 | Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című, a világ geopolitikai átalakulását elemző könyvében egy fejezetet szánt az ázsiai hatalmi viszonyok változásának, amelynek középpontjában Kína áll, Ázsia már a könyv írásakor, 1997-ben is leghatalmasabb állama. |
Brzezinski szerint egy hatékony amerikai Eurázsia-politikának rendelkeznie kell egy távol-keleti horgonnyal, de ez csak úgy lehetséges, ha Amerikának kapcsolata van az ázsiai szárazfölddel is. Amerika globális politikája szempontjából a tengerek övezte Japánnal való szoros kapcsolat elengedhetetlen, de az eurázsiai geostratégiai célok szempontjából a szárazföldi Kínával való együttműködésre is szükség van. A regionálisan kiemelkedő Kína Amerika távol-keleti horgonya kell hogy legyen, segítve ezzel az eurázsiai hatalmi egyensúly kialakítását, ahol a kelet-eurázsiai Nagy-Kína e tekintetben megfelel annak a szerepnek, amelyet a bővülő Európa Nyugat-Eurázsiában betölt.
A talán kissé nehezen érthető okfejtés mögött – más helyen kifejtett nézetekből érzékelhetően – az áll, hogy Kínának legyen meg a méretének, gazdasági erejének megfelelő regionális szerepe, de Ázsia ügyeit Amerikával közösen intézzék, mint ahogy Európa is Amerikával közösen intézi az európai, sőt a nyugat-eurázsiai ügyeket, miközben mind Kína, mind Európa regionális hatalom, Amerika azonban globális hatalom, így bizonyos mértékig mindkettő felett áll.
Brzezinski az ázsiai geostratégiai helyzet elemzésekor kitér az egyes országok gazdasági helyzetére, természeti erőforrásokkal való ellátottságra, az országok történelméből mára levonható következtetésekre, a belső etnikai és vallási viszonyokra, az elit ambícióira és nem utolsósorban az adott ország nemzetközi kapcsolataira. Az országok közül a legnagyobb figyelmet Kína mellett Japánnak szenteli, ezt követi India, Oroszország, Pakisztán Korea, Vietnam és természetesen Tajvan, amelyet Kína saját országa részének tekint.
Brzezinski nem csak az egyes országokat önmagukban, hanem egymással való történelmi kapcsolataikban vizsgálja, és ebből von le következtetéseket a jövőben lehetséges hatalmi kombinációkra és természetesen arra, hogy mindez hogyan használható fel Amerika befolyásának megőrzésére vagy kiterjesztésére.
Kína a centrum, a horgony. Brzezinski szerint a kínai elitet a történelem arra predesztinálta, hogy Kínát a világ természetes központjának tekintse. Kína hatalmas és etnikailag nagymértékben egységes népességével ősidők óta sajátos és büszke civilizációnak számít, amely körülbelül 1600-ig világelső volt a mezőgazdasági termelékenység, az ipari innováció és az életszínvonal terén. Ebből a nézőpontból Kína elmúlt 150 évben történt megaláztatása olyan tévút, amelyet el kell törölni. Kína megalázói között tartja számon Nagy-Britanniát az ópiumháború és az azt követő lealacsonyítás miatt, Japánt az elmúlt évszázadot átívelő rablóháborúk miatt, Oroszországot az északi kínai területekre való behatolás miatt és végül Amerikát, mert ázsiai jelenlétével és Japán támogatásával Kína külső törekvéseinek útjában áll.
Kínai felfogás szerint az Egyesült Államok célja, hogy hegemóniára törekedjen az egész világon, és nem tűrheti, hogy az európai és az ázsiai kontinensen olyan nagyhatalom jelenjen meg, amely veszélyt jelentene vezető pozíciójára, emiatt Amerika Kína ellenfele, nem pedig természetes szövetségese. Ilyen körülmények között Kína geostratégiájának egyszerre két célt kell követnie: (1) szembeszállni a hegemonizmussal és (2) új nemzetközi politikai és gazdasági rendet építeni. E második célkitűzés arra készteti Pekinget, hogy olyan regionális geostratégiát kövessen, amely úgy biztosítja fölényét, hogy a közvetlen szomszédaival való komolyabb konfliktusokat el tudja kerülni.
Brzezinski egy térképet is közöl a potenciális összeütközési pontokról, amelyek közül a legfontosabb Tajvan. Ahogy Kína erősödik, úgy nő neheztelése Tajvan különálló státuszával szemben, Tajvan viszont önálló nemzetállam létrehozásával kacérkodik. Van azonban egy dolog, amiben Tajvan nagyon is egyetért Pekinggel, mégpedig a Szenkaku-szigetek hovatartozása a Japánnal folytatott vitában.
Kínának Vietnammal és a Fülöp-szigetekkel a Paracel- és Spratly-szigetek miatt van összetűzése az értékes tengerfenéki energiaforrásokhoz való hozzáférés miatt. Emellett Kínának területi vitái vannak Indiával és időnként Oroszországgal is, ami még az 1858-as ajguni szerződésig nyúlik vissza, amikor az oroszok a gyengülő Csing-dinasztiától megszerezték az Amur vidékét. Persze más területi konfliktusok is terhelik a térséget, ezek közül talán a legismertebb a Kuril-szigetek hovatartozásáról szóló, japán–orosz vita, de indiai–pakisztáni relációban Kasmír kérdését is említhetnénk.
Kína mellett Kelet-Ázsia másik meghatározó állama Japán. Brzezinski szerint Amerika számára Japán először csak a megszálló amerikai hadsereg helyszíne volt, de az idők során Japán lett az ázsiai–csendes-óceáni térségben Amerika politikai-katonai jelenlétének alapja és Amerika központi fontosságú globális szövetségese. Kína felemelkedése azonban felveti a kérdést, hogy a változó regionális kontextusban fennmaradhat-e – és milyen céllal – a szoros amerikai–japán kapcsolat? Japán szerepe egy Kína-ellenes szövetségben egyértelmű lenne. De mi legyen Japán szerepe, ha Kína felemelkedését valamilyen módon el kell fogadni, még akkor is, ha az csökkenti Amerika elsőbbségét a régióban?
Kínához hasonlóan Japán is egy nemzetállam, amely mélyen gyökerezően érzi egyedi jellegét és különleges státuszát. E státuszt Japán először elszigeteltséggel védte, majd amikor a tizenkilencedik században a világ a ráerőltette magát, az európai birodalmakat utánozva igyekezett saját birodalmat létrehozni az ázsiai szárazföldön. A második világháború katasztrófája azután a japán népet a gazdasági fellendülés egydimenziós céljára összpontosította.
Az 1950-es években meghirdetett külpolitikai irányelvek szerint Japán fő célja a gazdasági fejlődés kell hogy legyen, kis mértékben kell fegyverkeznie, és kerülnie kell a nemzetközi konfliktusokban való részvételt. Emellett követnie kell az Egyesült Államok politikáját, elfogadva az amerikai katonai védelmet, nemzetközi kapcsolatrendszerének pedig ideológia-mentesnek kell lennie.
Brzezinski szerint azonban ez a felfogás már a múlté, Japán egyre inkább azon gondolkodik, hogy hogyan csökkenthetné az ország amerikai protektorátus jellegét, és követhetne önállóbb regionális szerepet. Brzezinski úgy látja, hogy Japán a világméretű békefenntartásban és a gazdasági fejlődésben való aktív részvétellel érhet el leginkább globális vezető szerepet. Kihasználva az amerikai–japán katonai szövetséget, Japánnak a Távol-Kelet stabilitásának biztosítására kell törekednie, de óvakodnia kell attól, hogy ez egy Kína-ellenes koalícióvá alakuljon. E tekintetben az amerikai politika feladata, hogy Japánt egy ilyen út választására ösztönözze, és hogy Kína regionális előretörése ne zárjon ki egy háromoldalú, Amerikát, Japánt és Kínát is magában foglaló, egyensúlyi rendszert.
Brzezinski negyed százada leírt gondolatai jórészt ma is érvényesek, hiszen azok az adottságok, amelyeket helyzetelemzésében felhasznált, ma is fennállnak, talán azzal a különbséggel, hogy Kína gazdasági fejlődése gyorsabb volt, mint azt Brzezinski várta, és közben Oroszország is megerősödött.
Az a háromoldalú egyensúly azonban, amelyet Brzezinski vizionált, nehezen fog megvalósulni, elsősorban angolszász elemi ösztön és arrogancia következtében, amely a Kínai gazdasági kihívásokra elsősorban nem gazdasági, hanem katonai választ keres, többek között az AUKUS (Ausztrália, Egyesült Királyság, Egyesült Államok) biztonsági egyezmény létrehozásával. Ebbe az egyezménybe be akarják vonni Japánt és más országokat is, létrehozva a NATO csendes-óceáni megfelelőjét, Kína és Oroszország ellen.
Ez az egyezmény nyilvánvalóan növeli a feszültségeket a térségben, de ha Kína tartja magát a két és fél ezer évvel ezelőtt élt stratéga, Szun-Ce elveihez (A hadviselés törvényei), hogy nem harcolni kell, mégis alávetni az ellenséges sereget, Kína elkerüli a katonai összecsapásokat, és megvárja, amíg a gazdasági erőviszonyok eltolódása következtében az ellenfelek lassacskán teret vesztenek. A horgony azonban Amerika számára – legalábbis egyelőre – elérhetetlenné vált, Amerika nem abba az irányba mozog, amelyet Brzezinski helyesnek tartana.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
A talán kissé nehezen érthető okfejtés mögött – más helyen kifejtett nézetekből érzékelhetően – az áll, hogy Kínának legyen meg a méretének, gazdasági erejének megfelelő regionális szerepe, de Ázsia ügyeit Amerikával közösen intézzék, mint ahogy Európa is Amerikával közösen intézi az európai, sőt a nyugat-eurázsiai ügyeket, miközben mind Kína, mind Európa regionális hatalom, Amerika azonban globális hatalom, így bizonyos mértékig mindkettő felett áll.
Brzezinski az ázsiai geostratégiai helyzet elemzésekor kitér az egyes országok gazdasági helyzetére, természeti erőforrásokkal való ellátottságra, az országok történelméből mára levonható következtetésekre, a belső etnikai és vallási viszonyokra, az elit ambícióira és nem utolsósorban az adott ország nemzetközi kapcsolataira. Az országok közül a legnagyobb figyelmet Kína mellett Japánnak szenteli, ezt követi India, Oroszország, Pakisztán Korea, Vietnam és természetesen Tajvan, amelyet Kína saját országa részének tekint.
Brzezinski nem csak az egyes országokat önmagukban, hanem egymással való történelmi kapcsolataikban vizsgálja, és ebből von le következtetéseket a jövőben lehetséges hatalmi kombinációkra és természetesen arra, hogy mindez hogyan használható fel Amerika befolyásának megőrzésére vagy kiterjesztésére.
Kína a centrum, a horgony. Brzezinski szerint a kínai elitet a történelem arra predesztinálta, hogy Kínát a világ természetes központjának tekintse. Kína hatalmas és etnikailag nagymértékben egységes népességével ősidők óta sajátos és büszke civilizációnak számít, amely körülbelül 1600-ig világelső volt a mezőgazdasági termelékenység, az ipari innováció és az életszínvonal terén. Ebből a nézőpontból Kína elmúlt 150 évben történt megaláztatása olyan tévút, amelyet el kell törölni. Kína megalázói között tartja számon Nagy-Britanniát az ópiumháború és az azt követő lealacsonyítás miatt, Japánt az elmúlt évszázadot átívelő rablóháborúk miatt, Oroszországot az északi kínai területekre való behatolás miatt és végül Amerikát, mert ázsiai jelenlétével és Japán támogatásával Kína külső törekvéseinek útjában áll.
Kínai felfogás szerint az Egyesült Államok célja, hogy hegemóniára törekedjen az egész világon, és nem tűrheti, hogy az európai és az ázsiai kontinensen olyan nagyhatalom jelenjen meg, amely veszélyt jelentene vezető pozíciójára, emiatt Amerika Kína ellenfele, nem pedig természetes szövetségese. Ilyen körülmények között Kína geostratégiájának egyszerre két célt kell követnie: (1) szembeszállni a hegemonizmussal és (2) új nemzetközi politikai és gazdasági rendet építeni. E második célkitűzés arra készteti Pekinget, hogy olyan regionális geostratégiát kövessen, amely úgy biztosítja fölényét, hogy a közvetlen szomszédaival való komolyabb konfliktusokat el tudja kerülni.
Brzezinski egy térképet is közöl a potenciális összeütközési pontokról, amelyek közül a legfontosabb Tajvan. Ahogy Kína erősödik, úgy nő neheztelése Tajvan különálló státuszával szemben, Tajvan viszont önálló nemzetállam létrehozásával kacérkodik. Van azonban egy dolog, amiben Tajvan nagyon is egyetért Pekinggel, mégpedig a Szenkaku-szigetek hovatartozása a Japánnal folytatott vitában.
Kínának Vietnammal és a Fülöp-szigetekkel a Paracel- és Spratly-szigetek miatt van összetűzése az értékes tengerfenéki energiaforrásokhoz való hozzáférés miatt. Emellett Kínának területi vitái vannak Indiával és időnként Oroszországgal is, ami még az 1858-as ajguni szerződésig nyúlik vissza, amikor az oroszok a gyengülő Csing-dinasztiától megszerezték az Amur vidékét. Persze más területi konfliktusok is terhelik a térséget, ezek közül talán a legismertebb a Kuril-szigetek hovatartozásáról szóló, japán–orosz vita, de indiai–pakisztáni relációban Kasmír kérdését is említhetnénk.
Kína mellett Kelet-Ázsia másik meghatározó állama Japán. Brzezinski szerint Amerika számára Japán először csak a megszálló amerikai hadsereg helyszíne volt, de az idők során Japán lett az ázsiai–csendes-óceáni térségben Amerika politikai-katonai jelenlétének alapja és Amerika központi fontosságú globális szövetségese. Kína felemelkedése azonban felveti a kérdést, hogy a változó regionális kontextusban fennmaradhat-e – és milyen céllal – a szoros amerikai–japán kapcsolat? Japán szerepe egy Kína-ellenes szövetségben egyértelmű lenne. De mi legyen Japán szerepe, ha Kína felemelkedését valamilyen módon el kell fogadni, még akkor is, ha az csökkenti Amerika elsőbbségét a régióban?
Kínához hasonlóan Japán is egy nemzetállam, amely mélyen gyökerezően érzi egyedi jellegét és különleges státuszát. E státuszt Japán először elszigeteltséggel védte, majd amikor a tizenkilencedik században a világ a ráerőltette magát, az európai birodalmakat utánozva igyekezett saját birodalmat létrehozni az ázsiai szárazföldön. A második világháború katasztrófája azután a japán népet a gazdasági fellendülés egydimenziós céljára összpontosította.
Az 1950-es években meghirdetett külpolitikai irányelvek szerint Japán fő célja a gazdasági fejlődés kell hogy legyen, kis mértékben kell fegyverkeznie, és kerülnie kell a nemzetközi konfliktusokban való részvételt. Emellett követnie kell az Egyesült Államok politikáját, elfogadva az amerikai katonai védelmet, nemzetközi kapcsolatrendszerének pedig ideológia-mentesnek kell lennie.
Brzezinski szerint azonban ez a felfogás már a múlté, Japán egyre inkább azon gondolkodik, hogy hogyan csökkenthetné az ország amerikai protektorátus jellegét, és követhetne önállóbb regionális szerepet. Brzezinski úgy látja, hogy Japán a világméretű békefenntartásban és a gazdasági fejlődésben való aktív részvétellel érhet el leginkább globális vezető szerepet. Kihasználva az amerikai–japán katonai szövetséget, Japánnak a Távol-Kelet stabilitásának biztosítására kell törekednie, de óvakodnia kell attól, hogy ez egy Kína-ellenes koalícióvá alakuljon. E tekintetben az amerikai politika feladata, hogy Japánt egy ilyen út választására ösztönözze, és hogy Kína regionális előretörése ne zárjon ki egy háromoldalú, Amerikát, Japánt és Kínát is magában foglaló, egyensúlyi rendszert.
Brzezinski negyed százada leírt gondolatai jórészt ma is érvényesek, hiszen azok az adottságok, amelyeket helyzetelemzésében felhasznált, ma is fennállnak, talán azzal a különbséggel, hogy Kína gazdasági fejlődése gyorsabb volt, mint azt Brzezinski várta, és közben Oroszország is megerősödött.
Az a háromoldalú egyensúly azonban, amelyet Brzezinski vizionált, nehezen fog megvalósulni, elsősorban angolszász elemi ösztön és arrogancia következtében, amely a Kínai gazdasági kihívásokra elsősorban nem gazdasági, hanem katonai választ keres, többek között az AUKUS (Ausztrália, Egyesült Királyság, Egyesült Államok) biztonsági egyezmény létrehozásával. Ebbe az egyezménybe be akarják vonni Japánt és más országokat is, létrehozva a NATO csendes-óceáni megfelelőjét, Kína és Oroszország ellen.
Ez az egyezmény nyilvánvalóan növeli a feszültségeket a térségben, de ha Kína tartja magát a két és fél ezer évvel ezelőtt élt stratéga, Szun-Ce elveihez (A hadviselés törvényei), hogy nem harcolni kell, mégis alávetni az ellenséges sereget, Kína elkerüli a katonai összecsapásokat, és megvárja, amíg a gazdasági erőviszonyok eltolódása következtében az ellenfelek lassacskán teret vesztenek. A horgony azonban Amerika számára – legalábbis egyelőre – elérhetetlenné vált, Amerika nem abba az irányba mozog, amelyet Brzezinski helyesnek tartana.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap