Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület – angol nevének rövidítése IPCC – az imént adta ki legújabb, 1990 óta már a hatodik jelentését a klíma állapotáról. A jelentés négy részre oszlik. Az elsőben a klíma jelenlegi állapotával kapcsolatban megállapítja, egyértelmű, hogy az atmoszféra, az óceánok és a szárazföld felmelegedését emberi tevékenység okozza, a másodikban, hogy a jelenlegi tendenciák mellett a Föld tovább fog melegedni, a harmadikban, hogy mindez extrém időjárási helyzeteket, az emberiség életfeltételeinek romlását fogja eredményezni, végül a negyedikben, hogy mindennek elkerülése érdekében az emberi szén-dioxid-kibocsátást mihamarabb csökkenteni kell.
Az ENSZ főtitkára, António Guterres szerint az IPCC legújabb jelentése „vörös kód” az emberiségnek. „A vészharangok fülsiketítők és a bizonyítékok megcáfolhatatlanok: a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből és az erdőirtásból származó üvegházhatású gázok kibocsátása megfojtja bolygónkat, és emberek milliárdjait teszi ki közvetlen veszélynek. A globális felmelegedés a Föld minden régióját érinti, és sok változás visszafordíthatatlanná válik… határozottan cselekednünk kell, hogy az 1,5 fokos célt elérjük” – mondta nyilatkozatában António Guterres.
A bizonyítékok valóban megcáfolhatatlanok, mert aki cáfolni akarja őket, azt nem engedik szóhoz jutni. Erre egy példa, hogy a NASA Miskolczi Ferenc magyar légkörfizikusnak, aki ott az infravörös sugárzás mérésére dolgozott ki eljárást, nem engedte közölni egy elméleti írását, amely cáfolta a szén-dioxid üvegházhatásban játszott meghatározó szerepét (a meghatározó a vízpára).
Az IPCC-jelentések elméleti alapját a svéd fizikus, Svante Arrhenius 1896-ban publikált dolgozata képezi, de még ő is úgy gondolta, hogy a több légköri szén-dioxid egyre kisebb mértékben járul hozzá a felmelegedéshez, mert a szén-dioxid hőelnyelő képessége „telítődik”. Ugyanabban az időben Knut Angström és Max Planck rámutattak, hogy a szén-dioxid csak egy meghatározott és a vízpárához képest sokkal keskenyebb frekvenciasávban képes felvenni energiát.
A szerb Milutin Milankovic még a 20. század elején egy olyan elméletet dolgozott ki, amely szerint az eljegesedések és melegebb időszakok (glaciálisok és interglaciálisok) váltakozását a Föld pályaelemeinek ciklikus változása határozza meg, mert ennek megfelelően éri a Földet több vagy kevesebb napsugárzás. Ezt az elgondolást támasztotta alá egy 1976-ban, a Science folyóiratban megjelent tanulmány, amely a mélytengeri üledékmagokat vizsgálva megállapította, hogy a Milankovic-elmélet összhangban van a Föld éghajlatában megfigyelhető változásokkal.
Legutóbb 23 tudós, közöttük Szarka László geofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja publikált egy tanulmányt, amelyben a Nap sugárzási teljesítményének változására vonatkozó évszázados idősorokat elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy a Föld hőmérséklet-változásában a meghatározó szerepet a Napból érkező sugárzás játssza, nem pedig az antropogén szén-dioxid-kibocsátás.
Az IPCC-tanulmányoknak igazuk van abban, hogy 1. a Föld átlaghőmérséklete növekszik, 2. a légkör szén-dioxid-tartalma növekszik, és hogy 3. a szén-dioxid üvegházhatású gáz. De ebből még nem következik az, hogy a Föld melegedésének elsődleges oka az antropogén szén-dioxid-kibocsátás. Ezen túlmenően az Armageddont idéző megállapítások sem igazolhatók.
Például az az IPCC-tanulmányokban nagy hangsúllyal szereplő nézet, miszerint a természeti katasztrófák száma növekszik, tényekkel nem támasztható alá. A károk növekedhetnek, de ez a korábbinál nagyobb lélekszámból és beépítettségből, és nem, mondjuk, a tornádók számának vagy erősségének növekedéséből fakad. Hasonlóképpen az IPCC-modelleknek a várható hőmérséklet-emelkedésre vagy a tengerszint emelkedésére vonatkozó előrejelzéseit a rendelkezésre álló tényadatok nem igazolják.
A katasztrófa-előrejelzések mellett azonban még ebben az IPCC-jelentésben is szerepel olyan változás, ami pozitívan ítélhető meg. A jelentés A.1.4 pontja szerint a globálisan átlagolt szárazföldi csapadékmennyiség 1950 óta valószínűleg növekedett, az A.1.8 pontja szerint pedig az éghajlati övezetek mindkét féltekén a pólus felé tolódtak el, és a vegetációs időszak az 1950-es évek óta évtizedenként átlagosan akár két nappal is meghosszabbodott. Mindez a mezőgazdasági termelés lehetőségeit növeli, és valóban, a NASA műholdképei azt mutatják, hogy a Föld „zöldül”, vagyis növekszik a vegetációs terület. Minderről azonban a szélesebb közvélemény nem értesül.
Az IPCC-jelentéssel nem lenne semmi baj, ha pusztán egy tudományosnak szánt dokumentum lenne, de nem az, hanem a saját állításait megcáfolhatatlannak vélve a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló cselekvéseket követel az egyes kormányoktól, arról azonban a mára már mintegy 25 ezer oldalra dagadt IPCC-tanulmányokban egy szó sem esik, hogy ezt a csökkentést globális méretekben hogyan lehetne végrehajtani.
Való igaz, hogy a Föld majdnem valamennyi országa aláírta a 2015-ös párizsi egyezményt, amelyben magára vállalta, hogy mindent megtesz, hogy a globális hőmérséklet-növekedést 2, de lehetőleg 1,5 fok alatt lehessen tartani az iparosodás előtti szinthez képest, kötelező előírásokat azonban csak a párizsi egyezmény létrehozója és legnagyobb támogatója, az Európai Unió vállalt magára. Az első vállalás még csak 40 százalékos csökkentésről szólt 2030-ra, az egyes országok energia- és klímatervei is erre a célra készültek, e célt azonban – az Európai Parlament nyomására – az Európai Bizottság 55 százalékra növelte, ezt tartalmazza a Fit for 55 program.
Az 55 százalékos emissziócsökkentés azonban olyan követelményeket ír elő, amelyek az európai ipart és az egész gazdaságot is gyakorlatilag lerombolnák. Ezt előre látva nyolc nagy európai érdekvédelmi szervezet, közöttük az Európai Szakszervezetek Konföderációja, az Európai Ipari Szakszervezetek, az Európai Gépkocsigyártók Egyesülete levélben fordult Franz Timmermanshoz, az európai klímakirályhoz (a klímáért felelős európai biztoshoz), amelyben – többek között – a következőket írják:
„A magasabb szintű éghajlati ambíciók mellett ipari átalakulást és innovációt szeretnénk látni Európában, nem pedig az ipar leépülését és társadalmi felbomlást. Ehhez olyan politikai keretre van szükség, amely igazságos átmenetet biztosít a Green Deal és a Fit for 55 csomag által lefedett valamennyi iparág számára. Ennek a keretnek támogatnia kell a változások előrejelzését és irányítását, beleértve a szakemberek kiképzését, és mindezt hatékony szociális párbeszéddel kell alátámasztani. Jelenleg a mobilitási szektor 16 millió munkavállalója számára, különösen az ipari foglalkoztatás egyik motorját képező európai autóipar számára, nincs ilyen keret.”
De nem csak az európai autóiparról van szó. A tervezett intézkedések nagymértékben emelnék az energiaellátás, az acélgyártás, a cementgyártás és minden jelentősebb energiát felhasználó iparág – többek között a közlekedés – költségeit. Az importra kivetendő úgynevezett karbonadó, amelynek célja, hogy a megnövekedett költségű uniós vállalatokat védje a külföldi importtól, pedig lerombolná a nemzetközi kereskedelmet, különösen a fejlődő országokból származó importot, amely országok természetesen nem tudnak versenyezni az unió – tulajdonképpen a németek – klímapolitikájával.
A társadalmilag érzékeny publicisták és civil szervezetek máris felhívják a figyelmet arra, hogy a tervezett intézkedések legalább 50 millió európait hagynának az út szélén, mert nem tudnák megfizetni az energiaárak növekedéséből származó nagyobb rezsi- és élelmiszerköltségeket.
Ez a becslés azonban lehet, hogy még túl alacsony is. A karbonsemleges autó ára két-háromszorosa a hasonló benzines vagy dízeles autónak, amit csak egy szűk elit képes megvásárolni, tehát az autóipar nemcsak a költségek növekedése, hanem a kereslet beszűkülése miatt is válságba fog kerülni. Ha ez a terv megvalósul, Európában drasztikusan fog csökkenni az életszínvonal, annak minden társadalmi és politikai következményével együtt.
És mindezt miért? Egy nem bizonyítható elméletnek az európaiakra kényszerítéséért olyan szervezetek által, amelyek az ötleteikért semmiféle felelősséget nem viselnek, és demokratikusan felelősségre sem vonhatók.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Az ENSZ főtitkára, António Guterres szerint az IPCC legújabb jelentése „vörös kód” az emberiségnek. „A vészharangok fülsiketítők és a bizonyítékok megcáfolhatatlanok: a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből és az erdőirtásból származó üvegházhatású gázok kibocsátása megfojtja bolygónkat, és emberek milliárdjait teszi ki közvetlen veszélynek. A globális felmelegedés a Föld minden régióját érinti, és sok változás visszafordíthatatlanná válik… határozottan cselekednünk kell, hogy az 1,5 fokos célt elérjük” – mondta nyilatkozatában António Guterres.
A bizonyítékok valóban megcáfolhatatlanok, mert aki cáfolni akarja őket, azt nem engedik szóhoz jutni. Erre egy példa, hogy a NASA Miskolczi Ferenc magyar légkörfizikusnak, aki ott az infravörös sugárzás mérésére dolgozott ki eljárást, nem engedte közölni egy elméleti írását, amely cáfolta a szén-dioxid üvegházhatásban játszott meghatározó szerepét (a meghatározó a vízpára).
Az IPCC-jelentések elméleti alapját a svéd fizikus, Svante Arrhenius 1896-ban publikált dolgozata képezi, de még ő is úgy gondolta, hogy a több légköri szén-dioxid egyre kisebb mértékben járul hozzá a felmelegedéshez, mert a szén-dioxid hőelnyelő képessége „telítődik”. Ugyanabban az időben Knut Angström és Max Planck rámutattak, hogy a szén-dioxid csak egy meghatározott és a vízpárához képest sokkal keskenyebb frekvenciasávban képes felvenni energiát.
A szerb Milutin Milankovic még a 20. század elején egy olyan elméletet dolgozott ki, amely szerint az eljegesedések és melegebb időszakok (glaciálisok és interglaciálisok) váltakozását a Föld pályaelemeinek ciklikus változása határozza meg, mert ennek megfelelően éri a Földet több vagy kevesebb napsugárzás. Ezt az elgondolást támasztotta alá egy 1976-ban, a Science folyóiratban megjelent tanulmány, amely a mélytengeri üledékmagokat vizsgálva megállapította, hogy a Milankovic-elmélet összhangban van a Föld éghajlatában megfigyelhető változásokkal.
Legutóbb 23 tudós, közöttük Szarka László geofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja publikált egy tanulmányt, amelyben a Nap sugárzási teljesítményének változására vonatkozó évszázados idősorokat elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy a Föld hőmérséklet-változásában a meghatározó szerepet a Napból érkező sugárzás játssza, nem pedig az antropogén szén-dioxid-kibocsátás.
Az IPCC-tanulmányoknak igazuk van abban, hogy 1. a Föld átlaghőmérséklete növekszik, 2. a légkör szén-dioxid-tartalma növekszik, és hogy 3. a szén-dioxid üvegházhatású gáz. De ebből még nem következik az, hogy a Föld melegedésének elsődleges oka az antropogén szén-dioxid-kibocsátás. Ezen túlmenően az Armageddont idéző megállapítások sem igazolhatók.
Például az az IPCC-tanulmányokban nagy hangsúllyal szereplő nézet, miszerint a természeti katasztrófák száma növekszik, tényekkel nem támasztható alá. A károk növekedhetnek, de ez a korábbinál nagyobb lélekszámból és beépítettségből, és nem, mondjuk, a tornádók számának vagy erősségének növekedéséből fakad. Hasonlóképpen az IPCC-modelleknek a várható hőmérséklet-emelkedésre vagy a tengerszint emelkedésére vonatkozó előrejelzéseit a rendelkezésre álló tényadatok nem igazolják.
A katasztrófa-előrejelzések mellett azonban még ebben az IPCC-jelentésben is szerepel olyan változás, ami pozitívan ítélhető meg. A jelentés A.1.4 pontja szerint a globálisan átlagolt szárazföldi csapadékmennyiség 1950 óta valószínűleg növekedett, az A.1.8 pontja szerint pedig az éghajlati övezetek mindkét féltekén a pólus felé tolódtak el, és a vegetációs időszak az 1950-es évek óta évtizedenként átlagosan akár két nappal is meghosszabbodott. Mindez a mezőgazdasági termelés lehetőségeit növeli, és valóban, a NASA műholdképei azt mutatják, hogy a Föld „zöldül”, vagyis növekszik a vegetációs terület. Minderről azonban a szélesebb közvélemény nem értesül.
Az IPCC-jelentéssel nem lenne semmi baj, ha pusztán egy tudományosnak szánt dokumentum lenne, de nem az, hanem a saját állításait megcáfolhatatlannak vélve a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló cselekvéseket követel az egyes kormányoktól, arról azonban a mára már mintegy 25 ezer oldalra dagadt IPCC-tanulmányokban egy szó sem esik, hogy ezt a csökkentést globális méretekben hogyan lehetne végrehajtani.
Való igaz, hogy a Föld majdnem valamennyi országa aláírta a 2015-ös párizsi egyezményt, amelyben magára vállalta, hogy mindent megtesz, hogy a globális hőmérséklet-növekedést 2, de lehetőleg 1,5 fok alatt lehessen tartani az iparosodás előtti szinthez képest, kötelező előírásokat azonban csak a párizsi egyezmény létrehozója és legnagyobb támogatója, az Európai Unió vállalt magára. Az első vállalás még csak 40 százalékos csökkentésről szólt 2030-ra, az egyes országok energia- és klímatervei is erre a célra készültek, e célt azonban – az Európai Parlament nyomására – az Európai Bizottság 55 százalékra növelte, ezt tartalmazza a Fit for 55 program.
Az 55 százalékos emissziócsökkentés azonban olyan követelményeket ír elő, amelyek az európai ipart és az egész gazdaságot is gyakorlatilag lerombolnák. Ezt előre látva nyolc nagy európai érdekvédelmi szervezet, közöttük az Európai Szakszervezetek Konföderációja, az Európai Ipari Szakszervezetek, az Európai Gépkocsigyártók Egyesülete levélben fordult Franz Timmermanshoz, az európai klímakirályhoz (a klímáért felelős európai biztoshoz), amelyben – többek között – a következőket írják:
„A magasabb szintű éghajlati ambíciók mellett ipari átalakulást és innovációt szeretnénk látni Európában, nem pedig az ipar leépülését és társadalmi felbomlást. Ehhez olyan politikai keretre van szükség, amely igazságos átmenetet biztosít a Green Deal és a Fit for 55 csomag által lefedett valamennyi iparág számára. Ennek a keretnek támogatnia kell a változások előrejelzését és irányítását, beleértve a szakemberek kiképzését, és mindezt hatékony szociális párbeszéddel kell alátámasztani. Jelenleg a mobilitási szektor 16 millió munkavállalója számára, különösen az ipari foglalkoztatás egyik motorját képező európai autóipar számára, nincs ilyen keret.”
De nem csak az európai autóiparról van szó. A tervezett intézkedések nagymértékben emelnék az energiaellátás, az acélgyártás, a cementgyártás és minden jelentősebb energiát felhasználó iparág – többek között a közlekedés – költségeit. Az importra kivetendő úgynevezett karbonadó, amelynek célja, hogy a megnövekedett költségű uniós vállalatokat védje a külföldi importtól, pedig lerombolná a nemzetközi kereskedelmet, különösen a fejlődő országokból származó importot, amely országok természetesen nem tudnak versenyezni az unió – tulajdonképpen a németek – klímapolitikájával.
A társadalmilag érzékeny publicisták és civil szervezetek máris felhívják a figyelmet arra, hogy a tervezett intézkedések legalább 50 millió európait hagynának az út szélén, mert nem tudnák megfizetni az energiaárak növekedéséből származó nagyobb rezsi- és élelmiszerköltségeket.
Ez a becslés azonban lehet, hogy még túl alacsony is. A karbonsemleges autó ára két-háromszorosa a hasonló benzines vagy dízeles autónak, amit csak egy szűk elit képes megvásárolni, tehát az autóipar nemcsak a költségek növekedése, hanem a kereslet beszűkülése miatt is válságba fog kerülni. Ha ez a terv megvalósul, Európában drasztikusan fog csökkenni az életszínvonal, annak minden társadalmi és politikai következményével együtt.
És mindezt miért? Egy nem bizonyítható elméletnek az európaiakra kényszerítéséért olyan szervezetek által, amelyek az ötleteikért semmiféle felelősséget nem viselnek, és demokratikusan felelősségre sem vonhatók.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap