November 4. Károly-nap, de 1956-ban nem csak erről volt nevezetes. Hajnalban éktelen ágyúdörejre ébredtünk, pedig mintegy másfél kilométerre laktunk onnan, ahonnan ágyúztak.
November 4. Károly-nap, de 1956-ban nem csak erről volt nevezetes. Hajnalban éktelen ágyúdörejre ébredtünk, pedig mintegy másfél kilométerre laktunk onnan, ahonnan ágyúztak. Bekapcsoltuk a Szabad Kossuth Rádiót és a gyászzenék mellett Nagy Imre felhívását hallgattuk: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Erre szó szerint emlékszem és gondolom mások is, akik átélték, emellett a rádió állandóan bemondta, hogy „Felhívjuk Maléter Pált, aki tegnap Tökölre ment tárgyalni a szovjet csapatokkal, hogy azonnal térjen vissza”. Mint tudjuk, nem tért.
Én nagyon féltem, ahogy a Fehérvári úton végigmentek a tankok, de Édesanyám erős maradt, ő azt is átélte, amikor 1945-ben az orosz katonák az ajtó elé tett szekrény ellenére puskatussal betörték az ajtót (meg persze Budapest bombázását, amikor a szirénák megszólalása után pár perc volt arra, hogy egy hároméves gyerekkel együtt a kijelölt óvóhelyre rohanjanak), ehhez képest az 1956-os támadás – legalábbis a környékünkön – semmiség volt. Én a forradalmat két pofonnal megúsztam, az egyiket az Apámtól kaptam, amiért elmondtam, hogy kézigránát volt a kezemben, a másikat pedig Édesanyámtól, amivel lebeszélt arról, hogy én is harcolni menjek. „De így nem leszek sem hős, sem hősi halott” – mondtam neki. Erre ő: „Ráérsz még arra, hogy hősi halott legyél, egy anyának nem mindegy, hogy tizennégy éves korig felnevel egy gyereket és elveszíti.”De voltak, akik nem kérdezték meg az édesanyjukat – örökké emlékezzünk rájuk.
Sokszor felmerült bennem, meg gondolom, másokban is a kérdés, hogy vajon megérte-e a véráldozat 1848–49-ben, 1956-ban. Vajon megérte-e a nyilvánvaló túlerővel szembeszállni az ország szabadságáért és függetlenségéért? Az én válaszom az, hogy igen, a levert szabadságharcok után mindkét esetben jelentősen megváltozott az ország helyzete: az 1848–49-es szabadságharc leverése utáni megtorlás ideje múltával az ország kiegyezett az uralkodóval és közel ötven év igen gyors gazdasági fejlődése következett, hosszát tekintve páratlan a magyar gazdaságtörténetben. A Kádár-rendszer is gyökeresen más volt, mint a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett korszak. Ma sokan összemossák, de aki átélte, tudja mi a különbség. Úgy gondolom, a nemzeti érdekekért kiállni és szükség esetén áldozatokat hozni sohasem hiábavaló.
Mi 1956 novemberében – a Szabad Európa Rádió biztatására is – az ENSZ- csapatokat vártuk. Nem laktunk messze a Kelenföldi pályaudvartól és a nagybátyám, aki vasutas volt, mondta, hogy menjünk ki elébük. Mostanáig ott ácsoroghatnánk. Soha többé nem gondoltam, hogy a Nyugat bennünket önzetlenül segíteni fog, és ebben a hitemben máig sem csalódtam. Igaz, kaptunk valami alamizsnát, „Az Amerikai Nép ajándéka a Magyar Népnek” volt a dobozokra írva. Ne becsüljük le, köszönjük meg, nagyon jól jött akkor. A forradalom alatt és annak leverése után is találkoztunk szovjet katonákkal. Eleinte abban bíztunk, hogy kimennek, hiszen Ausztriából egy évvel korábban kivonultak. Arra emlékszem, hogy a Móricz Zsigmond körtéren állt egy orosz tank még a forradalom kezdetekor, az ágyúcsöve bekötve és a katonák beszélgettek az őket körülvevő emberekkel. Fiatal gyerekek voltak, talán húsz év körüliek jobban féltek, mint mi tőlük. Nem gyűlöltük őket, csak azt akartuk, hogy menjenek haza. Valószínűleg nekik is ez volt a legfőbb vágyuk. Később, már a szovjet támadás után, elterjedt, hogy az oroszok azt hiszik, hogy a Szuezi-csatornánál vannak, tehát nem is ellenünk harcolnak. Sok orosz katona is meghalt, a Molotov-koktélok ellen nem védtek a nyitott páncélosok. Ezt az epizódot azért említem, mert manapság az ország vezetését kritikák érik, hogy az oroszokkal jó viszonyt akarunk kialakítani. Én úgy érzékelem, hogy a magyar népben, vagy legalábbis annak többségében, a két levert szabadságharcban játszott orosz szerep ellenére nincs gyűlölet az oroszokkal szemben, és itt a magyarság érzésvilága eltér a lengyelekétől.
A forradalom leverése után egy darabig még reménykedtünk, mondogattuk, hogy MÚK – Márciusban Újra Kezdjük, de nem kezdtük újra, ehelyett csúnya vicceket gyártottunk a hatalom új birtokosairól, például az egyik, amire emlékszem: „Kemencében sül a lángos, le van szarva Kádár János!”
Az 1957. május elseje számomra a teljes meglepetés erejével bírt. Becslések szerint mintegy négyszázezer fővárosi lakos vett részt a Hősök terén rendezett nagygyűlésen, ahol Marosán György megnyitója után Kádár János mondott beszédet. Hol voltak ezek az emberek fél évvel korábban? Bár egy furcsa dologra emlékszem, a házunkban lakott egy család, aki a lányát a forradalom két hetében beadta a nagynénémhez, hogy lakjon ott. Nem értettem, hogy miért. Később ez a lány nagynénémet annak haláláig rendszeresen látogatta, gyakrabban, mint én, aki az unokaöccse voltam.
A helyzet gyorsan konszolidálódott, nem utolsó sorban a Kína által nyújtott mintegy százmillió dolláros devizahitelnek köszönhetően. Az áruházakat feltöltötték, jelentős fizetésemelések voltak, 1957-től Magyarország megindult a gyors gazdasági fejlődés, a „szocializmus útján” – ahogy jellegzetes hanghordozásával Kádár mondogatni szokta. Talán ideillik 1956 novemberében Amerikába távozott és ott angolul írt verseivel még a helyi költőegyesület elnökévé választott egyik nagynéném versének két sora: „Hungary buried her dead, those who bled and those who fled”. Igen, eltemettük azokat, akik életüket adták a forradalomért (2500-3000-re becsülik a számukat), akiket kivégeztek (274, több, mint a felük 30 éven aluli) és azt a 200 ezer embert is, aki elhagyta az országot.
Az élet ment tovább, és az ország lakossága lassan alkalmazkodott a kialakult helyzethez. A gazdaságpolitika jelentősen megváltozott, a korábbi merev tervlebontást egy rugalmasabb forma vette át, abbahagyták a nehézipar fejlesztésének erőltetését (tegyük hozzá, addigra jórészt kiépültek a legfontosabb nehézipari létesítmények), nagyobb súlyt fektettek a fogyasztási cikkek gyártására, a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket újjászervezték, de ezúttal – már a hatvanas években – a szövetkezetek komoly támogatást is kaptak.
Én ebben az időben végeztem el a Kandó Kálmán Híradás és Műszeripari Technikumot, amit két ok miatt említek. Egyrészt oda nehezebb volt bejutni, mint később az egyetemre, és emiatt büszkébb is vagyok a Kandóra, mint a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol a villamosmérnöki diplomámat szereztem, másrészt pedig mert végre újra visszaállítják a technikumi képzést. Meg tudok őrülni azoktól a tanügyi reformoktól, amiket olyanok találnak ki (az éppen divatos nyugati eszmeáramlatokat majmolva), akik sohasem oktattak iskolában. Amikor a fiam első osztályos lett, a tanító nénije azt mondta nekem: Apuka, mi nem taníthatjuk meg a gyerekeknek az egyszeregyet, arra kérem, otthon tanítsák meg. Gondolom, az aktuális tanügyi reformerek azt gondolták, hogy a gyerekek majd innovatív úton rájönnek, hogy hatszor hét az negyvenkettő.
A műszaki érdeklődésűeknek, akik tovább akarnak tanulni, azoknak legjobb oktatási forma a technikum. A Kandóban, ha jól emlékszem, hétfő volt a műhelynap, megtanítottak bennünket síkba reszelni (na, ez túlzás, az igazság az, hogy a kalapácslap közepét kikapartuk, hogy síkban legyen), esztergagépet, fúrógépet használni és később hangerősítőket, rádiókat készíteni. A mai napig hasznosítom az ott tanultakat.
Bár nem sok közöm van az oktatási rendszerhez, nagyon tudtam örülni, amikor a jelenlegi kormány visszaállította a technikumi formát és gyakorlati szakképzést (szakmunkásképzést). Általában az a véleményem, hogy meg kell akadályozni, hogy az ország adottságaitól, szellemétől idegen ötleteket vegyünk át az oktatás, vagy bármi más területén, különösen, ha az ötletek még Nyugaton is őrültségszámba mennek.
De ezzel el is múltak az ötvenes évek és a hatvanasok már az ország és az én életemben is jelentős változást hoztak.
(Folytatjuk)
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
Én nagyon féltem, ahogy a Fehérvári úton végigmentek a tankok, de Édesanyám erős maradt, ő azt is átélte, amikor 1945-ben az orosz katonák az ajtó elé tett szekrény ellenére puskatussal betörték az ajtót (meg persze Budapest bombázását, amikor a szirénák megszólalása után pár perc volt arra, hogy egy hároméves gyerekkel együtt a kijelölt óvóhelyre rohanjanak), ehhez képest az 1956-os támadás – legalábbis a környékünkön – semmiség volt. Én a forradalmat két pofonnal megúsztam, az egyiket az Apámtól kaptam, amiért elmondtam, hogy kézigránát volt a kezemben, a másikat pedig Édesanyámtól, amivel lebeszélt arról, hogy én is harcolni menjek. „De így nem leszek sem hős, sem hősi halott” – mondtam neki. Erre ő: „Ráérsz még arra, hogy hősi halott legyél, egy anyának nem mindegy, hogy tizennégy éves korig felnevel egy gyereket és elveszíti.”De voltak, akik nem kérdezték meg az édesanyjukat – örökké emlékezzünk rájuk.
Sokszor felmerült bennem, meg gondolom, másokban is a kérdés, hogy vajon megérte-e a véráldozat 1848–49-ben, 1956-ban. Vajon megérte-e a nyilvánvaló túlerővel szembeszállni az ország szabadságáért és függetlenségéért? Az én válaszom az, hogy igen, a levert szabadságharcok után mindkét esetben jelentősen megváltozott az ország helyzete: az 1848–49-es szabadságharc leverése utáni megtorlás ideje múltával az ország kiegyezett az uralkodóval és közel ötven év igen gyors gazdasági fejlődése következett, hosszát tekintve páratlan a magyar gazdaságtörténetben. A Kádár-rendszer is gyökeresen más volt, mint a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett korszak. Ma sokan összemossák, de aki átélte, tudja mi a különbség. Úgy gondolom, a nemzeti érdekekért kiállni és szükség esetén áldozatokat hozni sohasem hiábavaló.
Mi 1956 novemberében – a Szabad Európa Rádió biztatására is – az ENSZ- csapatokat vártuk. Nem laktunk messze a Kelenföldi pályaudvartól és a nagybátyám, aki vasutas volt, mondta, hogy menjünk ki elébük. Mostanáig ott ácsoroghatnánk. Soha többé nem gondoltam, hogy a Nyugat bennünket önzetlenül segíteni fog, és ebben a hitemben máig sem csalódtam. Igaz, kaptunk valami alamizsnát, „Az Amerikai Nép ajándéka a Magyar Népnek” volt a dobozokra írva. Ne becsüljük le, köszönjük meg, nagyon jól jött akkor. A forradalom alatt és annak leverése után is találkoztunk szovjet katonákkal. Eleinte abban bíztunk, hogy kimennek, hiszen Ausztriából egy évvel korábban kivonultak. Arra emlékszem, hogy a Móricz Zsigmond körtéren állt egy orosz tank még a forradalom kezdetekor, az ágyúcsöve bekötve és a katonák beszélgettek az őket körülvevő emberekkel. Fiatal gyerekek voltak, talán húsz év körüliek jobban féltek, mint mi tőlük. Nem gyűlöltük őket, csak azt akartuk, hogy menjenek haza. Valószínűleg nekik is ez volt a legfőbb vágyuk. Később, már a szovjet támadás után, elterjedt, hogy az oroszok azt hiszik, hogy a Szuezi-csatornánál vannak, tehát nem is ellenünk harcolnak. Sok orosz katona is meghalt, a Molotov-koktélok ellen nem védtek a nyitott páncélosok. Ezt az epizódot azért említem, mert manapság az ország vezetését kritikák érik, hogy az oroszokkal jó viszonyt akarunk kialakítani. Én úgy érzékelem, hogy a magyar népben, vagy legalábbis annak többségében, a két levert szabadságharcban játszott orosz szerep ellenére nincs gyűlölet az oroszokkal szemben, és itt a magyarság érzésvilága eltér a lengyelekétől.
A forradalom leverése után egy darabig még reménykedtünk, mondogattuk, hogy MÚK – Márciusban Újra Kezdjük, de nem kezdtük újra, ehelyett csúnya vicceket gyártottunk a hatalom új birtokosairól, például az egyik, amire emlékszem: „Kemencében sül a lángos, le van szarva Kádár János!”
Az 1957. május elseje számomra a teljes meglepetés erejével bírt. Becslések szerint mintegy négyszázezer fővárosi lakos vett részt a Hősök terén rendezett nagygyűlésen, ahol Marosán György megnyitója után Kádár János mondott beszédet. Hol voltak ezek az emberek fél évvel korábban? Bár egy furcsa dologra emlékszem, a házunkban lakott egy család, aki a lányát a forradalom két hetében beadta a nagynénémhez, hogy lakjon ott. Nem értettem, hogy miért. Később ez a lány nagynénémet annak haláláig rendszeresen látogatta, gyakrabban, mint én, aki az unokaöccse voltam.
A helyzet gyorsan konszolidálódott, nem utolsó sorban a Kína által nyújtott mintegy százmillió dolláros devizahitelnek köszönhetően. Az áruházakat feltöltötték, jelentős fizetésemelések voltak, 1957-től Magyarország megindult a gyors gazdasági fejlődés, a „szocializmus útján” – ahogy jellegzetes hanghordozásával Kádár mondogatni szokta. Talán ideillik 1956 novemberében Amerikába távozott és ott angolul írt verseivel még a helyi költőegyesület elnökévé választott egyik nagynéném versének két sora: „Hungary buried her dead, those who bled and those who fled”. Igen, eltemettük azokat, akik életüket adták a forradalomért (2500-3000-re becsülik a számukat), akiket kivégeztek (274, több, mint a felük 30 éven aluli) és azt a 200 ezer embert is, aki elhagyta az országot.
Az élet ment tovább, és az ország lakossága lassan alkalmazkodott a kialakult helyzethez. A gazdaságpolitika jelentősen megváltozott, a korábbi merev tervlebontást egy rugalmasabb forma vette át, abbahagyták a nehézipar fejlesztésének erőltetését (tegyük hozzá, addigra jórészt kiépültek a legfontosabb nehézipari létesítmények), nagyobb súlyt fektettek a fogyasztási cikkek gyártására, a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket újjászervezték, de ezúttal – már a hatvanas években – a szövetkezetek komoly támogatást is kaptak.
Én ebben az időben végeztem el a Kandó Kálmán Híradás és Műszeripari Technikumot, amit két ok miatt említek. Egyrészt oda nehezebb volt bejutni, mint később az egyetemre, és emiatt büszkébb is vagyok a Kandóra, mint a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol a villamosmérnöki diplomámat szereztem, másrészt pedig mert végre újra visszaállítják a technikumi képzést. Meg tudok őrülni azoktól a tanügyi reformoktól, amiket olyanok találnak ki (az éppen divatos nyugati eszmeáramlatokat majmolva), akik sohasem oktattak iskolában. Amikor a fiam első osztályos lett, a tanító nénije azt mondta nekem: Apuka, mi nem taníthatjuk meg a gyerekeknek az egyszeregyet, arra kérem, otthon tanítsák meg. Gondolom, az aktuális tanügyi reformerek azt gondolták, hogy a gyerekek majd innovatív úton rájönnek, hogy hatszor hét az negyvenkettő.
A műszaki érdeklődésűeknek, akik tovább akarnak tanulni, azoknak legjobb oktatási forma a technikum. A Kandóban, ha jól emlékszem, hétfő volt a műhelynap, megtanítottak bennünket síkba reszelni (na, ez túlzás, az igazság az, hogy a kalapácslap közepét kikapartuk, hogy síkban legyen), esztergagépet, fúrógépet használni és később hangerősítőket, rádiókat készíteni. A mai napig hasznosítom az ott tanultakat.
Bár nem sok közöm van az oktatási rendszerhez, nagyon tudtam örülni, amikor a jelenlegi kormány visszaállította a technikumi formát és gyakorlati szakképzést (szakmunkásképzést). Általában az a véleményem, hogy meg kell akadályozni, hogy az ország adottságaitól, szellemétől idegen ötleteket vegyünk át az oktatás, vagy bármi más területén, különösen, ha az ötletek még Nyugaton is őrültségszámba mennek.
De ezzel el is múltak az ötvenes évek és a hatvanasok már az ország és az én életemben is jelentős változást hoztak.
(Folytatjuk)
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap