 | A hét második felében ülnek össze az Európai Unió vezetői, hogy döntést hozzanak a 2021–27-es költségvetés és a 750 milliárd eurós gazdaságélénkítési csomag célok és országok szerinti elosztásáról. Mivel az egyes országok, illetve országcsoportok közötti ellentétek a korábbi viták alapján elég jól ismertek, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke kompromisszumos javaslatot készített elő. |
Michel valamivel kisebb költségvetést javasolt, mint a májusi bizottsági javaslat (1074 milliárd eurót 1100 milliárddal szemben), remélve, hogy így a „fukarok” csoportját (Ausztria, Dánia, Hollandia, Svédország), amely a költségvetés csökkentése és a hitelfelvétel ellen kardoskodott, valamennyire megbékíti. Ugyanakkor a 750 milliárdos kölcsönre vonatkozó elképzeléseket változatlanul hagyta, bár a fukarok ebben az esetben is ragaszkodnak ahhoz, hogy ingyen pénzosztás ne történjen, és a pénzek elköltését szigorúan ellenőrizzék.
Őket Michel azzal akarja megbékíteni, hogy meghagyja azt a visszatérítést, amit eddig is kaptak a többletbefizetést teljesítő országok. Ezt a gyakorlatot a brit kilépéssel meg kívánták szüntetni (korábban az Egyesült Királyság kapta a legnagyobb visszatérítést, a British rebate-et). Ugyanakkor Michel új javaslata is a régi elképzelést tartalmazza a felveendő 750 milliárdos kölcsönnel kapcsolatban, vagyis azt, hogy ebből 500 milliárdot támogatásként osszanak szét, a fennmaradó 250 milliárdból pedig – kedvező kamatok mellett – mindenki akinek, szüksége van rá, vehessen fel kölcsönt. A tervek szerint a támogatásokat nagyjából egyharmad-egyharmad arányban 2021-ben, 2022-ben és 2023-ban kapnák meg az egyes országok. A támogatásokat elsősorban azok a (dél-európai) államok kapnák, amelyeket a koronavírus-járvány a leginkább sújtott.
Az ingyenes pénz azonban mégsem lesz ingyenes, annak felhasználását már Charles Michel javaslata is különböző feltételekhez kívánja kötni, amit az Európai Parlament még tovább szigoríthat. Az egyik legfőbb kérdés a pénz elköltésének ellenőrzése. Michel azt javasolja, hogy a Bizottság és az uniós országok többsége hagyja jóvá az erre vonatkozó nemzeti terveket, sőt a hollandok ragaszkodnak ahhoz, hogy az egyes nemzeti terveket egyhangúlag, tehát valamennyi többi ország jóváhagyásával fogadják el. Természetesen az érintett országok, mint például Görögország, ezt hevesen ellenzik, elfogadhatatlannak tartják, hogy más országoknak a nemzeti gazdaságpolitikák tekintetében vétójoguk legyen.
A kölcsönöket azonban más feltételekhez is kötnék, ezek közül talán a legfontosabb a jogállamiság kérdése, amely kitétel Lengyelország és Magyarország ellen irányul. Itt Michel azt javasolja, hogy a jogállami normák megsértése esetén a szankciókról szóló döntést a tagállamok többségének kell meghoznia, ami valamivel gyengébb mechanizmus, mint a Bizottság eredeti javaslata, amelyik automatikus szankcionálást helyezett kilátásba.
A javaslatban az is szerepel, hogy a támogatások harminc százalékát a klímaváltozás elleni küzdelemre kell fordítani. Függetlenül attól, hogy a nagy alku majd milyen eredménnyel zárul, rá kell mutatni, hogy ebben az egész fent leírt mechanizmusban benne van az, amiért az Európai Unió életképtelen formáció.
Kezdjük azzal, hogy miért kell a nemzetközi pénzpiacon felvenni kölcsönt, amikor ezt az Európai Központi Bank is nyújthatná. A 750 milliárd mindössze öt százaléka az unió éves GDP-jének, három évre elosztva évi két százaléknál is kevesebb. Ekkora kölcsönt az Európai Központi Bank anélkül nyújthatna, hogy az unió belső adóssága érdemlegesen növekedne, mint ahogy azt az Egyesült Államok esetében a Federal Reserve (Fed) ezt meg is teszi.
Ám az Európai Unió csak szimulálja, hogy föderális állam, egységes pénzzel és központi bankkal, sőt egy a választóknak felelős kormánnyal és parlamenttel, hiszen a valóságban nem az. Az Európai Parlamentben nagyon sokat beszélnek a demokráciáról, de az egész konstrukció nem demokratikus. Egy demokráciában a kormány leváltható, az unió kormányának tekintett Európai Bizottság viszont nem váltható le és nem felelős az európai polgároknak. Ezt jól demonstrálja, hogy az elmúlt harminc évben ahányszor uniós kérdésekben népszavazás volt, az unió vezetőinek javaslatát az adott ország polgárai mindig elutasították. Ennek ellenére a javaslatot, ha esetleg módosított formában is, de mindig elfogadták. Így volt ez a maastrichti egyezmény esetében, amit a dánok, az európai alkotmány esetében, amit a franciák és a hollandok, és a lisszaboni szerződés esetében is, amit az írek utasítottak el. Tehát az egész mai konstrukció a népakarat ellenére áll fenn, amit brüsszeli körökben eufemisztikusan csak „demokráciadeficitként” emlegetnek.
Ugyanez elmondható az Európai Parlamentre. Milyen európai érdekeket képviselnek az ott ülők, akik hazájuk nagysága és pártjaik otthoni népszerűsége arányában kerülnek be ebbe a semennyi vagy nagyon kevés munkával, de jó fizetéssel járó állásba, és semmiféle felelősséggel nem tartoznak a választók felé, csak a szavazási lista összeállítóinak kell megfelelniük?
Az euróról – amellyel egy föderális állam (mint az Egyesült Államok) pénzét akarják szimulálni – jó előre megmondta mindenki, hogy csak kárt fog okozni Európának. Azóta ez a kár a korábban dinamikusan fejlődő dél-európai országok eladósodásában és gazdasági visszaesésében, továbbá az unió egészének alkalmazkodásképtelenségében realizálódott is. Paul Krugman, az ismert amerikai közgazdász erről így írt nemrég a The New York Timesban: „Számos európai probléma abból az egy generációval ezelőtti katasztrofális döntésből született, hogy bevezették az egységes pénzt”. Most a vesztes táborba Horvátországot és Bulgáriát is be akarják csalogatni.
Most a főleg az Európai Parlamentben hangos kultúrkommunista tábor a támogatásokat valamiféle jogállamisághoz akarja kötni, ami azt jelenti, hogy jogállam ott van, ahol ők és hittestvéreik vannak kormányon. Az unió szimulált föderalizmusában olyan képtelen szabályokat érvényesítenek, amelyek valódi föderációkban (például az Egyesült Államokban) sem léteznek, gondoljunk például arra, hogy Amerikában az egyes tagállamok maguk döntenek a halálbüntetésről. Sok szó esik a média szabadságáról is, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak a kultúrkommunista eszméket lehet propagálni. Van-e például a német parlamentben harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező AfD-nek televíziója és rádiója, mint nálunk a mostani ellenzéknek? A német politikát nagymértékben a Zöldek határozzák meg, akik a legutóbbi választásokon kilenc százalékot értek el, de az utcára tudnak vinni százezreket, ha az atomerőművek bezárásáról van szó. Ez nem lenne baj, de az őrültségeiket másokra is rá akarják kényszeríteni, ezért szán a Michel-javaslat harminc százalékot a klímaváltozás elleni – eleve hibás és eredménytelen – küzdelemre.
Magyarország számára a fenti képtelenségek olyan külső adottságok, amelyeket csak minimális mértékben tudunk befolyásolni. Nem az a legfőbb érdekünk, hogy minél többet kapjunk az „ingyen” pénzből, hanem az, hogy minél szélesebb szövetséget alakítsunk ki a brüsszeli túlzások (például az egyes tagállamok ellenőrzése) visszautasítása érdekében. E tekintetben a dél-európai államokkal azonosak az érdekeink.
Hosszabb távon pedig, építve az unió integrációjával kapcsolatos korábbi tanulmányokra, mint például a Werner-, a Marjolin- és a MacDougall-jelentés, el kellene érni, hogy a figyelmet a ködös és definiálhatatlan „európai értékekről” a valós, statisztikailag mérhető és bizonyítható problémákra tereljük.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Őket Michel azzal akarja megbékíteni, hogy meghagyja azt a visszatérítést, amit eddig is kaptak a többletbefizetést teljesítő országok. Ezt a gyakorlatot a brit kilépéssel meg kívánták szüntetni (korábban az Egyesült Királyság kapta a legnagyobb visszatérítést, a British rebate-et). Ugyanakkor Michel új javaslata is a régi elképzelést tartalmazza a felveendő 750 milliárdos kölcsönnel kapcsolatban, vagyis azt, hogy ebből 500 milliárdot támogatásként osszanak szét, a fennmaradó 250 milliárdból pedig – kedvező kamatok mellett – mindenki akinek, szüksége van rá, vehessen fel kölcsönt. A tervek szerint a támogatásokat nagyjából egyharmad-egyharmad arányban 2021-ben, 2022-ben és 2023-ban kapnák meg az egyes országok. A támogatásokat elsősorban azok a (dél-európai) államok kapnák, amelyeket a koronavírus-járvány a leginkább sújtott.
Az ingyenes pénz azonban mégsem lesz ingyenes, annak felhasználását már Charles Michel javaslata is különböző feltételekhez kívánja kötni, amit az Európai Parlament még tovább szigoríthat. Az egyik legfőbb kérdés a pénz elköltésének ellenőrzése. Michel azt javasolja, hogy a Bizottság és az uniós országok többsége hagyja jóvá az erre vonatkozó nemzeti terveket, sőt a hollandok ragaszkodnak ahhoz, hogy az egyes nemzeti terveket egyhangúlag, tehát valamennyi többi ország jóváhagyásával fogadják el. Természetesen az érintett országok, mint például Görögország, ezt hevesen ellenzik, elfogadhatatlannak tartják, hogy más országoknak a nemzeti gazdaságpolitikák tekintetében vétójoguk legyen.
A kölcsönöket azonban más feltételekhez is kötnék, ezek közül talán a legfontosabb a jogállamiság kérdése, amely kitétel Lengyelország és Magyarország ellen irányul. Itt Michel azt javasolja, hogy a jogállami normák megsértése esetén a szankciókról szóló döntést a tagállamok többségének kell meghoznia, ami valamivel gyengébb mechanizmus, mint a Bizottság eredeti javaslata, amelyik automatikus szankcionálást helyezett kilátásba.
A javaslatban az is szerepel, hogy a támogatások harminc százalékát a klímaváltozás elleni küzdelemre kell fordítani. Függetlenül attól, hogy a nagy alku majd milyen eredménnyel zárul, rá kell mutatni, hogy ebben az egész fent leírt mechanizmusban benne van az, amiért az Európai Unió életképtelen formáció.
Kezdjük azzal, hogy miért kell a nemzetközi pénzpiacon felvenni kölcsönt, amikor ezt az Európai Központi Bank is nyújthatná. A 750 milliárd mindössze öt százaléka az unió éves GDP-jének, három évre elosztva évi két százaléknál is kevesebb. Ekkora kölcsönt az Európai Központi Bank anélkül nyújthatna, hogy az unió belső adóssága érdemlegesen növekedne, mint ahogy azt az Egyesült Államok esetében a Federal Reserve (Fed) ezt meg is teszi.
Ám az Európai Unió csak szimulálja, hogy föderális állam, egységes pénzzel és központi bankkal, sőt egy a választóknak felelős kormánnyal és parlamenttel, hiszen a valóságban nem az. Az Európai Parlamentben nagyon sokat beszélnek a demokráciáról, de az egész konstrukció nem demokratikus. Egy demokráciában a kormány leváltható, az unió kormányának tekintett Európai Bizottság viszont nem váltható le és nem felelős az európai polgároknak. Ezt jól demonstrálja, hogy az elmúlt harminc évben ahányszor uniós kérdésekben népszavazás volt, az unió vezetőinek javaslatát az adott ország polgárai mindig elutasították. Ennek ellenére a javaslatot, ha esetleg módosított formában is, de mindig elfogadták. Így volt ez a maastrichti egyezmény esetében, amit a dánok, az európai alkotmány esetében, amit a franciák és a hollandok, és a lisszaboni szerződés esetében is, amit az írek utasítottak el. Tehát az egész mai konstrukció a népakarat ellenére áll fenn, amit brüsszeli körökben eufemisztikusan csak „demokráciadeficitként” emlegetnek.
Ugyanez elmondható az Európai Parlamentre. Milyen európai érdekeket képviselnek az ott ülők, akik hazájuk nagysága és pártjaik otthoni népszerűsége arányában kerülnek be ebbe a semennyi vagy nagyon kevés munkával, de jó fizetéssel járó állásba, és semmiféle felelősséggel nem tartoznak a választók felé, csak a szavazási lista összeállítóinak kell megfelelniük?
Az euróról – amellyel egy föderális állam (mint az Egyesült Államok) pénzét akarják szimulálni – jó előre megmondta mindenki, hogy csak kárt fog okozni Európának. Azóta ez a kár a korábban dinamikusan fejlődő dél-európai országok eladósodásában és gazdasági visszaesésében, továbbá az unió egészének alkalmazkodásképtelenségében realizálódott is. Paul Krugman, az ismert amerikai közgazdász erről így írt nemrég a The New York Timesban: „Számos európai probléma abból az egy generációval ezelőtti katasztrofális döntésből született, hogy bevezették az egységes pénzt”. Most a vesztes táborba Horvátországot és Bulgáriát is be akarják csalogatni.
Most a főleg az Európai Parlamentben hangos kultúrkommunista tábor a támogatásokat valamiféle jogállamisághoz akarja kötni, ami azt jelenti, hogy jogállam ott van, ahol ők és hittestvéreik vannak kormányon. Az unió szimulált föderalizmusában olyan képtelen szabályokat érvényesítenek, amelyek valódi föderációkban (például az Egyesült Államokban) sem léteznek, gondoljunk például arra, hogy Amerikában az egyes tagállamok maguk döntenek a halálbüntetésről. Sok szó esik a média szabadságáról is, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak a kultúrkommunista eszméket lehet propagálni. Van-e például a német parlamentben harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező AfD-nek televíziója és rádiója, mint nálunk a mostani ellenzéknek? A német politikát nagymértékben a Zöldek határozzák meg, akik a legutóbbi választásokon kilenc százalékot értek el, de az utcára tudnak vinni százezreket, ha az atomerőművek bezárásáról van szó. Ez nem lenne baj, de az őrültségeiket másokra is rá akarják kényszeríteni, ezért szán a Michel-javaslat harminc százalékot a klímaváltozás elleni – eleve hibás és eredménytelen – küzdelemre.
Magyarország számára a fenti képtelenségek olyan külső adottságok, amelyeket csak minimális mértékben tudunk befolyásolni. Nem az a legfőbb érdekünk, hogy minél többet kapjunk az „ingyen” pénzből, hanem az, hogy minél szélesebb szövetséget alakítsunk ki a brüsszeli túlzások (például az egyes tagállamok ellenőrzése) visszautasítása érdekében. E tekintetben a dél-európai államokkal azonosak az érdekeink.
Hosszabb távon pedig, építve az unió integrációjával kapcsolatos korábbi tanulmányokra, mint például a Werner-, a Marjolin- és a MacDougall-jelentés, el kellene érni, hogy a figyelmet a ködös és definiálhatatlan „európai értékekről” a valós, statisztikailag mérhető és bizonyítható problémákra tereljük.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap