Nem, most nem arról a karanténról lesz szó, amelybe a Covid–19 miatt sokan kerültek, és valószínűleg még fognak is, hanem politikai karanténról, amelyben az erősebb pozícióban lévő politikai erők úgy akarnak megszabadulni az általuk nem ellenőrizhető politikai mozgalmaktól, vagy politikusoktól, hogy kijelentik: azok szélsőséget képviselnek, és a velük való együttműködés tilos, aki mégis ezt teszi, azzal nem állnak többet szóba.
Egy ilyen politikai karantén következményeit magam is átéltem, amikor 2009-ben az Európai Parlament IND/DEM (Függetlenség és Demokrácia) csoportjának szakértőjeként egy nemzetközi értekezletet szerveztem az egyes uniós országokat sújtó eladósodásról. Amikor meghívtam az Európai Parlament egyes csoportjainak képviselőit, a szocialista csoportból kijelentették, hogy nekik egy határozatuk van arról, hogy amit az IND/DEM szervez, abban ők nem vehetnek részt. Mit képviselt a mi csoportunk, ami a szocialisták számára elfogadhatatlan volt? Úgy nagy általánosságban azt, hogy hagyjanak fel az unió további centralizációjával.
A csoport fő erejét az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja alkotta (UKIP), amelynek karizmatikus vezetője Nigel Farage el is érte az angolok kilépését. A másik fő erő a konzervatív értékeket valló Lengyel Családok Ligája volt, e mellett még voltak franciák, svédek, írek, dánok, valamennyien a nemzetállami szuverenitás megtartása mellett állva – ez volt elfogadhatatlan a Martin Schulz vezette szocialistáknak, és ez elfogadhatatlan az Európai Parlament másik nagy csoportjának, a Néppártnak is.
De ez természetesen számomra egy apró kellemetlenség volt ahhoz képest, amit az osztrákok éltek át, amikor 2000-ben Ausztriában a választások nyomán új kormány alakult, amelyben részt vettek a szélsőjobboldalinak minősített Szabadságpárt képviselői. A többi tagország többségében szociáldemokrata kormányai ezt elfogadhatatlannak tartották és az osztrák politikusokkal és hatóságokkal szemben a hivatalos EU-értekezleteken kívüli mindennemű kapcsolatfelvétel megszakítottak. Miért volt a Szabadságpárt szélső jobboldali? Ellenezte a bevándorlást, kritizálta az Európai Uniót és a további centralizáció ellen foglalt állást.
A BBC honlapja, egy 2019-ben kelt tanulmányban felsorolja a jobboldali nacionalista pártokat, mégpedig az utolsó választási eredmények szerinti sorrendben. A sor a Fidesszel kezdődik, kiegészítve a jobbikkal, majd folytatódik az osztrák Szabadság párttal, a Svéd Demokratákkal, az olasz Ligával, a francia a Le Pen-féle National Rallyval és a német AfD-vel. Érdekes módon a lengyeleknél a Jog és Igazság párt (PiS) nem szerepel, hanem a Confederation, amiből arra lehet következtetni, hogy a tanulmány összeállítói között a hazai liberálisok képviselői is ott lehettek, de ez mindegy is,
hiszen a BBC nyomta rá a pecsétet.
A liberális sajtó tehát, legalábbis 2019 óta, a Fideszt, Le Pen pártját, az olasz Ligát, az AfD-t, az Osztrák Szabadságpártot és még számos pártot egy egységbe, a jobboldali nacionalista kategóriába sorolja.
Miért kapták ezek a pártok a szélsőjobb jelzőt? Mit képviselnek, hogy olyan szélsőségnek tekintik őket a fősodrú pártok, hogy kirekesztik, karanténba zárják őket kijelentve, hogy velük való együttműködés lehetetlen? Nézzük például Marine Le
Pen programját. A gazdaságpolitikában Le Pen a szabad kereskedelem alternatívájaként a protekcionizmust támogatja, a befektetési és lakossági banki tevékenységet szétválasztaná, ellenzi a közszolgáltatások és a társadalombiztosítás privatizációját, a nemzetközi árupiacokon folytatott spekulációt.
Ellenzi továbbá a globalizációt, amelyet különböző negatív gazdasági tendenciákért tesz felelőssé, és ellenzi az Európai Unió nemzetek feletti irányítását és a föderalizmust, ehelyett egy laza konföderációt „a nemzetek Európáját” támogatja. Megfogadta, hogy kivezeti Franciaországot a NATO-ból és az amerikai befolyási övezetéből. Le Pen és pártja azt állítja, hogy a multikulturalizmus megbukott, és a francia társadalom „iszlámmentesítését”, a bevándorlás leállítását szorgalmazza. Ez a program hajdanában megfelelt volna egy baloldali szociáldemokrata programnak, (akkor még nem volt bevándorlás), most azonban érthető módon elfogadhatatlan a globalista háttérhatalom és európai képviselői, a mai szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok számára.
Az olasz Matteo Salvini és pártja, a Liga is kritikusan viszonyul az Európai Unióhoz, különösen annak valutájához, az euróhoz. Salvini ellenzi az illegális bevándorlást, és azt, ahogy a menedékkérőket az unió kezeli. Az Osztrák Szabadságpárt hazafias és szociális pártként jellemzi magát, az osztrák identitás és a szociális jólét fennmaradását kívánja biztosítani, ami a párt szerint lehetetlen lesz, ha a jelenlegi bevándorlási politika folytatódik.
A párt növelni akarja a népszavazások számát, közvetlenül akarja választani az államelnököt, és nagyobb hatalmat kíván adni a szövetségi államoknak és a helyi tanácsoknak. Az német AfD szintén kritikusan viszonyul az euróhoz, szigorú személyazonossági ellenőrzéseket akar bevezetni a német határok mentén, és külföldi befogadótáborokat akar felállítani, hogy a migránsok egyáltalán ne juthassanak Németországba. A párt azonnal ki akar toloncolni mindenkit, akinek a menedékkérelmét elutasítják, és arra akarja ösztönözni a külföldieket, hogy térjenek vissza hazájukba. A párt ragaszkodik tradicionális német kultúra elsőbbségéhez, és elutasítja az iszlámot, mint a német kultúra részét. Megkérdőjelezi azt is, hogy az éghajlatváltozást ember okozta, és vissza akarja fordítani Németország folyamatban lévő átállását a megújuló energiaforrásokra.
Ebből a rövid és ezért korántsem teljes felsorolásból látszik, hogy az, hogy ezek a szélsőjobboldalinak bélyegzett pártok ellenzik az unió centralizálását, a nemzetállami együttműködést preferálják, ragaszkodnak a nemzeti tradíciókhoz, és nem akarnak bevándorlókat, csupa olyan dolog, ami a hatvanas, hetvenes években még természetes volt, sőt ma is természetes lenne, ha a választások során az európai polgárok akarata érvényesülne. Csakhogy ez egyelőre lehetetlen. Példaként említhető, hogy amikor 2003-ban az Európai Konvent által kidolgozott alkotmányt népszavazásra bocsátották, a választók elutasították, mégpedig baloldaliak és jobboldaliak egyaránt.
Ennek ellenére az unió vezetése jogi csűrés-csavarásokkal Lisszaboni Szerződés formájában elfogadtatta. Talán anekdotaszámba megy, hogy az alkotmány első változatának preambuluma még tartalmazott egy Thuküdidész-idézetet, amely szerint „Mi olyan alkotmány szerint élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia”. Ezt azonban maguk a szerzők, Valéry Giscard d’Estaing, Giuliano Amato és Jean-Luc Dehaene (valamikori miniszterelnökök) is olyan nevetségesnek találták, hogy a későbbi változatokból ki is húzták.
Az unióban eufemisztikusan „demokráciadeficitnek” nevezett jelenség azonban nem vadonatúj. A Gallup 1999-es, millenniumi közvélemény-kutatása szerint, amely a választások demokratikusságáról és a választói akarat érvényesüléséről szólt, olyan stabil polgári demokráciákban is, mint az Egyesült Királyság, Svédország, Dánia, Finnország, Franciaország és Hollandia a választók többségi véleménye az volt, hogy a választások ugyan demokratikusak, de a megválasztott vezetők nem a népakarat szerint kormányoznak. Jogos lenne a kérdés, hogy akkor milyen akaratot képviselnek?
A népakaratot leginkább képviselő, és ezért populistának, szélsőjobbnak bélyegzett pártokat gyakran ki akarják rekeszteni a politikai életből, Németországban például a mostani választási kampányban minden parlamenti párt kijelentette, hogy az AfD-vel nem működik együtt. Sőt, a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) az AfD-t „feltételezett fenyegetésnek” tekinti, ami azt jelenti, hogy a párt tisztségviselőit titkosszolgálati eszközökkel megfigyelés alá lehetne helyezni.
Ezt mi már a magunk bőrén is megtapasztaltuk: a gyanú már maga a bizonyíték, a vád pedig maga az ítélet. Ha nem az AfD-ről lenne szó, már némely sajtótermék biztosan felvetné, hogy egy ellenzéki párt titkosszolgálati megfigyelés alá helyezése a német történelem legsötétebb korszakát idézi. De egyelőre erre még nem kerül sor, a kölni bíróság, ahol a gyanúsítás ellen az AfD panasszal élt, döntését a szeptember 26-i parlamenti választások utánra halasztotta.
A német és általában az európai hatalmi elit azonban nemcsak az AfD-t akarja karanténba zárni, hanem mindenkit, aki nemzetállamokban, a nemzetállami szuverenitásban és Európa kulturális tradícióinak megtartásában gondolkodik.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Egy ilyen politikai karantén következményeit magam is átéltem, amikor 2009-ben az Európai Parlament IND/DEM (Függetlenség és Demokrácia) csoportjának szakértőjeként egy nemzetközi értekezletet szerveztem az egyes uniós országokat sújtó eladósodásról. Amikor meghívtam az Európai Parlament egyes csoportjainak képviselőit, a szocialista csoportból kijelentették, hogy nekik egy határozatuk van arról, hogy amit az IND/DEM szervez, abban ők nem vehetnek részt. Mit képviselt a mi csoportunk, ami a szocialisták számára elfogadhatatlan volt? Úgy nagy általánosságban azt, hogy hagyjanak fel az unió további centralizációjával.
A csoport fő erejét az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja alkotta (UKIP), amelynek karizmatikus vezetője Nigel Farage el is érte az angolok kilépését. A másik fő erő a konzervatív értékeket valló Lengyel Családok Ligája volt, e mellett még voltak franciák, svédek, írek, dánok, valamennyien a nemzetállami szuverenitás megtartása mellett állva – ez volt elfogadhatatlan a Martin Schulz vezette szocialistáknak, és ez elfogadhatatlan az Európai Parlament másik nagy csoportjának, a Néppártnak is.
De ez természetesen számomra egy apró kellemetlenség volt ahhoz képest, amit az osztrákok éltek át, amikor 2000-ben Ausztriában a választások nyomán új kormány alakult, amelyben részt vettek a szélsőjobboldalinak minősített Szabadságpárt képviselői. A többi tagország többségében szociáldemokrata kormányai ezt elfogadhatatlannak tartották és az osztrák politikusokkal és hatóságokkal szemben a hivatalos EU-értekezleteken kívüli mindennemű kapcsolatfelvétel megszakítottak. Miért volt a Szabadságpárt szélső jobboldali? Ellenezte a bevándorlást, kritizálta az Európai Uniót és a további centralizáció ellen foglalt állást.
A BBC honlapja, egy 2019-ben kelt tanulmányban felsorolja a jobboldali nacionalista pártokat, mégpedig az utolsó választási eredmények szerinti sorrendben. A sor a Fidesszel kezdődik, kiegészítve a jobbikkal, majd folytatódik az osztrák Szabadság párttal, a Svéd Demokratákkal, az olasz Ligával, a francia a Le Pen-féle National Rallyval és a német AfD-vel. Érdekes módon a lengyeleknél a Jog és Igazság párt (PiS) nem szerepel, hanem a Confederation, amiből arra lehet következtetni, hogy a tanulmány összeállítói között a hazai liberálisok képviselői is ott lehettek, de ez mindegy is,
hiszen a BBC nyomta rá a pecsétet.
A liberális sajtó tehát, legalábbis 2019 óta, a Fideszt, Le Pen pártját, az olasz Ligát, az AfD-t, az Osztrák Szabadságpártot és még számos pártot egy egységbe, a jobboldali nacionalista kategóriába sorolja.
Miért kapták ezek a pártok a szélsőjobb jelzőt? Mit képviselnek, hogy olyan szélsőségnek tekintik őket a fősodrú pártok, hogy kirekesztik, karanténba zárják őket kijelentve, hogy velük való együttműködés lehetetlen? Nézzük például Marine Le
Pen programját. A gazdaságpolitikában Le Pen a szabad kereskedelem alternatívájaként a protekcionizmust támogatja, a befektetési és lakossági banki tevékenységet szétválasztaná, ellenzi a közszolgáltatások és a társadalombiztosítás privatizációját, a nemzetközi árupiacokon folytatott spekulációt.
Ellenzi továbbá a globalizációt, amelyet különböző negatív gazdasági tendenciákért tesz felelőssé, és ellenzi az Európai Unió nemzetek feletti irányítását és a föderalizmust, ehelyett egy laza konföderációt „a nemzetek Európáját” támogatja. Megfogadta, hogy kivezeti Franciaországot a NATO-ból és az amerikai befolyási övezetéből. Le Pen és pártja azt állítja, hogy a multikulturalizmus megbukott, és a francia társadalom „iszlámmentesítését”, a bevándorlás leállítását szorgalmazza. Ez a program hajdanában megfelelt volna egy baloldali szociáldemokrata programnak, (akkor még nem volt bevándorlás), most azonban érthető módon elfogadhatatlan a globalista háttérhatalom és európai képviselői, a mai szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok számára.
Az olasz Matteo Salvini és pártja, a Liga is kritikusan viszonyul az Európai Unióhoz, különösen annak valutájához, az euróhoz. Salvini ellenzi az illegális bevándorlást, és azt, ahogy a menedékkérőket az unió kezeli. Az Osztrák Szabadságpárt hazafias és szociális pártként jellemzi magát, az osztrák identitás és a szociális jólét fennmaradását kívánja biztosítani, ami a párt szerint lehetetlen lesz, ha a jelenlegi bevándorlási politika folytatódik.
A párt növelni akarja a népszavazások számát, közvetlenül akarja választani az államelnököt, és nagyobb hatalmat kíván adni a szövetségi államoknak és a helyi tanácsoknak. Az német AfD szintén kritikusan viszonyul az euróhoz, szigorú személyazonossági ellenőrzéseket akar bevezetni a német határok mentén, és külföldi befogadótáborokat akar felállítani, hogy a migránsok egyáltalán ne juthassanak Németországba. A párt azonnal ki akar toloncolni mindenkit, akinek a menedékkérelmét elutasítják, és arra akarja ösztönözni a külföldieket, hogy térjenek vissza hazájukba. A párt ragaszkodik tradicionális német kultúra elsőbbségéhez, és elutasítja az iszlámot, mint a német kultúra részét. Megkérdőjelezi azt is, hogy az éghajlatváltozást ember okozta, és vissza akarja fordítani Németország folyamatban lévő átállását a megújuló energiaforrásokra.
Ebből a rövid és ezért korántsem teljes felsorolásból látszik, hogy az, hogy ezek a szélsőjobboldalinak bélyegzett pártok ellenzik az unió centralizálását, a nemzetállami együttműködést preferálják, ragaszkodnak a nemzeti tradíciókhoz, és nem akarnak bevándorlókat, csupa olyan dolog, ami a hatvanas, hetvenes években még természetes volt, sőt ma is természetes lenne, ha a választások során az európai polgárok akarata érvényesülne. Csakhogy ez egyelőre lehetetlen. Példaként említhető, hogy amikor 2003-ban az Európai Konvent által kidolgozott alkotmányt népszavazásra bocsátották, a választók elutasították, mégpedig baloldaliak és jobboldaliak egyaránt.
Ennek ellenére az unió vezetése jogi csűrés-csavarásokkal Lisszaboni Szerződés formájában elfogadtatta. Talán anekdotaszámba megy, hogy az alkotmány első változatának preambuluma még tartalmazott egy Thuküdidész-idézetet, amely szerint „Mi olyan alkotmány szerint élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia”. Ezt azonban maguk a szerzők, Valéry Giscard d’Estaing, Giuliano Amato és Jean-Luc Dehaene (valamikori miniszterelnökök) is olyan nevetségesnek találták, hogy a későbbi változatokból ki is húzták.
Az unióban eufemisztikusan „demokráciadeficitnek” nevezett jelenség azonban nem vadonatúj. A Gallup 1999-es, millenniumi közvélemény-kutatása szerint, amely a választások demokratikusságáról és a választói akarat érvényesüléséről szólt, olyan stabil polgári demokráciákban is, mint az Egyesült Királyság, Svédország, Dánia, Finnország, Franciaország és Hollandia a választók többségi véleménye az volt, hogy a választások ugyan demokratikusak, de a megválasztott vezetők nem a népakarat szerint kormányoznak. Jogos lenne a kérdés, hogy akkor milyen akaratot képviselnek?
A népakaratot leginkább képviselő, és ezért populistának, szélsőjobbnak bélyegzett pártokat gyakran ki akarják rekeszteni a politikai életből, Németországban például a mostani választási kampányban minden parlamenti párt kijelentette, hogy az AfD-vel nem működik együtt. Sőt, a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) az AfD-t „feltételezett fenyegetésnek” tekinti, ami azt jelenti, hogy a párt tisztségviselőit titkosszolgálati eszközökkel megfigyelés alá lehetne helyezni.
Ezt mi már a magunk bőrén is megtapasztaltuk: a gyanú már maga a bizonyíték, a vád pedig maga az ítélet. Ha nem az AfD-ről lenne szó, már némely sajtótermék biztosan felvetné, hogy egy ellenzéki párt titkosszolgálati megfigyelés alá helyezése a német történelem legsötétebb korszakát idézi. De egyelőre erre még nem kerül sor, a kölni bíróság, ahol a gyanúsítás ellen az AfD panasszal élt, döntését a szeptember 26-i parlamenti választások utánra halasztotta.
A német és általában az európai hatalmi elit azonban nemcsak az AfD-t akarja karanténba zárni, hanem mindenkit, aki nemzetállamokban, a nemzetállami szuverenitásban és Európa kulturális tradícióinak megtartásában gondolkodik.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap