Az elmúlt időben a nemzetközi sajtóban gyakran úgy emlegetik a kelet-európai országokat, de különösen a Visegrádi Négyeket – és azon belül is Lengyelországot és Magyarországot –, mint ahol a „populizmus” van uralmon, vagy legalábbis annak befolyása növekszik. A „populista” jelző tulajdonképpen egy elmarasztaló minősítés, illetve vád azokkal a politikusokkal és pártokkal szemben, akik, amelyek eltérnek az euroatlanti térségben uralkodó liberális eszméktől, elvektől.
A liberális sajtóban nagy riadalmat kelt a populizmus növekedése, számos cikk szól a témáról, például a The Guardian online változatának egy tavalyi tanulmánya (Revealed: one in four Europeans vote populist), amely szerint „a populista pártok az elmúlt húsz évben több mint háromszorosára növelték támogatottságukat Európában, elegendő szavazatot szerezve ahhoz, hogy vezetőiket tizenegy országban kormányzati pozícióba helyezzék, kihívást intézve a kontinensen kialakult politikai rend felé”. A tanulmány egy térképet is közöl, amelyen 1998-tól 2018-ig folyamatosan végig követhető, ahogy a populizmus déli és keleti irányból (Olaszország, Ausztria, majd Görögország, Bulgária, Románia, Magyarország Csehország, Lengyelország és a balti államok) lassan terjed Nyugat-Európa irányába. A populista pártok szavazótábora az időszak kezdetén még csak hét százalék körül mozgott, ez növekedett fel 2018-ra huszonöt százalékra, és ha a tendencia folytatódik, akkor 2040-re a populisták többségbe kerülnek Európában, ami a mai liberális elit számára igazán rémisztő perspektíva. De mi is a populizmus terjedésének oka?
A második világháború után egy olyan politikai gondolkodás alakult ki Európában és általában az euroatlanti térségben, amely szerint az a jobb társadalom, ahol viszonylag kiegyensúlyozottak az egyes társadalmi rétegek közötti jövedelmi viszonyok, vagyis összességében nincsenek nagyon szegények és nagyon gazdagok, hanem a társadalom meghatározó részét egy nagyjából azonos színvonalon élő középosztály teszi ki. Ez a színvonal azután folyamatosan növekedett a háború utáni nélkülözésektől a hetvenes évtizedben elért általános jólétig. Létrejött az úgynevezett szociális piacgazdaság, amely egyrészt bő teret engedett a magánvállalkozásoknak, másrészt az állam beavatkozott ott, ahol ezt gazdasági, társadalmi vagy politikai okokból jónak látta. Egy bibliai hasonlattal élve megadták a piacnak, ami a piacé, és az államnak, ami az államé. Az állami beavatkozásnak, a John Maynard Keynes brit közgazdász után elnevezett keynesiánus politikának két fő vonása volt: az egyik a progresszív jövedelemadóztatás, amellyel a jövedelemkülönbségeket egyenlítették ki, a másik a széles körű szociális ellátás. Talán ma már el sem hihető, de az Egyesült Államokban a háború után a személyi jövedelemadó legfelső kulcsa 95 százalék volt, de ma is 40 közelében van, míg Nyugat-Európában országonként változóan 40–50 százalék.
A szakirodalomban többféle magyarázat található arra, hogy a szociális piacgazdaság milyen hatásokra alakult ki Nyugat-Európában. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy a II. világháborúban vállalt lakossági áldozatvállalás volt az erre irányuló politika mozgató ereje, vannak, akik a Szovjetunió hatását (az ott folytatott egyenlősdi politikát, a kommunizmustól való félelmet) hangsúlyozzák, mások a szakszervezetek erejét emelik ki. Akármi is volt az ok, a szemlélet a hetvenes évek végére gyökeresen megváltozott és az 1973-as és 1979-es kőolajár-robbanás kiváltotta világgazdasági válság hatására a korábbi keynesiánus politikát a neoliberális doktrína váltotta fel. A neoliberális közgazdászok azt hirdették, hogy minden baj forrása az állam túlterjeszkedése és a megoldás az állam visszaszorítása, az állami vállalatok privatizálása, a korábbi jóléti rendszerek megnyirbálása, az érvényben lévő szabályozások lebontása (dereguláció) és a piacok széles körű megnyitása a nemzetközi kereskedelem előtt (liberalizáció). Az új politikának része volt az adókulcsok, elsősorban a személyi jövedelemadó kulcsainak csökkentése.
Az intézkedések egyrészt lehetővé tették, hogy a korábban korlátozott tőkemozgások lényegében parttalanná váljanak, időről-időre jelentős válságokat kiváltva, lehetővé tették a tőkeegyesüléseket, vagyis azt, hogy a termelő- és a banktőke egyre kevesebb ember kezében összpontosuljon, másrészt a piacok megnyitása miatt a fejlett tőkés országok magas munkabérű munkavállalóinak a fejlődő országok sokkal alacsonyabb munkabéreivel kellett, vagy kellett volna versenyezniük. A szakszervezetek meggyengültek, a politikai intézményrendszerek feletti ellenőrzést egyre inkább egy nemzetközi elit vette át, amely a nemzetközi szervezeteken (IMF, Világbank, WTO), a multinacionális vállalatokon és bankokon, valamint a médián keresztül befolyásolta az egyes országok politikáját, kevés teret adva a demokratikusan megválasztott kormányok önálló cselekvésére. Már a Gallup egy 1999-es (millenniumi) felmérése kimutatta, hogy Nyugat-Európa számos országában a lakosság jelentős részének az a véleménye, hogy a választások ugyan szabadok és tisztességesek, ám a kormányok nem a népakaratnak megfelelően vezetik az országot. A nemzetállamok demokratikusan választott kormányai tehát egyre inkább elvesztették önálló cselekvési lehetőségeiket. Az euroatlanti elitnek azonban még az is sok volt, ami megmaradt és elkezdték hirdetni, hogy a nemzetállamok kora lejárt, mint Javier Solana NATO-főtitkár a vesztfáliai béke 350. évfordulóján, vagy Joschka Fischer egy 2000-ben tartott előadásában.
A neoliberális reformok, a dereguláció és a liberalizáció hatására a nyugat-európai államokban a korábbi tehetős középosztály megrendült, nagyon sokan csúsztak le a szegénység határára. Néhány ország (főként Dél-Európában) az euró kötelező bevezetése, a német merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politika és az unió neoliberális gazdaságpolitikája miatt jelentősen eladósodott, és számottevő életszínvonal-csökkenést kellett elszenvedniük. A volt kommunista országok pedig a neoliberális rendszerváltás miatt szenvedtek hatalmas veszteségeket, és alakult ki ezekben a térségekben egyoldalú gazdasági függés a Nyugattól, főleg Németországtól.
Mindezek mellett a nyugati országok vezetői elkövették azt a hibát, hogy időleges gazdasági haszon érdekében vendégmunkásokat importáltak Törökországból és Észak-Afrikából. Eleinte úgy gondolták, ezek a munkások majd pár év múlva hazamennek és újabbak jönnek helyettük, akik majd szintén hazamennek. De nem így történt. Érdemes egy autentikus véleményt, Angela Merkelét idézni: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt… azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogak, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott” (The Guardian, 2010. október 17.). Azt már nem tette hozzá, hogy a vendégmunkásokból idővel önálló szubkultúrák jöttek létre, amelyek nem tudnak és nem is akarnak beilleszkedni a nyugati kultúrákba.
A kialakult helyzet egyre inkább elkeseríti a lakosságot és az eredeti karakterüket elvesztő hagyományos pártok nem képesek arra, hogy a kialakult feszültségekre hatékony választ adjanak.
A hagyományos pártok alkalmatlansága az oka annak, hogy egyre inkább megerősödnek azok a pártok, amelyek már nem a nemzetközi elit befolyása alatt állnak és elsősorban választóik akaratát igyekszenek végrehajtani. Az euroatlanti elit helyesen érzékeli, hogy ezek a pártok megkérdőjelezik uralmukat és mindent meg is tesznek az ellehetetlenítésük érdekében. Ám hiába ítélik el a „populizmust”, ha érdekeik és értékeik által korlátozva nem képesek segíteni az átlagemberek problémáin. Így a „populizmus”, vagyis a népakarat addig fog terjedni Európában, amíg a jelenlegi európai politikát gyökeresen át nem alakítja.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
A második világháború után egy olyan politikai gondolkodás alakult ki Európában és általában az euroatlanti térségben, amely szerint az a jobb társadalom, ahol viszonylag kiegyensúlyozottak az egyes társadalmi rétegek közötti jövedelmi viszonyok, vagyis összességében nincsenek nagyon szegények és nagyon gazdagok, hanem a társadalom meghatározó részét egy nagyjából azonos színvonalon élő középosztály teszi ki. Ez a színvonal azután folyamatosan növekedett a háború utáni nélkülözésektől a hetvenes évtizedben elért általános jólétig. Létrejött az úgynevezett szociális piacgazdaság, amely egyrészt bő teret engedett a magánvállalkozásoknak, másrészt az állam beavatkozott ott, ahol ezt gazdasági, társadalmi vagy politikai okokból jónak látta. Egy bibliai hasonlattal élve megadták a piacnak, ami a piacé, és az államnak, ami az államé. Az állami beavatkozásnak, a John Maynard Keynes brit közgazdász után elnevezett keynesiánus politikának két fő vonása volt: az egyik a progresszív jövedelemadóztatás, amellyel a jövedelemkülönbségeket egyenlítették ki, a másik a széles körű szociális ellátás. Talán ma már el sem hihető, de az Egyesült Államokban a háború után a személyi jövedelemadó legfelső kulcsa 95 százalék volt, de ma is 40 közelében van, míg Nyugat-Európában országonként változóan 40–50 százalék.
A szakirodalomban többféle magyarázat található arra, hogy a szociális piacgazdaság milyen hatásokra alakult ki Nyugat-Európában. Vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy a II. világháborúban vállalt lakossági áldozatvállalás volt az erre irányuló politika mozgató ereje, vannak, akik a Szovjetunió hatását (az ott folytatott egyenlősdi politikát, a kommunizmustól való félelmet) hangsúlyozzák, mások a szakszervezetek erejét emelik ki. Akármi is volt az ok, a szemlélet a hetvenes évek végére gyökeresen megváltozott és az 1973-as és 1979-es kőolajár-robbanás kiváltotta világgazdasági válság hatására a korábbi keynesiánus politikát a neoliberális doktrína váltotta fel. A neoliberális közgazdászok azt hirdették, hogy minden baj forrása az állam túlterjeszkedése és a megoldás az állam visszaszorítása, az állami vállalatok privatizálása, a korábbi jóléti rendszerek megnyirbálása, az érvényben lévő szabályozások lebontása (dereguláció) és a piacok széles körű megnyitása a nemzetközi kereskedelem előtt (liberalizáció). Az új politikának része volt az adókulcsok, elsősorban a személyi jövedelemadó kulcsainak csökkentése.
Az intézkedések egyrészt lehetővé tették, hogy a korábban korlátozott tőkemozgások lényegében parttalanná váljanak, időről-időre jelentős válságokat kiváltva, lehetővé tették a tőkeegyesüléseket, vagyis azt, hogy a termelő- és a banktőke egyre kevesebb ember kezében összpontosuljon, másrészt a piacok megnyitása miatt a fejlett tőkés országok magas munkabérű munkavállalóinak a fejlődő országok sokkal alacsonyabb munkabéreivel kellett, vagy kellett volna versenyezniük. A szakszervezetek meggyengültek, a politikai intézményrendszerek feletti ellenőrzést egyre inkább egy nemzetközi elit vette át, amely a nemzetközi szervezeteken (IMF, Világbank, WTO), a multinacionális vállalatokon és bankokon, valamint a médián keresztül befolyásolta az egyes országok politikáját, kevés teret adva a demokratikusan megválasztott kormányok önálló cselekvésére. Már a Gallup egy 1999-es (millenniumi) felmérése kimutatta, hogy Nyugat-Európa számos országában a lakosság jelentős részének az a véleménye, hogy a választások ugyan szabadok és tisztességesek, ám a kormányok nem a népakaratnak megfelelően vezetik az országot. A nemzetállamok demokratikusan választott kormányai tehát egyre inkább elvesztették önálló cselekvési lehetőségeiket. Az euroatlanti elitnek azonban még az is sok volt, ami megmaradt és elkezdték hirdetni, hogy a nemzetállamok kora lejárt, mint Javier Solana NATO-főtitkár a vesztfáliai béke 350. évfordulóján, vagy Joschka Fischer egy 2000-ben tartott előadásában.
A neoliberális reformok, a dereguláció és a liberalizáció hatására a nyugat-európai államokban a korábbi tehetős középosztály megrendült, nagyon sokan csúsztak le a szegénység határára. Néhány ország (főként Dél-Európában) az euró kötelező bevezetése, a német merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politika és az unió neoliberális gazdaságpolitikája miatt jelentősen eladósodott, és számottevő életszínvonal-csökkenést kellett elszenvedniük. A volt kommunista országok pedig a neoliberális rendszerváltás miatt szenvedtek hatalmas veszteségeket, és alakult ki ezekben a térségekben egyoldalú gazdasági függés a Nyugattól, főleg Németországtól.
Mindezek mellett a nyugati országok vezetői elkövették azt a hibát, hogy időleges gazdasági haszon érdekében vendégmunkásokat importáltak Törökországból és Észak-Afrikából. Eleinte úgy gondolták, ezek a munkások majd pár év múlva hazamennek és újabbak jönnek helyettük, akik majd szintén hazamennek. De nem így történt. Érdemes egy autentikus véleményt, Angela Merkelét idézni: „Azzal áltattuk magunkat egy darabig, hogy nem fognak maradni, de nem ez történt… azután azt kezdtük mondogatni, hogy fogadjunk el egy multikulturális koncepciót, és éljünk boldogan egymás mellett, és legyünk boldogak, hogy egymással élünk. De ez a felfogás elbukott, és végképp elbukott” (The Guardian, 2010. október 17.). Azt már nem tette hozzá, hogy a vendégmunkásokból idővel önálló szubkultúrák jöttek létre, amelyek nem tudnak és nem is akarnak beilleszkedni a nyugati kultúrákba.
A kialakult helyzet egyre inkább elkeseríti a lakosságot és az eredeti karakterüket elvesztő hagyományos pártok nem képesek arra, hogy a kialakult feszültségekre hatékony választ adjanak.
A hagyományos pártok alkalmatlansága az oka annak, hogy egyre inkább megerősödnek azok a pártok, amelyek már nem a nemzetközi elit befolyása alatt állnak és elsősorban választóik akaratát igyekszenek végrehajtani. Az euroatlanti elit helyesen érzékeli, hogy ezek a pártok megkérdőjelezik uralmukat és mindent meg is tesznek az ellehetetlenítésük érdekében. Ám hiába ítélik el a „populizmust”, ha érdekeik és értékeik által korlátozva nem képesek segíteni az átlagemberek problémáin. Így a „populizmus”, vagyis a népakarat addig fog terjedni Európában, amíg a jelenlegi európai politikát gyökeresen át nem alakítja.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap