Az európai egység gondolata évezredes. A Római Birodalom bukása után Európa egységesítésének szándéka számos alkalommal felmerült, első megvalósulása Nagy Károly frank birodalma volt. Ez az egység – amely szüntelen harcok, hódítások nyomán jött létre – azonban csak néhány évtizedig tartott, Nagy Károly utódai a 843-as verduni szerződéssel felosztották a birodalmat, ekkor alakult ki Nyugat-Európa mai arculata. Nemsokára, 962-ben azonban a három részre osztott birodalom keleti részének, a Keleti Frank Királyságnak bázisán létrejött és több mint nyolcszáz éven keresztül (1806-ig) fennmaradt a Szent Német-római Birodalom.
Ez a birodalom azonban inkább volt tekinthető nagymértékben független királyságok, hercegségek, püspökségek konföderációjának, mintsem egy egységes államnak. Az évszázadok során azután sorra tűntek fel újabb és újabb kezdeményezések Európa egységének megteremtése érdekében, például az európai egyesült államok gondolatát Victor Hugo vetette fel egy 1849-ben rendezett párizsi nemzetközi békekonferencián.
A 20. század első felében az egyesült Európa gondolata – különösen az első világháború értelmetlen vérontása után – megint felerősödött. Az egyesülés gondolatának máig ható inspirátora Richard Coudenhove-Kalergi volt, apai ágon egy osztrák–magyar gróf, anyai ágon egy japán szamurájcsalád leszármazottja. Kalergit kétségtelenül nemes szándékok vezették. Látva az első világháború igazságtalan békéjét, amelyben a franciák csehszlovákok, románok és délszlávok minden nemzeti igényét a németek, magyarok, bolgárok albánok rovására elégítették ki, úgy gondolta, hogy az igazságtalan béke nyomán keletkezett hatalmas feszültségeket csak egy egyesült Európa oldhatja fel.
Ennek érdekében szervezte meg 1923-ban meg a páneurópai mozgalmat, amelynek 1972-ben bekövetkezett haláláig elnöke is volt. Őt azután az elnökségben Habsburg Ottó követte (1973-2004), majd Alain Terrenoire, egy francia gaullista, következett (2005-). A mozgalomnak Kalergi sok hívet szerzett és kétségtelen hatással volt az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) 1951-es és az Európai Gazdasági Közösség 1957-es létrehozására, sőt a mozgalom ma is szerepet játszik az európai gondolkodás formálásában.
Kalerginek két művét emlegetik, amely meghatározó hatást gyakorolt az európai elit gondolkodására, az egyik a Páneurópa című műve, amelynek 1923-as publikálásával a mozgalom elindult, a másik a Praktikus idealizmus című műve, amely három korábbi rész összefoglalása, és 1925-ben jelent meg.
Ez utóbbiban sokat elmélkedik azon, hogy kiknek és miképp kellene vezetnie Európát, hogy sikeres legyen, mely elmélkedést, ha ma jelenne meg, akár rasszistának is lehetne minősíteni. Az elmélkedés során Kalergi arra a következtetésre jutott, hogy a vezető réteget tekintve egy kevert népesség az, amely a legnemesebb karaktert, egyesítheti magában ötvözve az egyes rasszok (beltenyészetek, vidékiek) belső erejét a keverékek (városiak) széleslátókörűségével és nagyvonalúságával. Ilyen nemes vezető réteg – Kalergi szerint – csak szerencsés körülmények között jöhet létre, szerencsétlen körülmények között e keverékből az ellenkezője, akaratnélküliség és ostobaság is származhat.
A könyv megjelenése után közel száz év elteltével elmerenghetünk azon, hogy a mai európai vezető réteg vajon szerencsés, vagy szerencsétlen csillagzat alatt keveredett össze, egyben azonban biztosak lehetünk, hogy összességében a népeket, kultúrákat nem lehet úgy összekeverni, mint egy kártyacsomagot, remélve, hogy a leosztásnál a jó lapokat kapjuk. Ebből származik az immáron száz éves páneurópai mozgalom dilemmája is, vagyis az, hogy mit is értsünk Európa egyesülésén?
A történelmi példákból látszik, hogy míg az erőszakkal, hódítással létrehozott birodalmak az első pillanatban szétesnek, mihelyt az összetartó erő (erőszak) megszűnik, az önkéntes együttműködéssel létrejövő, nagy egyéni szabadságot biztosító formációk, mint amilyen a Szent Német-római Birodalom és a Hanza-szövetség is volt is volt, hosszú évszázadokon keresztül fennmaradnak. Ma a páneurópai mozgalomban egyszerre van jelen az Európai Unió jelenlegi vezetése álláspontjának megfelelő központosítási törekvés, egy föderális Európa létrehozási szándékával és egy, a realitásokat figyelembe vevő, józanabb álláspont, amely a nemzetállamok együttműködését szorgalmazza. Sajnos ez utóbbi irányzat a páneurópai mozgalomban kisebbségben van, amin csodálkozni nem nagyon lehet, hiszen a minden politikához elengedhetetlen három dolgot (pénzt, pénzt és pénzt) azok kapják, akik a jelenleg uralkodó álláspontot támogatják. Ugyanakkor a Brexit világosan mutatja, hogy ez az út nem járható, míg a római szerződés szerinti Európai Gazdasági Közösség sikeres formáció volt. Ezt Nigel Farage, a Brexit lelke, utolsó Európai Parlamentben elmondott beszédében ki is emelte: az ő szülei egy közös piacba léptek be, de nem akarnak egy központilag vezérelt állam tagjai lenni.
Bár a páneurópai mozgalomban a nemzetek Európája koncepciót szorgalmazók – ahogy említettük – kisebbségben vannak, a legutóbbi Strasbourgban tartott tisztújító közgyűlésen lényegében megtartották a pozíciójukat. Sikerül újraválasztatni Alain Terrenoire urat, aki lélekben és törekvésében is gaullista, ami nála apai örökség, édesapja de Gaulle egyik minisztere volt. Hasonló sikernek lehet elkönyvelni, hogy a páneurópai mozgalom valamikori MDF tagokból verbuválódott magyar tagsága is, Horváth Imréné (Grünwald Anna) személyében, bejuttatott egy embert a mozgalom vezetőségébe. A közgyűlésen a magyar delegáció azt is felvetette, hogy a mozgalom kérdezze meg tagjait és a szélesebb európai közvéleményt, hogy tulajdonképpen milyen Európát is akarnak, amire, az újraválasztott elnök, Terrenoire úr, azt válaszolta, hogy a vezetőség megtárgyalja, és ebben a vezetőségben ott lesz a magyar mozgalom képviselője is.
Egy helyben végzett, hevenyészett, reprezentatívnak semmiképpen sem tekinthető megkérdezés azt sejteti, hogy a nemzetállami koncepciónak akár ötven százaléknál is több híve lehet a páneurópai mozgalomban. Más megkérdezett strasbourgiak közül meg még többen választanák a nemzetállami együttműködést. Érdekes módon a megkérdezettek (csupa nyugat-európai) jövedelmük sokkal nagyobb részét, három-hét százalékát adnák be a közösbe, a közös programok és a gyengébben fejlett országok támogatására, mint a jelenlegi egy százalék.
A megkérdezettek többsége támogatna olyan intézkedéseket, amelyekkel Európa demográfiai mutatóit javítani lehetne, a bevándorlással kapcsolatban pedig elég egyöntetű volt az a vélemény, hogy nincs rá szükség. A bevándoroltak integrációját tekintve úgy látják, hogy az unió területéről bevándoroltak jól, a Közel-Keletről, illetve Afrikából bevándoroltak pedig gyengén, vagy sehogy sem integrálódnak. Az identitást firtató kérdésre majdnem mindenki azt válaszolta, hogy elsősorban a saját nemzetéhez tartozónak, másodsorban pedig európainak tekinti magát. A szabadon válaszolható kérdésre, hogy mi jó az Európai Unióban, szinte mindenki a szabad utazási lehetőséget, a különböző közös programokat (például Erasmus) és a javak szabad áramlását említette.
A tanulság, amit a Páneurópai Unió közgyűlésén tapasztaltakból le lehet vonni mindenek előtt az, hogy még ebben az egységes Európa megteremtése érdekében létrehozott mozgalomban is jelentősek azok az erők, amelyek – a realitásoknak megfelelően – nem az egyre erőteljesebb központosítást, hanem a nemzetállami együttműködést támogatják, és ráadásul a mozgalom egyhangúlag megválasztott elnöke is ezt a nézetet preferálja, bár mint elnöknek természetesen azokat is képviselnie kell, akik a föderáció hívei. Ugyanakkor újraválasztási programbeszédében figyelmeztetett arra, hogy „illúzió volt és még ma is az azt gondolni, hogy az Európai Unió létrehozásával saját nemzeti érzelmeink, történelmünk, kultúránk, nyelvünk és hazánk történelmi határai eltűnnek. Az európai adminisztráció nyilvánvaló kompetenciája ellenére nem volt képes elkerülni azt a szégyent, hogy technokrata bürokráciaként viselkedjen, figyelmen kívül hagyva az európai polgárok által tapasztalt valóságot.”
Vannak tehát a hagyományos európai szervezetekben is olyan erők, amelyek az európai együttműködést a realitások és az európaiak akaratának, érzelmeinek megfelelően kívánják elősegíteni. Ezzel párhuzamosan vannak olyan diffúz erők a társadalomban, amelyek mindezt nem hivatali felkérésre, hanem a saját meggyőződésük alapján próbálják támogatni, mindenki a saját területén. Az ország, de a kormány érdekeit is szolgálná, ha ezek a „partizánok” megkapnák a megfelelő támogatást ahhoz, hogy fel tudják venni a versenyt az irreális elképzeléseket hajszoló, de sokkal nagyobb támogatottságú erőkkel.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
A 20. század első felében az egyesült Európa gondolata – különösen az első világháború értelmetlen vérontása után – megint felerősödött. Az egyesülés gondolatának máig ható inspirátora Richard Coudenhove-Kalergi volt, apai ágon egy osztrák–magyar gróf, anyai ágon egy japán szamurájcsalád leszármazottja. Kalergit kétségtelenül nemes szándékok vezették. Látva az első világháború igazságtalan békéjét, amelyben a franciák csehszlovákok, románok és délszlávok minden nemzeti igényét a németek, magyarok, bolgárok albánok rovására elégítették ki, úgy gondolta, hogy az igazságtalan béke nyomán keletkezett hatalmas feszültségeket csak egy egyesült Európa oldhatja fel.
Ennek érdekében szervezte meg 1923-ban meg a páneurópai mozgalmat, amelynek 1972-ben bekövetkezett haláláig elnöke is volt. Őt azután az elnökségben Habsburg Ottó követte (1973-2004), majd Alain Terrenoire, egy francia gaullista, következett (2005-). A mozgalomnak Kalergi sok hívet szerzett és kétségtelen hatással volt az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) 1951-es és az Európai Gazdasági Közösség 1957-es létrehozására, sőt a mozgalom ma is szerepet játszik az európai gondolkodás formálásában.
Kalerginek két művét emlegetik, amely meghatározó hatást gyakorolt az európai elit gondolkodására, az egyik a Páneurópa című műve, amelynek 1923-as publikálásával a mozgalom elindult, a másik a Praktikus idealizmus című műve, amely három korábbi rész összefoglalása, és 1925-ben jelent meg.
Ez utóbbiban sokat elmélkedik azon, hogy kiknek és miképp kellene vezetnie Európát, hogy sikeres legyen, mely elmélkedést, ha ma jelenne meg, akár rasszistának is lehetne minősíteni. Az elmélkedés során Kalergi arra a következtetésre jutott, hogy a vezető réteget tekintve egy kevert népesség az, amely a legnemesebb karaktert, egyesítheti magában ötvözve az egyes rasszok (beltenyészetek, vidékiek) belső erejét a keverékek (városiak) széleslátókörűségével és nagyvonalúságával. Ilyen nemes vezető réteg – Kalergi szerint – csak szerencsés körülmények között jöhet létre, szerencsétlen körülmények között e keverékből az ellenkezője, akaratnélküliség és ostobaság is származhat.
A könyv megjelenése után közel száz év elteltével elmerenghetünk azon, hogy a mai európai vezető réteg vajon szerencsés, vagy szerencsétlen csillagzat alatt keveredett össze, egyben azonban biztosak lehetünk, hogy összességében a népeket, kultúrákat nem lehet úgy összekeverni, mint egy kártyacsomagot, remélve, hogy a leosztásnál a jó lapokat kapjuk. Ebből származik az immáron száz éves páneurópai mozgalom dilemmája is, vagyis az, hogy mit is értsünk Európa egyesülésén?
A történelmi példákból látszik, hogy míg az erőszakkal, hódítással létrehozott birodalmak az első pillanatban szétesnek, mihelyt az összetartó erő (erőszak) megszűnik, az önkéntes együttműködéssel létrejövő, nagy egyéni szabadságot biztosító formációk, mint amilyen a Szent Német-római Birodalom és a Hanza-szövetség is volt is volt, hosszú évszázadokon keresztül fennmaradnak. Ma a páneurópai mozgalomban egyszerre van jelen az Európai Unió jelenlegi vezetése álláspontjának megfelelő központosítási törekvés, egy föderális Európa létrehozási szándékával és egy, a realitásokat figyelembe vevő, józanabb álláspont, amely a nemzetállamok együttműködését szorgalmazza. Sajnos ez utóbbi irányzat a páneurópai mozgalomban kisebbségben van, amin csodálkozni nem nagyon lehet, hiszen a minden politikához elengedhetetlen három dolgot (pénzt, pénzt és pénzt) azok kapják, akik a jelenleg uralkodó álláspontot támogatják. Ugyanakkor a Brexit világosan mutatja, hogy ez az út nem járható, míg a római szerződés szerinti Európai Gazdasági Közösség sikeres formáció volt. Ezt Nigel Farage, a Brexit lelke, utolsó Európai Parlamentben elmondott beszédében ki is emelte: az ő szülei egy közös piacba léptek be, de nem akarnak egy központilag vezérelt állam tagjai lenni.
Bár a páneurópai mozgalomban a nemzetek Európája koncepciót szorgalmazók – ahogy említettük – kisebbségben vannak, a legutóbbi Strasbourgban tartott tisztújító közgyűlésen lényegében megtartották a pozíciójukat. Sikerül újraválasztatni Alain Terrenoire urat, aki lélekben és törekvésében is gaullista, ami nála apai örökség, édesapja de Gaulle egyik minisztere volt. Hasonló sikernek lehet elkönyvelni, hogy a páneurópai mozgalom valamikori MDF tagokból verbuválódott magyar tagsága is, Horváth Imréné (Grünwald Anna) személyében, bejuttatott egy embert a mozgalom vezetőségébe. A közgyűlésen a magyar delegáció azt is felvetette, hogy a mozgalom kérdezze meg tagjait és a szélesebb európai közvéleményt, hogy tulajdonképpen milyen Európát is akarnak, amire, az újraválasztott elnök, Terrenoire úr, azt válaszolta, hogy a vezetőség megtárgyalja, és ebben a vezetőségben ott lesz a magyar mozgalom képviselője is.
Egy helyben végzett, hevenyészett, reprezentatívnak semmiképpen sem tekinthető megkérdezés azt sejteti, hogy a nemzetállami koncepciónak akár ötven százaléknál is több híve lehet a páneurópai mozgalomban. Más megkérdezett strasbourgiak közül meg még többen választanák a nemzetállami együttműködést. Érdekes módon a megkérdezettek (csupa nyugat-európai) jövedelmük sokkal nagyobb részét, három-hét százalékát adnák be a közösbe, a közös programok és a gyengébben fejlett országok támogatására, mint a jelenlegi egy százalék.
A megkérdezettek többsége támogatna olyan intézkedéseket, amelyekkel Európa demográfiai mutatóit javítani lehetne, a bevándorlással kapcsolatban pedig elég egyöntetű volt az a vélemény, hogy nincs rá szükség. A bevándoroltak integrációját tekintve úgy látják, hogy az unió területéről bevándoroltak jól, a Közel-Keletről, illetve Afrikából bevándoroltak pedig gyengén, vagy sehogy sem integrálódnak. Az identitást firtató kérdésre majdnem mindenki azt válaszolta, hogy elsősorban a saját nemzetéhez tartozónak, másodsorban pedig európainak tekinti magát. A szabadon válaszolható kérdésre, hogy mi jó az Európai Unióban, szinte mindenki a szabad utazási lehetőséget, a különböző közös programokat (például Erasmus) és a javak szabad áramlását említette.
A tanulság, amit a Páneurópai Unió közgyűlésén tapasztaltakból le lehet vonni mindenek előtt az, hogy még ebben az egységes Európa megteremtése érdekében létrehozott mozgalomban is jelentősek azok az erők, amelyek – a realitásoknak megfelelően – nem az egyre erőteljesebb központosítást, hanem a nemzetállami együttműködést támogatják, és ráadásul a mozgalom egyhangúlag megválasztott elnöke is ezt a nézetet preferálja, bár mint elnöknek természetesen azokat is képviselnie kell, akik a föderáció hívei. Ugyanakkor újraválasztási programbeszédében figyelmeztetett arra, hogy „illúzió volt és még ma is az azt gondolni, hogy az Európai Unió létrehozásával saját nemzeti érzelmeink, történelmünk, kultúránk, nyelvünk és hazánk történelmi határai eltűnnek. Az európai adminisztráció nyilvánvaló kompetenciája ellenére nem volt képes elkerülni azt a szégyent, hogy technokrata bürokráciaként viselkedjen, figyelmen kívül hagyva az európai polgárok által tapasztalt valóságot.”
Vannak tehát a hagyományos európai szervezetekben is olyan erők, amelyek az európai együttműködést a realitások és az európaiak akaratának, érzelmeinek megfelelően kívánják elősegíteni. Ezzel párhuzamosan vannak olyan diffúz erők a társadalomban, amelyek mindezt nem hivatali felkérésre, hanem a saját meggyőződésük alapján próbálják támogatni, mindenki a saját területén. Az ország, de a kormány érdekeit is szolgálná, ha ezek a „partizánok” megkapnák a megfelelő támogatást ahhoz, hogy fel tudják venni a versenyt az irreális elképzeléseket hajszoló, de sokkal nagyobb támogatottságú erőkkel.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap