A narratíva értelmezést, magyarázatot, elbeszélést jelent, és rendkívül fontos szerepe van a politikai életben, mert leírja az eseményeknek azt a terét, amelyben egy problémát vizsgálunk, és arra választ keresünk.
Hogy rögtön egy példát is mondjak, nem mindegy, hogy a tömeges bevándorlókat szerencsétlen, hazájukat elhagyni kényszerülő menekülteknek tekintjük-e, akiknek a lisszaboni szerződés 78. paragrafusa szerint nemzetközi védelemre van szükségük, vagy gazdasági migránsoknak, akiknek a befogadását a 79. paragrafusa szabályozza.
Az utóbbi ugyanis kimondja, hogy a közös bevándorlási politika „nem érinti a tagállamok jogát arra, hogy meghatározzák, harmadik országok hány olyan állampolgárát engedik be területükre, akik a harmadik országból azzal a szándékkal érkeznek, hogy önálló vállalkozóként vagy alkalmazottként vállaljanak munkát.” Ha az unió vezetői tartották volna magukat a lisszaboni szerződésben lefektetett elvekhez, akkor semmilyen konfliktusuk nem lenne Magyarországgal e téren.
De vegyünk egy másik példát. Az Oroszországhoz való viszonyt eltérően ítélik meg a tagállamok a szankciók szempontjából, és nem mindegy, hogy a történet ott kezdődik-e, hogy Oroszország elfoglalta a Krímet, vagy ott, hogy amikor Németországból a szovjet csapatokat kivonták, Amerika és Németország ígéretet tett arra, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé, ám az oroszok rövidesen azzal a szembesültek, hogy fekete-tengeri flottájuk bázisa NATO támaszpont lesz.
A narratíva nagyon fontos az Európai Unió jövője szempontjából. Abból kell kiindulnunk, hogy a mostani európai parlamenti választások során megnövekszik ugyan a jelenlegi politikával szemben alternatívát kínálók tábora, ám átütő eredményt nem lehet elérni, és ha változást akarunk, akkor hosszú menetelésre kell felkészülnünk, és ebben a menetelésben döntő szerepe lesz annak, hogy a saját álláspontunkat milyen narratívában mondjuk el. Mi lehet a célunk? Nyilván a nemzet, az ország és vele együtt saját kultúránk fenntartása. A kérdés az, hogy mit kell tennünk ennek érdekében? Vannak, akik az unióból való kilépést szorgalmaznák. Én magam is az uniós tagság ellen szavaztam annak idején, mert egy közép-európai együttműködés keretében láttam az ország piacgazdasági körülmények közötti megerősödésének lehetőségét, hiszen az nyilvánvaló volt, hogy a nyugati piacon nem vagyunk versenyképesek. Ma azonban, főleg egy ország számára, a kilépés nem reális alternatíva, tehát az unió szerkezetét kell úgy átalakítanunk, hogy abban a nemzeti célok megvalósíthatók legyenek.
Milyen lehet ez a szerkezet? Az Európai Konventen, illetve azon kívül is több lehetséges alternatíva felmerült 2002–2003-ban, amelyek a szabadkereskedelmi övezettől az egységes vagy föderális államig húzódtak. A két szélső változat között voltak azok az alternatívák, amelyek egy lazább együttműködés mellett érveltek, ilyen volt a nemzetállamok együttműködésének De Gaulle-i koncepciója is, amely egy szűkebb közös döntési kör mellett, nagyobb önállóságot biztosított volna a tagállamoknak. Volt már ilyen együttműködésre példa Európában, ilyen volt a Hanza városok ötszáz éven át fennálló szövetsége és bizonyos fokig a kalmari unió is, ám a konvent vezetői végül egy egyesült Európa felvázolása mellett döntöttek, amit azután az Európai Alkotmányban rögzítettek. Mint ismeretes ezt az alkotmányt két alapító tagállamban is elutasították és ekkor a sokcselű Nicolas Sarkozy úgy alakította át, hogy annak jóváhagyása már ne igényeljen népszavazást – így született meg a lisszaboni szerződés.
Bár ilyen módon az alkotmányt el lehetett fogadtatni, de ezzel az egységes, vagy föderális állam feltételei sem gazdasági sem társadalmi oldalról nem jöttek létre. Gazdasági oldalról azért nem, mert egy föderális állam a GDP tizenöt–húsz százalékos központosítását igényli, míg a nettó befizető tagállamok a jelenlegi egy százalékot is sokallják. Társadalmi oldalról pedig azért nem, mert Európa lakosságának döntő többsége elsősorban saját nemzetéhez és nem az unióhoz tartozónak érzi magát. Így ami létrejött, az nem más, mint egy európai birodalom, ahogy ezt Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság korábbi elnöke be is vallotta, ami az európai polgárok számára elfogadhatatlan.
Ebből a tagadott, ám valóságos birodalmi létből következik, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament úgy gondolja, hogy ilyen-olyan indokokkal beleszólhat olyan nemzetállami ügyekbe, amelyek még a lisszaboni szerződés szerint is tagállami hatáskörbe tartoznak (például a bevándorlás vagy a törvénykezés). A paragrafusok alapján) még a jelenleg érvényben lévő szerződés mellett is lehetne jobb együttműködést és gazdasági eredményeket elérni, ha az Európában, de pontosabb, ha azt mondjuk, hogy az euroatlanti térségben uralkodó politika ezt meg nem akadályozná. Tehát azt mondhatjuk, baj van ugyan a szerződéssel, amely nem felel meg a valóságos gazdasági és társadalmi viszonyoknak, de még nagyobb baj van az uralkodó politikai irányzattal, amely olyan politikákat erőltet, amelyek nem integrálják, hanem polarizálják Európa társadalmát. Polarizálják gazdasági szempontból (lásd a dél-európai országok eladósodása, vagy a középrétegek erodálása szinte mindenütt), és polarizálják társadalmi szempontból, például a bevándorlás erőltetésével az európai lakosság többségének akarata ellenében.
A kialakult viszonyokat legpontosabban John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő írta le, aki szerint a valamikori baloldal az utóbbi évtizedekben kulturális baloldallá alakult át, amelyet már nem érdeklik a szociáldemokrácia hagyományos céljai, és politikájuk középpontjába a hagyományos társadalmak alapjainak lerombolását állították, amelyet menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekintenek.
Emiatt támogatják a tömeges bevándorlást is, mert az fokozatosan aláássa a hagyományos kultúrát. A nézeteiket el nem fogadókat szélsőségesnek, a történelem rossz oldalán állónak minősítik. Hasonló átalakulás zajlott a jobboldalon is. Valaha a néppártok vagy a kereszténydemokrata pártok a hagyományos értékek, a család, a vallás, a nemzeti érdekek és tradíciók képviselői voltak. Mára, főleg a pártfinanszírozás jóvoltából, ezek a pártok már sokkal inkább a multinacionális tőke érdekeit, mintsem a társadalom konzervatívabb részének érdekeit és értékrendszerét képviselik. John Schindler ezért is nevezi őket „corporate rightnak”, amit talán „nagytőkés jobboldalnak” lehetne magyarra fordítani. A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben, különösen a tradicionális társadalmak lebontásában egyetért. Például a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában, a hagyományos értékek megkérdőjelezésében.
A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal egyetértése különösen megmutatkozott az európai parlamenti szavazások során, ahol a szocialista és a néppárti frakciók szinte minden kérdésben (például a bevándorlás kérdéseiben) azonos módon szavaztak. Az idei európai parlamenti választások során mindkét tábor meggyengül ugyan, de be fogják venni az erősödő liberálisokat és így már három frakció képviseli majd ugyanazt a politikát.
Ezen most nem tudunk változtatni, de folyamatosan ki kell alakítanunk és a széles közvéleményhez eljuttatnunk azokat a gondolatokat, narratívákat, amelyek a jelenleg uralkodó nézeteket megkérdőjelezik, és helyettük olyan európai együttműködést ajánlanak, amely Európa polgárai túlnyomó többségének elfogadható. Ez szükségessé teszi, hogy mind ideológiai, mind gazdasági, társadalmi és nemzetbiztonsági téren legyenek olyan válaszaink, amelyek versenyképesek a Nyugatot ma befolyásoló filozófiákkal például a Frankfurti Iskola tanításaival, Karl Popper nyílt társadalomról szóló ideáival, az amerikai neokonok geopolitikai elképzeléseivel és nem utolsósorban a neoliberális gazdasági tanításokkal.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
Az utóbbi ugyanis kimondja, hogy a közös bevándorlási politika „nem érinti a tagállamok jogát arra, hogy meghatározzák, harmadik országok hány olyan állampolgárát engedik be területükre, akik a harmadik országból azzal a szándékkal érkeznek, hogy önálló vállalkozóként vagy alkalmazottként vállaljanak munkát.” Ha az unió vezetői tartották volna magukat a lisszaboni szerződésben lefektetett elvekhez, akkor semmilyen konfliktusuk nem lenne Magyarországgal e téren.
De vegyünk egy másik példát. Az Oroszországhoz való viszonyt eltérően ítélik meg a tagállamok a szankciók szempontjából, és nem mindegy, hogy a történet ott kezdődik-e, hogy Oroszország elfoglalta a Krímet, vagy ott, hogy amikor Németországból a szovjet csapatokat kivonták, Amerika és Németország ígéretet tett arra, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé, ám az oroszok rövidesen azzal a szembesültek, hogy fekete-tengeri flottájuk bázisa NATO támaszpont lesz.
A narratíva nagyon fontos az Európai Unió jövője szempontjából. Abból kell kiindulnunk, hogy a mostani európai parlamenti választások során megnövekszik ugyan a jelenlegi politikával szemben alternatívát kínálók tábora, ám átütő eredményt nem lehet elérni, és ha változást akarunk, akkor hosszú menetelésre kell felkészülnünk, és ebben a menetelésben döntő szerepe lesz annak, hogy a saját álláspontunkat milyen narratívában mondjuk el. Mi lehet a célunk? Nyilván a nemzet, az ország és vele együtt saját kultúránk fenntartása. A kérdés az, hogy mit kell tennünk ennek érdekében? Vannak, akik az unióból való kilépést szorgalmaznák. Én magam is az uniós tagság ellen szavaztam annak idején, mert egy közép-európai együttműködés keretében láttam az ország piacgazdasági körülmények közötti megerősödésének lehetőségét, hiszen az nyilvánvaló volt, hogy a nyugati piacon nem vagyunk versenyképesek. Ma azonban, főleg egy ország számára, a kilépés nem reális alternatíva, tehát az unió szerkezetét kell úgy átalakítanunk, hogy abban a nemzeti célok megvalósíthatók legyenek.
Milyen lehet ez a szerkezet? Az Európai Konventen, illetve azon kívül is több lehetséges alternatíva felmerült 2002–2003-ban, amelyek a szabadkereskedelmi övezettől az egységes vagy föderális államig húzódtak. A két szélső változat között voltak azok az alternatívák, amelyek egy lazább együttműködés mellett érveltek, ilyen volt a nemzetállamok együttműködésének De Gaulle-i koncepciója is, amely egy szűkebb közös döntési kör mellett, nagyobb önállóságot biztosított volna a tagállamoknak. Volt már ilyen együttműködésre példa Európában, ilyen volt a Hanza városok ötszáz éven át fennálló szövetsége és bizonyos fokig a kalmari unió is, ám a konvent vezetői végül egy egyesült Európa felvázolása mellett döntöttek, amit azután az Európai Alkotmányban rögzítettek. Mint ismeretes ezt az alkotmányt két alapító tagállamban is elutasították és ekkor a sokcselű Nicolas Sarkozy úgy alakította át, hogy annak jóváhagyása már ne igényeljen népszavazást – így született meg a lisszaboni szerződés.
Bár ilyen módon az alkotmányt el lehetett fogadtatni, de ezzel az egységes, vagy föderális állam feltételei sem gazdasági sem társadalmi oldalról nem jöttek létre. Gazdasági oldalról azért nem, mert egy föderális állam a GDP tizenöt–húsz százalékos központosítását igényli, míg a nettó befizető tagállamok a jelenlegi egy százalékot is sokallják. Társadalmi oldalról pedig azért nem, mert Európa lakosságának döntő többsége elsősorban saját nemzetéhez és nem az unióhoz tartozónak érzi magát. Így ami létrejött, az nem más, mint egy európai birodalom, ahogy ezt Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság korábbi elnöke be is vallotta, ami az európai polgárok számára elfogadhatatlan.
Ebből a tagadott, ám valóságos birodalmi létből következik, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament úgy gondolja, hogy ilyen-olyan indokokkal beleszólhat olyan nemzetállami ügyekbe, amelyek még a lisszaboni szerződés szerint is tagállami hatáskörbe tartoznak (például a bevándorlás vagy a törvénykezés). A paragrafusok alapján) még a jelenleg érvényben lévő szerződés mellett is lehetne jobb együttműködést és gazdasági eredményeket elérni, ha az Európában, de pontosabb, ha azt mondjuk, hogy az euroatlanti térségben uralkodó politika ezt meg nem akadályozná. Tehát azt mondhatjuk, baj van ugyan a szerződéssel, amely nem felel meg a valóságos gazdasági és társadalmi viszonyoknak, de még nagyobb baj van az uralkodó politikai irányzattal, amely olyan politikákat erőltet, amelyek nem integrálják, hanem polarizálják Európa társadalmát. Polarizálják gazdasági szempontból (lásd a dél-európai országok eladósodása, vagy a középrétegek erodálása szinte mindenütt), és polarizálják társadalmi szempontból, például a bevándorlás erőltetésével az európai lakosság többségének akarata ellenében.
A kialakult viszonyokat legpontosabban John R. Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő írta le, aki szerint a valamikori baloldal az utóbbi évtizedekben kulturális baloldallá alakult át, amelyet már nem érdeklik a szociáldemokrácia hagyományos céljai, és politikájuk középpontjába a hagyományos társadalmak alapjainak lerombolását állították, amelyet menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekintenek.
Emiatt támogatják a tömeges bevándorlást is, mert az fokozatosan aláássa a hagyományos kultúrát. A nézeteiket el nem fogadókat szélsőségesnek, a történelem rossz oldalán állónak minősítik. Hasonló átalakulás zajlott a jobboldalon is. Valaha a néppártok vagy a kereszténydemokrata pártok a hagyományos értékek, a család, a vallás, a nemzeti érdekek és tradíciók képviselői voltak. Mára, főleg a pártfinanszírozás jóvoltából, ezek a pártok már sokkal inkább a multinacionális tőke érdekeit, mintsem a társadalom konzervatívabb részének érdekeit és értékrendszerét képviselik. John Schindler ezért is nevezi őket „corporate rightnak”, amit talán „nagytőkés jobboldalnak” lehetne magyarra fordítani. A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben, különösen a tradicionális társadalmak lebontásában egyetért. Például a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában, a hagyományos értékek megkérdőjelezésében.
A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal egyetértése különösen megmutatkozott az európai parlamenti szavazások során, ahol a szocialista és a néppárti frakciók szinte minden kérdésben (például a bevándorlás kérdéseiben) azonos módon szavaztak. Az idei európai parlamenti választások során mindkét tábor meggyengül ugyan, de be fogják venni az erősödő liberálisokat és így már három frakció képviseli majd ugyanazt a politikát.
Ezen most nem tudunk változtatni, de folyamatosan ki kell alakítanunk és a széles közvéleményhez eljuttatnunk azokat a gondolatokat, narratívákat, amelyek a jelenleg uralkodó nézeteket megkérdőjelezik, és helyettük olyan európai együttműködést ajánlanak, amely Európa polgárai túlnyomó többségének elfogadható. Ez szükségessé teszi, hogy mind ideológiai, mind gazdasági, társadalmi és nemzetbiztonsági téren legyenek olyan válaszaink, amelyek versenyképesek a Nyugatot ma befolyásoló filozófiákkal például a Frankfurti Iskola tanításaival, Karl Popper nyílt társadalomról szóló ideáival, az amerikai neokonok geopolitikai elképzeléseivel és nem utolsósorban a neoliberális gazdasági tanításokkal.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap