A fejlesztés abból állt, hogy vettünk egy német antennát, lemásoltuk, és utána jött a kínlódás, hogy a mi antennánk elektromos jellemzőiben is megközelítse az eredetit.
A hatvanas évek jelentős változásokat hoztak az ország, de az én életemben is. Tanulmányaimat 1961-ben kezdtem meg a Budapesti Műszaki Egyetemen, akkor még dúlt a megtorlás szelleme, ami az egyetemi életre is kihatott. Emlékszem abból az időből egy fegyelmi vizsgálatra, amelyet az egyik professzor, Sváb János ellen kellett lefolytatni, mert, ahogy én azt akkor tudtam, papokkal járt össze, amit az akkori politika államellenes tevékenységként fogott fel. Simonyi Károly volt a fegyelmi bizottság elnöke, aki kijelentette, hogy lelkiismereti kérdésekben nem hajlandó tanártársát elítélni. Úgy tudom, hogy emiatt később el is távolították tanszékvezetői pozíciójából. De mi még nála tanultunk. Az óráin – a legnehezebb tantárgyat, a villamosságtant tanította – sohasem kellett az akkor divatos létszámellenőrzést – katalógust – tartani, azok is bejöttek az óráira, akiknek nem sok közük volt a villamosságtanhoz. Érthetően magyarázott, és ha elfáradtunk, mesélt valamit a technika és tudomány történetéből. Talán sokan ismerik a Fizika kultúrtörténete című könyvét, ami a fizikai gondolkodás történetét mutatja be az ókortól napjainkig. A közgazdaságban is kellene ilyet csinálni. Másokat is biztattam, magam is neki láttam, de nem sikerült a végére járnunk. Én magam három fejezetet írtam – a Biblia, Egyiptom, Mezopotámia gazdaságpolitikája –, amelyeket a Hitel le is hozott, de elakadtam, mert az ilyen munka rendkívül időigényes, és ugye egyszerre sok mindennel foglalkozom, figyelmen kívül hagyva azt a bölcsességet, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Mindenesetre jó lenne egy olyan közgazdasági tankönyvet összehozni, ami nem sosem volt, képzeletbeli piacgazdaságokról, hanem valóságos gazdaságokról és döntési problémákról szól.
De ne álmodozzunk, ezek még a hatvanas évek, amikor azon izgultunk, hogy a szovjet hajók a rakományukkal mikor érik el a Kuba köré vont amerikai blokádot. Az előzmény az volt, hogy az amerikaiak atomrakétákat telepítettek a Szovjetunió határainak közelébe (Törökországba), a szovjetek pedig, hogy viszonozzák a szívességet, atomrakétákat szállítottak Fidel Castro országába. Nekünk közben olyan oktatásokon kellett részt vennünk, hogy mi a teendő atomtámadás esetén. Valami fehér lepedőről beszéltek, ami atomháborúban hasznos, de már elfelejtettem, hogy mire is kellett volna használni. Végül felülkerekedett a józan ész, és mind Kennedy, mind Hruscsov hazaszállíttatta a maga rakétáit.
Az egyetemre hol bementünk, hol nem, tartva a mondást, hogy az egyetem nem kocsma, hogy oda mindennap bejárjunk. Volt egy kollégám, akivel gyakran lógtunk együtt, de később sohasem találkoztunk. Nemrég meglepődve fedeztem fel, hogy szobrot állítottak neki és utat neveztek el róla Hódmezővásárhelyen. Bejártunk vagy nem, vizsgázni azért mégis kellett. A legutálatosabb tantárgyam a szocializmus politikai gazdaságtana volt, mert az egy közel ötszáz oldalas semmitmondás, amit nem tudtam megjegyezni. Még a szobámon is végigrugdostam a könyvet, de az sem segített, végül valahogy mégis átmentem belőle.
Aztán 1966-ban megkaptam a diplomámat (amit nemrég meg is aranyoztak), és fejlesztőmérnökként kezdtem dolgozni az Elektromechanikai Vállalatnál.
A munkám televízióadó antennák fejlesztése volt, a komádi tévéadótornyon például az általam fejlesztett antennák vannak (illetve ma már azok újabb változatai). Szerettem ezt a munkát, sok kínlódás volt, de nagy volt az öröm is, amikor a berendezések végre működni kezdtek. A fejlesztés abból állt, hogy megvettünk egy antennát egy német cégtől (mert csak erre volt valutánk), azt pontosan lemásoltuk, és utána jött a kínlódás, hogy a külsőre ugyanolyan antenna elektromos jellemzőiben is megközelítse a németet. Ma sokszor hallom, hogy innoválni kell, olyanoktól, akik maguk sohasem voltak fejlesztőmérnökök. Kérem, szabad a gazda, tessék elmenni egy vállalathoz, és megmutatni, hogyan kell. A mérnökök generációról generációra adják tovább a tudást, a know how-t, ami semmilyen tankönyvben nincs leírva, ha ez a lánc megszakad, mert mondjuk szocialista átalakítás, vagy éppen rendszerváltás zajlik, és a vállalatokat és a háttér kutatóintézeteket szétverik, akkor generációk kellenek ahhoz, hogy ismét kialakuljon egy mérnök gárda, amely már nem másol, hanem újat alkot.
Buzgómócsing lévén, a fejlesztőmunka mellett vállalati lapot is szerkesztettem, és még nőnapi konferansziénak is felkértek. Ezen a vállalati párttitkár vérszemet kapott, és a nyakamra járt, hogy lépjek be a pártba. Felsőbb szervek ugyanis elhatározták, hogy az értelmiséget be kell vonni a pártba, és a hatvantagú alapszervezetben egyetlen mérnök sem volt. Közéleti tevékenységem miattén tűntem a leggyengébb láncszemnek, és végül rábeszélt. Amikor ezt az egyik idősebb kollégám, Csepregi Kazi, az Isten nyugosztalja, megtudta, azt mondta, ha belépek, minden nap leköp. Persze nem köpött le, mérnökként az embert nem a szerint mérik, hogy hogyan áll az aktuális katekizmusokhoz, de mutatja a műszaki értelmiség hozzáállását a mindenkori politikához, ami meg is látszik rajta (mármint a politikán). De egy mérnök,a maga racionális gondolkodásával, nem is való közéjük. Hogyan lehetne például klímasemlegességről, vagy 6000 megawatt naperőműről álmodozni, ha egy mérnök kiszámolná, hogy ez mivel jár?
Bármennyire is szívügyem volt a mérnöki munka, mégis többel, az ország ügyeivel szerettem volna foglalkozni, mert volt bennem valami világmegváltó szándék, mint másokban is, míg ki nem növik. Még az egyetemen tanultam gazdasági ismereteket, és rájöttem, hogy az ország ügyeivel közgazdászok foglalkoznak, elhatároztam tehát, hogy mérnök-közgazdászi képesítést szerzek, majd valahogy bekerülök a az Országos Tervhivatalba. A mérnök-közgazdász szakot el is végeztem, és a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (komoly hely) szaglászni kezdtem állás után, és egy Kati nevű titkárnő közvetítésével komolyra is fordult a dolog. Éppen stencilezett jegyzeteket szortíroztam nagy sebességgel, amikor ez a bizonyos Kati, talán az Ipargazdasági Tanszék akkori titkárnője, felismerve képességeimet megkérdezte, hogy nem akarok-e az Országos Piackutató Intézetben dolgozni, az igazgató ugyanis épp most keres egy titkárt magának. Bár az az első pillanatban világos volt előttem, hogy a titkári posztot nem számomra találták ki, de mivel az intézmény nevében benne volt az „országos” szó, igent mondtam, abban a reményben, hogy egy országos intézményből nagyobb lehetőségem nyílik a kapcsolatok további építésére.
Az Elektromechanikai Vállalatnál felmondtam (hülyének néztek, marasztalni akartak), és beléptem az Országos Piackutató Intézetbe, mint titkár és nemzetközi referens. Itt tudtam meg, hogy van olyan, hogy Magyar Közgazdasági Társaság, ahova némi viszontagság után beléptem, és kerestem az egyes szakosztályok vezetőit, felajánlva, hogy mint mérnök-közgazdász végzek valami munkát. Ilyen munka ugyan nem volt, de a Népgazdaság-tervezési Szakosztály akkori vezetője, Kőszegi László, az Országos Tervhivatal egyik osztályvezetője éppen embereket keresett az osztályára, és úgy gondolta kipróbál, ad néhány tervhivatali dokumentumot, hogy foglaljam őket össze. Akkor még nem volt különösebb írói gyakorlatom, meg természetesen az országos ügyekben sem voltam még jártas, de örömmel elvállaltam, és elvállaltam volna mindent, amit csak kínálnak.
Időközben azonban az Országos Piackutató Intézetnél kitelt a becsületem. Rájöttek, hogy én nem vagyok titkárnak való, és a tervhivatali megbízás is betehette a kaput. Akkor a Tervhivatal még akkora úr volt, hogy ha onnan egy főelőadó nagy néha eljött az intézetbe, a vezetőség vigyázzba állt. Hogy ne cifrázzam, 1971. december 24-én, karácsony napján, február 28-i dátummal felmondtak. Senkinek nem kívánom ezt a helyzetet. Fiatal házas voltam fél éves gyerekkel, abból éltünk, amit kerestem, sőt, már egy lakásépítésbe is beszálltunk, minden fillérre szükségünk volt és két hónap múlva már nem lesz fizetésem. Próbáltam állást keresni, de nem találtam, mert januárban sehol sem volt felvétel. Minden reggel elmentem otthonról, hogy a feleségem meg ne tudja mi a helyzet, de már nem volt hova mennem. Végül bementem a Tervhivatalba Kőszegi Lacihoz, és mondtam, ha akar, akkor most kell lépni. És lépett. Ezúton, a Tervhivatal felszámolása után harminc évvel, köszönöm neki még egyszer, hogy abban a nehéz helyzetben segített, és ráállított arra a útra, ami későbbi pályámat meghatározta.
(Folytatjuk)
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
De ne álmodozzunk, ezek még a hatvanas évek, amikor azon izgultunk, hogy a szovjet hajók a rakományukkal mikor érik el a Kuba köré vont amerikai blokádot. Az előzmény az volt, hogy az amerikaiak atomrakétákat telepítettek a Szovjetunió határainak közelébe (Törökországba), a szovjetek pedig, hogy viszonozzák a szívességet, atomrakétákat szállítottak Fidel Castro országába. Nekünk közben olyan oktatásokon kellett részt vennünk, hogy mi a teendő atomtámadás esetén. Valami fehér lepedőről beszéltek, ami atomháborúban hasznos, de már elfelejtettem, hogy mire is kellett volna használni. Végül felülkerekedett a józan ész, és mind Kennedy, mind Hruscsov hazaszállíttatta a maga rakétáit.
Az egyetemre hol bementünk, hol nem, tartva a mondást, hogy az egyetem nem kocsma, hogy oda mindennap bejárjunk. Volt egy kollégám, akivel gyakran lógtunk együtt, de később sohasem találkoztunk. Nemrég meglepődve fedeztem fel, hogy szobrot állítottak neki és utat neveztek el róla Hódmezővásárhelyen. Bejártunk vagy nem, vizsgázni azért mégis kellett. A legutálatosabb tantárgyam a szocializmus politikai gazdaságtana volt, mert az egy közel ötszáz oldalas semmitmondás, amit nem tudtam megjegyezni. Még a szobámon is végigrugdostam a könyvet, de az sem segített, végül valahogy mégis átmentem belőle.
Aztán 1966-ban megkaptam a diplomámat (amit nemrég meg is aranyoztak), és fejlesztőmérnökként kezdtem dolgozni az Elektromechanikai Vállalatnál.
A munkám televízióadó antennák fejlesztése volt, a komádi tévéadótornyon például az általam fejlesztett antennák vannak (illetve ma már azok újabb változatai). Szerettem ezt a munkát, sok kínlódás volt, de nagy volt az öröm is, amikor a berendezések végre működni kezdtek. A fejlesztés abból állt, hogy megvettünk egy antennát egy német cégtől (mert csak erre volt valutánk), azt pontosan lemásoltuk, és utána jött a kínlódás, hogy a külsőre ugyanolyan antenna elektromos jellemzőiben is megközelítse a németet. Ma sokszor hallom, hogy innoválni kell, olyanoktól, akik maguk sohasem voltak fejlesztőmérnökök. Kérem, szabad a gazda, tessék elmenni egy vállalathoz, és megmutatni, hogyan kell. A mérnökök generációról generációra adják tovább a tudást, a know how-t, ami semmilyen tankönyvben nincs leírva, ha ez a lánc megszakad, mert mondjuk szocialista átalakítás, vagy éppen rendszerváltás zajlik, és a vállalatokat és a háttér kutatóintézeteket szétverik, akkor generációk kellenek ahhoz, hogy ismét kialakuljon egy mérnök gárda, amely már nem másol, hanem újat alkot.
Buzgómócsing lévén, a fejlesztőmunka mellett vállalati lapot is szerkesztettem, és még nőnapi konferansziénak is felkértek. Ezen a vállalati párttitkár vérszemet kapott, és a nyakamra járt, hogy lépjek be a pártba. Felsőbb szervek ugyanis elhatározták, hogy az értelmiséget be kell vonni a pártba, és a hatvantagú alapszervezetben egyetlen mérnök sem volt. Közéleti tevékenységem miattén tűntem a leggyengébb láncszemnek, és végül rábeszélt. Amikor ezt az egyik idősebb kollégám, Csepregi Kazi, az Isten nyugosztalja, megtudta, azt mondta, ha belépek, minden nap leköp. Persze nem köpött le, mérnökként az embert nem a szerint mérik, hogy hogyan áll az aktuális katekizmusokhoz, de mutatja a műszaki értelmiség hozzáállását a mindenkori politikához, ami meg is látszik rajta (mármint a politikán). De egy mérnök,a maga racionális gondolkodásával, nem is való közéjük. Hogyan lehetne például klímasemlegességről, vagy 6000 megawatt naperőműről álmodozni, ha egy mérnök kiszámolná, hogy ez mivel jár?
Bármennyire is szívügyem volt a mérnöki munka, mégis többel, az ország ügyeivel szerettem volna foglalkozni, mert volt bennem valami világmegváltó szándék, mint másokban is, míg ki nem növik. Még az egyetemen tanultam gazdasági ismereteket, és rájöttem, hogy az ország ügyeivel közgazdászok foglalkoznak, elhatároztam tehát, hogy mérnök-közgazdászi képesítést szerzek, majd valahogy bekerülök a az Országos Tervhivatalba. A mérnök-közgazdász szakot el is végeztem, és a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (komoly hely) szaglászni kezdtem állás után, és egy Kati nevű titkárnő közvetítésével komolyra is fordult a dolog. Éppen stencilezett jegyzeteket szortíroztam nagy sebességgel, amikor ez a bizonyos Kati, talán az Ipargazdasági Tanszék akkori titkárnője, felismerve képességeimet megkérdezte, hogy nem akarok-e az Országos Piackutató Intézetben dolgozni, az igazgató ugyanis épp most keres egy titkárt magának. Bár az az első pillanatban világos volt előttem, hogy a titkári posztot nem számomra találták ki, de mivel az intézmény nevében benne volt az „országos” szó, igent mondtam, abban a reményben, hogy egy országos intézményből nagyobb lehetőségem nyílik a kapcsolatok további építésére.
Az Elektromechanikai Vállalatnál felmondtam (hülyének néztek, marasztalni akartak), és beléptem az Országos Piackutató Intézetbe, mint titkár és nemzetközi referens. Itt tudtam meg, hogy van olyan, hogy Magyar Közgazdasági Társaság, ahova némi viszontagság után beléptem, és kerestem az egyes szakosztályok vezetőit, felajánlva, hogy mint mérnök-közgazdász végzek valami munkát. Ilyen munka ugyan nem volt, de a Népgazdaság-tervezési Szakosztály akkori vezetője, Kőszegi László, az Országos Tervhivatal egyik osztályvezetője éppen embereket keresett az osztályára, és úgy gondolta kipróbál, ad néhány tervhivatali dokumentumot, hogy foglaljam őket össze. Akkor még nem volt különösebb írói gyakorlatom, meg természetesen az országos ügyekben sem voltam még jártas, de örömmel elvállaltam, és elvállaltam volna mindent, amit csak kínálnak.
Időközben azonban az Országos Piackutató Intézetnél kitelt a becsületem. Rájöttek, hogy én nem vagyok titkárnak való, és a tervhivatali megbízás is betehette a kaput. Akkor a Tervhivatal még akkora úr volt, hogy ha onnan egy főelőadó nagy néha eljött az intézetbe, a vezetőség vigyázzba állt. Hogy ne cifrázzam, 1971. december 24-én, karácsony napján, február 28-i dátummal felmondtak. Senkinek nem kívánom ezt a helyzetet. Fiatal házas voltam fél éves gyerekkel, abból éltünk, amit kerestem, sőt, már egy lakásépítésbe is beszálltunk, minden fillérre szükségünk volt és két hónap múlva már nem lesz fizetésem. Próbáltam állást keresni, de nem találtam, mert januárban sehol sem volt felvétel. Minden reggel elmentem otthonról, hogy a feleségem meg ne tudja mi a helyzet, de már nem volt hova mennem. Végül bementem a Tervhivatalba Kőszegi Lacihoz, és mondtam, ha akar, akkor most kell lépni. És lépett. Ezúton, a Tervhivatal felszámolása után harminc évvel, köszönöm neki még egyszer, hogy abban a nehéz helyzetben segített, és ráállított arra a útra, ami későbbi pályámat meghatározta.
(Folytatjuk)
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap