Egyesült Államokban az egész történelem és történelmi örökség megkérdőjelezése.
A Yale Egyetemen például olyan kurzusok vannak, amelyek a fehér ember analízisével foglalkoznak, természetesen azzal a céllal, hogy negatív jellemvonásait, felsőbbrendűségi hitét, történelmi bűnösségét domborítsák ki. Más egyetemeken gyakorlattá vált a „távollét napja”, amikor a színes bőrű diákok arra kényszerítik a fehér bőrűeket, hogy ne látogassák az egyetemet, a Michigani Egyetemen dolgozó fehér embereket pedig egy „kiváltságos identitásfeltárási modell” alkalmazásával „segítik” fehér identitásuk kellemetlenségeinek feltárásában. Déjà vu érzésünk lehet, valahol már láttuk ezt, igen, a kínai kulturális forradalom idején.
Mindez természetesen azért lehetséges, mert ezek a mozgalmak hatalmas támogatást kapnak a sok szempontból hasonló gondolkodású multinacionális tőkétől. A háttérhatalom gazdasági alapjait egy másik ideológia, a neoliberalizmus teremtette meg, és az is, akárcsak a kultúrmarxizmus térfoglalása, jó három évtizedes múltra tekint vissza.
A Margaret Thatcher és Ronald Reagan fémjelezte időszakban a tőke korábbi, a múlt század harmincas éveinek nagy gazdasági válsága után bevezetett korlátozásait, például a nagyméretű pénzügyi spekulációkat megakadályozó Glass–Steagall-törvényt, eltörölték, a trösztellenes törvényeket jelentősen lazították (dereguláció), az állami tulajdonú vállalatokat privatizálták, a külkereskedelmet és sok minden mást liberalizáltak, szabad utat adva a kapitalizmus nyers erőinek. Természetesen az eredmény nem is lehetett más (az ismételt pénzügyi válságok mellett), mint a tőke nagymértékű koncentrációja, olyan mértékben, hogy ma már számos multinacionális vállalat több erőforrás felett rendelkezik, mint egy közepes méretű ország.
Például a Microsoft tőkeértéke tízszerese, a Facebooké ötszöröse a magyar GDP-nek. Egy, a zürichi egyetemen végzett kutatás szerint a világot uraló multinacionális cégek mintegy felét mindössze néhány tucat központ ellenőrzi, s ezek túlnyomórészt a pénzügyi szektorba tartoznak, mint például a Goldman Sachs, a JP Morgan, a Morgan Stanley, a Credit Suisse.
Hasonló koncentráció ment végbe a médiában is, az euroatlanti világ médiája gyakorlatilag egy tucat kézben összpontosul. A német Axel Springer például harminc európai országban százötven újságot és magazint ad ki, és a tulajdonában van az egyik legfontosabb német napilap, a Die Welt. A szintén német Bertelsman egyike a világ legnagyobb médiatársaságainak, birtokolja az RTL-csoportot, és ami politikai szempontból fontosabb, a balliberális Der Spiegel magazint, amelyből hetente több mint nyolcszázezret adnak el.
Az Egyesült Királyságban Rupert Murdoch a meghatározó médiamágnás, tulajdonában van a legnépszerűbb bulvárlap, a The Sun és a nagyon széles körben, napi több mint hatszázezer példányban kiadott The Times. Amerikában meghatározó a News Corporation, amely kiadja a Wall Street Journalt, amelyet világszerte naponta több mint kétmillióan olvasnak. A második legnépszerűbb lap – csaknem napi kétmillió példánnyal – a The New York Times, amely a New York Times Company tulajdona. A CNN, amelyet a világ 212 országában összesen mintegy milliárdan néznek, a Time Warner médiabirodalomhoz tartozik. És akkor még nem is beszéltünk a közösségi médiát (Facebook, YouTube, Twitter és hasonlók) kézben tartó véleménydiktátorokról.
Az intézményeket elfoglaló kultúrkommunista ideológia és a multinacionális tőke egymás szövetségesei, mindegyikük egy a hatalmát meg nem kérdőjelező, identitás nélküli társadalom (nyílt társadalom) létrehozásában, illetve fenntartásában érdekelt. Mindkettő hívei és kedvezményezettjei azonban a társadalomnak csak egy tört részét teszik ki. A hagyományos értékeikhez, történelmükhöz, kultúrájukhoz, nemzetükhöz ragaszkodó polgárok sokszorosan többen vannak, igaz, sokan megfélemlítve vagy megadva magukat a véleménydiktatúrának.
Ennek ellenére a háttérhatalom megfékezése nem lehetetlen, de ahhoz ellenideológiákra, sok szervező munkára és persze türelemre van szükség. Ne felejtsük el, hogy a mai hatalmi szerkezet évtizedek alatt jött létre, amelynek bástyáit egy huszárrohammal (ahogy Trump gondolta a washingtoni mocsár kiszárítását) nem lehet bevenni, de a regiment toborzását azért el kellene kezdeni.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap