Matteo Salvini olasz belügyminiszter markáns jobboldali pártokat hívott meg vagy húsz országból a hétfői milánói kongresszusra, amelynek „A józan ész Európája felé” címet adta.
A konferencia nagyon is időszerű, elnevezése pedig rendkívül találó volt, mert amire Európában leginkább szükség lenne, az maga a józan ész.
Sajnos a józan ész, amely a római szerződést és az Európai Gazdasági Közösséget jellemezte, szinte minden téren kiveszett az unió vezetéséből, ami napjainkban legnyilvánvalóbban a bevándorlás kérdésében jelenik meg. Még ha abból is indulunk ki, hogy egyes politikai erők a bevándorlást abból a célból erőltetik, hogy meggyengítsék a nemzetállamokat, akkor is megdöbbentő, hogy nem látják, maguk alatt vágják a fát, hiszen ez a kérdés olyan mértékben megosztja az európai közösséget, hogy az ellenkezőjét érik el, mint amit akartak. A nemzetállamok együttműködésére épülő Európa hívei ugyanis pont a bevándorlás erőltetése miatt erősödtek meg és keresik az egymással való összefogás lehetőségét a nemzetállamok feletti, kozmopolita erőkkel szemben. A brit kilépésben is – bár alapvetően a német hegemónia elleni tiltakozás szülötte – nagy szerepet játszott Brüsszel bevándorláspárti politikája.
A bevándorlás ösztönzése, támogatása azonban csak a legutolsó, legkiemelkedőbb irracionális elem a brüsszeli politikában. Hasonlóan megdöbbentő az unió klímapolitikája, amelynek keretében olyan előírásokat erőltetnek (például a gépjárművek terén), és olyan energiaformákat preferálnak (szélerőművek, naperőművek), amelyek nagymértékben gazdaságtalanok. Ráadásul a kitűzött cél szempontjából hatástalanok, mert még ha meg is lehetne valósítani e célkitűzéseket, akkor sem lennének érdemleges hatással a világ szén-dioxid-kibocsátására. E téren az irracionalitás rekordját a német energiapolitika viszi el, ahol az atomenergia felhasználásával kapcsolatban az elmúlt évtizedek során a Zöldek választási eredményeinek függvényében többször változott a koncepció, jelenleg éppen leállítják az atomerőműveket. Ha a Zöldeknek valóban fontos lenne a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, ak-kor az atomenergia használatáért és nem az ellen lobbiznának.
Az euró bevezetése megint csak az irracionalitás mintapéldája. A közgazdaságtanban lerágott csont, hogy mely államok vezethetnek be közös valutát. Ez az optimális valutaövezetek elmélete, amely több kritériumot tartalmaz, például automatikus pénzügyi transzfereket azon tagállamok számára, amelyek rosszul járnak a tőke és a munkaerő szabad mozgásával. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen transzfereket az euró bevezetésének előre látható nyertesei (mindenekelőtt Németország) elutasítanak. Angela Merkel például a görög válsággal kapcsolatban nem győzte hangsúlyozni, hogy az Európai Unió nem transzferunió. Az eredmény az unió kettészakadása adós és hitelező országokra, ami aligha szolgálja az unió egységét.
Az Európai Uniónak közös külpolitikája ugyan nincs, külpolitikai főképviselője azonban van, ennek ellenére tudnak irracionális döntéseket hozni, mint például Kadhafi líbiai diktátor megbuktatása (igaz, ebben amerikai segítséget kaptak), hogy azután az afrikai migránsok akadálytalanul áramolhassanak Európába. Tudnivaló, hogy 2008-ban Kadhafi és Berlusconi egyezményt kötött a migránsok visszatartásáról, s ezt rúgták fel 2011-ben segítve a Kadhafi-ellenes lázadókat a mai napig tartó káoszt előidézve. „Európa egységes hangjának” már könyvtárnyi irodalma van, de odáig még nem jutottak el, hogy az egyes országok alapvető külpolitikai igényeit felmérjék, és kiderítsék, hogy mi bennük a közös.
Az euró bevezetése utáni eufóriában az unió vezetői már egy egységes államról álmodoztak, és egy konventet hívtak össze, hogy alkotmányt dolgozzon ki Európa számára. Az el is készült, ám két országban is elutasították népszavazáson. Ekkor a sokcselű Sarkozy úgy alakította át, hogy az már nem igényelt népszavazást. Ez lett a lisszaboni szerződés.
Talán a 2002–2003-ban zajló Európai Konvent volt az utolsó fórum, ahol Európa jövője tekintetében még józan hangok voltak hallhatók. Hans van Mierlo, a holland kormány képviselője például arról beszélt, még nem jött el annak az ideje, hogy Európa végső rendeltetéséről beszéljünk, hanem arra kell törekedni, hogy működjünk együtt, ahol lehetséges és integrálódjunk, ahol az szükséges. Kiemelte azt a demokráciahiányt, amit Európa népei és a brüsszeli intézmények közötti kapcsolat hiánya okoz. Proinsias De Rossa, az Európai Parlament és az Ír Munkáspárt képviseletében azt hangsúlyozta, hogy Európának meg kell birkóznia azzal a nyomással, amelyet a globalizáció gyakorol az európai gazdaságra, szociális rendszerre és kultúrára. A globalizáció nem természeti jelenség, hanem politikai és gazdasági filozófia, amelyet a korszerű technika támogat. Nem elkerülhetetlen. Az volt a véleménye, hogy az uniónak megvan a képessége és hatásköre, hogy megvédje Európa népeit a transznacionális vállalatoktól. Lena Hjelm-Wallén a svéd kormány képviseletében – többek között – azt hangsúlyozta, hogy az együttműködés demokratikus bázisa az előrelátható jövőben a nemzetállam és a nemzeti parlament marad.
A felvételükre váró országok delegátusai közül a legaktívabbak és legöntudatosabbak a lengyel, a szlovén és a bolgár küldöttek voltak. Józef Oleksy, a lengyel parlament képviselője kifejtette, hogy Lengyelország támogat egy a nemzetállamok föderációjára épülő uniót, de nem kívánja elveszteni nemzetállami identitását. Matjaz Nathingal a szlovén miniszterelnök képviseletében arról beszélt, hogy minden európai állam identitásának alapja a nemzetállam, a nemzetállam az alapja az európai építménynek és a közös európai identitásnak. A kibővített Európai Unióban az egyéni identitás alapjait meg kell védeni a gyengítéstől vagy az összeolvasztástól. Meglena Kuneva, a bolgár kormány képviselője azt hangsúlyozta, hogy olyan széles körű vitára van szükség, amely elsősorban a lehetséges vagy kívánatos integrációs modell és a jelenlegi és jövőbeli tagállamok önérzete, önazonossága közötti kapcsolatra koncentrál.
Az idők változását mutatja, hogy bár az unió vezetése akkor sem vette figyelembe ezeket a véleményeket, ám „populistaként” sem bélyegezték meg e vélemények képviselőit és kormányaikat.
A májusi választások után arra kell számítanunk, hogy az Európai Parlamentben az előzőekben vázolt irracionális elemeknek változatlanul többségük lesz, mert a Néppárt, a szocialisták és a liberálisok eddig is azonosan szavaztak a fontos kérdésekben, és a zöldek meg a baloldal a nem közgazdasági kérdésekben szintén támogatta őket, mert csak a neoliberális gazdaságpolitika tekintetében nem értenek egyet a főárammal. A józan észért folyó harc tehát még csak a választások után fog kezdődni.
Felesleges olyan kérdésekben vitatkozni, hogy ki Európa-párti és ki nem, a vitát konkrét szakmai kérdésekre kell terelni. Rá kell mutatni, hogy az egységes vagy föderatív állam, amit ma a főáram képvisel, olyan költségvetési átcsoportosításokat igényel, amelyről a nettó befizetők hallani sem akarnak (lásd Merkelt: az unió nem transzferunió). Ami felé ez az áramlat viszi Európát, az egy szükségképpen antidemokratikus birodalom, amely ellentmond az unió által hirdetett legfőbb értékeknek.
Rá kell mutatni, hogy az euró, bár az egyes emberek és vállalatok szempontjából előnyös, az Európai Unió egésze szempontjából káros, mert a maastrichti kritériumok teljesítése visszafogja a közösség fejlődését (e témának tengernyi irodalma van). Külpolitikai kérdéseket is lehetne feszegetni: mi az, amiben az országok többsége egyetért? És végül milyen rugalmas együttműködési mechanizmus lehetne az, ami egyaránt szolgálja az alapvető közös és az alapvető nemzeti érdekeket?
Mindezek megvitatására célszerű lenne egy újabb konventet összehívni, ha másképp nem megy, a parlament „euroszkeptikus” egyharmada megteheti majd.
A szerző Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
Sajnos a józan ész, amely a római szerződést és az Európai Gazdasági Közösséget jellemezte, szinte minden téren kiveszett az unió vezetéséből, ami napjainkban legnyilvánvalóbban a bevándorlás kérdésében jelenik meg. Még ha abból is indulunk ki, hogy egyes politikai erők a bevándorlást abból a célból erőltetik, hogy meggyengítsék a nemzetállamokat, akkor is megdöbbentő, hogy nem látják, maguk alatt vágják a fát, hiszen ez a kérdés olyan mértékben megosztja az európai közösséget, hogy az ellenkezőjét érik el, mint amit akartak. A nemzetállamok együttműködésére épülő Európa hívei ugyanis pont a bevándorlás erőltetése miatt erősödtek meg és keresik az egymással való összefogás lehetőségét a nemzetállamok feletti, kozmopolita erőkkel szemben. A brit kilépésben is – bár alapvetően a német hegemónia elleni tiltakozás szülötte – nagy szerepet játszott Brüsszel bevándorláspárti politikája.
A bevándorlás ösztönzése, támogatása azonban csak a legutolsó, legkiemelkedőbb irracionális elem a brüsszeli politikában. Hasonlóan megdöbbentő az unió klímapolitikája, amelynek keretében olyan előírásokat erőltetnek (például a gépjárművek terén), és olyan energiaformákat preferálnak (szélerőművek, naperőművek), amelyek nagymértékben gazdaságtalanok. Ráadásul a kitűzött cél szempontjából hatástalanok, mert még ha meg is lehetne valósítani e célkitűzéseket, akkor sem lennének érdemleges hatással a világ szén-dioxid-kibocsátására. E téren az irracionalitás rekordját a német energiapolitika viszi el, ahol az atomenergia felhasználásával kapcsolatban az elmúlt évtizedek során a Zöldek választási eredményeinek függvényében többször változott a koncepció, jelenleg éppen leállítják az atomerőműveket. Ha a Zöldeknek valóban fontos lenne a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, ak-kor az atomenergia használatáért és nem az ellen lobbiznának.
Az euró bevezetése megint csak az irracionalitás mintapéldája. A közgazdaságtanban lerágott csont, hogy mely államok vezethetnek be közös valutát. Ez az optimális valutaövezetek elmélete, amely több kritériumot tartalmaz, például automatikus pénzügyi transzfereket azon tagállamok számára, amelyek rosszul járnak a tőke és a munkaerő szabad mozgásával. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen transzfereket az euró bevezetésének előre látható nyertesei (mindenekelőtt Németország) elutasítanak. Angela Merkel például a görög válsággal kapcsolatban nem győzte hangsúlyozni, hogy az Európai Unió nem transzferunió. Az eredmény az unió kettészakadása adós és hitelező országokra, ami aligha szolgálja az unió egységét.
Az Európai Uniónak közös külpolitikája ugyan nincs, külpolitikai főképviselője azonban van, ennek ellenére tudnak irracionális döntéseket hozni, mint például Kadhafi líbiai diktátor megbuktatása (igaz, ebben amerikai segítséget kaptak), hogy azután az afrikai migránsok akadálytalanul áramolhassanak Európába. Tudnivaló, hogy 2008-ban Kadhafi és Berlusconi egyezményt kötött a migránsok visszatartásáról, s ezt rúgták fel 2011-ben segítve a Kadhafi-ellenes lázadókat a mai napig tartó káoszt előidézve. „Európa egységes hangjának” már könyvtárnyi irodalma van, de odáig még nem jutottak el, hogy az egyes országok alapvető külpolitikai igényeit felmérjék, és kiderítsék, hogy mi bennük a közös.
Az euró bevezetése utáni eufóriában az unió vezetői már egy egységes államról álmodoztak, és egy konventet hívtak össze, hogy alkotmányt dolgozzon ki Európa számára. Az el is készült, ám két országban is elutasították népszavazáson. Ekkor a sokcselű Sarkozy úgy alakította át, hogy az már nem igényelt népszavazást. Ez lett a lisszaboni szerződés.
Talán a 2002–2003-ban zajló Európai Konvent volt az utolsó fórum, ahol Európa jövője tekintetében még józan hangok voltak hallhatók. Hans van Mierlo, a holland kormány képviselője például arról beszélt, még nem jött el annak az ideje, hogy Európa végső rendeltetéséről beszéljünk, hanem arra kell törekedni, hogy működjünk együtt, ahol lehetséges és integrálódjunk, ahol az szükséges. Kiemelte azt a demokráciahiányt, amit Európa népei és a brüsszeli intézmények közötti kapcsolat hiánya okoz. Proinsias De Rossa, az Európai Parlament és az Ír Munkáspárt képviseletében azt hangsúlyozta, hogy Európának meg kell birkóznia azzal a nyomással, amelyet a globalizáció gyakorol az európai gazdaságra, szociális rendszerre és kultúrára. A globalizáció nem természeti jelenség, hanem politikai és gazdasági filozófia, amelyet a korszerű technika támogat. Nem elkerülhetetlen. Az volt a véleménye, hogy az uniónak megvan a képessége és hatásköre, hogy megvédje Európa népeit a transznacionális vállalatoktól. Lena Hjelm-Wallén a svéd kormány képviseletében – többek között – azt hangsúlyozta, hogy az együttműködés demokratikus bázisa az előrelátható jövőben a nemzetállam és a nemzeti parlament marad.
A felvételükre váró országok delegátusai közül a legaktívabbak és legöntudatosabbak a lengyel, a szlovén és a bolgár küldöttek voltak. Józef Oleksy, a lengyel parlament képviselője kifejtette, hogy Lengyelország támogat egy a nemzetállamok föderációjára épülő uniót, de nem kívánja elveszteni nemzetállami identitását. Matjaz Nathingal a szlovén miniszterelnök képviseletében arról beszélt, hogy minden európai állam identitásának alapja a nemzetállam, a nemzetállam az alapja az európai építménynek és a közös európai identitásnak. A kibővített Európai Unióban az egyéni identitás alapjait meg kell védeni a gyengítéstől vagy az összeolvasztástól. Meglena Kuneva, a bolgár kormány képviselője azt hangsúlyozta, hogy olyan széles körű vitára van szükség, amely elsősorban a lehetséges vagy kívánatos integrációs modell és a jelenlegi és jövőbeli tagállamok önérzete, önazonossága közötti kapcsolatra koncentrál.
Az idők változását mutatja, hogy bár az unió vezetése akkor sem vette figyelembe ezeket a véleményeket, ám „populistaként” sem bélyegezték meg e vélemények képviselőit és kormányaikat.
A májusi választások után arra kell számítanunk, hogy az Európai Parlamentben az előzőekben vázolt irracionális elemeknek változatlanul többségük lesz, mert a Néppárt, a szocialisták és a liberálisok eddig is azonosan szavaztak a fontos kérdésekben, és a zöldek meg a baloldal a nem közgazdasági kérdésekben szintén támogatta őket, mert csak a neoliberális gazdaságpolitika tekintetében nem értenek egyet a főárammal. A józan észért folyó harc tehát még csak a választások után fog kezdődni.
Felesleges olyan kérdésekben vitatkozni, hogy ki Európa-párti és ki nem, a vitát konkrét szakmai kérdésekre kell terelni. Rá kell mutatni, hogy az egységes vagy föderatív állam, amit ma a főáram képvisel, olyan költségvetési átcsoportosításokat igényel, amelyről a nettó befizetők hallani sem akarnak (lásd Merkelt: az unió nem transzferunió). Ami felé ez az áramlat viszi Európát, az egy szükségképpen antidemokratikus birodalom, amely ellentmond az unió által hirdetett legfőbb értékeknek.
Rá kell mutatni, hogy az euró, bár az egyes emberek és vállalatok szempontjából előnyös, az Európai Unió egésze szempontjából káros, mert a maastrichti kritériumok teljesítése visszafogja a közösség fejlődését (e témának tengernyi irodalma van). Külpolitikai kérdéseket is lehetne feszegetni: mi az, amiben az országok többsége egyetért? És végül milyen rugalmas együttműködési mechanizmus lehetne az, ami egyaránt szolgálja az alapvető közös és az alapvető nemzeti érdekeket?
Mindezek megvitatására célszerű lenne egy újabb konventet összehívni, ha másképp nem megy, a parlament „euroszkeptikus” egyharmada megteheti majd.
A szerző Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap