Most szeptemberben jelent meg Ban Ki-moon, az ENSZ volt főtitkára, Kristalina Georgieva, a Világbank elnökhelyettese és Bill Gates, a Microsoft alapítója aláírásával egy a klímaváltozással foglalkozó tanulmány. A mintegy hetvenoldalas anyag érdekessége, hogy miután tesz egy tiszteletkört a párizsi klímaegyezmény előtt, a továbbiakban már nem azon rágódik, hogy hogyan lehetne a Föld hőmérsékletét a számunkra kedvező hőfokra beállítani, hanem arra keres választ, hogy a különböző területeken hogyan kellene az elkerülhetetlenül bekövetkező klímaváltozáshoz alkalmazkodni. Példaként öt beavatkozási területet emelnek ki, és ezekre példákat is hoznak.
Az első egy korai figyelmeztető rendszer, ami arra szolgál, hogy természeti katasztrófák esetén a hatóságok és a lakosság minél hamarabb értesüljön a közelgő veszélyről, és megfelelő védőintézkedéseket tudjanak tenni. Egy viharra, cunamira vonatkozó huszonnégy órával korábbi figyelmeztetés például sok ezer ember életét mentheti meg, és jelentősen csökkentheti az anyagi károkat. Úgy becsülik, hogy a haszon akár tízszeresen is nagyobb lehet, mint az ilyen rendszerek kiépítésére fordított költségek. A korai riasztórendszerre egy bangladesi példát hoznak fel, ahol e rendszer kiépítése, továbbá a viharoknak ellenálló épületek építése következtében a korábbiak töredékére csökkent a pusztító ciklonok áldozatainak száma.
A második beavatkozási terület az infrastruktúrák előrelátó, a klímaváltozásból származó veszélyek számbavételével történő megépítése. Erre a tanulmány több példát is felhoz. Az egyik a Temzén 1974 és 1984 között épült gát, amely London belvárosától nem messze, a folyón lefelé található, és megakadályozza London elárasztását abban az esetben, ha egy kivételesen magas hullám érkezik a tenger felől. Amint a hullámok elcsendesednek, a kapukat le lehet ereszteni, kiengedve a gát mögött felgyülemlett víztömeget. Ismeretes az is, hogy a hollandok már régen megoldották a magas tengervízszint okozta problémákat, ugyanis az ország egynegyedét, amely a tengerszint alatt van, a tengertől vették el. A 15. századtól kezdve fokozatosan határolták el és szárították ki a sekély vizű területeket, az úgynevezett poldereket. Az 1953-as katasztrófa után, amikor egy vihardagály áttörte a gátakat, és elöntötte az ország nagy részét, úgy döntöttek, hogy sokkal magasabb és erőteljesebb mobil gátrendszert építenek, amely a vizet és a hajókat átengedi, de a viharos tengeráraknak ellenáll. Tízéves munkával 1986-ra fejezték be ezt a gátrendszert, amely ma a világ legnagyobb mozgatható gátja, egyik szakaszán kétszáznegyven méteres karok zárják el szükség esetén a hajók által használt vízi utat. Ma már azt is tervezik, hogy – tekintettel a tengervíz szintjének várható emelkedésére – 2100-ig a gátak védelmi képességét egy méterrel megemelik. Emellett a szárazföld felől érkező árvizeknek ártereket biztosítanak, amelyet árvíz idején a víz (például a Rajnáé) elfoglalhat. A területen áthaladó hidakat is ennek megfelelően építik ki. Ma már számos város – amelyet a várható tengerszint-növekedés elöntéssel fenyeget – vezetője tanulni jár Hollandiába.
Egy harmadik beavatkozási terület a szárazságtűrő növények kifejlesztése. Erre a tanulmány egy zimbabwei példát hoz fel, ahol szárazságtűrő kukoricát termelő farmerek hatszáz kilogrammal több kukoricát termelnek hektáronként, mint a nem szárazságtűrő vetőmagot alkalmazók, ami igen jelentős növekedés a környék hektáronkénti két–háromezer kilogrammos átlagterméséhez képest. Öntözéssel azonban sokkal nagyobb hozamokat is el lehet érni, persze ott, ahol a megfelelő vízmennyiség rendelkezésre áll. A termésátlagok részben nemesítés, részben öntözés révén történő növelése azért is fontos, mert a jelenlegi becslések szerint 2050-ig a világ élelmiszerigénye ötven százalékkal növekszik, míg – beavatkozás nélkül – a hozamok a klímaváltozás következtében harminc százalékkal csökkenhetnek.
Negyedikként a mangroveerdők fontosságát emeli ki a tanulmány. A mangroveerdők a trópusi tengerpartok mentén fordulnak elő az édes és sós víz találkozásánál, azokon a területeken, amelyeket az árapály befolyásol, azaz időről időre szárazra, illetve víz alá kerülnek.
Az itt élő növényfajok nagyon jól tűrik a magas sótartalmat, és hathatósan védik a szárazföld belsejét a pusztító áradásokkal szemben.
A mangroveerdőket sok helyütt kiirtották, ám nemrégiben egy kutatás bebizonyította, hogy a lomberdőknél nagyobb mennyiségben képesek elnyelni a szén-dioxidot, ezért már több helyen megkezdték a visszatelepítésüket. Ez különösen fontos lehet egyes, a trópusi óceánokban található korallszigetek esetében, amelyeket a tengerszint emelkedése veszélyeztet. Az Indiai-óceánban található Maldív-szigeteken például ilyen módon is igyekeznek felkészülni a klímaváltozásra.
Végül a tanulmány a vízgazdálkodást emeli ki, ami lényegében a vízkészletek, vízbázisok védelmét és a víz takarékos felhasználását jelenti.
A tanulmány azt állítja, hogy ha a fenti – példának szánt – területeken 2030-ig 1800 milliárd dollárt fektetnek be, akkor az 7100 milliárd dollárt hoz, vagyis többszörösen megtérül.
A számítás természetesen vitatható, az azonban nem, hogy ha előre gondolkodunk, akkor a klímaváltozásból származó potenciális veszteségek jelentős része elkerülhető. Ehhez azonban – a tanulmány szerint – három területen forradalmi változásokat kell elérnünk.
Ezek egyike a környezetünkben lezajló folyamatok megértése. A jövőbeli katasztrófákat csak akkor tudjuk enyhíteni, ha időben felismerjük azok jellegét, és előre kikísérletezzük a védekezés lehetséges módjait. A másik a tervezés, amely a megismert veszélyek tudatában a változásokra való felkészülést jelenti, és magában foglalja mind az állami, mind a magánszférát és azok együttműködését a feladatok végrehajtása érdekében. Végül forradalmi változásokat kell elérni a finanszírozásban, hiszen a pénz nem fog automatikusan azokra a területekre áramlani, amelyek a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás szempontjából fontosak.
A tanulmány jelentősége abban áll, hogy szemben az Európai Unió irreális klímapolitikájával, amely a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését állítja a középpontba – mintha az ember közvetlenül tudná befolyásolni a Föld hőmérsékletét –, a klímaváltozás várható hatásaihoz való alkalmazkodásra helyezi a hangsúlyt. Nagyon helyesen abból indul ki, hogy még ha bejönnének is a párizsi klímaegyezmény szén-dioxid-kibocsátásra vonatkozó, egyébként irreális céljai, a Föld felmelegedési tendenciája következő évtizedekben akkor sem lesz megállítható, tehát az alkalmazkodásra kell felkészülni.
A tanulmány azért lehet fontos számunkra, mert magas szinten kínálnak alternatívát az Európai Unió (ezen a területen is) irreális politikájával szemben, ami felhasználható egy alternatív klímapolitika kialakítására. Megfigyelhettük, hogy az elmúlt európai parlamenti választásokon a klímapolitikával kampányoló zöld mozgalmak komoly támogatást kaptak a korábban kormányzó – és magukat már kellőképpen lejárató – fősodratú pártokkal szemben, miközben az úgynevezett populistákat – ezen belül a V4-országokat – azzal vádolják, hogy nincs mondanivalójuk a klímaváltozással kapcsolatban.
Az ismertetett tanulmány több mint kétszáz forrásmunkát sorol fel, amelyek a klímaváltozásra való felkészüléssel kapcsolatos kérdéseket taglalják. Ezek felhasználásával és természetesen a hazai és a többi visegrádi ország szakembereire építve, ki lehetne alakítani egy, a realitásokra és nem álmodozásokra építő klímapolitikát, amely elősegíthetné a V4-ek tekintélyének növekedését, és ezen a területen is új alapokra helyezhetné az Európai Unió
politikáját.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap
A második beavatkozási terület az infrastruktúrák előrelátó, a klímaváltozásból származó veszélyek számbavételével történő megépítése. Erre a tanulmány több példát is felhoz. Az egyik a Temzén 1974 és 1984 között épült gát, amely London belvárosától nem messze, a folyón lefelé található, és megakadályozza London elárasztását abban az esetben, ha egy kivételesen magas hullám érkezik a tenger felől. Amint a hullámok elcsendesednek, a kapukat le lehet ereszteni, kiengedve a gát mögött felgyülemlett víztömeget. Ismeretes az is, hogy a hollandok már régen megoldották a magas tengervízszint okozta problémákat, ugyanis az ország egynegyedét, amely a tengerszint alatt van, a tengertől vették el. A 15. századtól kezdve fokozatosan határolták el és szárították ki a sekély vizű területeket, az úgynevezett poldereket. Az 1953-as katasztrófa után, amikor egy vihardagály áttörte a gátakat, és elöntötte az ország nagy részét, úgy döntöttek, hogy sokkal magasabb és erőteljesebb mobil gátrendszert építenek, amely a vizet és a hajókat átengedi, de a viharos tengeráraknak ellenáll. Tízéves munkával 1986-ra fejezték be ezt a gátrendszert, amely ma a világ legnagyobb mozgatható gátja, egyik szakaszán kétszáznegyven méteres karok zárják el szükség esetén a hajók által használt vízi utat. Ma már azt is tervezik, hogy – tekintettel a tengervíz szintjének várható emelkedésére – 2100-ig a gátak védelmi képességét egy méterrel megemelik. Emellett a szárazföld felől érkező árvizeknek ártereket biztosítanak, amelyet árvíz idején a víz (például a Rajnáé) elfoglalhat. A területen áthaladó hidakat is ennek megfelelően építik ki. Ma már számos város – amelyet a várható tengerszint-növekedés elöntéssel fenyeget – vezetője tanulni jár Hollandiába.
Egy harmadik beavatkozási terület a szárazságtűrő növények kifejlesztése. Erre a tanulmány egy zimbabwei példát hoz fel, ahol szárazságtűrő kukoricát termelő farmerek hatszáz kilogrammal több kukoricát termelnek hektáronként, mint a nem szárazságtűrő vetőmagot alkalmazók, ami igen jelentős növekedés a környék hektáronkénti két–háromezer kilogrammos átlagterméséhez képest. Öntözéssel azonban sokkal nagyobb hozamokat is el lehet érni, persze ott, ahol a megfelelő vízmennyiség rendelkezésre áll. A termésátlagok részben nemesítés, részben öntözés révén történő növelése azért is fontos, mert a jelenlegi becslések szerint 2050-ig a világ élelmiszerigénye ötven százalékkal növekszik, míg – beavatkozás nélkül – a hozamok a klímaváltozás következtében harminc százalékkal csökkenhetnek.
Negyedikként a mangroveerdők fontosságát emeli ki a tanulmány. A mangroveerdők a trópusi tengerpartok mentén fordulnak elő az édes és sós víz találkozásánál, azokon a területeken, amelyeket az árapály befolyásol, azaz időről időre szárazra, illetve víz alá kerülnek.
Az itt élő növényfajok nagyon jól tűrik a magas sótartalmat, és hathatósan védik a szárazföld belsejét a pusztító áradásokkal szemben.
A mangroveerdőket sok helyütt kiirtották, ám nemrégiben egy kutatás bebizonyította, hogy a lomberdőknél nagyobb mennyiségben képesek elnyelni a szén-dioxidot, ezért már több helyen megkezdték a visszatelepítésüket. Ez különösen fontos lehet egyes, a trópusi óceánokban található korallszigetek esetében, amelyeket a tengerszint emelkedése veszélyeztet. Az Indiai-óceánban található Maldív-szigeteken például ilyen módon is igyekeznek felkészülni a klímaváltozásra.
Végül a tanulmány a vízgazdálkodást emeli ki, ami lényegében a vízkészletek, vízbázisok védelmét és a víz takarékos felhasználását jelenti.
A tanulmány azt állítja, hogy ha a fenti – példának szánt – területeken 2030-ig 1800 milliárd dollárt fektetnek be, akkor az 7100 milliárd dollárt hoz, vagyis többszörösen megtérül.
A számítás természetesen vitatható, az azonban nem, hogy ha előre gondolkodunk, akkor a klímaváltozásból származó potenciális veszteségek jelentős része elkerülhető. Ehhez azonban – a tanulmány szerint – három területen forradalmi változásokat kell elérnünk.
Ezek egyike a környezetünkben lezajló folyamatok megértése. A jövőbeli katasztrófákat csak akkor tudjuk enyhíteni, ha időben felismerjük azok jellegét, és előre kikísérletezzük a védekezés lehetséges módjait. A másik a tervezés, amely a megismert veszélyek tudatában a változásokra való felkészülést jelenti, és magában foglalja mind az állami, mind a magánszférát és azok együttműködését a feladatok végrehajtása érdekében. Végül forradalmi változásokat kell elérni a finanszírozásban, hiszen a pénz nem fog automatikusan azokra a területekre áramlani, amelyek a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás szempontjából fontosak.
A tanulmány jelentősége abban áll, hogy szemben az Európai Unió irreális klímapolitikájával, amely a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését állítja a középpontba – mintha az ember közvetlenül tudná befolyásolni a Föld hőmérsékletét –, a klímaváltozás várható hatásaihoz való alkalmazkodásra helyezi a hangsúlyt. Nagyon helyesen abból indul ki, hogy még ha bejönnének is a párizsi klímaegyezmény szén-dioxid-kibocsátásra vonatkozó, egyébként irreális céljai, a Föld felmelegedési tendenciája következő évtizedekben akkor sem lesz megállítható, tehát az alkalmazkodásra kell felkészülni.
A tanulmány azért lehet fontos számunkra, mert magas szinten kínálnak alternatívát az Európai Unió (ezen a területen is) irreális politikájával szemben, ami felhasználható egy alternatív klímapolitika kialakítására. Megfigyelhettük, hogy az elmúlt európai parlamenti választásokon a klímapolitikával kampányoló zöld mozgalmak komoly támogatást kaptak a korábban kormányzó – és magukat már kellőképpen lejárató – fősodratú pártokkal szemben, miközben az úgynevezett populistákat – ezen belül a V4-országokat – azzal vádolják, hogy nincs mondanivalójuk a klímaváltozással kapcsolatban.
Az ismertetett tanulmány több mint kétszáz forrásmunkát sorol fel, amelyek a klímaváltozásra való felkészüléssel kapcsolatos kérdéseket taglalják. Ezek felhasználásával és természetesen a hazai és a többi visegrádi ország szakembereire építve, ki lehetne alakítani egy, a realitásokra és nem álmodozásokra építő klímapolitikát, amely elősegíthetné a V4-ek tekintélyének növekedését, és ezen a területen is új alapokra helyezhetné az Európai Unió
politikáját.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője.
Magyar Hírlap