
Manapság egyre több tudósítást hallunk arról, hogy a magukat szociáldemokrataként definiáló pártok szerte Európában hanyatlóban vannak. Ennek talán legtipikusabb példája a Német Szociáldemokrata Párt, amelynek népszerűsége alig két évtized alatt a felére (negyvenről húsz százalékra) csökkent, holott a második világháború után, évtizedeken keresztül harminc–negyvenöt százalékos eredményt ért el, és még 1998-ban is negyven százalékon állt.
Ha ez pusztán német jelenség lenne, akkor német belpolitikai problémákra gyanakodnánk, de a magukat balközépre helyező pártok hanyatlása Európa számos országára jellemző. Az 1892-ben alapított Olasz Szocialista Párt, amelynek olyan emblematikus vezetője volt, mint Bettino Craxi, és 1983 és 1987 között a kormánykoalíció meghatározó erejű pártja volt, már 1994-ben megszűnt, és hasonló sorsra jutott a „eurokommunizmust” képviselő Olasz Kommunista Párt is, amely a hetvenes években a szavazatok egyharmadát tudhatta magáénak. De hogy időben közelebb jöjjünk, meg lehetne említeni a Pánhellén Szocialista Mozgalmat (PASOK), amely valaha Görögország kormányzó pártja volt, és népszerűsége mára a korábbi töredékére csökkent, de lehetne hivatkozni a holland Munkáspártra, az osztrák vagy a svéd szociáldemokratákra is.
Az Európai Unió 2000-ben tizenöt tagállamából tízben, vagyis az országok kétharmadában szociáldemokrata kormány volt, most ez az arány egyharmad. Mi történt? Miért veszítenek ezek a pártok folyamatosan a népszerűségükből? Erre a rövid válasz az, hogy azért, mert a valóságban se nem szociáldemokraták, se nem balközepek, hanem liberálisok, és a parttalan és eredménytelen liberalizmusból az európaiaknak már elegük van. A választ azonban nem akarjuk ennyivel megúszni, és a folyamatok hátterét is szeretnének megvilágítani.
Ma a szociáldemokrácia hanyatlásával foglalkozó szakirodalomban a hanyatlás két fő magyarázatával találkozunk. Az egyik szerint ezek a pártok feladták korábbi gazdasági programjaikat, és a neoliberális gazdaságpolitikai eszméket és eszközöket tették a magukévá. A másik szerint e pártok a szélesebb tömegek érdekei helyett marginális társadalmi rétegek (bevándorlók, homoszexuálisok) érdekeit vállalják fel, vagyis identitáspolitikát folytatnak. Mindkét magyarázat helyes, a fő kérdés azonban az, hogy a szociáldemokrata, balközép pártok miért vették át a neoliberális közgazdasági elveket, és miért folytatnak identitáspolitikát?
A szociáldemokrácia története valamikor a 19. században kezdődött, eszmei előzményei a korai („utópista”) szocialista gondolkodók, Henri de Saint-Simon, Robert Owen és Charles Fourier munkái voltak, majd e szociális gondolatokat Marx foglalta rendszerbe és tette „tudománnyá”, a történelmi fejlődés során kialakult munkásosztály hatalmi igényeinek filozófiájává. Marx kapitalizmus-elemzésének (ami önmagában a mai napig helytálló) végkövetkeztetése, hogy a munkásosztály csak forradalmi úton, a proletárdiktatúra, majd a kommunizmus megteremtésével tud megszabadulni az őt ért igazságtalanságoktól, a kizsákmányolástól. E filozófia alapján jött létre a Szovjetunió, majd más kommunista országok, és történtek kommunista hatalomátvételi kísérletek több más országban is.
A szociáldemokrácia szakított Marx végkövetkeztetésével, és elvetette az erőszakos hatalomátvételt mint célt, és a munkásosztály politikai jogainak kiterjesztését és a társadalom által termelt jövedelemből való részesedésének növelését helyezte politikájának középpontjába. A szakítás elméleti megalapozása Eduard Bernstein (1850–1932) német szociáldemokrata politikus nevéhez fűződik. A 19. század végén Európa számos országában (Magyarországon is) megalakuló szociáldemokrata pártok erős társadalmi hátterévé az akkorra már széles társadalmi réteggé fejlődő munkásosztály (alapvetően a szakmunkások) és az azokat képviselő szakszervezetek váltak. Az ezt követő száz évben a szociáldemokrata pártok tulajdonképpen megvalósítottak mindent, ami eredeti célkitűzésük volt. A szociális piacgazdaság megteremtésével a mozgalom elérte a zenitjét, ám ekkor, mint a történelemben gyakran előfordul, megkezdődött a hanyatlás.
A hanyatlás egyik oka a társadalmi bázis elvesztése. A technikai fejlődés (gépesítés, automatizálás) nyomán megszűntek a több tízezer embert foglalkoztató nagyüzemek, amelyek munkássága szükség esetén az utcára vezényelhető volt, de nemcsak ez a bázis szűnt meg, hanem a szociáldemokrata vezetők szakszervezeti (vagyis a társadalmi bázisból történő) utánpótlása is. A szociáldemokrata pártok vezetése egyre inkább a városi liberális értelmiségiek befolyása alá került, akik kevéssé érdeklődnek a szélesebb társadalom problémái iránt, és különösen nem érzik azokat a magukénak. Gondolkodásukat a frankfurti iskola hagyományos európai értékeket megkérdőjelező tanítása és Karl Popper nyílt társadalomra vonatkozó elgondolásai befolyásolják, amelyeknek nem sok közük van a mai európai lakosságot izgató kérdésekhez.
Ebből a felállásból következik a neoliberális gazdaságpolitika támogatása is, amelyet az 1970-es évek kőolajár-robbanása után, a konzervatív pártok vezettek be – megmérkőzve a szakszervezetekkel, mint Margaret Thatcher –, de a kurzust a balközép pártok is folytatták, amire példa Tony Blair „harmadik útja” (két baloldali frázis között egy neoliberális intézkedés) és a német Hartz-reformok (munkafeltételek rontása).
A kilencvenes évektől szélesebb mértékben kibontakozó neoliberális reformok (privatizáció, dereguláció, liberalizáció) és a mindezt szentesítő maastrichti szerződés aláásták a korábbi szociáldemokrácia – és az akkori kereszténydemokrácia – nagy vívmányát, a szociális piacgazdaságot, a valamikori középosztály egyre inkább degradálódott, nőtt a szegények és a gazdagok közötti szakadék, és ez az, amit az európai polgárok egyre nehezebben viselnek el.
Az emberek pártválasztásukban konzervatívak. Sokáig szavaznak még arra a pártra, amelyre évtizedekig szavaztak, és csak nehezen vallják be önmaguknak, hogy szeretett pártjuk elhagyta őket. De ha egyszer ez a bizonyosság megszilárdul bennük, aligha lehet őket visszacsábítani. Ez a magyarázata a magukat szociáldemokratának minősítő, ám szélsőségesen liberális pártok tartós hanyatlásának. A hanyatlásra a balközép pártok első reakciója az volt, hogy a valós problémákra választ kereső és adó pártokat szélsőségesnek, populistának, fasisztának titulálták, és minden eszközzel igyekeztek őket a politikai életből kirekeszteni. Erre a kirekesztésre jó példa, ahogy az unió balközép kormányai viselkedtek, amikor 2000-ben az Osztrák Szabadságpárt a kormánykoalíció tagja lett. E viselkedés jogi formákba öntésére született meg azután a „Lex Ausztria”, az a bizonyos 7. paragrafus, amely alapján most Lengyelországot és Magyarországot igyekeznek elmarasztalni.
Később a kommunizmus történetéből jól ismert népnevelő attitűd került előtérbe, amely abból indult ki, hogy az uniós polgárok azért nem tudnak jól szavazni, mert az orosz propaganda eltéríti őket. Készült is egy akcióterv a dezinformáció ellen, a rövidesen távozó EB-elnök, Jean-Claude Junker pedig egyfajta európai igazságminisztérium (à la Orwell) felállítását javasolta a „hamis” hírek kiszűrésére.
Legutóbb a német szociáldemokrata Friedrich Ebert Stiftung tett kísérletet a hanyatlás megállítására egy kutatást (Progresszív válaszok a populizmusra) szponzorálva, mely kutatás már elismerte a „populista” pártok helyes problémalátását, és azok óvatos átvételét javasolja. De mint a közmondás tartja, kutyából nem lesz szalonna, ki fog hinni azok „patriotizmusának”, akik eddig a nemzetállamok felszámolásán ügyködtek? A szociáldemokrácia nagyszerű eredményeket ért el, de az utóbbi évtizedekben a saját sírját ásta meg. Mit mondhatunk erre? Nyugodjék békében!
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
Az Európai Unió 2000-ben tizenöt tagállamából tízben, vagyis az országok kétharmadában szociáldemokrata kormány volt, most ez az arány egyharmad. Mi történt? Miért veszítenek ezek a pártok folyamatosan a népszerűségükből? Erre a rövid válasz az, hogy azért, mert a valóságban se nem szociáldemokraták, se nem balközepek, hanem liberálisok, és a parttalan és eredménytelen liberalizmusból az európaiaknak már elegük van. A választ azonban nem akarjuk ennyivel megúszni, és a folyamatok hátterét is szeretnének megvilágítani.
Ma a szociáldemokrácia hanyatlásával foglalkozó szakirodalomban a hanyatlás két fő magyarázatával találkozunk. Az egyik szerint ezek a pártok feladták korábbi gazdasági programjaikat, és a neoliberális gazdaságpolitikai eszméket és eszközöket tették a magukévá. A másik szerint e pártok a szélesebb tömegek érdekei helyett marginális társadalmi rétegek (bevándorlók, homoszexuálisok) érdekeit vállalják fel, vagyis identitáspolitikát folytatnak. Mindkét magyarázat helyes, a fő kérdés azonban az, hogy a szociáldemokrata, balközép pártok miért vették át a neoliberális közgazdasági elveket, és miért folytatnak identitáspolitikát?
A szociáldemokrácia története valamikor a 19. században kezdődött, eszmei előzményei a korai („utópista”) szocialista gondolkodók, Henri de Saint-Simon, Robert Owen és Charles Fourier munkái voltak, majd e szociális gondolatokat Marx foglalta rendszerbe és tette „tudománnyá”, a történelmi fejlődés során kialakult munkásosztály hatalmi igényeinek filozófiájává. Marx kapitalizmus-elemzésének (ami önmagában a mai napig helytálló) végkövetkeztetése, hogy a munkásosztály csak forradalmi úton, a proletárdiktatúra, majd a kommunizmus megteremtésével tud megszabadulni az őt ért igazságtalanságoktól, a kizsákmányolástól. E filozófia alapján jött létre a Szovjetunió, majd más kommunista országok, és történtek kommunista hatalomátvételi kísérletek több más országban is.
A szociáldemokrácia szakított Marx végkövetkeztetésével, és elvetette az erőszakos hatalomátvételt mint célt, és a munkásosztály politikai jogainak kiterjesztését és a társadalom által termelt jövedelemből való részesedésének növelését helyezte politikájának középpontjába. A szakítás elméleti megalapozása Eduard Bernstein (1850–1932) német szociáldemokrata politikus nevéhez fűződik. A 19. század végén Európa számos országában (Magyarországon is) megalakuló szociáldemokrata pártok erős társadalmi hátterévé az akkorra már széles társadalmi réteggé fejlődő munkásosztály (alapvetően a szakmunkások) és az azokat képviselő szakszervezetek váltak. Az ezt követő száz évben a szociáldemokrata pártok tulajdonképpen megvalósítottak mindent, ami eredeti célkitűzésük volt. A szociális piacgazdaság megteremtésével a mozgalom elérte a zenitjét, ám ekkor, mint a történelemben gyakran előfordul, megkezdődött a hanyatlás.
A hanyatlás egyik oka a társadalmi bázis elvesztése. A technikai fejlődés (gépesítés, automatizálás) nyomán megszűntek a több tízezer embert foglalkoztató nagyüzemek, amelyek munkássága szükség esetén az utcára vezényelhető volt, de nemcsak ez a bázis szűnt meg, hanem a szociáldemokrata vezetők szakszervezeti (vagyis a társadalmi bázisból történő) utánpótlása is. A szociáldemokrata pártok vezetése egyre inkább a városi liberális értelmiségiek befolyása alá került, akik kevéssé érdeklődnek a szélesebb társadalom problémái iránt, és különösen nem érzik azokat a magukénak. Gondolkodásukat a frankfurti iskola hagyományos európai értékeket megkérdőjelező tanítása és Karl Popper nyílt társadalomra vonatkozó elgondolásai befolyásolják, amelyeknek nem sok közük van a mai európai lakosságot izgató kérdésekhez.
Ebből a felállásból következik a neoliberális gazdaságpolitika támogatása is, amelyet az 1970-es évek kőolajár-robbanása után, a konzervatív pártok vezettek be – megmérkőzve a szakszervezetekkel, mint Margaret Thatcher –, de a kurzust a balközép pártok is folytatták, amire példa Tony Blair „harmadik útja” (két baloldali frázis között egy neoliberális intézkedés) és a német Hartz-reformok (munkafeltételek rontása).
A kilencvenes évektől szélesebb mértékben kibontakozó neoliberális reformok (privatizáció, dereguláció, liberalizáció) és a mindezt szentesítő maastrichti szerződés aláásták a korábbi szociáldemokrácia – és az akkori kereszténydemokrácia – nagy vívmányát, a szociális piacgazdaságot, a valamikori középosztály egyre inkább degradálódott, nőtt a szegények és a gazdagok közötti szakadék, és ez az, amit az európai polgárok egyre nehezebben viselnek el.
Az emberek pártválasztásukban konzervatívak. Sokáig szavaznak még arra a pártra, amelyre évtizedekig szavaztak, és csak nehezen vallják be önmaguknak, hogy szeretett pártjuk elhagyta őket. De ha egyszer ez a bizonyosság megszilárdul bennük, aligha lehet őket visszacsábítani. Ez a magyarázata a magukat szociáldemokratának minősítő, ám szélsőségesen liberális pártok tartós hanyatlásának. A hanyatlásra a balközép pártok első reakciója az volt, hogy a valós problémákra választ kereső és adó pártokat szélsőségesnek, populistának, fasisztának titulálták, és minden eszközzel igyekeztek őket a politikai életből kirekeszteni. Erre a kirekesztésre jó példa, ahogy az unió balközép kormányai viselkedtek, amikor 2000-ben az Osztrák Szabadságpárt a kormánykoalíció tagja lett. E viselkedés jogi formákba öntésére született meg azután a „Lex Ausztria”, az a bizonyos 7. paragrafus, amely alapján most Lengyelországot és Magyarországot igyekeznek elmarasztalni.
Később a kommunizmus történetéből jól ismert népnevelő attitűd került előtérbe, amely abból indult ki, hogy az uniós polgárok azért nem tudnak jól szavazni, mert az orosz propaganda eltéríti őket. Készült is egy akcióterv a dezinformáció ellen, a rövidesen távozó EB-elnök, Jean-Claude Junker pedig egyfajta európai igazságminisztérium (à la Orwell) felállítását javasolta a „hamis” hírek kiszűrésére.
Legutóbb a német szociáldemokrata Friedrich Ebert Stiftung tett kísérletet a hanyatlás megállítására egy kutatást (Progresszív válaszok a populizmusra) szponzorálva, mely kutatás már elismerte a „populista” pártok helyes problémalátását, és azok óvatos átvételét javasolja. De mint a közmondás tartja, kutyából nem lesz szalonna, ki fog hinni azok „patriotizmusának”, akik eddig a nemzetállamok felszámolásán ügyködtek? A szociáldemokrácia nagyszerű eredményeket ért el, de az utóbbi évtizedekben a saját sírját ásta meg. Mit mondhatunk erre? Nyugodjék békében!
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap