 | A cím plágium, eredetiben így hangzott: World’s Dumbest Energy Policy, és a Wall Street Journalban jelent meg 2019. január 29-én. A cikk réginek tűnhet, de a probléma sem új, és elég tartósnak is ígérkezik |
Kezdjük talán a cikk bevezető mondatával: „Az ostoba környezetvédelmi politika Európa-szerte rutinszerű – lásd Emmanuel Macron zavargásokat kiváltó üzemanyagadóját Franciaországban –, de még e mérték szerint is figyelemre méltó Németország új terve a szén (erőművek) elhagyására. Miután megszámlálhatatlan eurómilliárdokat pazarolt el a megújuló energiákra, és Európa egyik legmagasabb energiaárával terhelte a német háztartásokat és vállalkozásokat, most Berlin azt ígéri, hogy felszámolja azt az egyetlen megbízható áramforrást, amely Németországnak még megmaradt.”
Mi is történt, illetve történik a német energiapolitikában? Ennek megmagyarázására vissza kell mennünk az időben, egészen 1968-ig, a szélsőbaloldali diákmozgalmak széles körű kibontakozásáig. Ekkor párizsi mintára Németországban is összeálltak a különböző anarchista, establishment-ellenes, szélsőbal, atomháború-ellenes és környezetvédelmi mozgalmak (1987-ig még pedofil frakciójuk is volt), amelyek eleinte az atomháború, majd az atomerőművek ellen tiltakoztak. Később, 1980-ban már pártként bejutottak a Bundestagba, sőt Joschka Fischer személyében még külügyminisztert és kancellárhelyettest is adtak Németországnak. Ahogy a fősodratú pártokra ráuntak a választók, a zöldek egyre nagyobb befolyásra tettek szert, bár a szövetségi választásokon soha nem értek el többet öt–tíz százaléknál. Ez az eredmény azonban elég volt, hogy alkalomadtán koalíciós partnerek lehettek, de talán nagyobb volt az erejük akkor, amikor valamilyen cél érdekében az utcára kellett vinni az embereket. A zöldek Angela Merkelben, aki korábban környezetvédelmi miniszter volt, még korábban pedig évtizedeken át (14 éves korától) a keletnémet kommunista ifjúsági mozgalom aktivistája, jó partnerre találtak. Merkel rövidesen meghirdette az Energiewendét (energiafordulatot), amely az atomerőművek bezárását és a megújulóknak nyújtott hatalmas támogatást jelentette. De nemcsak azt tette, hanem a zöldek erőteljes támogatása mellett motorja volt a 2015-ös párizsi megállapodásnak és az 2018-ban meghirdetett zöldmegállapodásnak is, amely a 2030-as célt, nemcsak a németek, hanem az egész Európai Unió számára 40 százalékról 55 százalékra emelte.
A befolyásos német lap, a Der Spiegel idézi a német Szövetségi Számvevőszék jelentését, amely szerint csak az utóbbi öt évben 160 milliárd eurót költöttek az Energiewendére, ennek ellenére nem fogja a kitűzött célokat elérni. A Szövetségi Számvevőszék elnöke, Kay Scheller szerint a költségek messze nem állnak arányban az elért eredményekkel. A megújuló energiaforrások a kapacitások felét, de az energiatermelésnek csak harmadát adják, a megújuló források energiatermelése erősen ingadozó, és ha nem fúj a szél, és esetleg a nap sem süt, akkor a szén-dioxid-kibocsátó szénerőművek termelnek, amelyek Németország villamosenergia-fogyasztásának negyven százalékát szolgáltatják.
Ráadásul a szélerőművek zöme az ország északi részén van, az energiára viszont a déli részen van szükség. Az energiaátvitelhez 7700 kilométer nagyfeszültségű távvezetékre lenne szükség, ám ebből mindössze 950 kilométernyi épült meg, és a lakosság ellenállása miatt a további építkezés is nehéz. A lakosság többsége ugyanis támogatja ugyan az atomerőművek leszerelését, ám szélerőművet és távvezetéket a lakókörnyezetében nem akar látni, márpedig Németország elég sűrűn lakott, nehéz helyet találni a szélerőművek számára.
Jochen Bittner, aki a Die Zeit német napilap véleményrovatának egyik vezetője a német helyzetről a New York Timesban írja meg véleményét. Szerinte Németország tragédiája az ország majdnem vallásos irtózása az atomenergiától. A tudósok Amerikában, Oroszországban, Kínában hisznek abban, hogy lehetséges energiát termelni a radioaktív hulladékból, amely megoldhatja az elhasznált fűtőelemek problémáját, ám a nukleárisenergia-ellenesség és a klímaváltozás elleni küzdelem a befolyásos zöldpárt DNS-e, vagyis legbelső lényege, alapvető formálója.
Bittner szerint Németország azzal, hogy rohamléptekkel állítja le nukleáris erőműveit, több lehetőséget veszít el, mint amennyi veszélyt elhárít. Elveszíti azt a képességét, hogy egy olyan technológiához kapcsolódjon, amely az emberiség legbiztonságosabb és legklímabarátabb energiatermelésének bizonyulhat. Németország meglévő atomerőműveinek fenntartása lehetővé tenné a fosszilis üzemanyagoktól való gyors megszabadulást. Irracionális, ha nem így teszünk? – teszi fel a kérdést Bittner, és azt válaszolja, hogy talán igen, talán nem, de ennek az esélynek az elmulasztása a Merkel-korszak egyik legsúlyosabb hibájának bizonyulhat.
Bittner cikkéhez két megjegyzést tennék. Az egyik, hogy amiben a tudósok Amerikában, Oroszországban és Kínában hisznek, az a gyorsneutronos vagy gyorsszaporító reaktor, amely a hagyományos erőművek kiégett fűtőelemeit használja fel üzemanyagként. A hagyományos erőművek ugyanis a 235-ös tömegszámú uránizotóppal működnek, de a kiégett fűtőelemekben még ott marad a 238-as tömegszámú izotóp. Mivel ez utóbbiból mintegy százszor több van, mint a 235-ösből, az uránból kihozható energia (a veszteségeket is beszámítva) mintegy a hetvenszeresére növekszik. Oroszországban két ilyen gyorsszaporító erőművet már hálózatra is kapcsoltak, Amerikában és Kínában kísérleti vagy prototípus formájában működnek.
A másik megjegyzésem, hogy miközben Bittner, a Die Zeit szerkesztője az atomenergia felhasználása mellett érvel, lapja terjedelmes cikket közöl arról, hogy egy Aachen környéki család a szomszédos belga atomerőműtől való félelmében háromheti élelmiszert raktározott el a pincéjében, felkészülve egy atomkatasztrófára. Mivel évtizedek óta ilyen történetekkel tömik a németek fejét, nem csoda, hogy a többségük ellenzi az atomerőműveket. Talán nem ismert, de hadd mondjam el, hogy az elmúlt közel hetven évben, amióta atomerőművek működnek, mindössze 45 ember halt meg közvetlenül vagy közvetve atombaleset következtében, valamennyien Csernobilban. Ezek közül huszonnyolcan közvetlenül a sugárszennyezés miatt, ketten egyéb ok, tizenöten pedig később rákbetegségben, amely a sugárszennyezéssel összefüggésbe hozható. Ezzel szemben az unió útjain évente húszezer ember hal meg autóbalesetben, mégsem jut eszébe senkinek az autóforgalom leállítása.
Hogy valami az atomenergia tekintetében megmozdult Németországban, az elég határozottan kiderül a Spiegel már említett cikkéből, amelynek egyébként az a címe, hogy Német kudarc a megújuló jövő felé vezető úton. A cikk nyíltan kimondja, hogy a német kormány (tehát Angela Merkel) hatalmas baklövést követett el, amikor a nukleáris energia kivezetéséről döntött, és hozzáteszi, hogy Németország sohasem jött elő egy világos stratégiával arról, hogy hogyan is képzeli el a megújuló energiaforrásokra való áttérést. De a Spiegelnek nemcsak ez a cikke foglalkozik az Energiewende várható kudarcával, hanem egyre több helyet ad a klímapolitika nyílt megvitatásának, ahol egyre többen fejtik ki a német energiapolitikával kapcsolatos kételyeiket.
Ez nem is nagyon lehet másképp. Míg azon lehet vitatkozni, hogy az antropogén (ember okozta) szén-dioxid-kibocsátás okozza-e a klímaváltozást, az egyszerű számításokkal bizonyítható, hogy a kitűzött klímacél a megújuló energiaforrásokkal nem valósítható meg, és azért Németországban is vannak, akik tudnak számolni. Néhány éven belül a megújulólufi ki fog durranni, addig nekünk is valahogy ki kell bírnunk anélkül, hogy nagyobb kárt okoznánk az országnak (például a naperőművek tömeges telepítésével).
Annak idején az a mondás járta, hogy a szocializmus az eszme diadala a józan ész felett, úgy látszik, ez a német és az általa vezérelt uniós energiapolitikára is igaz.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Mi is történt, illetve történik a német energiapolitikában? Ennek megmagyarázására vissza kell mennünk az időben, egészen 1968-ig, a szélsőbaloldali diákmozgalmak széles körű kibontakozásáig. Ekkor párizsi mintára Németországban is összeálltak a különböző anarchista, establishment-ellenes, szélsőbal, atomháború-ellenes és környezetvédelmi mozgalmak (1987-ig még pedofil frakciójuk is volt), amelyek eleinte az atomháború, majd az atomerőművek ellen tiltakoztak. Később, 1980-ban már pártként bejutottak a Bundestagba, sőt Joschka Fischer személyében még külügyminisztert és kancellárhelyettest is adtak Németországnak. Ahogy a fősodratú pártokra ráuntak a választók, a zöldek egyre nagyobb befolyásra tettek szert, bár a szövetségi választásokon soha nem értek el többet öt–tíz százaléknál. Ez az eredmény azonban elég volt, hogy alkalomadtán koalíciós partnerek lehettek, de talán nagyobb volt az erejük akkor, amikor valamilyen cél érdekében az utcára kellett vinni az embereket. A zöldek Angela Merkelben, aki korábban környezetvédelmi miniszter volt, még korábban pedig évtizedeken át (14 éves korától) a keletnémet kommunista ifjúsági mozgalom aktivistája, jó partnerre találtak. Merkel rövidesen meghirdette az Energiewendét (energiafordulatot), amely az atomerőművek bezárását és a megújulóknak nyújtott hatalmas támogatást jelentette. De nemcsak azt tette, hanem a zöldek erőteljes támogatása mellett motorja volt a 2015-ös párizsi megállapodásnak és az 2018-ban meghirdetett zöldmegállapodásnak is, amely a 2030-as célt, nemcsak a németek, hanem az egész Európai Unió számára 40 százalékról 55 százalékra emelte.
A befolyásos német lap, a Der Spiegel idézi a német Szövetségi Számvevőszék jelentését, amely szerint csak az utóbbi öt évben 160 milliárd eurót költöttek az Energiewendére, ennek ellenére nem fogja a kitűzött célokat elérni. A Szövetségi Számvevőszék elnöke, Kay Scheller szerint a költségek messze nem állnak arányban az elért eredményekkel. A megújuló energiaforrások a kapacitások felét, de az energiatermelésnek csak harmadát adják, a megújuló források energiatermelése erősen ingadozó, és ha nem fúj a szél, és esetleg a nap sem süt, akkor a szén-dioxid-kibocsátó szénerőművek termelnek, amelyek Németország villamosenergia-fogyasztásának negyven százalékát szolgáltatják.
Ráadásul a szélerőművek zöme az ország északi részén van, az energiára viszont a déli részen van szükség. Az energiaátvitelhez 7700 kilométer nagyfeszültségű távvezetékre lenne szükség, ám ebből mindössze 950 kilométernyi épült meg, és a lakosság ellenállása miatt a további építkezés is nehéz. A lakosság többsége ugyanis támogatja ugyan az atomerőművek leszerelését, ám szélerőművet és távvezetéket a lakókörnyezetében nem akar látni, márpedig Németország elég sűrűn lakott, nehéz helyet találni a szélerőművek számára.
Jochen Bittner, aki a Die Zeit német napilap véleményrovatának egyik vezetője a német helyzetről a New York Timesban írja meg véleményét. Szerinte Németország tragédiája az ország majdnem vallásos irtózása az atomenergiától. A tudósok Amerikában, Oroszországban, Kínában hisznek abban, hogy lehetséges energiát termelni a radioaktív hulladékból, amely megoldhatja az elhasznált fűtőelemek problémáját, ám a nukleárisenergia-ellenesség és a klímaváltozás elleni küzdelem a befolyásos zöldpárt DNS-e, vagyis legbelső lényege, alapvető formálója.
Bittner szerint Németország azzal, hogy rohamléptekkel állítja le nukleáris erőműveit, több lehetőséget veszít el, mint amennyi veszélyt elhárít. Elveszíti azt a képességét, hogy egy olyan technológiához kapcsolódjon, amely az emberiség legbiztonságosabb és legklímabarátabb energiatermelésének bizonyulhat. Németország meglévő atomerőműveinek fenntartása lehetővé tenné a fosszilis üzemanyagoktól való gyors megszabadulást. Irracionális, ha nem így teszünk? – teszi fel a kérdést Bittner, és azt válaszolja, hogy talán igen, talán nem, de ennek az esélynek az elmulasztása a Merkel-korszak egyik legsúlyosabb hibájának bizonyulhat.
Bittner cikkéhez két megjegyzést tennék. Az egyik, hogy amiben a tudósok Amerikában, Oroszországban és Kínában hisznek, az a gyorsneutronos vagy gyorsszaporító reaktor, amely a hagyományos erőművek kiégett fűtőelemeit használja fel üzemanyagként. A hagyományos erőművek ugyanis a 235-ös tömegszámú uránizotóppal működnek, de a kiégett fűtőelemekben még ott marad a 238-as tömegszámú izotóp. Mivel ez utóbbiból mintegy százszor több van, mint a 235-ösből, az uránból kihozható energia (a veszteségeket is beszámítva) mintegy a hetvenszeresére növekszik. Oroszországban két ilyen gyorsszaporító erőművet már hálózatra is kapcsoltak, Amerikában és Kínában kísérleti vagy prototípus formájában működnek.
A másik megjegyzésem, hogy miközben Bittner, a Die Zeit szerkesztője az atomenergia felhasználása mellett érvel, lapja terjedelmes cikket közöl arról, hogy egy Aachen környéki család a szomszédos belga atomerőműtől való félelmében háromheti élelmiszert raktározott el a pincéjében, felkészülve egy atomkatasztrófára. Mivel évtizedek óta ilyen történetekkel tömik a németek fejét, nem csoda, hogy a többségük ellenzi az atomerőműveket. Talán nem ismert, de hadd mondjam el, hogy az elmúlt közel hetven évben, amióta atomerőművek működnek, mindössze 45 ember halt meg közvetlenül vagy közvetve atombaleset következtében, valamennyien Csernobilban. Ezek közül huszonnyolcan közvetlenül a sugárszennyezés miatt, ketten egyéb ok, tizenöten pedig később rákbetegségben, amely a sugárszennyezéssel összefüggésbe hozható. Ezzel szemben az unió útjain évente húszezer ember hal meg autóbalesetben, mégsem jut eszébe senkinek az autóforgalom leállítása.
Hogy valami az atomenergia tekintetében megmozdult Németországban, az elég határozottan kiderül a Spiegel már említett cikkéből, amelynek egyébként az a címe, hogy Német kudarc a megújuló jövő felé vezető úton. A cikk nyíltan kimondja, hogy a német kormány (tehát Angela Merkel) hatalmas baklövést követett el, amikor a nukleáris energia kivezetéséről döntött, és hozzáteszi, hogy Németország sohasem jött elő egy világos stratégiával arról, hogy hogyan is képzeli el a megújuló energiaforrásokra való áttérést. De a Spiegelnek nemcsak ez a cikke foglalkozik az Energiewende várható kudarcával, hanem egyre több helyet ad a klímapolitika nyílt megvitatásának, ahol egyre többen fejtik ki a német energiapolitikával kapcsolatos kételyeiket.
Ez nem is nagyon lehet másképp. Míg azon lehet vitatkozni, hogy az antropogén (ember okozta) szén-dioxid-kibocsátás okozza-e a klímaváltozást, az egyszerű számításokkal bizonyítható, hogy a kitűzött klímacél a megújuló energiaforrásokkal nem valósítható meg, és azért Németországban is vannak, akik tudnak számolni. Néhány éven belül a megújulólufi ki fog durranni, addig nekünk is valahogy ki kell bírnunk anélkül, hogy nagyobb kárt okoznánk az országnak (például a naperőművek tömeges telepítésével).
Annak idején az a mondás járta, hogy a szocializmus az eszme diadala a józan ész felett, úgy látszik, ez a német és az általa vezérelt uniós energiapolitikára is igaz.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap