 | A narratíva vagy elbeszélés egy gondolkodási séma, ami például a politikában felvázolja azt a színpadot, amelyen az események játszódnak, bemutatja és jellemzi a szereplőket, a közöttük lévő viszonyt, és ezáltal megteremti azt a gondolati kört, amelyben a narratíva tulajdonosa saját ideológiáját kifejtheti és rákényszerítheti másokra. |
Ez a kényszerítés annál is könnyebben mehet, mivel az elbeszélő logikusan érvel, hiszen a célját alátámasztó alapelveket (premisszákat) már jó előre, a színpad felvázolásakor rögzítette. Ezek a premisszák az adott narratívában megkérdőjelezhetetlenek, és ebből logikailag már cáfolhatatlanul következik is az elbeszélő által kívánt konklúzió, amelynek célja egy bizonyos politika ajánlása, követelése, alátámasztása vagy igazolása.
Ennek az elméletinek tűnő okfejtésnek nagyon is gyakorlati jelentősége van, akkor, amikor a jelenlegi politikai helyzetet jellemző médiaháborúban a saját érdekeinket akarjuk megvédeni. A narratíva természetesen egyaránt vonatkozhat belpolitikai helyzetre vagy külpolitikaira, én itt néhány gyakorlati példán (újságcikken) keresztül a mai euroatlanti politikai térben szeretném bemutatni a narratíva működését. Természetesen könyvet lehetne írni erről a kérdésről, és talán szeretnék is, de most csak arra van lehetőség, hogy a témakör egy kis szeletkéjével foglalkozzam.
A politikai tér szereplői a látható politikusok, a média, a tudásközpontok (egyetemek, kutatóintézetek), a különböző politikai civil szervezetek és a mögöttük álló láthatatlan finanszírozók: alapítványok, bankok, nagyvállalatok, vagyonos emberek. A szereplőknek vannak társadalmi és gazdasági érdekeik, amelyeket az általuk elfogadott és propagált társadalom- és gazdaságfilozófiával támasztanak alá.
A narratíva kis szeletkéje most két, a Foreign Affairsben megjelent cikk tartalmára korlátozódik. A Foreign Affairs az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb külpolitikai magazinja, amelyet a Council on Foreign Relations (CFR – Külkapcsolatok Tanácsa), egy, az amerikai külpolitikára és nemzetközi ügyekre szakosodott szervezet ad ki. A Külkapcsolatok Tanácsát 1922-ben alapították, tagjai között magas rangú politikusok, CIA-igazgatók, bankárok, jogászok, professzorok és vezető médiaszemélyiségek vannak.
Igazgatótanácsának jelenlegi elnöke David M. Rubenstein, a The Carlyle Group társalapítója és társ-vezérigazgatója. A Carlyle Group a világ egyik legnagyobb magántőke-befektetési társasága, több mint kilencvenmilliárd dollárnyi vagyont kezel, és irodáiban világszerte háromszázezer alkalmazottat foglalkoztat. A Carlyle által ellenőrzött vállalatok egyike, a United Defense Industries a világ egyik legnagyobb (amerikai) hadiipari vállalata.
Mindezt csupán azért soroltam fel, hogy lássuk, hogy amikor egy, a Foreign Affairsben megjelent cikket olvasunk, kik szólnak hozzánk, és kikkel kellene versenyeznünk, ha történetesen nem akarjuk elfogadni az ő narratíváikat. A jelen esetben a közvetítő Fiona Hill külpolitikai szakértő, aki a Trump-adminisztráció idején a Nemzetbiztonsági Tanácsban Oroszországgal foglalkozott és Melinda Haring, aki igazgatóhelyettes az Atlanti Tanácsban. Hill cikkének címe A Kreml furcsa győzelme és – nyilvánvalóan a következő amerikai választásokra előre tekintve – Putyinnal összehasonlítva igyekszik Trumpot minél jobban lejáratni.
Cikkének végső mondanivalója, hogy az Egyesült Államok csak akkor veheti fel a versenyt az egyre öntudatosabb és határozottabb Putyinnal, ha Bidennek sikerül megszüntetnie az ország belső megosztottságát, amelyet a Trump-féle populisták idéztek elő, és amelyet Putyin igyekszik kihasználni. Melinda Haring Ukrajna a célkeresztben című cikkében Bident ösztökéli, hogy adjon több katonai segítséget Ukrajnának, amelyet a közeljövőben orosz katonai támadás érhet.
Hill számos kritikát fogalmaz meg Trumppal szemben, ebből talán kettőt érdemes kiemelni, ráadásul az egyik magyar vonatkozású. Hill, aki részt vett a külpolitikát érintő tanácskozásokon, szemére hányja a volt elnöknek, hogy külpolitikai kérdésekben jobban hallgat az általa kedvelt külföldi erős emberekre, mint a saját tanácsadóira.
A konkrét példa, hogy egy kabinetülés során, ahol az európai biztonsági kérdésekről volt szó, Trump leintette védelmi miniszterét, Patrick Shanant, mondván, hogy a kérdést éppen most beszélte meg Orbán Viktorral, az ott tartózkodó magyar delegáció vezetőjével. Hill egyébként tanúskodott a Trump elleni első vádemelés (impeachment) során, ahol vallomása megbízhatóságát tekintve az egyik republikánus képviselő úgy jellemezte, hogy „Soros György téglája, aki beszivárgott a nemzetbiztonsági apparátusba”. Nem csoda, hogy Trump inkább hallgatott külföldi barátaira, mint a megörökölt, vele szemben ellenséges „tanácsadóira”.
A másik eset a Helsinkiben tartott Trump–Putyin-sajtótájékoztató. Hill szerint ez Trump szempontjából legendásan katasztrofális volt. De miért? A két vezető a fegyverzetkorlátozásról tárgyalt, és a sajtótájékoztatón természetesen arról akartak beszélni. Ám az amerikai újságírókat nem érdekelte a fegyverkorlátozás, csak arról akartak Trumptól hallani, hogy a Putyinnal folytatott négyszemközti beszélgetésen elítélte-e Oroszország beavatkozását az amerikai választásokba.
Hill sokféleképp elítéli Trumpot, főleg úgy, hogy a diktátornak tartott Putyinhoz hasonlítgatja, például – mondja – az is azonos bennük, hogy mindkettőjüknek közös ellensége van: a kozmopolita, liberális elit. Ha másban nem is, ebben egyetérthetünk Hill-lel.
Nézzük most a narratívákat. Az első, hogy Trump alkalmatlan vezető. Nem számítanak a gazdasági eredmények, amelyek a koronavírus kitöréséig nagyon is jók voltak, ami számít, hogy nem hallgat a vele egyébként ellenséges tanácsadóinak véleményére. Gerjeszti a társadalom megosztottságát, mondják. Nem számít, hogy a valóságban épp Hillary Clinton kampánya épült a megosztásra, a feketék és a latinok Trumppal való szembeállítására. Nem tudott megfelelő kapcsolatot kiépíteni az európai vezetőkkel – szól a kritika. De nem úgy kezdődött, hogy amint Trump feltűnt az elnökjelöltek között, az európai sajtó az európai vezetők hallgatólagos vagy nyílt egyetértésével éjjel-nappal kritizálta?
Melinda Haring cikkének lényege, hogy Putyin Oroszországa közvetlen fenyegetést jelent Ukrajna számára, amit bizonyít az ukrán határ közelében összevont nagyszámú orosz katonaság, és ezért Amerikának fel kell fegyvereznie és ki kell képezni az ukrán hadsereget, esetleg még a polgárokat is fel kell készítenie egy széles körű gerillaháborúra, de magának Amerikának nem szabad fegyveresen beavatkoznia, vagyis el kell kerülnie a közvetlen összecsapást Oroszországgal. Megint nincs szó arról, hogy a helyzet hogy fajult idáig.
Miért volt szükség a NATO terjeszkedésére a Gorbacsovnak tett ígéret ellenére, mikor a fő ellenfél vagy ellenség már Kína? Miként került sor a kijevi puccsra, amit az Egyesült Államok volt és jelenlegi külügyminiszter-helyettese, Victoria Nuland személyesen irányított, ahol a győzelem érdekében végül a tömegbe lövettek. Miért rendeznek NATO-hadgyakorlatokat a Fekete-tengeren, közvetlenül az orosz határ mentén? Egészen más tehát a helyzet megítélése, ha az elbeszélés nem a legutolsó orosz csapatmozgástól, hanem – mondjuk – a Gorbacsovnak tett ígérettől kezdődik.
Persze nem várhatjuk el, hogy a Hill által kozmopolita, liberális elitként aposztrofált hatalmi entitás a mi szempontjaink szerint mondja el a történetet, viszont nem is vehetjük át az ő narratívájukat, mert abban a keretben sohasem lesz igazunk. Szükség van tehát saját narratívára, amit a legegyszerűbben úgy tudunk megalkotni, hogy ha nem feledjük el, sőt napirenden tartjuk, kiindulási alapként kezeljük a valóságos történeteket, mert azok mellettünk állnak.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Ennek az elméletinek tűnő okfejtésnek nagyon is gyakorlati jelentősége van, akkor, amikor a jelenlegi politikai helyzetet jellemző médiaháborúban a saját érdekeinket akarjuk megvédeni. A narratíva természetesen egyaránt vonatkozhat belpolitikai helyzetre vagy külpolitikaira, én itt néhány gyakorlati példán (újságcikken) keresztül a mai euroatlanti politikai térben szeretném bemutatni a narratíva működését. Természetesen könyvet lehetne írni erről a kérdésről, és talán szeretnék is, de most csak arra van lehetőség, hogy a témakör egy kis szeletkéjével foglalkozzam.
A politikai tér szereplői a látható politikusok, a média, a tudásközpontok (egyetemek, kutatóintézetek), a különböző politikai civil szervezetek és a mögöttük álló láthatatlan finanszírozók: alapítványok, bankok, nagyvállalatok, vagyonos emberek. A szereplőknek vannak társadalmi és gazdasági érdekeik, amelyeket az általuk elfogadott és propagált társadalom- és gazdaságfilozófiával támasztanak alá.
A narratíva kis szeletkéje most két, a Foreign Affairsben megjelent cikk tartalmára korlátozódik. A Foreign Affairs az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb külpolitikai magazinja, amelyet a Council on Foreign Relations (CFR – Külkapcsolatok Tanácsa), egy, az amerikai külpolitikára és nemzetközi ügyekre szakosodott szervezet ad ki. A Külkapcsolatok Tanácsát 1922-ben alapították, tagjai között magas rangú politikusok, CIA-igazgatók, bankárok, jogászok, professzorok és vezető médiaszemélyiségek vannak.
Igazgatótanácsának jelenlegi elnöke David M. Rubenstein, a The Carlyle Group társalapítója és társ-vezérigazgatója. A Carlyle Group a világ egyik legnagyobb magántőke-befektetési társasága, több mint kilencvenmilliárd dollárnyi vagyont kezel, és irodáiban világszerte háromszázezer alkalmazottat foglalkoztat. A Carlyle által ellenőrzött vállalatok egyike, a United Defense Industries a világ egyik legnagyobb (amerikai) hadiipari vállalata.
Mindezt csupán azért soroltam fel, hogy lássuk, hogy amikor egy, a Foreign Affairsben megjelent cikket olvasunk, kik szólnak hozzánk, és kikkel kellene versenyeznünk, ha történetesen nem akarjuk elfogadni az ő narratíváikat. A jelen esetben a közvetítő Fiona Hill külpolitikai szakértő, aki a Trump-adminisztráció idején a Nemzetbiztonsági Tanácsban Oroszországgal foglalkozott és Melinda Haring, aki igazgatóhelyettes az Atlanti Tanácsban. Hill cikkének címe A Kreml furcsa győzelme és – nyilvánvalóan a következő amerikai választásokra előre tekintve – Putyinnal összehasonlítva igyekszik Trumpot minél jobban lejáratni.
Cikkének végső mondanivalója, hogy az Egyesült Államok csak akkor veheti fel a versenyt az egyre öntudatosabb és határozottabb Putyinnal, ha Bidennek sikerül megszüntetnie az ország belső megosztottságát, amelyet a Trump-féle populisták idéztek elő, és amelyet Putyin igyekszik kihasználni. Melinda Haring Ukrajna a célkeresztben című cikkében Bident ösztökéli, hogy adjon több katonai segítséget Ukrajnának, amelyet a közeljövőben orosz katonai támadás érhet.
Hill számos kritikát fogalmaz meg Trumppal szemben, ebből talán kettőt érdemes kiemelni, ráadásul az egyik magyar vonatkozású. Hill, aki részt vett a külpolitikát érintő tanácskozásokon, szemére hányja a volt elnöknek, hogy külpolitikai kérdésekben jobban hallgat az általa kedvelt külföldi erős emberekre, mint a saját tanácsadóira.
A konkrét példa, hogy egy kabinetülés során, ahol az európai biztonsági kérdésekről volt szó, Trump leintette védelmi miniszterét, Patrick Shanant, mondván, hogy a kérdést éppen most beszélte meg Orbán Viktorral, az ott tartózkodó magyar delegáció vezetőjével. Hill egyébként tanúskodott a Trump elleni első vádemelés (impeachment) során, ahol vallomása megbízhatóságát tekintve az egyik republikánus képviselő úgy jellemezte, hogy „Soros György téglája, aki beszivárgott a nemzetbiztonsági apparátusba”. Nem csoda, hogy Trump inkább hallgatott külföldi barátaira, mint a megörökölt, vele szemben ellenséges „tanácsadóira”.
A másik eset a Helsinkiben tartott Trump–Putyin-sajtótájékoztató. Hill szerint ez Trump szempontjából legendásan katasztrofális volt. De miért? A két vezető a fegyverzetkorlátozásról tárgyalt, és a sajtótájékoztatón természetesen arról akartak beszélni. Ám az amerikai újságírókat nem érdekelte a fegyverkorlátozás, csak arról akartak Trumptól hallani, hogy a Putyinnal folytatott négyszemközti beszélgetésen elítélte-e Oroszország beavatkozását az amerikai választásokba.
Hill sokféleképp elítéli Trumpot, főleg úgy, hogy a diktátornak tartott Putyinhoz hasonlítgatja, például – mondja – az is azonos bennük, hogy mindkettőjüknek közös ellensége van: a kozmopolita, liberális elit. Ha másban nem is, ebben egyetérthetünk Hill-lel.
Nézzük most a narratívákat. Az első, hogy Trump alkalmatlan vezető. Nem számítanak a gazdasági eredmények, amelyek a koronavírus kitöréséig nagyon is jók voltak, ami számít, hogy nem hallgat a vele egyébként ellenséges tanácsadóinak véleményére. Gerjeszti a társadalom megosztottságát, mondják. Nem számít, hogy a valóságban épp Hillary Clinton kampánya épült a megosztásra, a feketék és a latinok Trumppal való szembeállítására. Nem tudott megfelelő kapcsolatot kiépíteni az európai vezetőkkel – szól a kritika. De nem úgy kezdődött, hogy amint Trump feltűnt az elnökjelöltek között, az európai sajtó az európai vezetők hallgatólagos vagy nyílt egyetértésével éjjel-nappal kritizálta?
Melinda Haring cikkének lényege, hogy Putyin Oroszországa közvetlen fenyegetést jelent Ukrajna számára, amit bizonyít az ukrán határ közelében összevont nagyszámú orosz katonaság, és ezért Amerikának fel kell fegyvereznie és ki kell képezni az ukrán hadsereget, esetleg még a polgárokat is fel kell készítenie egy széles körű gerillaháborúra, de magának Amerikának nem szabad fegyveresen beavatkoznia, vagyis el kell kerülnie a közvetlen összecsapást Oroszországgal. Megint nincs szó arról, hogy a helyzet hogy fajult idáig.
Miért volt szükség a NATO terjeszkedésére a Gorbacsovnak tett ígéret ellenére, mikor a fő ellenfél vagy ellenség már Kína? Miként került sor a kijevi puccsra, amit az Egyesült Államok volt és jelenlegi külügyminiszter-helyettese, Victoria Nuland személyesen irányított, ahol a győzelem érdekében végül a tömegbe lövettek. Miért rendeznek NATO-hadgyakorlatokat a Fekete-tengeren, közvetlenül az orosz határ mentén? Egészen más tehát a helyzet megítélése, ha az elbeszélés nem a legutolsó orosz csapatmozgástól, hanem – mondjuk – a Gorbacsovnak tett ígérettől kezdődik.
Persze nem várhatjuk el, hogy a Hill által kozmopolita, liberális elitként aposztrofált hatalmi entitás a mi szempontjaink szerint mondja el a történetet, viszont nem is vehetjük át az ő narratívájukat, mert abban a keretben sohasem lesz igazunk. Szükség van tehát saját narratívára, amit a legegyszerűbben úgy tudunk megalkotni, hogy ha nem feledjük el, sőt napirenden tartjuk, kiindulási alapként kezeljük a valóságos történeteket, mert azok mellettünk állnak.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap