Emlékezhetünk a Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó és Nixon szerepére az egyébként hazug indokkal kezdett vietnami háború befejezésében, a Kínával való kapcsolatfelvételben vagy akár Ronald Reagan és Georg H. W. Bush szerepére az enyhülési folyamatban. A már nagyon öreg, jövőre épp 100 éves Henry Kissinger még 2014-ben az orosz–ukrán konfliktus kiéleződésekor írta, hogy „a Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és történelmük azelőtt is összefonódott.
Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai csatától, ukrán földön zajlottak. A fekete tengeri flotta – Oroszország földközi-tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a Krímben, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan orosz „disszidensek” is, mint Aleszandr Szolzsenyicin vagy Joszif Brodszkij is ragaszkodnak ahhoz, hogy Ukrajna az orosz történelem és Oroszország integrált része. Legutóbb, 2020-ban, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa elnökével, Richard N. Haassszal való interjúja során megint hangoztatta, hogy a NATO keleti határait nem lehet Oroszország határáig kitoldani.
Említeni lehetne más politikai gondolkodókat, például John Joseph Mearsheimer amerikai politológust, aki lehetőségei szerint megpróbálja elmagyarázni a nyugati közvéleménynek, miért elfogadhatatlan Oroszország számára a NATO keleti terjeszkedése, és még másokat is, de most Michael Hudson véleményét szeretném bemutatni, aki közgazdász professzor és egyben amerikai lapok gazdasági, politikai kommentátora.
Hozzá személyes élmény is fűz, mert amikor az ókori Mezopotámia gazdaságpolitikájáról írtam egy tanulmányt, az ő ókori adósságelengedési gyakorlatról írott dolgozatát (The lost tradition of biblical debt cancellations) is felhasználtam. Hudson gondolkodásának lényege a társadalmi igazságosság keresése, ez kifejeződik a jelenlegi helyzetet elemző, vele készült riportban is, amelyet a The Shaker, egy Amerika-kritikus amerikai blog publikált néhány nappal ezelőtt.
A Hudsonnak feltett első kérdés arra vonatkozott, hogy milyen gazdasági tényezők mozgatják az orosz–ukrán konfliktust. Hudson válasza szerint orosz részről ez nem gazdasági, hanem biztonsági kérdés, a Nyugat szempontjából azonban egészen más. Itt fel kell tenni a kérdést, hogy mik a konfliktus eredményei, és a válasz az, hogy az energiahordozók és az élelmiszerárak hatalmas méretű emelkedése, amely lehetetlen helyzetbe hoz számos fejlődő országot. Ezek majd kénytelenek lesznek az IMF-hez fordulni kölcsönért, és az IMF a kölcsönökért cserébe bizonyos intézkedéseket fog követelni, ilyenek lesznek a munkaerő olcsóbbá tételét szolgáló törvények, a privatizáció és az ország megnyitása a nyugati tőke előtt. Mindezzel a kölcsönt felvevő országok ki lesznek szolgáltatva az amerikai geopolitikai érdekeket képviselő IMF politikájának.
Sokan úgy gondolják – mondja Hudson –, hogy a háború az oroszokkal küzdő ukránokról és NATO-ról szól. Valójában ez az Egyesült Államok háborúja, ahol a NATO–orosz konfliktust az Egyesült Államok arra használja fel, hogy megszilárdítsa ellenőrzését a szövetségesei és az egész nyugati világ felett, és biztosítsa az Amerika uralta egypólusú világrendet, mint ahogy az Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter az Atlanti Tanácsban április 13-án elmondott beszédében is felvázolta. Hudson szerint ez a politika végső soron önpusztító lesz. Most minden amerikai politikus és katona beszédében elhangzik az a mondat, hogy „nem akarjuk, hogy Amerika lábon lője magát”, és nyilvánvalóan mindannyian aggódnak emiatt. Ugyanakkor a külügyminisztériumi és a nemzetbiztonsági neokonok, akik a NATO-háborút irányítják, nem konzultáltak a hadsereggel a tervekről. Nyilvánvaló,hogy a hadseregben sok a kétely, de nem szólalnak meg – nem ez a dolguk.
Elképesztő, hogy Európában az ezzel a politikával szembeni egyetlen ellenállás a jobbszárnyról érkezik, olyan emberektől, mint Marine Le Pen, és nem a baloldalról. Európában a balszárny, tehát a szociáldemokrata pártok, a Munkáspárt, azok, amelyek teljes egészében a NATO mögött állnak. És úgy tűnik, hogy ezekben az országokban nincs más politikai választás, minthogy egyet kell érteniük azzal a politikával, amely az Egyesült Államoktól való függőségbe zárja őket.
A következő kérdés Hudson felé az volt, hogy vajon Oroszország túl tudja-e élni a szankciókat. Hudson szerint Oroszország eléggé önellátó, így tudta túlélni az 1990-es évek sokkterápiáját, és most nincs is egyedül, Kína, India és más országok is támogatják. Oroszországban már megszületett a döntés, hogy leválik a Nyugatról, de a harc nem fog véget érni sem idén, sem jövőre, évtizedekig eltarthat, és valószínűleg azzal fog végződni, hogy egyrészt Európa és a Nyugat, másrészt Eurázsia elszakad egymástól, és Afrika és Dél-Amerika egyre nagyobb része csatlakozik az eurázsiai gazdasághoz, miközben az európai és az amerikai gazdaság zsugorodik.
Hudson szerint a Nyugat már nem demokrácia, a neokonok, a bankárok és a Wall Street irányítja. Trump nem tartozott ezek közé, és nem volt senki a kormányában, aki képes lett volna felszámolni a Külügyminisztériumot és a CIA-t irányító neokon csoportokat, azok meg figyelmen kívül hagyták az elnöki utasításokat. Az ország elnöke manapság nagyjából a mögötte álló mélyállam bábja, amelyre jellemző, hogy az Egyesült Államok Oroszországgal kapcsolatos politikáját Janet Yellen említett beszédében, sokkal világosabban és egyértelműbben fogalmazta meg, mint maga az elnök.
Michael Hudson véleményét lehet talán néhány ponton vitatni, például a fegyveres harc valószínűleg nem fog évtizedekig eltartani, de amit mond, az összességében közel áll a pártatlan, vagy inkább azt mondanám, hogy a józan, nem elfogult szakértők értékeléséhez. Kétségtelen ugyanis, hogy az orosz–ukrán háború nem a két népről, hanem a geopolitikai helyzet átrendeződéséről, ezen belül a NATO terjeszkedéséről, az egypólusú világrend fenntartására irányuló szándékról szól.
A helyzet másik jellegzetessége, amit Hudson megerősített, hogy az Egyesült Államok már nem tekinthető egy olyan demokráciának, amelyben a demokrácia eredeti értelmében a népakarat határozná meg a politikát. Az elnök a mélyállam, vagyis a neokonok irányítása alatt áll, és hiába választotta meg a nép 2016-ban Trumpot elnöknek, tehetetlen volt, mert az intézmények a mélyállam emberei kezén maradt.
A mélyállam nem csak kormányintézményeket, a Pentagont, a CIA-t, de a médiát és a tudásközpontok, egyetemek nagy részét is uralja, így rendkívül nehéz olyan fórumot találni, ahol fel lehet lépni ellene. Michael Hudson fenti helyzetelemzése is egy alternatív blogon, a The Shakeren jelent meg, és még ha sokan olvassák is, hatása nem összehasonlítható a fősodratú média hatásával. És nem csak arról van szó, hogy az alternatív nézetek, akár most az orosz–ukrán háborút illetően, akár a bevándorlás vagy más fontos társadalmi kérdésekben, a fősodratú médiában nem jelenhetnek meg, hanem arról is, hogy akik alternatív nézeteket képviselnek, azokat igyekeznek elítélni és kirekeszteni.
Végül is a valamikor szabad világnak nevezett euroatlanti térségben egy fokozódó diktatúrával nézünk szembe, és törhetjük a fejünket, hogy mit tehetünk ellene. Mivel, mint kiderült, minden a finanszírozáson, a pénzen múlik. A kérdés az, hogy tudunk-e olyan gazdasági rendszert létrehozni, amely valamilyen mértékben függetlenedni tud a mélyállam által uralt pénzügyi rendszertől.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai csatától, ukrán földön zajlottak. A fekete tengeri flotta – Oroszország földközi-tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a Krímben, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan orosz „disszidensek” is, mint Aleszandr Szolzsenyicin vagy Joszif Brodszkij is ragaszkodnak ahhoz, hogy Ukrajna az orosz történelem és Oroszország integrált része. Legutóbb, 2020-ban, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa elnökével, Richard N. Haassszal való interjúja során megint hangoztatta, hogy a NATO keleti határait nem lehet Oroszország határáig kitoldani.
Említeni lehetne más politikai gondolkodókat, például John Joseph Mearsheimer amerikai politológust, aki lehetőségei szerint megpróbálja elmagyarázni a nyugati közvéleménynek, miért elfogadhatatlan Oroszország számára a NATO keleti terjeszkedése, és még másokat is, de most Michael Hudson véleményét szeretném bemutatni, aki közgazdász professzor és egyben amerikai lapok gazdasági, politikai kommentátora.
Hozzá személyes élmény is fűz, mert amikor az ókori Mezopotámia gazdaságpolitikájáról írtam egy tanulmányt, az ő ókori adósságelengedési gyakorlatról írott dolgozatát (The lost tradition of biblical debt cancellations) is felhasználtam. Hudson gondolkodásának lényege a társadalmi igazságosság keresése, ez kifejeződik a jelenlegi helyzetet elemző, vele készült riportban is, amelyet a The Shaker, egy Amerika-kritikus amerikai blog publikált néhány nappal ezelőtt.
A Hudsonnak feltett első kérdés arra vonatkozott, hogy milyen gazdasági tényezők mozgatják az orosz–ukrán konfliktust. Hudson válasza szerint orosz részről ez nem gazdasági, hanem biztonsági kérdés, a Nyugat szempontjából azonban egészen más. Itt fel kell tenni a kérdést, hogy mik a konfliktus eredményei, és a válasz az, hogy az energiahordozók és az élelmiszerárak hatalmas méretű emelkedése, amely lehetetlen helyzetbe hoz számos fejlődő országot. Ezek majd kénytelenek lesznek az IMF-hez fordulni kölcsönért, és az IMF a kölcsönökért cserébe bizonyos intézkedéseket fog követelni, ilyenek lesznek a munkaerő olcsóbbá tételét szolgáló törvények, a privatizáció és az ország megnyitása a nyugati tőke előtt. Mindezzel a kölcsönt felvevő országok ki lesznek szolgáltatva az amerikai geopolitikai érdekeket képviselő IMF politikájának.
Sokan úgy gondolják – mondja Hudson –, hogy a háború az oroszokkal küzdő ukránokról és NATO-ról szól. Valójában ez az Egyesült Államok háborúja, ahol a NATO–orosz konfliktust az Egyesült Államok arra használja fel, hogy megszilárdítsa ellenőrzését a szövetségesei és az egész nyugati világ felett, és biztosítsa az Amerika uralta egypólusú világrendet, mint ahogy az Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter az Atlanti Tanácsban április 13-án elmondott beszédében is felvázolta. Hudson szerint ez a politika végső soron önpusztító lesz. Most minden amerikai politikus és katona beszédében elhangzik az a mondat, hogy „nem akarjuk, hogy Amerika lábon lője magát”, és nyilvánvalóan mindannyian aggódnak emiatt. Ugyanakkor a külügyminisztériumi és a nemzetbiztonsági neokonok, akik a NATO-háborút irányítják, nem konzultáltak a hadsereggel a tervekről. Nyilvánvaló,hogy a hadseregben sok a kétely, de nem szólalnak meg – nem ez a dolguk.
Elképesztő, hogy Európában az ezzel a politikával szembeni egyetlen ellenállás a jobbszárnyról érkezik, olyan emberektől, mint Marine Le Pen, és nem a baloldalról. Európában a balszárny, tehát a szociáldemokrata pártok, a Munkáspárt, azok, amelyek teljes egészében a NATO mögött állnak. És úgy tűnik, hogy ezekben az országokban nincs más politikai választás, minthogy egyet kell érteniük azzal a politikával, amely az Egyesült Államoktól való függőségbe zárja őket.
A következő kérdés Hudson felé az volt, hogy vajon Oroszország túl tudja-e élni a szankciókat. Hudson szerint Oroszország eléggé önellátó, így tudta túlélni az 1990-es évek sokkterápiáját, és most nincs is egyedül, Kína, India és más országok is támogatják. Oroszországban már megszületett a döntés, hogy leválik a Nyugatról, de a harc nem fog véget érni sem idén, sem jövőre, évtizedekig eltarthat, és valószínűleg azzal fog végződni, hogy egyrészt Európa és a Nyugat, másrészt Eurázsia elszakad egymástól, és Afrika és Dél-Amerika egyre nagyobb része csatlakozik az eurázsiai gazdasághoz, miközben az európai és az amerikai gazdaság zsugorodik.
Hudson szerint a Nyugat már nem demokrácia, a neokonok, a bankárok és a Wall Street irányítja. Trump nem tartozott ezek közé, és nem volt senki a kormányában, aki képes lett volna felszámolni a Külügyminisztériumot és a CIA-t irányító neokon csoportokat, azok meg figyelmen kívül hagyták az elnöki utasításokat. Az ország elnöke manapság nagyjából a mögötte álló mélyállam bábja, amelyre jellemző, hogy az Egyesült Államok Oroszországgal kapcsolatos politikáját Janet Yellen említett beszédében, sokkal világosabban és egyértelműbben fogalmazta meg, mint maga az elnök.
Michael Hudson véleményét lehet talán néhány ponton vitatni, például a fegyveres harc valószínűleg nem fog évtizedekig eltartani, de amit mond, az összességében közel áll a pártatlan, vagy inkább azt mondanám, hogy a józan, nem elfogult szakértők értékeléséhez. Kétségtelen ugyanis, hogy az orosz–ukrán háború nem a két népről, hanem a geopolitikai helyzet átrendeződéséről, ezen belül a NATO terjeszkedéséről, az egypólusú világrend fenntartására irányuló szándékról szól.
A helyzet másik jellegzetessége, amit Hudson megerősített, hogy az Egyesült Államok már nem tekinthető egy olyan demokráciának, amelyben a demokrácia eredeti értelmében a népakarat határozná meg a politikát. Az elnök a mélyállam, vagyis a neokonok irányítása alatt áll, és hiába választotta meg a nép 2016-ban Trumpot elnöknek, tehetetlen volt, mert az intézmények a mélyállam emberei kezén maradt.
A mélyállam nem csak kormányintézményeket, a Pentagont, a CIA-t, de a médiát és a tudásközpontok, egyetemek nagy részét is uralja, így rendkívül nehéz olyan fórumot találni, ahol fel lehet lépni ellene. Michael Hudson fenti helyzetelemzése is egy alternatív blogon, a The Shakeren jelent meg, és még ha sokan olvassák is, hatása nem összehasonlítható a fősodratú média hatásával. És nem csak arról van szó, hogy az alternatív nézetek, akár most az orosz–ukrán háborút illetően, akár a bevándorlás vagy más fontos társadalmi kérdésekben, a fősodratú médiában nem jelenhetnek meg, hanem arról is, hogy akik alternatív nézeteket képviselnek, azokat igyekeznek elítélni és kirekeszteni.
Végül is a valamikor szabad világnak nevezett euroatlanti térségben egy fokozódó diktatúrával nézünk szembe, és törhetjük a fejünket, hogy mit tehetünk ellene. Mivel, mint kiderült, minden a finanszírozáson, a pénzen múlik. A kérdés az, hogy tudunk-e olyan gazdasági rendszert létrehozni, amely valamilyen mértékben függetlenedni tud a mélyállam által uralt pénzügyi rendszertől.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)