Múlt héten az Európai Parlament – minden különösebb médiaérdeklődést nélkülözve – elfogadta a 2019. éves növekedési jelentést.
De mi is az a növekedési jelentés? Tudvalévő, hogy az Európai Unió a tagországok gazdaságpolitikáját egy féléves, úgynevezett európai szemeszter keretében irányítja, amelynek három fázisa van. Első lépésként januárban a Bizottság kiad egy éves növekedési jelentést, amelyben az uniós gazdaságpolitika fő irányait rögzíti, ezt márciusban jóváhagyja az Európai Parlament (ez történt most) és a Tanács. Második lépésként az elfogadott irányelvek alapján a tagországok áprilisban benyújtják nemzeti reformprogramjukat, amely az Európa 2020 program céljainak (foglalkoztatottság, környezetvédelem és hasonlók) teljesítéséről szól és a stabilitási programjukat vagy konvergencia programjukat annak megfelelően, hogy tagjai-e az eurozónának, vagy sem. Ez utóbbiak a maastrichti kritériumok teljesítése körül forognak. Harmadik fázisként a beadott anyagokat a Bizottság áttekinti, majd országspecifikus ajánlásokat dolgoz ki, amelyeket a júliusi tanácsülés (pénzügyminiszterek tanácsa) fogad el, és az egyes tagországoknak e javaslatok alapján kell kialakítaniuk a következő évi költségvetésüket.
Az országspecifikus ajánlások annyiban specifikusak, hogy négy-öt alapváltozat készült belőlük, még valamikor 2010-ben, amikor az európai szemesztert létrehozták (a centrum és perifériális országokra, az eurózóna tagokra és az azon kívüliekre) és azóta a számokat, meg az ország neveket írják át bennük évről évre. A Magyarországra vonatkozó legutóbbi (2018-as) például azon túl, hogy az egészségügy és oktatás területén a hazai ellenzék véleményét fogalmazza meg, konkrét ajánlásul a költségvetési kiadások nominális (folyó áras) növekedését határolja be, és az adórendszer egyszerűsítését írja elő, olyan adalékokkal, mint a döntéshozatali átláthatóság növelése vagy a döntéshozatal javítása a szociális partnerekkel való dialógus alapján.
De, ha megnézzük a többi perifériához tartozó országok számára adott ajánlásokat, lényegében ugyanezeket találjuk. Ezek a bizottsági anyagok nem a problémák megoldásának szándékával készülnek, csupán feladatokat írnak elő az egyes országok számára, bizonyítva, hogy a Bizottságot valójában igen kevéssé érdeklik az egyes országok valós gazdasági és társadalmi problémái, de ennek ellenére igényt tart arra, hogy a tagországok demokratikusan választott kormányként tekintsenek rá.
A mechanizmus áttekintése után térjünk vissza az ez évi növekedési jelentésre, először talán magára a növekedésre. Az utóbbi években az unió növekedési rátáit lefelé igazították és így a növekedés az unió egészében 2019-ben 1,5 százalék lesz 2020-ban pedig 1,8 százalék és ennél 0,2 százalékponttal alacsonyabb az euróövezetben. A különbség nem sok, de jelzi, hogy az euró bevezetése több hátránnyal, mint előnnyel járt, különösen akkor, ha az eredményeket országonként vizsgáljuk. A 2006 óta eltelt tizenkét évben az eurót nem bevezető keleti tagországok (Lengyelország, Románia, Bulgária) évi 2,5-4 százalékos ütemben növekedtek, míg az eurót bevezető dél-európai országok gazdasága (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország) stagnált, sőt Görögország esetében még ma sem érte el a 2006. évi szintet. Természetesen e „szabály” alól vannak kivételek (például Szlovákia, vagy Dánia), de az alaptendencia mégis az, hogy az euró bevezetése – szemben a bevezetésekor elhangzott ígéretekkel – hátráltatja a gazdasági növekedést.
A közgazdaságtanban ismert, hogy a kevésbé fejlett térségek megfelelő külső és belső feltételek mellett gyorsabban tudnak fejlődni, mint a már fejlettek, mert nekik a már mások által kifejlesztett technológiát egyszerűen csak át kell venni, és ezáltal gyors ütemben tudják növelni a termelékenységüket. Amikor már fejlettek lesznek ez a technológiai különbség és ezzel együtt a növekedési ütem is csökken. Ebből következik, hogy az Európai Uniónak – fejletlenebb régiói miatt – gyorsabban kellene fejlődnie, mint mondjuk, a vele azonos nagyságrendű Egyesült Államoknak.
A valóságban azonban fordított a helyzet, a nyolcvanas évek óta az európai térség fejlődése rendszeresen elmarad az amerikai mögött, jelenleg átlagosan már egy százalékpont a lemaradás. Ez annyit jelent, hogy ha 2006 óta Európa az Egyesült Államok ütemével növekedett volna, akkor ma az unió együttes GDP-je évi ezermilliárd euróval lenne több – miközben az unió vezetői a költségvetés elfogadásakor évi három-négy milliárd eurón képesek huzakodni. Mindez az unió neoliberális gazdaságpolitikájából fakad, amelyben nincsenek felzárkóztatási vagy iparfejlesztési programok, csak a költségvetési deficitre vonatkozó előírások, amelyek korlátozó jellegűek és lassítják a gazdasági növekedést. Természetesen a költségvetési megszorításoknak is van logikája, ezzel akarják biztosítani az euró stabilitását, viszont ezzel megölik a gazdasági növekedést.
Mindezt előre lehetett látni, és számos közgazdász figyelmeztetett is erre, közülük idézzük most talán a legismertebbet, a Nobel-díjas Milton Friedmant, aki még 1997-ben a következőket nyilatkozta a The Wall Street Journalnak: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek ellensúlyozhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”
Milton Friedmannak és a hasonló véleményeket hangoztatóknak teljes mértékben igazuk lett, és ezt ma már statisztikai adatokkal is lehet bizonyítani, mégis az unió nem képes felismerni az igazságot és makacsul erőlteti a már többszörösen is kudarcot vallott neoliberális gazdaságpolitikát. De „ki” is az unió? Erre megpróbálunk úgy válaszolni, hogy megnézzük, hogy a most elfogadott neoliberális szellemű növekedési jelentést kik szavazták meg az Európai Parlamentben, illetve kik szavaztak ellene. A növekedési jelentést 387-en szavazták meg, 186 szavazat ellenében, az igen szavazatokat a szocialisták, a néppárt és a liberálisok adták, a nem szavazatokat pedig az összes többi, főleg az Egyesült Baloldal, a Zöldek, a Nemzetek és a Szabadság Európája és a Szabadság és a Közvetlen Demokrácia Európája frakció, valamint az el nem kötelezettek. A frakciófegyelem alól kevesen lógtak ki, de talán megemlíthetjük, hogy a néppárti Lech Walesa közöttük volt, aki – úgy látszik – nem felejtette elé szakszervezeti gyökereit, mint a német szociáldemokraták.
Mivel maga a jelentés az azt támogató frakcióktól eredt, módosító javaslatokat az ellenzék, főleg az Egyesült Baloldal és a Szabadság és a Közvetlen Demokrácia Európája frakció tett. Például elítélték a stratégiai ágazatok privatizációját, az állami nyugdíjrendszerek tőkefedezeti rendszerekkel való felváltásának szándékát és javasolták az európai szemeszter megszüntetését. Támogatást kértek az euró által megnyomorított országok adósságainak rendezésére, beleértve az eurózónából való kilépés lehetővé tételét és kártérítés fizetését az érintett országoknak. (Tudnivaló, hogy a görögök „támogatása” főleg a német és francia bankokat gazdagította.) A módosító javaslatokat a liberálisok, szocialisták és a néppártiak leszavazták.
Ami ebben a szavazásban érdekes, világosan látszik, hogy az Európai Parlament – legalábbis gazdaságpolitikai kérdésekben – lényegében három frakcióra bomlik: a neoliberálisokra (ebbe értve liberálisokat, a néppártot és a szocialistákat) a baloldalra (Egyesült Baloldal és a zöldeket) és a nemzeti jobboldalra, amely gazdaságpolitikai kérdésekben, sok tekintetben, azonos nézeteket vall a baloldallal. Ez a felállás a választások után sem fog változni, csak a nemzeti jobboldal fog erősödni. Az európai parlamenti szavazások kielemzése jól használható útmutatót adhat arra nézve, hogy egyes kérdésekben kikre számíthatunk és kikre nem.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
Az országspecifikus ajánlások annyiban specifikusak, hogy négy-öt alapváltozat készült belőlük, még valamikor 2010-ben, amikor az európai szemesztert létrehozták (a centrum és perifériális országokra, az eurózóna tagokra és az azon kívüliekre) és azóta a számokat, meg az ország neveket írják át bennük évről évre. A Magyarországra vonatkozó legutóbbi (2018-as) például azon túl, hogy az egészségügy és oktatás területén a hazai ellenzék véleményét fogalmazza meg, konkrét ajánlásul a költségvetési kiadások nominális (folyó áras) növekedését határolja be, és az adórendszer egyszerűsítését írja elő, olyan adalékokkal, mint a döntéshozatali átláthatóság növelése vagy a döntéshozatal javítása a szociális partnerekkel való dialógus alapján.
De, ha megnézzük a többi perifériához tartozó országok számára adott ajánlásokat, lényegében ugyanezeket találjuk. Ezek a bizottsági anyagok nem a problémák megoldásának szándékával készülnek, csupán feladatokat írnak elő az egyes országok számára, bizonyítva, hogy a Bizottságot valójában igen kevéssé érdeklik az egyes országok valós gazdasági és társadalmi problémái, de ennek ellenére igényt tart arra, hogy a tagországok demokratikusan választott kormányként tekintsenek rá.
A mechanizmus áttekintése után térjünk vissza az ez évi növekedési jelentésre, először talán magára a növekedésre. Az utóbbi években az unió növekedési rátáit lefelé igazították és így a növekedés az unió egészében 2019-ben 1,5 százalék lesz 2020-ban pedig 1,8 százalék és ennél 0,2 százalékponttal alacsonyabb az euróövezetben. A különbség nem sok, de jelzi, hogy az euró bevezetése több hátránnyal, mint előnnyel járt, különösen akkor, ha az eredményeket országonként vizsgáljuk. A 2006 óta eltelt tizenkét évben az eurót nem bevezető keleti tagországok (Lengyelország, Románia, Bulgária) évi 2,5-4 százalékos ütemben növekedtek, míg az eurót bevezető dél-európai országok gazdasága (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország) stagnált, sőt Görögország esetében még ma sem érte el a 2006. évi szintet. Természetesen e „szabály” alól vannak kivételek (például Szlovákia, vagy Dánia), de az alaptendencia mégis az, hogy az euró bevezetése – szemben a bevezetésekor elhangzott ígéretekkel – hátráltatja a gazdasági növekedést.
A közgazdaságtanban ismert, hogy a kevésbé fejlett térségek megfelelő külső és belső feltételek mellett gyorsabban tudnak fejlődni, mint a már fejlettek, mert nekik a már mások által kifejlesztett technológiát egyszerűen csak át kell venni, és ezáltal gyors ütemben tudják növelni a termelékenységüket. Amikor már fejlettek lesznek ez a technológiai különbség és ezzel együtt a növekedési ütem is csökken. Ebből következik, hogy az Európai Uniónak – fejletlenebb régiói miatt – gyorsabban kellene fejlődnie, mint mondjuk, a vele azonos nagyságrendű Egyesült Államoknak.
A valóságban azonban fordított a helyzet, a nyolcvanas évek óta az európai térség fejlődése rendszeresen elmarad az amerikai mögött, jelenleg átlagosan már egy százalékpont a lemaradás. Ez annyit jelent, hogy ha 2006 óta Európa az Egyesült Államok ütemével növekedett volna, akkor ma az unió együttes GDP-je évi ezermilliárd euróval lenne több – miközben az unió vezetői a költségvetés elfogadásakor évi három-négy milliárd eurón képesek huzakodni. Mindez az unió neoliberális gazdaságpolitikájából fakad, amelyben nincsenek felzárkóztatási vagy iparfejlesztési programok, csak a költségvetési deficitre vonatkozó előírások, amelyek korlátozó jellegűek és lassítják a gazdasági növekedést. Természetesen a költségvetési megszorításoknak is van logikája, ezzel akarják biztosítani az euró stabilitását, viszont ezzel megölik a gazdasági növekedést.
Mindezt előre lehetett látni, és számos közgazdász figyelmeztetett is erre, közülük idézzük most talán a legismertebbet, a Nobel-díjas Milton Friedmant, aki még 1997-ben a következőket nyilatkozta a The Wall Street Journalnak: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek ellensúlyozhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”
Milton Friedmannak és a hasonló véleményeket hangoztatóknak teljes mértékben igazuk lett, és ezt ma már statisztikai adatokkal is lehet bizonyítani, mégis az unió nem képes felismerni az igazságot és makacsul erőlteti a már többszörösen is kudarcot vallott neoliberális gazdaságpolitikát. De „ki” is az unió? Erre megpróbálunk úgy válaszolni, hogy megnézzük, hogy a most elfogadott neoliberális szellemű növekedési jelentést kik szavazták meg az Európai Parlamentben, illetve kik szavaztak ellene. A növekedési jelentést 387-en szavazták meg, 186 szavazat ellenében, az igen szavazatokat a szocialisták, a néppárt és a liberálisok adták, a nem szavazatokat pedig az összes többi, főleg az Egyesült Baloldal, a Zöldek, a Nemzetek és a Szabadság Európája és a Szabadság és a Közvetlen Demokrácia Európája frakció, valamint az el nem kötelezettek. A frakciófegyelem alól kevesen lógtak ki, de talán megemlíthetjük, hogy a néppárti Lech Walesa közöttük volt, aki – úgy látszik – nem felejtette elé szakszervezeti gyökereit, mint a német szociáldemokraták.
Mivel maga a jelentés az azt támogató frakcióktól eredt, módosító javaslatokat az ellenzék, főleg az Egyesült Baloldal és a Szabadság és a Közvetlen Demokrácia Európája frakció tett. Például elítélték a stratégiai ágazatok privatizációját, az állami nyugdíjrendszerek tőkefedezeti rendszerekkel való felváltásának szándékát és javasolták az európai szemeszter megszüntetését. Támogatást kértek az euró által megnyomorított országok adósságainak rendezésére, beleértve az eurózónából való kilépés lehetővé tételét és kártérítés fizetését az érintett országoknak. (Tudnivaló, hogy a görögök „támogatása” főleg a német és francia bankokat gazdagította.) A módosító javaslatokat a liberálisok, szocialisták és a néppártiak leszavazták.
Ami ebben a szavazásban érdekes, világosan látszik, hogy az Európai Parlament – legalábbis gazdaságpolitikai kérdésekben – lényegében három frakcióra bomlik: a neoliberálisokra (ebbe értve liberálisokat, a néppártot és a szocialistákat) a baloldalra (Egyesült Baloldal és a zöldeket) és a nemzeti jobboldalra, amely gazdaságpolitikai kérdésekben, sok tekintetben, azonos nézeteket vall a baloldallal. Ez a felállás a választások után sem fog változni, csak a nemzeti jobboldal fog erősödni. Az európai parlamenti szavazások kielemzése jól használható útmutatót adhat arra nézve, hogy egyes kérdésekben kikre számíthatunk és kikre nem.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap