Donald Trump az utolsó pillanatban lefújta az iráni célpontok elleni támadást, mert amikor a tábornokai azt mondták neki, hogy az mintegy százötven halálos áldozattal járna, úgy gondolta, hogy egy pilóta nélküli repülőgép lelövéséért másfél száz embert megölni nagy aránytalanság. Csak dicsérhetjük Trumpot arányérzékéért, meg azért is, mert megérezte, itt nem csak iráni áldozatok lehetségesek, hanem ő maga is áldozat lehet a jövőre esedékes elnökválasztáson. Az amerikai átlagembernek – akinek az érdekeit Trump felvállalta – ugyanis már elege van a háborúkból (a második világháború befejezése óta négy év kivételével Amerika mindig háborúzott valahol), és egy iráni háborús konfliktusból Trump nehezen jönne ki jól a választásokig.
Persze nem az iráni konfliktus az egyetlen akna, amit ki kell kerülnie. Nemrég éppen a New York Times tudósított arról, hogy név nélkül nyilatkozó hírszerzők szerint az Egyesült Államok felderítő szondákat helyezett el az orosz elektromos hálózat vezérlőrendszereiben, azzal a céllal, hogy figyelmeztesse Putyint: minden Amerika elleni kibertámadást megtorlás követhet. Az Egyesült Államok kiberparancsnokságának vezetője, Paul M. Nakasone tábornok nyíltan beszélt arról, hogy szükség van előzetes védekezésre, hogy megmutassák: az Egyesült Államok válaszolni fog az ellen irányuló online támadásokra. A dolog előzménye az, hogy az amerikai hadügyminisztérium, a Pentagon tevékenysége egy új ágaként nemrég létrehoztak egy kiberparancsnokságot (kiberkommandót), amely Amerika védekező és támadó hadműveleteit irányítja az internet világában. Ez a parancsnokság a Fehér Ház és a Kongresszus jóváhagyása nélkül tevékenykedhet, vagyis helyezhet el kiberháborús eszközöket a feltételezett ellenségek hálózataiban anélkül, hogy azt az elnök jóváhagyta volna, ami a digitális háború eszkalációjához vezethet. Most a 2020-as választásokra készülnek, és – a New York Times tudósítása szerint – a kiberkommandó abból a feltételezésből indul ki, hogy Oroszország egyes amerikai államokban megbéníthatja a villamos erőműveket, sötétbe borítva egy-egy országrészt (feltételezhetően azért, mert ezzel akarja Trump újraválasztását elősegíteni), és ezért kell elrettentő eszközöket az orosz hálózatokba elhelyezni.
Trump maga, aki inkább baráti kapcsolatokat ápolna Putyinnal, nem erősítette meg a hírt, sőt azt twittelte, hogy „a hanyatló New York Times csak kitalált egy történetet arról, hogy az Egyesült Államok jelentősen növeli az Oroszország elleni kibertámadásokat. Ez virtuális árulás, a valamikor nagyszerű újság kétségbeesett próbálkozása, hogy egy sztorit, bármilyen sztorit találjon”. Majd azt írta: „közvélemény-kutatást kell készíteni arról, hogy melyik a tisztességtelenebb és csalárdabb újság, a hanyatló New York Times vagy az Amazon-lobbista Washington Post! Mindkettőjük országunk szégyenei, a nép ellenségei, de nem tudok rájönni, melyik a rosszabb.”
Valóban nehéz feladat is lenne ezt meghatározni, mert az első pillanattól kezdve, ahogy Trump feltűnt az elnökjelöltek között, a „mély állam” liberális lapjai Amerikában és Európában folyamatosan támadják, és nyilván kevés hibát kell elkövetnie ahhoz, hogy az elnökválasztásig ellehetetlenítsék, különösen hogy a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint akár folytathatja elnökségét, ami az amerikai „mély állam” számára valószínűleg katasztrófával érne fel. Trump legnagyobb gyengesége, hogy kívülállóként nyerte meg a 2016-os választást, anélkül, hogy az ország irányítására felkészült csapattal rendelkezett volna, így azok közül kellett embereket választani, akik saját pártjában, a Republikánus pártban az ellenfelei voltak, csak éppen nem tudták felülírni a népakaratot. Ezek közül ki lehet emelni Mike Pompeo külügyminisztert, aki például annak idején ellenezte az Iránnal kötött megállapodást, és kemény álláspontot képvisel mind Oroszország, mind Észak-Korea esetében, továbbá John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadót, akit mindenki külpolitikai héjának tekint, és aki egyik támogatója volt a hazugságra épülő iraki háborúnak, és jelenleg az Iránnal kötött nukleáris egyezmény egyik fő ellenzője, a katonai beavatkozás támogatója. Trump békésebb hangot ütne meg mind az oroszokkal, mind az észak-koreaiakkal szemben, és Irán esetében sem akar háborút, de külpolitikájában nincs kire támaszkodnia. Ennek nem mond ellent a kereskedelmi egyezmények felmondása, hiszen az Egyesült Államok évi nyolcszázmilliárd dolláros kereskedelmi deficitjét akarja megszüntetni, amiben igaza is van, ám erről a nemzetközi sajtó hallgat, amikor az egyezmények felmondásért Trumpot támadja.
Hogy ki határozza meg az Egyesült Államok közel-keleti politikáját, arra némi útmutatást ad a Haaretz nevű baloldali izraeli lap, amely egyik legutóbbi cikkében (Ha az USA háborút kezd Iránnal, Netanjahu lesz az első számú gyanúsított) azt fejti ki, hogy Netanjahu volt az, aki hasonló gondolkodású amerikai és a közel-keleti szövetségeseinek segítségével meggyőzte Donald Trumpot, hogy mondja fel a Barack Obama által megkötött nukleáris megállapodását Iránnal. Netanjahu szerint ugyanis a gazdasági szankciók és a hiteles katonai fenyegetés kombinációja arra kényszeríti majd Teheránt, hogy újratárgyalja az Obamával kötött nukleáris egyezményt, amelynek során Izrael számára kedvezőbb eredményeket lehet elérni. Hogy melyek lennének az új megállapodás régitől eltérő pontjai, az egyelőre nem világos, és szakértők szerint Izraelnek nem is annyira Irán nukleáris képességével van baja, hiszen az izraeli atomfegyver-arzenál sokszorosa annak, amit Irán esetleg létrehozhat, hanem Teherán növekvő közel-keleti gazdasági és politikai befolyásával, és e tekintetben Szaúd-Arábiával közös az érdekük.
Mivel jelenleg egyedül Netanjahu az, aki nyilvánosan támogatja az Egyesült Államok Irán elleni kampányát, a Haaretz cikkírója, Chemi Shalev attól fél, hogy amint az első amerikai katona meghal egy Iránnal való összecsapásban, Izraelt fogják vádolni a konfliktusért, annál is inkább, mert Netanjahu felégette az amerikai liberális zsidókhoz vezető hidakat, akik szemében Netanjahu az Iránnal kötött egyezmény elutasításával megalázta Obamát. Bár e tekintetben Chemi Shalev talán túloz, hiszen az amerikai kongresszus republikánusai az első pillanattól kezdve ellenezték az Iránnal kötött megállapodást. Emlékezetes: a negyvenhét republikánus szenátor 2015-ben írott levele, amelyben Irán vezetőinek elmagyarázták, hogy míg Obama 2017 januárjától már nem lesz elnök, ők az idők végezetéig a helyükön maradnak (akárhányszor újraválaszthatók), és amint republikánus elnöke lesz Amerikának, felmondják az Obama által kötött szerződést, ami Donald Trump elnökségével meg is történt.
Nehéz megítélni, hogy lesz-e új szerződés és mikor, és mi lesz annak a tartalma. Amit eddig láttunk, az pengeváltás: az amerikaiak kipróbálták legújabb drónjukat, amely a korábbiaknál sokkal több információt tud gyűjteni, csaknem húsz kilométeres magasságban repül, így elérhetetlen a szokványos légelhárítás számára. Irán pedig kipróbálta az orosz BUK rakétákból kifejlesztett saját rakétáját, amely úgy látszik, nem a szokványos légelhárítást testesíti meg.
A drón lelövése mindenesetre figyelmeztetés Amerikának, hogy komoly ellenállással kell számolnia, ha meg akarja támadni Iránt. Ám erre a közeljövőben bizonyára nem kerül sor. Az Irán elleni támadásra már Obamát sem lehetett rávenni, és ez egy évvel a következő elnökválasztás előtt még kevésbé áll érdekében Donald Trumpnak. Az iráni egyezménnyel valószínűleg ugyanaz történik, mint Obama egészségügyi reformjával, az „Obamacare”-rel, vagyis nem fognak mindenki számára elfogadható megoldást találni, a jelenlegi feszültség hol erősebb, hol gyengébb intenzitással, de folyamatosan fennmarad.
A Közel-Keleten annyira bonyolultak az érdekviszonyok, és a szereplők olyan sokan vannak, hogy a fennálló érdekellentétek „végleges” megoldására sohasem fog sor kerülni. A legtöbb, ami elérhető, az alacsony intenzitású egymásnak feszülés – például a kiberháború –, amelyhez a konfliktusban részt vevők részéről higgadtság és jó arányérzék szükséges.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
Trump maga, aki inkább baráti kapcsolatokat ápolna Putyinnal, nem erősítette meg a hírt, sőt azt twittelte, hogy „a hanyatló New York Times csak kitalált egy történetet arról, hogy az Egyesült Államok jelentősen növeli az Oroszország elleni kibertámadásokat. Ez virtuális árulás, a valamikor nagyszerű újság kétségbeesett próbálkozása, hogy egy sztorit, bármilyen sztorit találjon”. Majd azt írta: „közvélemény-kutatást kell készíteni arról, hogy melyik a tisztességtelenebb és csalárdabb újság, a hanyatló New York Times vagy az Amazon-lobbista Washington Post! Mindkettőjük országunk szégyenei, a nép ellenségei, de nem tudok rájönni, melyik a rosszabb.”
Valóban nehéz feladat is lenne ezt meghatározni, mert az első pillanattól kezdve, ahogy Trump feltűnt az elnökjelöltek között, a „mély állam” liberális lapjai Amerikában és Európában folyamatosan támadják, és nyilván kevés hibát kell elkövetnie ahhoz, hogy az elnökválasztásig ellehetetlenítsék, különösen hogy a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint akár folytathatja elnökségét, ami az amerikai „mély állam” számára valószínűleg katasztrófával érne fel. Trump legnagyobb gyengesége, hogy kívülállóként nyerte meg a 2016-os választást, anélkül, hogy az ország irányítására felkészült csapattal rendelkezett volna, így azok közül kellett embereket választani, akik saját pártjában, a Republikánus pártban az ellenfelei voltak, csak éppen nem tudták felülírni a népakaratot. Ezek közül ki lehet emelni Mike Pompeo külügyminisztert, aki például annak idején ellenezte az Iránnal kötött megállapodást, és kemény álláspontot képvisel mind Oroszország, mind Észak-Korea esetében, továbbá John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadót, akit mindenki külpolitikai héjának tekint, és aki egyik támogatója volt a hazugságra épülő iraki háborúnak, és jelenleg az Iránnal kötött nukleáris egyezmény egyik fő ellenzője, a katonai beavatkozás támogatója. Trump békésebb hangot ütne meg mind az oroszokkal, mind az észak-koreaiakkal szemben, és Irán esetében sem akar háborút, de külpolitikájában nincs kire támaszkodnia. Ennek nem mond ellent a kereskedelmi egyezmények felmondása, hiszen az Egyesült Államok évi nyolcszázmilliárd dolláros kereskedelmi deficitjét akarja megszüntetni, amiben igaza is van, ám erről a nemzetközi sajtó hallgat, amikor az egyezmények felmondásért Trumpot támadja.
Hogy ki határozza meg az Egyesült Államok közel-keleti politikáját, arra némi útmutatást ad a Haaretz nevű baloldali izraeli lap, amely egyik legutóbbi cikkében (Ha az USA háborút kezd Iránnal, Netanjahu lesz az első számú gyanúsított) azt fejti ki, hogy Netanjahu volt az, aki hasonló gondolkodású amerikai és a közel-keleti szövetségeseinek segítségével meggyőzte Donald Trumpot, hogy mondja fel a Barack Obama által megkötött nukleáris megállapodását Iránnal. Netanjahu szerint ugyanis a gazdasági szankciók és a hiteles katonai fenyegetés kombinációja arra kényszeríti majd Teheránt, hogy újratárgyalja az Obamával kötött nukleáris egyezményt, amelynek során Izrael számára kedvezőbb eredményeket lehet elérni. Hogy melyek lennének az új megállapodás régitől eltérő pontjai, az egyelőre nem világos, és szakértők szerint Izraelnek nem is annyira Irán nukleáris képességével van baja, hiszen az izraeli atomfegyver-arzenál sokszorosa annak, amit Irán esetleg létrehozhat, hanem Teherán növekvő közel-keleti gazdasági és politikai befolyásával, és e tekintetben Szaúd-Arábiával közös az érdekük.
Mivel jelenleg egyedül Netanjahu az, aki nyilvánosan támogatja az Egyesült Államok Irán elleni kampányát, a Haaretz cikkírója, Chemi Shalev attól fél, hogy amint az első amerikai katona meghal egy Iránnal való összecsapásban, Izraelt fogják vádolni a konfliktusért, annál is inkább, mert Netanjahu felégette az amerikai liberális zsidókhoz vezető hidakat, akik szemében Netanjahu az Iránnal kötött egyezmény elutasításával megalázta Obamát. Bár e tekintetben Chemi Shalev talán túloz, hiszen az amerikai kongresszus republikánusai az első pillanattól kezdve ellenezték az Iránnal kötött megállapodást. Emlékezetes: a negyvenhét republikánus szenátor 2015-ben írott levele, amelyben Irán vezetőinek elmagyarázták, hogy míg Obama 2017 januárjától már nem lesz elnök, ők az idők végezetéig a helyükön maradnak (akárhányszor újraválaszthatók), és amint republikánus elnöke lesz Amerikának, felmondják az Obama által kötött szerződést, ami Donald Trump elnökségével meg is történt.
Nehéz megítélni, hogy lesz-e új szerződés és mikor, és mi lesz annak a tartalma. Amit eddig láttunk, az pengeváltás: az amerikaiak kipróbálták legújabb drónjukat, amely a korábbiaknál sokkal több információt tud gyűjteni, csaknem húsz kilométeres magasságban repül, így elérhetetlen a szokványos légelhárítás számára. Irán pedig kipróbálta az orosz BUK rakétákból kifejlesztett saját rakétáját, amely úgy látszik, nem a szokványos légelhárítást testesíti meg.
A drón lelövése mindenesetre figyelmeztetés Amerikának, hogy komoly ellenállással kell számolnia, ha meg akarja támadni Iránt. Ám erre a közeljövőben bizonyára nem kerül sor. Az Irán elleni támadásra már Obamát sem lehetett rávenni, és ez egy évvel a következő elnökválasztás előtt még kevésbé áll érdekében Donald Trumpnak. Az iráni egyezménnyel valószínűleg ugyanaz történik, mint Obama egészségügyi reformjával, az „Obamacare”-rel, vagyis nem fognak mindenki számára elfogadható megoldást találni, a jelenlegi feszültség hol erősebb, hol gyengébb intenzitással, de folyamatosan fennmarad.
A Közel-Keleten annyira bonyolultak az érdekviszonyok, és a szereplők olyan sokan vannak, hogy a fennálló érdekellentétek „végleges” megoldására sohasem fog sor kerülni. A legtöbb, ami elérhető, az alacsony intenzitású egymásnak feszülés – például a kiberháború –, amelyhez a konfliktusban részt vevők részéről higgadtság és jó arányérzék szükséges.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap