 | A történelem nem fekete vagy fehér, együtt kell élnünk annak jó és rossz oldalaival, mert egyszerűen nem tehetünk mást. |
Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadika egy keddi nap volt. Számomra a késői Kádár-rendszerben már „sajnálatos októberi eseményeknek” nevezett történések este kezdődtek, amikor a rádióból értesültem a tüntetésről és hallgattam Gerő Ernő beszédét, amelyben a felkelőket fegyveres bandáknak, csőcseléknek nevezte. A rádió sorozatban mondta be, hogy akik kilenc óráig, tíz óráig, éjfélig, reggelig – és így sorra – leteszik a fegyvert, amnesztiát kapnak. Nem tették le.
Másnap reggel iskolába mentem (nyolcadikos voltam), ám kiderült, hogy nincs oktatás. Akkor találkoztam a barátommal, Cherenkó Gyuszival, akivel egy padban ültünk, és elkezdtünk plakátokat készíteni és kitenni a környék házainak kerítéseire (mintegy másfél kilométerre laktunk a Móricz Zsigmond körtértől délre, a Fehérvári út mentén), amelyekkel a szabadság kivívására buzdítottuk a magyar népet. Másnap, csütörtökön volt a Kossuth téri szörnyű vérontás, de két nap múlva már győzött a forradalom.
Néhány helyről még lövöldözés hallatszott, de a helyzet nagyjából konszolidálódott, és akkor elmentem körülnézni, hogy mi is történt benn a városban, mert a mi környékünk (a Bikszádi utca) az események szempontjából meglehetősen periférikus hely volt. Akkor láttam a Körtéren, hogy orosz tankokkal szemben magyar tankok állnak, és az utca emberei – már amennyire tudtak oroszul – beszélgettek az orosz katonákkal. Az oroszokat nem gyűlöltük, csak azt akartuk, hogy menjenek haza, gondolom az orosz kiskatonáknak is ez lehetett a legfőbb vágyuk. Ávósnak azonban rossz volt lenni abban az időben.
Amit az átlag magyar, de gondolom, a magyarok legalább kilenctizede mérhetetlenül gyűlölt, az az ÁVH volt, a rendszer jelképe. Nem tudom, hány ávóst vagy annak vélt személyt lincselt meg a tömeg, de ha valakit elkaptak, nehezen úszta meg. Később, már az egyetemen, egy tanársegéd mesélte, hogy a sárga cipője miatt (ilyet hordtak az ávósok) a nemzetőrök elfogták és a nemzetőrségi parancsnokságra kísérték. Útközben a tömeg fel akarta akasztani, és csak az mentette meg, hogy nem találtak kötelet.
A házunkban lakott egy család, ahol a férj – úgy tudtuk – a bíróságon dolgozott. Volt egy négy-ötéves unokájuk, azt ezekben a napokban beadták a nagynénémhez, aki szintén a házunkban lakott. Nem értettem, miért kellett a gyereket a szomszédba adni, csak sok év múlva, már a történelem jobb ismeretében jöttem rá, hogy egy zsidó családról volt szó, és hogy a férj munkahelye – a bíróság – lehet, hogy az ÁVH volt. Az a kislány azután a nagynénémet sok évtizeden keresztül, egészen a néni haláláig, rendszeresen látogatta.
Vasárnapra a helyzet konszolidálódott, győzött a forradalom. Ezekben a napokban az élelmiszer-ellátás segítésére a Hengermalom lisztjét szétosztották. A mi körzetünkre is jutott vagy húsz zsák liszt, amit Apám osztott szét, gondosan vezetve, kinek mennyit adott, és azon lista alapján gyűjtötte is vissza – amikor kellett – november negyedike után.
Egy mámorító hét következett, soha később nem volt ilyen érzésem: szabadok vagyunk! Még a szocializmust sem akartuk megdönteni, csak egyet akartunk: szabad, független és semleges Magyarországot. Emlékszem Mindszenty beszédére, különösen arra a részére, amelyben azt mondta, hogy a társadalmi érdek által ellenőrzött magántulajdon híve. A rendszerváltozás idején gyakran eszembe jutott, hogy ezekkel a nézetekkel legfeljebb a Munkáspártba vették volna be.
November negyedike Károly névnapja és vasárnap volt, de nem tudtunk sokáig aludni, mert vagy négy-öt óra körül mintha bombázni kezdtek volna. De nem bombáztak. A Budaörsi úton jöttek az orosz tankok, és lőttek valahová. Akkor bekapcsoltuk a rádiót, és értesültünk róla, hogy az orosz csapatok megtámadtak minket. Ahogy emlékszem Nagy Imre beszédére: ma hajnalban a szovjet csapatok megtámadtak azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a magyar kormányt, csapataink harcban állnak, ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével. Majd gyászzene és újabb felhívás: felszólítjuk Maléter Pált, aki tegnap este Tökölre távozott és onnan mind ez ideig nem tért vissza, hogy azonnal térjen vissza. Ez ismétlődött egészen nyolc óráig. Nyolc óra után nem sokkal a Kossuth rádió adása megszakadt. Persze nem pontosan így hangzott el, de most úgy írom le, ahogy az emlékeimben megmaradt. A történelmi hűséget, meg annak az aktuális politikai kurzus számára való átírását meghagyom a történészeknek, ez az ő szakmájuk.
Délutánra már a Fehérvári úton is jöttek a tankok, és nagyon féltem, hogy mi lesz most. Édesanyám igyekezett bátorságot önteni belém, ő már átélte azt is, hogy a Budapestet elfoglaló orosz katonák a belülről az ajtó elé tolt szekrény ellenére puskatussal ránk törték az ajtót, és az én élénk tiltakozásom ellenére elvitték az egyetlen óránkat, a tikitakit (más nem is nagyon volt, amit elvihettek volna). Később a ház lakói azzal szórakoztak, hogy kérdezgették tőlem: Öcsike, hol van a tikitaki, mire én bánatosan feleltem, hogy Moszkában. Ezen aztán jót derültek. De ez már 1956-ban is egy régi, a családi legendáriumban fennmaradt történet volt. Most, hogy a harcok elkezdődtek és hallottam, hogy a felkelők Molotov-koktélokkal és mindennel, ami a kezük ügyébe került, harcolnak az oroszok ellen, én is akartam menni, és Édesanyám elé perdültem, hogy megyek harcolni. Két pofont kaptam marasztalásul, mire azt mondtam, hogy így nem leszek sem hős, sem hősi halott. Erre Anyám: ráérsz még hősi halott lenni, egy anyának nem mindegy, hogy tizennégy évig felnevel egy gyereket. Mások nem kérdezték meg az anyjukat és hősök, vagy hősi halottak lettek, soha ne felejtsük el őket, ezerkilencszázötvenhat róluk szól.
Vártuk segítségül az ENSZ-csapatokat. Nem emlékszem, hogy honnan kaptunk erre biztatást, a Szabad Európa Rádióból vagy máshonnan, tény, hogy az ENSZ-segítség annyira rögzült bennünk, hogy a nagybátyám, aki vasutas volt, hívott, hogy menjünk ki a Kelenföldi pályaudvarra, várni őket. Végül mégse mentünk, de talán jobb is, mert a NATO-tagságig ott ácsoroghattunk volna.
A harcok a túlerővel szemben lassan elcsitultak, néztük a romokat, és kezdődött a passzív ellenállás, meg a magunk biztatása, hogy MUK, márciusban újra kezdjük. A Körtéren felrobbant tank, hullák, egy szétlőtt és kigyulladt személyautó vagy mentőautó, a kormányülésénél egy medencecsont. Ennyi maradt az emberből, aki néhány napja az autót vezette. Azóta is sokszor eszembe jut, különösen, ha autók kigyulladásával végződő balesetekről hallok. Kádár plakátjait tépkedtem, ezért az egyik alkalommal egy pufajkás, aki látta, be is ígért egy verést, ami azután óvatosságra intett. Én azt hittem, minden magyar egységesen áll a forradalom mellett.
Megindult az ország nyugat felé. Volt, aki azért, mert félt a megtorlástól, volt, aki mert jobb életre vagy csak kalandra vágyott. Egyik nagynéném (sok volt) is elment a fiával. Hatvanévesen. New York államban, Ithaca városban találta meg a helyét. A Cornell Egyetemen lett szakács, és angol nyelven írott versei révén még a helyi költőegyesület elnökévé is megválasztották. Velük mehettem volna, de ez a perspektíva később, már villamosmérnökként sem vonzott, noha lehetőségem lett volna rá. Bennem megragadtak Vörösmarty költeményének sorai, amelynek szerintem minden magyar agytekervényeiben meg kell lennie valahol.
Azután kezdett konszolidálódni a helyzet, megkezdődött újból az iskola, és ha az amerikai csapatok nem is jöttek a segítségünkre, jött az amerikai nép ajándéka a magyar népnek: élelmiszercsomagok. Köszönet érte. Hasonlóképpen Kínának is, ahogy tudom, kétszázmillió dollárral segítették pótolni a kiesett termelést. Utáltuk Kádárt, és féltünk a megtorlás alatt, de egy évtized elteltével – nyilván a gyors életszínvonal-emelkedés miatt is – a magyar nép többsége elfogadta, sőt megszerette Kádárt. A fordulatot talán az jelentette, amikor Hruscsov bukása után nem állt be az új főtitkárt ajnározók sorába, hanem az adott korlátok között önálló arculatot adott a magyar politikának. Igazából ma sem lehet ennél sokkal többet tenni.
A történelem nem fekete vagy fehér, együtt kell élnünk annak jó és rossz oldalaival, mert egyszerűen nem tehetünk mást.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Másnap reggel iskolába mentem (nyolcadikos voltam), ám kiderült, hogy nincs oktatás. Akkor találkoztam a barátommal, Cherenkó Gyuszival, akivel egy padban ültünk, és elkezdtünk plakátokat készíteni és kitenni a környék házainak kerítéseire (mintegy másfél kilométerre laktunk a Móricz Zsigmond körtértől délre, a Fehérvári út mentén), amelyekkel a szabadság kivívására buzdítottuk a magyar népet. Másnap, csütörtökön volt a Kossuth téri szörnyű vérontás, de két nap múlva már győzött a forradalom.
Néhány helyről még lövöldözés hallatszott, de a helyzet nagyjából konszolidálódott, és akkor elmentem körülnézni, hogy mi is történt benn a városban, mert a mi környékünk (a Bikszádi utca) az események szempontjából meglehetősen periférikus hely volt. Akkor láttam a Körtéren, hogy orosz tankokkal szemben magyar tankok állnak, és az utca emberei – már amennyire tudtak oroszul – beszélgettek az orosz katonákkal. Az oroszokat nem gyűlöltük, csak azt akartuk, hogy menjenek haza, gondolom az orosz kiskatonáknak is ez lehetett a legfőbb vágyuk. Ávósnak azonban rossz volt lenni abban az időben.
Amit az átlag magyar, de gondolom, a magyarok legalább kilenctizede mérhetetlenül gyűlölt, az az ÁVH volt, a rendszer jelképe. Nem tudom, hány ávóst vagy annak vélt személyt lincselt meg a tömeg, de ha valakit elkaptak, nehezen úszta meg. Később, már az egyetemen, egy tanársegéd mesélte, hogy a sárga cipője miatt (ilyet hordtak az ávósok) a nemzetőrök elfogták és a nemzetőrségi parancsnokságra kísérték. Útközben a tömeg fel akarta akasztani, és csak az mentette meg, hogy nem találtak kötelet.
A házunkban lakott egy család, ahol a férj – úgy tudtuk – a bíróságon dolgozott. Volt egy négy-ötéves unokájuk, azt ezekben a napokban beadták a nagynénémhez, aki szintén a házunkban lakott. Nem értettem, miért kellett a gyereket a szomszédba adni, csak sok év múlva, már a történelem jobb ismeretében jöttem rá, hogy egy zsidó családról volt szó, és hogy a férj munkahelye – a bíróság – lehet, hogy az ÁVH volt. Az a kislány azután a nagynénémet sok évtizeden keresztül, egészen a néni haláláig, rendszeresen látogatta.
Vasárnapra a helyzet konszolidálódott, győzött a forradalom. Ezekben a napokban az élelmiszer-ellátás segítésére a Hengermalom lisztjét szétosztották. A mi körzetünkre is jutott vagy húsz zsák liszt, amit Apám osztott szét, gondosan vezetve, kinek mennyit adott, és azon lista alapján gyűjtötte is vissza – amikor kellett – november negyedike után.
Egy mámorító hét következett, soha később nem volt ilyen érzésem: szabadok vagyunk! Még a szocializmust sem akartuk megdönteni, csak egyet akartunk: szabad, független és semleges Magyarországot. Emlékszem Mindszenty beszédére, különösen arra a részére, amelyben azt mondta, hogy a társadalmi érdek által ellenőrzött magántulajdon híve. A rendszerváltozás idején gyakran eszembe jutott, hogy ezekkel a nézetekkel legfeljebb a Munkáspártba vették volna be.
November negyedike Károly névnapja és vasárnap volt, de nem tudtunk sokáig aludni, mert vagy négy-öt óra körül mintha bombázni kezdtek volna. De nem bombáztak. A Budaörsi úton jöttek az orosz tankok, és lőttek valahová. Akkor bekapcsoltuk a rádiót, és értesültünk róla, hogy az orosz csapatok megtámadtak minket. Ahogy emlékszem Nagy Imre beszédére: ma hajnalban a szovjet csapatok megtámadtak azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a magyar kormányt, csapataink harcban állnak, ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével. Majd gyászzene és újabb felhívás: felszólítjuk Maléter Pált, aki tegnap este Tökölre távozott és onnan mind ez ideig nem tért vissza, hogy azonnal térjen vissza. Ez ismétlődött egészen nyolc óráig. Nyolc óra után nem sokkal a Kossuth rádió adása megszakadt. Persze nem pontosan így hangzott el, de most úgy írom le, ahogy az emlékeimben megmaradt. A történelmi hűséget, meg annak az aktuális politikai kurzus számára való átírását meghagyom a történészeknek, ez az ő szakmájuk.
Délutánra már a Fehérvári úton is jöttek a tankok, és nagyon féltem, hogy mi lesz most. Édesanyám igyekezett bátorságot önteni belém, ő már átélte azt is, hogy a Budapestet elfoglaló orosz katonák a belülről az ajtó elé tolt szekrény ellenére puskatussal ránk törték az ajtót, és az én élénk tiltakozásom ellenére elvitték az egyetlen óránkat, a tikitakit (más nem is nagyon volt, amit elvihettek volna). Később a ház lakói azzal szórakoztak, hogy kérdezgették tőlem: Öcsike, hol van a tikitaki, mire én bánatosan feleltem, hogy Moszkában. Ezen aztán jót derültek. De ez már 1956-ban is egy régi, a családi legendáriumban fennmaradt történet volt. Most, hogy a harcok elkezdődtek és hallottam, hogy a felkelők Molotov-koktélokkal és mindennel, ami a kezük ügyébe került, harcolnak az oroszok ellen, én is akartam menni, és Édesanyám elé perdültem, hogy megyek harcolni. Két pofont kaptam marasztalásul, mire azt mondtam, hogy így nem leszek sem hős, sem hősi halott. Erre Anyám: ráérsz még hősi halott lenni, egy anyának nem mindegy, hogy tizennégy évig felnevel egy gyereket. Mások nem kérdezték meg az anyjukat és hősök, vagy hősi halottak lettek, soha ne felejtsük el őket, ezerkilencszázötvenhat róluk szól.
Vártuk segítségül az ENSZ-csapatokat. Nem emlékszem, hogy honnan kaptunk erre biztatást, a Szabad Európa Rádióból vagy máshonnan, tény, hogy az ENSZ-segítség annyira rögzült bennünk, hogy a nagybátyám, aki vasutas volt, hívott, hogy menjünk ki a Kelenföldi pályaudvarra, várni őket. Végül mégse mentünk, de talán jobb is, mert a NATO-tagságig ott ácsoroghattunk volna.
A harcok a túlerővel szemben lassan elcsitultak, néztük a romokat, és kezdődött a passzív ellenállás, meg a magunk biztatása, hogy MUK, márciusban újra kezdjük. A Körtéren felrobbant tank, hullák, egy szétlőtt és kigyulladt személyautó vagy mentőautó, a kormányülésénél egy medencecsont. Ennyi maradt az emberből, aki néhány napja az autót vezette. Azóta is sokszor eszembe jut, különösen, ha autók kigyulladásával végződő balesetekről hallok. Kádár plakátjait tépkedtem, ezért az egyik alkalommal egy pufajkás, aki látta, be is ígért egy verést, ami azután óvatosságra intett. Én azt hittem, minden magyar egységesen áll a forradalom mellett.
Megindult az ország nyugat felé. Volt, aki azért, mert félt a megtorlástól, volt, aki mert jobb életre vagy csak kalandra vágyott. Egyik nagynéném (sok volt) is elment a fiával. Hatvanévesen. New York államban, Ithaca városban találta meg a helyét. A Cornell Egyetemen lett szakács, és angol nyelven írott versei révén még a helyi költőegyesület elnökévé is megválasztották. Velük mehettem volna, de ez a perspektíva később, már villamosmérnökként sem vonzott, noha lehetőségem lett volna rá. Bennem megragadtak Vörösmarty költeményének sorai, amelynek szerintem minden magyar agytekervényeiben meg kell lennie valahol.
Azután kezdett konszolidálódni a helyzet, megkezdődött újból az iskola, és ha az amerikai csapatok nem is jöttek a segítségünkre, jött az amerikai nép ajándéka a magyar népnek: élelmiszercsomagok. Köszönet érte. Hasonlóképpen Kínának is, ahogy tudom, kétszázmillió dollárral segítették pótolni a kiesett termelést. Utáltuk Kádárt, és féltünk a megtorlás alatt, de egy évtized elteltével – nyilván a gyors életszínvonal-emelkedés miatt is – a magyar nép többsége elfogadta, sőt megszerette Kádárt. A fordulatot talán az jelentette, amikor Hruscsov bukása után nem állt be az új főtitkárt ajnározók sorába, hanem az adott korlátok között önálló arculatot adott a magyar politikának. Igazából ma sem lehet ennél sokkal többet tenni.
A történelem nem fekete vagy fehér, együtt kell élnünk annak jó és rossz oldalaival, mert egyszerűen nem tehetünk mást.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap