 | Sokat gondolkodtam, hogy lehet-e egy sorban említeni a NATO-t és magamat, hiszen a NATO egy nagy hatalmú szervezet én meg még a macskámnak sem tudok parancsolni (jóindulatú elnézéssel reagál az ilyen kísérleteimre), de azután azt gondoltam, hogy véleményem azért lehet erről a katonai szervezetről. |
Ezt ki is fejeztem, annak idején, amikor 1997 novemberében a NATO-tagságról szavazott az ország. A szavazásra feltett kérdés az volt, hogy „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?”, erre a szavazáson megjelent 4 millió állampolgárból 3,3 millió szavazott igennel és 700 ezer nemmel. Na, én ez utóbbi csoportba tartoztam. Bennem még élénken élt az 1956-os forradalom emléke, amikor a magyarok többsége – velem együtt, aki akkor 14 éves volt – egy semleges Magyarország mellett szállt síkra, ahogy azt az Egyetemi Ifjúság, az egyetemi forradalmi diákbizottság lapja írta 1956. október 31-i számában: „Nyíltan és félreérthetetlenül kimondjuk, hogy célunk a független, minden hatalmi tömbtől távolmaradó, saját érdekeit érvényesítő és saját magyar politikát folytató, semleges Magyarország!” És megmaradtam Mindszenty rádióbeszédének annál a fordulatánál is, hogy „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni”.
Akkor, amikor a rendszerváltozás során lehetőség lett volna az 1956-os célok megvalósítására, már hatalmas erők működtek, hogy az országot a magyar nép szinte egyhangú valamikori követeléseinek útjáról letérítsék. A gazdaság területén már általánosan győztek a neoliberális elvek: a privatizáció, liberalizáció, dereguláció. Aki ellene szólt, azt lekommunistázták. Mindszenty a maga álláspontjával, hogy „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon” legyen a gazdaság alapja, legfeljebb a Munkáspártban léphetett volna be. Az összes kormányzás közelébe került párt már főerejében a neoliberális elveket vallotta, a kételyeket hangoztatók a perifériára kerültek.
Gyakorlatilag ugyanez zajlott le a NATO esetében. A hivatalos magyar–NATO-kapcsolatok felvétele már 1990-ben megtörtént, amikor Jeszenszky Géza akkori külügyminiszter a NATO brüsszeli központjába látogatott, és a kölcsönös magas szintű látogatások azóta – tehát már a tagságot jóval megelőzően – rendszeres gyakorlattá váltak. 1991-ben Magyarország a Varsói Szerződés többi volt tagállamával együtt alapító tagja lett az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsnak, majd a NATO 1994-ben meghirdetett Békepartnerség programjának keretében beindultak a katonai együttműködési programok. Ezek legjelentősebb része a boszniai stabilizációt szolgáló IFOR/SFOR-küldetésben való részvétel, amelyre 1995 őszén kérte fel a magyar kormányt az Egyesült Államok. Ezt követte a NATO 1997. júliusi madridi csúcstalálkozója, amelyen Magyarországot Lengyelországgal és a Cseh Köztársasággal együtt meghívták a csatlakozási tárgyalások megkezdésére.
Mindez azt jelenti, hogy mire 1997 novemberében a NATO-tagságról szavazásra került sor, a tagság kérdése gyakorlatilag már eldőlt, ennek ellenére a kérdést nem bízták a véletlenre. A népszavazás szabályait a kormányon lévő MSZP–SZDSZ-koalíció úgy állapította meg, hogy minimális esélye legyen egy nem szavazatnak. A népszavazás eredményességéhez elég volt a választásra jogosult polgárok 25 százalékának igen szavazata. A kormány és az Országgyűlés pártjai egyöntetűen a NATO-tagság mellett álltak ki. A kormány által megrendelt nagyszámú műsor, cikk és konferencia mind a taggá válás támogatására hívott fel. A támogató kampányt főként a külügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium finanszírozta. A NATO-barát hangvitelű kampány több esetben is az elvben a szólásszabadságot és a kiegyensúlyozott tájékoztatást védeni hivatott ORTT elé került, amely elmarasztalta a NATO-párti műsorkészítőket.
A csatlakozás ellen két parlamenten kívüli párt, a Thürmer Gyula által vezetett Munkáspárt és a Csurka István által vezetett MIÉP lépett fel. Thürmerék a NATO-t a hidegháborút túlélt, militarista szervezetként jellemezték, Csurkáék az 1956-os forradalom idején megfogalmazott semlegességre hivatkozva ellenezték a katonai szövetségbe való betagozódást. Ám egyik szervezetnek sem volt akkora ereje és erőforrása, hogy befolyásolni tudja a népszavazás kimenetelét. De még ha tudták volna is, és esetleg a „nem” szavazatok győznek, egy év múlva jött volna a következő szavazás, majd a többi, egészen addig, míg az „igen” szavazatok lesznek többségben. Az euroatlanti térségben a szavazásoknak csak egyféle eredménye elfogadható. A dánokat, amikor a maastrichti szerződés ellen szavaztak, megszavaztatták még egyszer, az íreknek, amikor a lisszaboni szerződés ellen szavaztak, meg kellett ismételniük a szavazást. A NATO (és az Európai Unió is) egy Hotel California: „We are programmed to receive, You can check out any time you like, But you can never leave” (Arra vagyunk programozva, hogy fogadjunk. Bármikor kijelentkezhetsz, amikor csak akarsz, de soha nem mehetsz el.)
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét, vagyis a NATO-t, 1949-ben amerikai kezdeményezésre és vezetéssel hozta létre tizenkét ország, sok történész szerint a szovjet előrenyomulás megfékezésére. A Szovjetunió valóban nyomult, de nem katonailag, hanem ideológiailag, a vasfüggöny, amiről Winston Churchill Fultonban beszélt, valós volt, de csak ideológiai értelemben. Az 1949-es szerződés nem is utal egy lehetséges szovjet támadásra, csak az van benne (a békére, biztonságra, igazságosságra való szokásos utalás mellett), hogy az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek (ez a ma sokat emlegetett 5. cikkely). Ilyen támadás az időközben harmincegy tagúra bővült NATO tagországait az elmúlt hetven évben nem érte, és ilyen támadás még kevésbé volt valószínűsíthető a felbomlott Szovjetunióból megmaradó Oroszország részéről. Tehát ha a NATO valóban csak az észak-atlanti térség biztonságát szolgálta volna (amire katonai értelemben eredetileg sem volt szükség), akkor a Szovjetunió felbomlása után maga is feloszlathatta volna magát. Ezzel szemben a NATO 2022 júniusában elfogadott stratégiai koncepciója, az orosz agresszió elítélése mellett, már arról szól, hogy „Az indiai-csendes-óceáni térség fontos a NATO számára, mivel az ottani fejlemények közvetlenül befolyásolhatják az euroatlanti biztonságot” és „a Kínai Népköztársaság kinyilvánított törekvései és kényszerítő politikája kihívást jelentenek érdekeink, biztonságunk és értékeink számára”. Ami annyit jelent, hogy az eredetileg a szovjet veszélyre létrehozott szövetség tagjainak jó esélyük van arra, hogy a Csendes-óceánon háborúzzanak Kínával.
Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című könyvében azt írja, hogy szemben a régi birodalmakkal Amerika egy új típusú hegemón, és ami Amerikát egy új típusú hegemónná teszi, az az, hogy míg a korábbi birodalmak hierarchikus rendszert alkottak, Amerika egy hatalmas és összetett globális univerzum középpontja. Ezt az univerzumot egymásra épülő intézmények összetett struktúrája alkotja, amelynek egyik pillére az atlanti szövetség, amelyet a NATO testesít meg. A gondolatmenetet megfordítva a NATO az amerikai hegemónia pillére, és így már könnyen érthető, hogy miért nem szűnt meg a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlása után. Én azonban Brzezinski 1997-ből, származó megállapítását annyiban módosítanám, hogy az elmúlt évtizedek fejleményei nyomán, a hegemón már nem az amerikai nemzetállam, hanem az euroatlanti elit, a mélyállam, amelynek érdekei nem feltétlenül esnek egybe a nemzetállami érdekekkel, különösen nem az európai érdekekkel. Ezt már a gall kakas kukorékolása is jelzi: ideje felébredni.
A NATO-szerződés 5. cikkelyét sokan emlegetik, én azonban azt mondanám, ne álljunk meg itt, olvassuk tovább és akkor akár a 13. cikkelyig is eljuthatunk, amely a következőket mondja: „13. § A Szerződés életbelépését követő húsz év elteltével mindegyik Fél kiválhat a Szerződésből, éspedig egy évvel azután, hogy a felmondásról értesítette az Egyesült Államok kormányát.” Ez a húsz év a szerződés életbe lépése óta már többször eltelt, de a magyar belépés óta is bőven túl vagyunk a húsz éven.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Akkor, amikor a rendszerváltozás során lehetőség lett volna az 1956-os célok megvalósítására, már hatalmas erők működtek, hogy az országot a magyar nép szinte egyhangú valamikori követeléseinek útjáról letérítsék. A gazdaság területén már általánosan győztek a neoliberális elvek: a privatizáció, liberalizáció, dereguláció. Aki ellene szólt, azt lekommunistázták. Mindszenty a maga álláspontjával, hogy „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon” legyen a gazdaság alapja, legfeljebb a Munkáspártban léphetett volna be. Az összes kormányzás közelébe került párt már főerejében a neoliberális elveket vallotta, a kételyeket hangoztatók a perifériára kerültek.
Gyakorlatilag ugyanez zajlott le a NATO esetében. A hivatalos magyar–NATO-kapcsolatok felvétele már 1990-ben megtörtént, amikor Jeszenszky Géza akkori külügyminiszter a NATO brüsszeli központjába látogatott, és a kölcsönös magas szintű látogatások azóta – tehát már a tagságot jóval megelőzően – rendszeres gyakorlattá váltak. 1991-ben Magyarország a Varsói Szerződés többi volt tagállamával együtt alapító tagja lett az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsnak, majd a NATO 1994-ben meghirdetett Békepartnerség programjának keretében beindultak a katonai együttműködési programok. Ezek legjelentősebb része a boszniai stabilizációt szolgáló IFOR/SFOR-küldetésben való részvétel, amelyre 1995 őszén kérte fel a magyar kormányt az Egyesült Államok. Ezt követte a NATO 1997. júliusi madridi csúcstalálkozója, amelyen Magyarországot Lengyelországgal és a Cseh Köztársasággal együtt meghívták a csatlakozási tárgyalások megkezdésére.
Mindez azt jelenti, hogy mire 1997 novemberében a NATO-tagságról szavazásra került sor, a tagság kérdése gyakorlatilag már eldőlt, ennek ellenére a kérdést nem bízták a véletlenre. A népszavazás szabályait a kormányon lévő MSZP–SZDSZ-koalíció úgy állapította meg, hogy minimális esélye legyen egy nem szavazatnak. A népszavazás eredményességéhez elég volt a választásra jogosult polgárok 25 százalékának igen szavazata. A kormány és az Országgyűlés pártjai egyöntetűen a NATO-tagság mellett álltak ki. A kormány által megrendelt nagyszámú műsor, cikk és konferencia mind a taggá válás támogatására hívott fel. A támogató kampányt főként a külügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium finanszírozta. A NATO-barát hangvitelű kampány több esetben is az elvben a szólásszabadságot és a kiegyensúlyozott tájékoztatást védeni hivatott ORTT elé került, amely elmarasztalta a NATO-párti műsorkészítőket.
A csatlakozás ellen két parlamenten kívüli párt, a Thürmer Gyula által vezetett Munkáspárt és a Csurka István által vezetett MIÉP lépett fel. Thürmerék a NATO-t a hidegháborút túlélt, militarista szervezetként jellemezték, Csurkáék az 1956-os forradalom idején megfogalmazott semlegességre hivatkozva ellenezték a katonai szövetségbe való betagozódást. Ám egyik szervezetnek sem volt akkora ereje és erőforrása, hogy befolyásolni tudja a népszavazás kimenetelét. De még ha tudták volna is, és esetleg a „nem” szavazatok győznek, egy év múlva jött volna a következő szavazás, majd a többi, egészen addig, míg az „igen” szavazatok lesznek többségben. Az euroatlanti térségben a szavazásoknak csak egyféle eredménye elfogadható. A dánokat, amikor a maastrichti szerződés ellen szavaztak, megszavaztatták még egyszer, az íreknek, amikor a lisszaboni szerződés ellen szavaztak, meg kellett ismételniük a szavazást. A NATO (és az Európai Unió is) egy Hotel California: „We are programmed to receive, You can check out any time you like, But you can never leave” (Arra vagyunk programozva, hogy fogadjunk. Bármikor kijelentkezhetsz, amikor csak akarsz, de soha nem mehetsz el.)
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét, vagyis a NATO-t, 1949-ben amerikai kezdeményezésre és vezetéssel hozta létre tizenkét ország, sok történész szerint a szovjet előrenyomulás megfékezésére. A Szovjetunió valóban nyomult, de nem katonailag, hanem ideológiailag, a vasfüggöny, amiről Winston Churchill Fultonban beszélt, valós volt, de csak ideológiai értelemben. Az 1949-es szerződés nem is utal egy lehetséges szovjet támadásra, csak az van benne (a békére, biztonságra, igazságosságra való szokásos utalás mellett), hogy az egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek (ez a ma sokat emlegetett 5. cikkely). Ilyen támadás az időközben harmincegy tagúra bővült NATO tagországait az elmúlt hetven évben nem érte, és ilyen támadás még kevésbé volt valószínűsíthető a felbomlott Szovjetunióból megmaradó Oroszország részéről. Tehát ha a NATO valóban csak az észak-atlanti térség biztonságát szolgálta volna (amire katonai értelemben eredetileg sem volt szükség), akkor a Szovjetunió felbomlása után maga is feloszlathatta volna magát. Ezzel szemben a NATO 2022 júniusában elfogadott stratégiai koncepciója, az orosz agresszió elítélése mellett, már arról szól, hogy „Az indiai-csendes-óceáni térség fontos a NATO számára, mivel az ottani fejlemények közvetlenül befolyásolhatják az euroatlanti biztonságot” és „a Kínai Népköztársaság kinyilvánított törekvései és kényszerítő politikája kihívást jelentenek érdekeink, biztonságunk és értékeink számára”. Ami annyit jelent, hogy az eredetileg a szovjet veszélyre létrehozott szövetség tagjainak jó esélyük van arra, hogy a Csendes-óceánon háborúzzanak Kínával.
Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című könyvében azt írja, hogy szemben a régi birodalmakkal Amerika egy új típusú hegemón, és ami Amerikát egy új típusú hegemónná teszi, az az, hogy míg a korábbi birodalmak hierarchikus rendszert alkottak, Amerika egy hatalmas és összetett globális univerzum középpontja. Ezt az univerzumot egymásra épülő intézmények összetett struktúrája alkotja, amelynek egyik pillére az atlanti szövetség, amelyet a NATO testesít meg. A gondolatmenetet megfordítva a NATO az amerikai hegemónia pillére, és így már könnyen érthető, hogy miért nem szűnt meg a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlása után. Én azonban Brzezinski 1997-ből, származó megállapítását annyiban módosítanám, hogy az elmúlt évtizedek fejleményei nyomán, a hegemón már nem az amerikai nemzetállam, hanem az euroatlanti elit, a mélyállam, amelynek érdekei nem feltétlenül esnek egybe a nemzetállami érdekekkel, különösen nem az európai érdekekkel. Ezt már a gall kakas kukorékolása is jelzi: ideje felébredni.
A NATO-szerződés 5. cikkelyét sokan emlegetik, én azonban azt mondanám, ne álljunk meg itt, olvassuk tovább és akkor akár a 13. cikkelyig is eljuthatunk, amely a következőket mondja: „13. § A Szerződés életbelépését követő húsz év elteltével mindegyik Fél kiválhat a Szerződésből, éspedig egy évvel azután, hogy a felmondásról értesítette az Egyesült Államok kormányát.” Ez a húsz év a szerződés életbe lépése óta már többször eltelt, de a magyar belépés óta is bőven túl vagyunk a húsz éven.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap