 | A demokratikus rendszer működését egyre inkább kisajátította egy olyan hatalom, amelynek érdekei nem esnek egybe a nép érdekeivel, de demokratikus úton le nem váltható |
„Természeténél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való, hiszen az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész” Arisztotelész
E cikken már sokat gondolkodtam, a legutolsó lökést az erről alkotott gondolataim kifejtéséhez a Lukasenka elleni külföldi támadások adták, de igazában Kadhafi, de még előbb Nicolae Ceausescu sorsa gondolkodtatott el azon, hogy mit is jelent a jó és a rossz kormányzás
Az, ami bennünk, európaiakban közös, és megkülönböztet bennünket más kontinensek népeitől (és amire egy európai együttműködést építeni lehetne), az a görög gondolkodóktól és művészettől induló közös kulturális örökség, és ha kérdéses esetekben visszanyúlunk az antik gondolkodókhoz (vagy művészetekhez), az eligazíthat bennünket abban, hogy mit lássunk helyesnek vagy helytelennek a mai világban. Én is így tettem most, amikor elővettem Arisztotelész Politika című könyvét, hogy mit ír a jó és a rossz államformákról.
Arisztotelész három jó és három rossz államformát különböztetett meg. A jók a királyság, az arisztokrácia és a politeia, a rosszak pedig a türannisz, az oligarchia és a demokrácia. Arisztotelész szerint a rossz államformák a jók elkorcsosulásai, én inkább azt látom bennük, hogy szerkezetüket tekintve páronként azonosak, tehát a jó vagy rossz kormányzást nem a kormányzás formája, hanem az uralkodó(k) célja határozza meg, ami, ha a közjót, az egész társadalom érdekeit szolgálja, akkor jó, ha egyénit szolgál, akkor rossz.
Arisztotelész például azért nem kedvelte a demokráciát, és tartotta rossz formának, mert a túlnyomó többségben lévő köznép kifoszthatta a módosabb társadalmi réteget, ami például a népi demokráciákban is megtörtént. Helyette a politeiát, az arisztokrácia és a demokrácia egyfajta keverékét tartotta jónak, ahol az arisztokrácia fő jellemvonása az volt, hogy a megbecsülést erény szerint juttatta. Az arisztokrácia mértéke ugyanis az erény, míg az oligarchiáé a gazdagság – vallotta az ókori filozófus, akinek államelmélete kifejtésének során állandóan visszatérő problémája volt, hogy hogyan kerüljön az államvezetés nemes, erényes, a társadalom egésze érdekeit szolgáló vezetők kezébe. A politeia állameszményt a mai korban leginkább még a hatvanas–hetvenes évek nyugati demokráciái közelítették meg, de mára már ezek is elkorcsosultak. A történelem azt bizonyítja, hogy a jó kormányzásra nincs államszerkezeti garancia, az minden korban az uralkodó réteg erkölcsiségétől függ.
És most vissza a mába, illetve a közelmúltba, bár amiről most szeretnék szólni, az is közel ötvenéves történet. A hetvenes években a kelet-közép-európai országok eladósodtak, a lengyelek és a románok azért, mert gazdaságukban nagy ugrást akartak végrehajtani, és közbejött az olajválság, a magyarok meg azért, mert az olajválságra – a korábbi életszínvonal-növekedés megszakadásától való félelem, no meg a rossz tanácsadók miatt – négy évvel később reagáltak, akkor, amikor már az ország benne volt az adósságcsapdában. A lengyelek a rendszerváltáskor nagyrészt leíratták az adósságukat, mi hurcoljuk tovább (az ország bruttó külső adóssága a GDP nyolcvan százaléka, szemben mondjuk a negyvenszázalékos latin-amerikai átlaggal), a románok meg – a világon egyedüliként – visszafizették. Ceausescu számára mindennél fontosabb volt az adósságcsapdából való kiszabadulás, hogy ne legyen országa kiszolgáltatva a külföldnek, és mindent, amit csak dollárért el lehetett adni, eladtak. A nép közel volt az éhezéshez, „racionális táplálkozási normákat” vezettek be, amit a lakosság nehezen viselt, le is lőtték Ceausescut az első adandó alkalommal. Na most, hogyan ítéljük meg? Úgy, mint a román nép sanyargatóját, vagy mint azt, aki megszabadította Romániát az adósrabszolgaságtól? Hasonló helyzetben a dél-koreai lakosság összeadta az aranyát, ma azért járunk KIA-val és veszünk Samsung tévét. Ott a kritikus időkben (1961 és 1979 között) egy ember, Pak Csong Hi vezette az országot, az ő nevéhez fűződik az ország gazdasági felemelkedése. A végén azonban őt is lelőtték, lányát viszont 2013-ban az ország elnökévé választották, igaz, 2018-ban 25 év börtönre ítélték hatalommal való visszaélés vádjával. A kormányzás ezek szerint még egy ennyire sikeres országban sem egyszerű.
Kicsit hasonló a története Líbia volt vezetőjének Moammer Kadhafinak, aki 1969-ben államcsínnyel megdöntötte a királyságot, államosította az olajcégeket, és bezáratta a brit és amerikai katonai bázisokat. Politikájában a pánarab összefogást sürgette, és támogatta a nyugati világ rendje ellen lázadó csoportokat. Emiatt 1986-ban, egy a lakóhelye ellen intézett amerikai bombatámadással meg is akarták ölni, de csak a lányát sikerült. Kadhafi az olajjövedelemből egyfajta arab szocializmust akart megvalósítani. Az oktatást ingyenessé és a második szintig kötelezővé tette, az egyetemek számát kettőről tizenkettőre emelte, a diákok állami támogatással a világ bármely egyetemére beíratkozhattak. A fiatal házasok ingyen kaphattak lakást, a szociális rendszer kiterjedt az özvegyekre, árvákra, a munkaképtelenné válókra, az anyasági segélyre.
A nyugdíjkorhatárt 65 évben állapították meg, a nyugdíj felső határa a kereset nyolcvan százaléka volt. Négy méter átmérőjű vasbetoncsövekből háromezer kilométer hosszú mesterséges folyót építtetett a tengerparti városok édesvízzel való ellátására a Szahara belsejében lévő kutakból. De ez már úgy látszik, sok volt a lakosságnak, 2011-ben, az arab tavasz során, amerikai segítséggel a felkelők megölték, azóta az ország két részre szakadt és külső támogatók segítségével háborúzik egymással.
A Kadhafi által visszafogott menekültek pedig folyamatosan áramlanak Európa felé.
Végül Lukasenka. Ő 1994-ben nyolcvanszázalékos eredménnyel nyerte a választásokat korrupcióellenes programjával. A gazdasági válság megfékezése érdekében leállította a privatizációt, a gazdaságot fokozatosan központi irányítás alá vonta. Emiatt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap leállította a hitelek folyósítását. Lukasenka támogatottságát az életszínvonal csökkenésének megállításával, a szovjetrendszer szociális vívmányainak fenntartásával érte el. Ennek a politikának eredményeként a volt szovjet tagköztársaságok közül itt a legalacsonyabb a szegények aránya, itt a legkisebb a jövedelmi egyenlőtlenség, és itt nincsenek oligarchák. Ám a magát Belarusz Népi Frontnak nevező szervezet már két év múlva utcai tüntetésekkel próbálta Lukasenka hatalmát megdönteni, és amikor nem járt sikerrel, vezetőjük, Zjanon Paznyak az Egyesült Államokba menekült. A mostani tüntetéssorozatot az váltotta ki, hogy az augusztusi választás eredményét, ahol Lukasenka megint nyolcvan százalékot ért el, a tüntetők nem fogadják el. A tüntetők anyagi és politikai támogatást kapnak az EU-tól, Lukasenka szerint a NATO felsorakozott az ország határánál, de a NATO ezt tagadja. A játszma függőben.
Milyen tanulságok vonhatók le az elmondott történetekből? Ha Ceausescu történetét kihagyjuk, mert a gazdasági függetlenség megteremtését sokan nem sokra becsülik, akkor is az látszik, hogy nagyon sikeres kormányzás a kormányzottak részéről nem kap elismerést. Harminc év alatt ugyanis felnő egy új nemzedék, amely nem érzékeli, hogy az adott ország honnan indult, és mit ért el, az eredmények számára természetesek, viszont hatalomra áhítozik. Még inkább így van ez, ha egy ország belsőleg vallási, világnézeti vagy etnikai szempontból erősen megosztott, amire külső erők geopolitikai érdekeik mentén rájátszanak.
Arisztotelész a fenti eseteket saját rendszerében talán a királysághoz sorolná, hiszen az egyeduralkodók politikája az egész ország felemelésére irányult. Az Arisztotelész kora óta eltelt csaknem két és fél ezer év történelme is azt bizonyította, eredményeket csak erős központi hatalommal lehet elérni. A rendszer azonban instabil, nincs megoldva az utódlás kérdése. Ugyanakkor a nyugati típusú demokráciák sem stabilak abban az értelemben, hogy a nép érdekeit szolgálnák. A demokratikus rendszer működését egyre inkább kisajátította egy olyan hatalom, amelynek érdekei nem esnek egybe a nép érdekeivel, de demokratikus úton le nem váltható. Nincs tehát olyan rendszer, amely önmagában biztosítaná a jó,
a társadalom egésze érdekét szolgáló kormányzást. Ezt valószínűleg Arisztotelész is érzékelte, ezért hangsúlyozza, hogy a vezetőben a tökéletes erkölcsi kiválóságnak kell meglennie, mert az erkölcsi törvények az írott törvényeknél is egyetemesebb hatásúak.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
E cikken már sokat gondolkodtam, a legutolsó lökést az erről alkotott gondolataim kifejtéséhez a Lukasenka elleni külföldi támadások adták, de igazában Kadhafi, de még előbb Nicolae Ceausescu sorsa gondolkodtatott el azon, hogy mit is jelent a jó és a rossz kormányzás
Az, ami bennünk, európaiakban közös, és megkülönböztet bennünket más kontinensek népeitől (és amire egy európai együttműködést építeni lehetne), az a görög gondolkodóktól és művészettől induló közös kulturális örökség, és ha kérdéses esetekben visszanyúlunk az antik gondolkodókhoz (vagy művészetekhez), az eligazíthat bennünket abban, hogy mit lássunk helyesnek vagy helytelennek a mai világban. Én is így tettem most, amikor elővettem Arisztotelész Politika című könyvét, hogy mit ír a jó és a rossz államformákról.
Arisztotelész három jó és három rossz államformát különböztetett meg. A jók a királyság, az arisztokrácia és a politeia, a rosszak pedig a türannisz, az oligarchia és a demokrácia. Arisztotelész szerint a rossz államformák a jók elkorcsosulásai, én inkább azt látom bennük, hogy szerkezetüket tekintve páronként azonosak, tehát a jó vagy rossz kormányzást nem a kormányzás formája, hanem az uralkodó(k) célja határozza meg, ami, ha a közjót, az egész társadalom érdekeit szolgálja, akkor jó, ha egyénit szolgál, akkor rossz.
Arisztotelész például azért nem kedvelte a demokráciát, és tartotta rossz formának, mert a túlnyomó többségben lévő köznép kifoszthatta a módosabb társadalmi réteget, ami például a népi demokráciákban is megtörtént. Helyette a politeiát, az arisztokrácia és a demokrácia egyfajta keverékét tartotta jónak, ahol az arisztokrácia fő jellemvonása az volt, hogy a megbecsülést erény szerint juttatta. Az arisztokrácia mértéke ugyanis az erény, míg az oligarchiáé a gazdagság – vallotta az ókori filozófus, akinek államelmélete kifejtésének során állandóan visszatérő problémája volt, hogy hogyan kerüljön az államvezetés nemes, erényes, a társadalom egésze érdekeit szolgáló vezetők kezébe. A politeia állameszményt a mai korban leginkább még a hatvanas–hetvenes évek nyugati demokráciái közelítették meg, de mára már ezek is elkorcsosultak. A történelem azt bizonyítja, hogy a jó kormányzásra nincs államszerkezeti garancia, az minden korban az uralkodó réteg erkölcsiségétől függ.
És most vissza a mába, illetve a közelmúltba, bár amiről most szeretnék szólni, az is közel ötvenéves történet. A hetvenes években a kelet-közép-európai országok eladósodtak, a lengyelek és a románok azért, mert gazdaságukban nagy ugrást akartak végrehajtani, és közbejött az olajválság, a magyarok meg azért, mert az olajválságra – a korábbi életszínvonal-növekedés megszakadásától való félelem, no meg a rossz tanácsadók miatt – négy évvel később reagáltak, akkor, amikor már az ország benne volt az adósságcsapdában. A lengyelek a rendszerváltáskor nagyrészt leíratták az adósságukat, mi hurcoljuk tovább (az ország bruttó külső adóssága a GDP nyolcvan százaléka, szemben mondjuk a negyvenszázalékos latin-amerikai átlaggal), a románok meg – a világon egyedüliként – visszafizették. Ceausescu számára mindennél fontosabb volt az adósságcsapdából való kiszabadulás, hogy ne legyen országa kiszolgáltatva a külföldnek, és mindent, amit csak dollárért el lehetett adni, eladtak. A nép közel volt az éhezéshez, „racionális táplálkozási normákat” vezettek be, amit a lakosság nehezen viselt, le is lőtték Ceausescut az első adandó alkalommal. Na most, hogyan ítéljük meg? Úgy, mint a román nép sanyargatóját, vagy mint azt, aki megszabadította Romániát az adósrabszolgaságtól? Hasonló helyzetben a dél-koreai lakosság összeadta az aranyát, ma azért járunk KIA-val és veszünk Samsung tévét. Ott a kritikus időkben (1961 és 1979 között) egy ember, Pak Csong Hi vezette az országot, az ő nevéhez fűződik az ország gazdasági felemelkedése. A végén azonban őt is lelőtték, lányát viszont 2013-ban az ország elnökévé választották, igaz, 2018-ban 25 év börtönre ítélték hatalommal való visszaélés vádjával. A kormányzás ezek szerint még egy ennyire sikeres országban sem egyszerű.
Kicsit hasonló a története Líbia volt vezetőjének Moammer Kadhafinak, aki 1969-ben államcsínnyel megdöntötte a királyságot, államosította az olajcégeket, és bezáratta a brit és amerikai katonai bázisokat. Politikájában a pánarab összefogást sürgette, és támogatta a nyugati világ rendje ellen lázadó csoportokat. Emiatt 1986-ban, egy a lakóhelye ellen intézett amerikai bombatámadással meg is akarták ölni, de csak a lányát sikerült. Kadhafi az olajjövedelemből egyfajta arab szocializmust akart megvalósítani. Az oktatást ingyenessé és a második szintig kötelezővé tette, az egyetemek számát kettőről tizenkettőre emelte, a diákok állami támogatással a világ bármely egyetemére beíratkozhattak. A fiatal házasok ingyen kaphattak lakást, a szociális rendszer kiterjedt az özvegyekre, árvákra, a munkaképtelenné válókra, az anyasági segélyre.
A nyugdíjkorhatárt 65 évben állapították meg, a nyugdíj felső határa a kereset nyolcvan százaléka volt. Négy méter átmérőjű vasbetoncsövekből háromezer kilométer hosszú mesterséges folyót építtetett a tengerparti városok édesvízzel való ellátására a Szahara belsejében lévő kutakból. De ez már úgy látszik, sok volt a lakosságnak, 2011-ben, az arab tavasz során, amerikai segítséggel a felkelők megölték, azóta az ország két részre szakadt és külső támogatók segítségével háborúzik egymással.
A Kadhafi által visszafogott menekültek pedig folyamatosan áramlanak Európa felé.
Végül Lukasenka. Ő 1994-ben nyolcvanszázalékos eredménnyel nyerte a választásokat korrupcióellenes programjával. A gazdasági válság megfékezése érdekében leállította a privatizációt, a gazdaságot fokozatosan központi irányítás alá vonta. Emiatt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap leállította a hitelek folyósítását. Lukasenka támogatottságát az életszínvonal csökkenésének megállításával, a szovjetrendszer szociális vívmányainak fenntartásával érte el. Ennek a politikának eredményeként a volt szovjet tagköztársaságok közül itt a legalacsonyabb a szegények aránya, itt a legkisebb a jövedelmi egyenlőtlenség, és itt nincsenek oligarchák. Ám a magát Belarusz Népi Frontnak nevező szervezet már két év múlva utcai tüntetésekkel próbálta Lukasenka hatalmát megdönteni, és amikor nem járt sikerrel, vezetőjük, Zjanon Paznyak az Egyesült Államokba menekült. A mostani tüntetéssorozatot az váltotta ki, hogy az augusztusi választás eredményét, ahol Lukasenka megint nyolcvan százalékot ért el, a tüntetők nem fogadják el. A tüntetők anyagi és politikai támogatást kapnak az EU-tól, Lukasenka szerint a NATO felsorakozott az ország határánál, de a NATO ezt tagadja. A játszma függőben.
Milyen tanulságok vonhatók le az elmondott történetekből? Ha Ceausescu történetét kihagyjuk, mert a gazdasági függetlenség megteremtését sokan nem sokra becsülik, akkor is az látszik, hogy nagyon sikeres kormányzás a kormányzottak részéről nem kap elismerést. Harminc év alatt ugyanis felnő egy új nemzedék, amely nem érzékeli, hogy az adott ország honnan indult, és mit ért el, az eredmények számára természetesek, viszont hatalomra áhítozik. Még inkább így van ez, ha egy ország belsőleg vallási, világnézeti vagy etnikai szempontból erősen megosztott, amire külső erők geopolitikai érdekeik mentén rájátszanak.
Arisztotelész a fenti eseteket saját rendszerében talán a királysághoz sorolná, hiszen az egyeduralkodók politikája az egész ország felemelésére irányult. Az Arisztotelész kora óta eltelt csaknem két és fél ezer év történelme is azt bizonyította, eredményeket csak erős központi hatalommal lehet elérni. A rendszer azonban instabil, nincs megoldva az utódlás kérdése. Ugyanakkor a nyugati típusú demokráciák sem stabilak abban az értelemben, hogy a nép érdekeit szolgálnák. A demokratikus rendszer működését egyre inkább kisajátította egy olyan hatalom, amelynek érdekei nem esnek egybe a nép érdekeivel, de demokratikus úton le nem váltható. Nincs tehát olyan rendszer, amely önmagában biztosítaná a jó,
a társadalom egésze érdekét szolgáló kormányzást. Ezt valószínűleg Arisztotelész is érzékelte, ezért hangsúlyozza, hogy a vezetőben a tökéletes erkölcsi kiválóságnak kell meglennie, mert az erkölcsi törvények az írott törvényeknél is egyetemesebb hatásúak.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap