 | Maradjanak meg emlékezetünkben örökre azok, akik a független, semleges Magyarországért harcoltak és életüket vesztették, vagy kivégezték őket. |
Kedd este volt, amikor kezdődött. Messze élvén a politika fősodrától, csak a rádióból értesültem a tüntetésről, és este a már komolyra fordult eseményekről, amely elnevezést a konszolidált és némi bűntudattal rendelkező Kádár-kor-szakban akasztottak az 1956. október 23-án kezdődött forradalom-ra: a sajnálatos ’56-os események. Egész este, talán késő éjfélig hallgattuk a Kossuth rádiót, amelyben olyan 8-9 óra tájt hangzott el Gerő Ernő beszéde, majd arra emlékszem, hogy a tüntetőket huligánoknak, vagy fegyveres bandáknak titulálva felszólították, hogy meghatározott időpontig hagyják abba a harcot, és büntetlenséget fognak élvezni.
Aki 10 óráig – azután 11 óráig és még tovább, a határidő kitolódott – leteszi a fegyvert, az amnesztiát kap, végül eljött a reggel, és reggelre a rádió épülete már a felkelők kezében volt, és megszólalt a Szabad Kossuth rádió. Reggel iskolába mentem, de mint kiderült, nem volt tanítás, ehelyett elmentem a Móricz Zsigmond körtérre, amely a Bikszádi utcától, ahol laktam, mintegy másfél kilométerre volt. Akkor – vagy talán egy-két nappal később, nem rögzítettem az időpontokat, és mára már kissé összefolynak a sok évtizeddel ezelőtt történtek, – a körtéren egy orosz tank állt egy magyarral szemben, és az utcán összeverődött nép beszélgetett az orosz katonákkal. A hírek arról szóltak, hogy az oroszok elmennek, erről tárgyalások folynak.
De hátra volt még a második vérvörös csütörtök (az első 1912. május 23-án volt), amikor a Kossuth téren összegyűlt tömegre sortüzet zúdítottak. Másnap, pénteken jártam arra, a halottakat, sebesülteket persze addigra már elvitték, én csak maradványokat fedeztem fel a téren, amelyek talán a meglőtt emberektől származhattak. Az unokabátyám ott lakott a Nádor utcában, kinn is volt a tüntetésen, de pont a lövöldözés kezdete előtt éhezett meg, és hazament egy zsíros kenyérért. Egyik osztálytársam bátyját azonban lelőtték, ezt tudtuk, de nemigen volt tanácsos róla beszélni. Amikor a rendszerváltás után nyilvánosságra hozták az áldozatok neveit, végigböngésztem a névsort, direkt az ő nevét keresve, és meg is találtam.
Pénteken azonban már csak szórványos lövöldözés volt, és hétfőn kezdődött az új élet, később kiderült, a szabadság egy hete. Nekem tizennégy évesen ez az egy hét egy fantasztikusan boldogító érzés volt: elmennek az oroszok, és szabadok leszünk, szabad, független, semleges Magyarország! Soha többé nem volt ilyen érzésem, különösen nem a rendszerváltáskor, mert munkahelyemből és munkámból kifolyólag világosan láttam, hogy itt olyan rombolás lesz, ami felér egy háborúval. És valóban, három év alatt megszűnt a munkahelyek egyharmada, és az ország ipara gyakorlatilag felszámolásra került.
De még nem tartunk ott, most még Mindszenty beszédét hallgatjuk, aki „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló” országról szól. Sokszor gondolok rá, hogy ezzel a felfogásával a rendszerváltáskor legfeljebb a Thürmer Gyula-féle Munkáspártba vették volna be. E cikk írásához újból elolvastam Mindszenty beszédét, amely így kezdődik: „Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva, őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.” Ajánlom e szavakat mai politikusaink figyelmébe, de általában is, nem ártana, ha a Mindszenty-beszéd szellemét néha felidéznénk.
November negyedike Károly-nap, édesapámat is úgy hívták, de 1956-ban e napon nem volt nagy ünneplés, elég hamar felébredtünk a tankágyúk lövéseire, és hallgattuk a rádiót, amely gyászzenét sugárzott, és hallottuk Nagy Imre beszédét: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Azután nem sokkal nyolc óra után a Szabad Kossuth rádió elhallgatott, számomra talán örökre.
Kiszínezhetném, hogy mit tettem akkor, mert akikkel együtt voltam jórészt már meghaltak, nem mondanának ellent, de az igazság az, hogy a barátommal együtt, csupán plakátokat ragasztottunk ki, amelyen ellenállásra biztattuk a magyar népet. Fegyver nem volt a kezemben, kivéve azt a gitárt (dobtáras géppisztolyt) és kézigránátot, amit valahonnan a környék srácai szereztek, de ezek is pusztán tanulmányozás céljából. Még így is kaptam egy jó nagy pofont az apámtól, mikor elmondtam neki. Édesanyámtól viszont kettőt, amikor elé álltam, hogy én is megyek harcolni (a körtér, ahol folytak a harcok, nem volt nagyon messze tőlünk).
Talán érdemes idézni, amit mondott, hogy hogy is nézett ki a forradalom anyai szemmel: „ráérsz még hősi halott lenni, nem mindegy ám egy anyának, hogy 14 éves koráig felnevel egy gyermeket”. Így aztán nem lettem se hős, se hősi halott. De maradjanak meg emlékezetünkben örökre azok, akik a független, semleges Magyarországért harcoltak és életüket vesztették, vagy kivégezték őket. Engem igen megrázott Mansfeld Péter története, mert amikor az nyilvánosságra került, a fiam épp annyi éves volt, mint amely korban őt a semmiért kivégezték. Sohasem fogom megérteni ezeket a gyilkos indulatokat, amelyek időről időre felhorgadnak, hogy azután konszolidáltabb időkben lelkiismeret-furdalássá alakuljanak, mint Kádár esetében is.
Azt mondtuk, márciusban újrakezdjük, de nem kezdtük, majd a kivégzéseknek is vége szakadt, és az ország megindult a gyors fejlődés útján. 1957 és 1978 között az ország GDP-je évi átlagban 5,5 százalékkal növekedett, ez a magyar gazdaságtörténet legdinamikusabb növekedésének korszaka (a kiegyezés utáni növekedés üteme az I. világháborúig mintegy évi 3 százalékos volt).
A magyar nép lassan megbékélt Kádárral, sőt nagy része meg is szerette őt, összehasonlítva a mai politikusokkal bizonyos fokig meg is lehet érteni, hogy miért. A fordulatot én Brezsnyev 1964-es hatalomátvételéhez kötöm. Amikor Hruscsov eltávolítását bejelentették, a szocialista országok vezetői mind azonnal hűségesküt tettek az új „gazda” mellett. Kádár éppen Varsóban volt, mindenki várta, hogy mit mond, amikor hazaér.
Ő nem tett hűségesküt, méltatta Hruscsov érdemeit, és ettől az időtől számítható Magyarország viszonylag önálló politikája, ami megnyilvánult a Nyugathoz való bizonyos mértékű közeledésben (Kádár- és Kreisky-korszak), az 1968-as gazdasági reformban (amit a kínaiak tőlünk tanultak, de jobban alkalmazták), a 70 dolláros nyugati utak lehetőségében és általában abban a nyíltabb légkörben, amelyet – ha jól emlékszem – Hankiss Elemér nevezett el slampos diktatúrának.
A dinamikus növekedésnek azon-ban az ország eladósodásával vége szakadt. Az ország eladósodása nem azért következett be, mert a gulyáskommunizmus hitelből lett volna finanszírozva, hanem azért, mert egy kritikus időben, a világpiaci kőolajár-robbanás idején a politikai vezetés rossz döntést hozott, mégpedig azoknak a közgazdászoknak a tanácsára, akik 2002 és 2008 között újból eladósították az országot, és most megint hatalomra akarnak kerülni.
Az eladósodott, vegetáló országban kialakult a rendszerváltó hangulat: Kádárnak mennie kell. Azok voltak a leghangosabbak, akik az országot belevitték az adósságba, sok jót nem lehetett várni tőlük, és ezt rövidesen bizonyították is. Talán lett volna egy pillanat, amikor az ’56-os álom a szabad, független és semleges Magyarország megvalósulhatott volna, de hatalmas erők mozdulhattak meg, hogy az országot újból külső befolyás alá vonják.
Horn Gyula, a valamikori karhatalmista maga javasolta a NATO-ba való belépést, a vezető pártok majd megvesztek, hogy az ország felkészületlenül, ipara lerombolása árán minél hamarabb tagja lehessen egy olyan közösségnek, amely alapvetően lenézi a közép-európaiakat. Az ország mai mozgástere sokkal szűkebb, mint a szovjet időkben volt, akkor nem akarták ránk kényszeríteni a rubel bevezetését, nem szóltak bele a belső törvénykezésbe, nem köteleztek migránsok befogadására, és nem írták elő, hogy a gazdaságunkat miként szabályozzuk.
Nekem nem a volt rendszer iránt van nosztalgiám, hanem a szabad, független, semleges Magyarország iránt, amelyet egy hétig a magaménak érezhettem…
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Aki 10 óráig – azután 11 óráig és még tovább, a határidő kitolódott – leteszi a fegyvert, az amnesztiát kap, végül eljött a reggel, és reggelre a rádió épülete már a felkelők kezében volt, és megszólalt a Szabad Kossuth rádió. Reggel iskolába mentem, de mint kiderült, nem volt tanítás, ehelyett elmentem a Móricz Zsigmond körtérre, amely a Bikszádi utcától, ahol laktam, mintegy másfél kilométerre volt. Akkor – vagy talán egy-két nappal később, nem rögzítettem az időpontokat, és mára már kissé összefolynak a sok évtizeddel ezelőtt történtek, – a körtéren egy orosz tank állt egy magyarral szemben, és az utcán összeverődött nép beszélgetett az orosz katonákkal. A hírek arról szóltak, hogy az oroszok elmennek, erről tárgyalások folynak.
De hátra volt még a második vérvörös csütörtök (az első 1912. május 23-án volt), amikor a Kossuth téren összegyűlt tömegre sortüzet zúdítottak. Másnap, pénteken jártam arra, a halottakat, sebesülteket persze addigra már elvitték, én csak maradványokat fedeztem fel a téren, amelyek talán a meglőtt emberektől származhattak. Az unokabátyám ott lakott a Nádor utcában, kinn is volt a tüntetésen, de pont a lövöldözés kezdete előtt éhezett meg, és hazament egy zsíros kenyérért. Egyik osztálytársam bátyját azonban lelőtték, ezt tudtuk, de nemigen volt tanácsos róla beszélni. Amikor a rendszerváltás után nyilvánosságra hozták az áldozatok neveit, végigböngésztem a névsort, direkt az ő nevét keresve, és meg is találtam.
Pénteken azonban már csak szórványos lövöldözés volt, és hétfőn kezdődött az új élet, később kiderült, a szabadság egy hete. Nekem tizennégy évesen ez az egy hét egy fantasztikusan boldogító érzés volt: elmennek az oroszok, és szabadok leszünk, szabad, független, semleges Magyarország! Soha többé nem volt ilyen érzésem, különösen nem a rendszerváltáskor, mert munkahelyemből és munkámból kifolyólag világosan láttam, hogy itt olyan rombolás lesz, ami felér egy háborúval. És valóban, három év alatt megszűnt a munkahelyek egyharmada, és az ország ipara gyakorlatilag felszámolásra került.
De még nem tartunk ott, most még Mindszenty beszédét hallgatjuk, aki „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló” országról szól. Sokszor gondolok rá, hogy ezzel a felfogásával a rendszerváltáskor legfeljebb a Thürmer Gyula-féle Munkáspártba vették volna be. E cikk írásához újból elolvastam Mindszenty beszédét, amely így kezdődik: „Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva, őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.” Ajánlom e szavakat mai politikusaink figyelmébe, de általában is, nem ártana, ha a Mindszenty-beszéd szellemét néha felidéznénk.
November negyedike Károly-nap, édesapámat is úgy hívták, de 1956-ban e napon nem volt nagy ünneplés, elég hamar felébredtünk a tankágyúk lövéseire, és hallgattuk a rádiót, amely gyászzenét sugárzott, és hallottuk Nagy Imre beszédét: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Azután nem sokkal nyolc óra után a Szabad Kossuth rádió elhallgatott, számomra talán örökre.
Kiszínezhetném, hogy mit tettem akkor, mert akikkel együtt voltam jórészt már meghaltak, nem mondanának ellent, de az igazság az, hogy a barátommal együtt, csupán plakátokat ragasztottunk ki, amelyen ellenállásra biztattuk a magyar népet. Fegyver nem volt a kezemben, kivéve azt a gitárt (dobtáras géppisztolyt) és kézigránátot, amit valahonnan a környék srácai szereztek, de ezek is pusztán tanulmányozás céljából. Még így is kaptam egy jó nagy pofont az apámtól, mikor elmondtam neki. Édesanyámtól viszont kettőt, amikor elé álltam, hogy én is megyek harcolni (a körtér, ahol folytak a harcok, nem volt nagyon messze tőlünk).
Talán érdemes idézni, amit mondott, hogy hogy is nézett ki a forradalom anyai szemmel: „ráérsz még hősi halott lenni, nem mindegy ám egy anyának, hogy 14 éves koráig felnevel egy gyermeket”. Így aztán nem lettem se hős, se hősi halott. De maradjanak meg emlékezetünkben örökre azok, akik a független, semleges Magyarországért harcoltak és életüket vesztették, vagy kivégezték őket. Engem igen megrázott Mansfeld Péter története, mert amikor az nyilvánosságra került, a fiam épp annyi éves volt, mint amely korban őt a semmiért kivégezték. Sohasem fogom megérteni ezeket a gyilkos indulatokat, amelyek időről időre felhorgadnak, hogy azután konszolidáltabb időkben lelkiismeret-furdalássá alakuljanak, mint Kádár esetében is.
Azt mondtuk, márciusban újrakezdjük, de nem kezdtük, majd a kivégzéseknek is vége szakadt, és az ország megindult a gyors fejlődés útján. 1957 és 1978 között az ország GDP-je évi átlagban 5,5 százalékkal növekedett, ez a magyar gazdaságtörténet legdinamikusabb növekedésének korszaka (a kiegyezés utáni növekedés üteme az I. világháborúig mintegy évi 3 százalékos volt).
A magyar nép lassan megbékélt Kádárral, sőt nagy része meg is szerette őt, összehasonlítva a mai politikusokkal bizonyos fokig meg is lehet érteni, hogy miért. A fordulatot én Brezsnyev 1964-es hatalomátvételéhez kötöm. Amikor Hruscsov eltávolítását bejelentették, a szocialista országok vezetői mind azonnal hűségesküt tettek az új „gazda” mellett. Kádár éppen Varsóban volt, mindenki várta, hogy mit mond, amikor hazaér.
Ő nem tett hűségesküt, méltatta Hruscsov érdemeit, és ettől az időtől számítható Magyarország viszonylag önálló politikája, ami megnyilvánult a Nyugathoz való bizonyos mértékű közeledésben (Kádár- és Kreisky-korszak), az 1968-as gazdasági reformban (amit a kínaiak tőlünk tanultak, de jobban alkalmazták), a 70 dolláros nyugati utak lehetőségében és általában abban a nyíltabb légkörben, amelyet – ha jól emlékszem – Hankiss Elemér nevezett el slampos diktatúrának.
A dinamikus növekedésnek azon-ban az ország eladósodásával vége szakadt. Az ország eladósodása nem azért következett be, mert a gulyáskommunizmus hitelből lett volna finanszírozva, hanem azért, mert egy kritikus időben, a világpiaci kőolajár-robbanás idején a politikai vezetés rossz döntést hozott, mégpedig azoknak a közgazdászoknak a tanácsára, akik 2002 és 2008 között újból eladósították az országot, és most megint hatalomra akarnak kerülni.
Az eladósodott, vegetáló országban kialakult a rendszerváltó hangulat: Kádárnak mennie kell. Azok voltak a leghangosabbak, akik az országot belevitték az adósságba, sok jót nem lehetett várni tőlük, és ezt rövidesen bizonyították is. Talán lett volna egy pillanat, amikor az ’56-os álom a szabad, független és semleges Magyarország megvalósulhatott volna, de hatalmas erők mozdulhattak meg, hogy az országot újból külső befolyás alá vonják.
Horn Gyula, a valamikori karhatalmista maga javasolta a NATO-ba való belépést, a vezető pártok majd megvesztek, hogy az ország felkészületlenül, ipara lerombolása árán minél hamarabb tagja lehessen egy olyan közösségnek, amely alapvetően lenézi a közép-európaiakat. Az ország mai mozgástere sokkal szűkebb, mint a szovjet időkben volt, akkor nem akarták ránk kényszeríteni a rubel bevezetését, nem szóltak bele a belső törvénykezésbe, nem köteleztek migránsok befogadására, és nem írták elő, hogy a gazdaságunkat miként szabályozzuk.
Nekem nem a volt rendszer iránt van nosztalgiám, hanem a szabad, független, semleges Magyarország iránt, amelyet egy hétig a magaménak érezhettem…
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap