Szinte egy ültő helyemben olvastam végig Laurent Obertone könyvét Franciaország végnapjairól, és az volt a benyomásom, hogy az egyes epizódok már a valóságban is megtörténtek, de így egyben ez talán mégis túlzás. Aztán reggel lett, belenéztem a hírekbe, és mit olvasok? Azt, hogy a volt NSZK-elnök, Richard von Weizsäcker fiát leszúrták, miközben előadást tartott egy berlini kórházban, ahol főorvosként dolgozott. Fritz von Weizsäcker halála miatt kedd este a rendőrség egy 57 éves férfit vett őrizetbe a Schlosspark Klinikán. A férfi egyszer csak felpattant a közönség soraiból, és Von Weizsäckerre támadt. Egy másik ember megpróbálta megakadályozni a támadást, de ő is súlyosan megsebesült. A német rendőrség nem árulta el a gyanúsított nevét és azt sem, hogy mi okból szúrta le a férfit.
Aztán az is olvastam természetesen, hogy Angela Merkel és a kormány valamennyi tagja együtt érez Fritz von Weizsäcker özvegyével és az egész családdal, hiszen – így Steffen Seibert kormányszóvivő – rettenetes csapás érte a von Weizsäcker családot. De aznap jelent meg Donald Tusknak, az Európai Néppárt új elnökének a megválasztása alkalmából tartott beszéde is, amelyben arról szólt, hogy fel kell lépni a hamis hírekkel, manipulációkkal és a gyűlöletkeltéssel szemben.
Mindezt a valós élet mintha szóról szóra Oberton könyvéből másolta volna ki. Egyik oldalon a folyamatossá váló terrorcselekmények és az azokon való hivatalos sajnálkozás, másik oldalon a valóság elhallgatása, az azokról szóló tudósítások álhírnek, gyűlöletkeltésnek minősítése, a „populisták” elleni szigorú fellépés szükségességének hangsúlyozása.
Ezek szerint lehetséges, hogy Oberton víziói Franciaország végnapjairól – noha az említett támadás Németországban történt, ám a két állam között sok hasonlóság van – mégsem egészen légből kapottak? Van egy távoli levelezőm, aki rendszeresen olvassa a cikkeimet, és néha ellát hírekkel francia és olasz nyelvterületről, amely nyelvek nincsenek birtokomban, hálás is vagyok ezekért az információkért. Már többször, most a napokban is felvetette, miért nem adunk rendszeres tudósítást arról, hogy mi is történik Nyugat-Európában.
Példaként említett néhányat az utóbbi napok „terméséből”. Caen: elítéltek két marokkói migránst, mert egy 86 éves nőt megtámadtak az otthonában; Martigues: egy szudáni migráns szexuálisan zaklatott egy buszsofőrt; Avranches: elítéltek egy afgánt egy ötéves leánykán elkövetett szexuális erőszakért. Ezenfelül naponta száztíz autót gyújtanak fel Franciaországban, a januártól novemberig terjedő időszakban pedig negyvenöt rendőr és tíz csendőr lett öngyilkos, ami már eddig több, mint a 2018-as év egészében. A rend őrei kimerültek, felszereléseik elavultak, el kell viselniük, hogy kevés pénzért dolgoznak, ráadásul még utálják is őket.
Ennyit a legutóbbi hét híreiből. Levelezőpartnerem szerint Olaszországban a migránsok naponta még több bűntettet követnek el, és Svédországban talán még rosszabb a helyzet. Ezzel áll szemben az a Merkel–Tusk-féle álláspont, hogy valójában nincs probléma, a menekültkérdést Törökországgal megoldották, a terrorcselekményekről szóló tudósítások álhírek, a manipuláció, a gyűlöletkeltés eszközei, amiket el kell ítélni, a kerítésépítőket pedig meg kell állítani (e kérdést illetően ez Tusknak a Néppárt kongresszusán mondott beszédének lényege). Az Oberton-könyv olvasásánál, amit melegen ajánlok, érdemes felfigyelni a hivatalos szervek könyvbeli mentegetőzésének hasonlóságára az unió vezetőinek mindennapi megnyilvánulásaival.
Oberon azonban csak a polgárháború kitörésének körülményeit és az első harcokat írja le, nem fejezi be, hogy mi lett e harcok eredménye, csak a könyv alcíme utal rá: „Franciaország végnapjai”. Persze nem mindenki így képzeli el Franciaország végnapjait.
Michel Houellebecq Behódolás című könyvében például az ország iszlamizációja úgy történik meg, hogy azt az emberek szinte észre sem veszik. Élik mindennapjaikat, közben a baloldal és a zöldek koalíciót kötnek az iszlamista pártokkal, és a közös államelnök-jelöltjük egy muzulmán lesz, aki az uniót a mediterrán térséggel kibővítve már egy muszlim birodalomnak képzeli el. Minderről a franciák csak a hírekből értesülnek, szokásos tevékenységeiket folytatják.
E könyvek most íródtak, Oriana Fallaci azonban már majdnem két évtizeddel ezelőtt szenvedélyes hangú könyveiben (Harag és büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) hívta fel a figyelmet arra, hogy itt egy visszafordíthatatlan folyamat zajlik. „Ébredjetek, emberek, ébredjetek! Meg vagytok félemlítve attól való félelmetekben, hogy netán az árral szemben úsztok, és rasszistának mutatkoztok, ezért nem értitek, vagy nem akarjátok érteni, hogy egy fordított keresztes háború van folyamatban. Amilyen vakká tesz benneteket a politikai korrektség rövidlátása vagy ostobasága, észre sem veszitek, vagy nem akarjátok észrevenni, hogy vallásháború zajlik. Háború, amit dzsihádnak hívnak (…) Háború, amelyet azért indítottak, hogy lerombolják civilizációnkat… ha nem védjük meg magunkat, ha nem harcolunk, a dzsihád fog győzni… és le fogja rombolni azt a világot, amit nekünk, jól-rosszul, már sikerült felépítenünk” – írta Fallaci. Figyelmeztetése azonban, akárcsak valaha Kasszandráé, süket fülekre talált, ma rosszabb a helyzet, mint tizenöt évvel ezelőtt volt.
Amikor állást kaptam 2003-ban az Európai Parlamentben, a földszinti kioszkban még lehetett kapni olyan levelezőlapot, amely az Európa 2100-ban elnevezést viselte, és olyan országok voltak rajta, mint Germanisztán, Frankisztán, Svédisztán. Nemrég megint abban a kioszkban jártam, és direkt végignéztem az összes levelezőlapot, hogy megvan-e még, de természetesen nem találtam. Ma egy ilyen levelezőlapért a készítőt és az árusítót rasszizmus vádjával akár börtönre is ítélhetnék, ekkorát változott mindössze másfél évtized alatt a világ. De mi lesz 2100-ig?
Erről még 2005-ben készítettem egy demográfiai modellt, megbontva az unió lakosságát muszlimra és nem muszlimra (a hivatásos demográfusok – állásukat féltve – ezt nem merték megtenni), ami a kollégák némi fejcsóválása mellett, de egy olasz kolléganő segítségével felkerült a csoportom (Independence and Democracy) európai parlamenti honlapjára, és ma is ott van.
Ősforrásnak számít, számos hivatkozás történt rá, többek között a londoni The Daily Telegraph 2009. augusztus 8-i számában. Amikor Klaus Regling, az Európai Bizottság Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatóságának főigazgatója írt egy cikket az Europe’s World nevű folyóiratban az elöregedő Európáról, felkértek, hogy írjak hozzá egy hatszáz szavas korreferátumot, amit Regling cikkéhez mellékelve le is hoztak. Ennek fő mondanivalója az volt, hogy a jelenlegi tendenciákat figyelembe véve a század közepére Nyugat-Európában egy hetven-nyolcvan milliós muszlim közösség alakul ki, és hogy egy olyan időtávon belül, mint ami Napóleon és Wellington ideje óta eltelt, a „Homo europensis” a kihalt rasszok közé fog tartozni. A kihalás oka, az hogy kulturális és egyéb okok miatt a huszonéves lányok korspecifikus termékenységi rátája drasztikusan csökkent, és ezt a harmincas éveikben távolról sem pótolják, tehát azok a gyerekek, amelyeket az európai lányok huszonéves korukban nem szültek meg, sohasem fognak megszületni. Az Európai Unió egészének teljes termékenységi rátája (amelynek 2,1-kell lennie a népesség szinten tartásához) az 1960-as 2,6-es értékről a kilencvenes évekre 1,5-re csökkent és az azóta eltelt negyedszázadban e körül stagnál, ami csak a lassú kihaláshoz elegendő.
E tendencián csak akkor tudnánk változtatni, ha a muszlim országokból teljesen leállítanánk a bevándorlást, a nem muszlim lakosság termékenységi rátáját pedig képesek lennénk a fenntarthatósági szintre emelni. Sajnos azonban ilyen jellegű politikára az unió vezetőiben semmilyen hajlandóság nincs, sőt a problémát felvetni önmagában is büntetendő rasszizmusnak számít.
Ilyen körülmények között azonban Európa iszlamizációja tovább fog folytatódni, mígnem Obertone és Houellebecq víziója szerint Európa, elsősorban annak nyugati fele megadja magát az iszlámnak. Ezt előre látva tegyük fel magunknak a kérdést: nem tudnánk ebből esetleg kimaradni?
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
Mindezt a valós élet mintha szóról szóra Oberton könyvéből másolta volna ki. Egyik oldalon a folyamatossá váló terrorcselekmények és az azokon való hivatalos sajnálkozás, másik oldalon a valóság elhallgatása, az azokról szóló tudósítások álhírnek, gyűlöletkeltésnek minősítése, a „populisták” elleni szigorú fellépés szükségességének hangsúlyozása.
Ezek szerint lehetséges, hogy Oberton víziói Franciaország végnapjairól – noha az említett támadás Németországban történt, ám a két állam között sok hasonlóság van – mégsem egészen légből kapottak? Van egy távoli levelezőm, aki rendszeresen olvassa a cikkeimet, és néha ellát hírekkel francia és olasz nyelvterületről, amely nyelvek nincsenek birtokomban, hálás is vagyok ezekért az információkért. Már többször, most a napokban is felvetette, miért nem adunk rendszeres tudósítást arról, hogy mi is történik Nyugat-Európában.
Példaként említett néhányat az utóbbi napok „terméséből”. Caen: elítéltek két marokkói migránst, mert egy 86 éves nőt megtámadtak az otthonában; Martigues: egy szudáni migráns szexuálisan zaklatott egy buszsofőrt; Avranches: elítéltek egy afgánt egy ötéves leánykán elkövetett szexuális erőszakért. Ezenfelül naponta száztíz autót gyújtanak fel Franciaországban, a januártól novemberig terjedő időszakban pedig negyvenöt rendőr és tíz csendőr lett öngyilkos, ami már eddig több, mint a 2018-as év egészében. A rend őrei kimerültek, felszereléseik elavultak, el kell viselniük, hogy kevés pénzért dolgoznak, ráadásul még utálják is őket.
Ennyit a legutóbbi hét híreiből. Levelezőpartnerem szerint Olaszországban a migránsok naponta még több bűntettet követnek el, és Svédországban talán még rosszabb a helyzet. Ezzel áll szemben az a Merkel–Tusk-féle álláspont, hogy valójában nincs probléma, a menekültkérdést Törökországgal megoldották, a terrorcselekményekről szóló tudósítások álhírek, a manipuláció, a gyűlöletkeltés eszközei, amiket el kell ítélni, a kerítésépítőket pedig meg kell állítani (e kérdést illetően ez Tusknak a Néppárt kongresszusán mondott beszédének lényege). Az Oberton-könyv olvasásánál, amit melegen ajánlok, érdemes felfigyelni a hivatalos szervek könyvbeli mentegetőzésének hasonlóságára az unió vezetőinek mindennapi megnyilvánulásaival.
Oberon azonban csak a polgárháború kitörésének körülményeit és az első harcokat írja le, nem fejezi be, hogy mi lett e harcok eredménye, csak a könyv alcíme utal rá: „Franciaország végnapjai”. Persze nem mindenki így képzeli el Franciaország végnapjait.
Michel Houellebecq Behódolás című könyvében például az ország iszlamizációja úgy történik meg, hogy azt az emberek szinte észre sem veszik. Élik mindennapjaikat, közben a baloldal és a zöldek koalíciót kötnek az iszlamista pártokkal, és a közös államelnök-jelöltjük egy muzulmán lesz, aki az uniót a mediterrán térséggel kibővítve már egy muszlim birodalomnak képzeli el. Minderről a franciák csak a hírekből értesülnek, szokásos tevékenységeiket folytatják.
E könyvek most íródtak, Oriana Fallaci azonban már majdnem két évtizeddel ezelőtt szenvedélyes hangú könyveiben (Harag és büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) hívta fel a figyelmet arra, hogy itt egy visszafordíthatatlan folyamat zajlik. „Ébredjetek, emberek, ébredjetek! Meg vagytok félemlítve attól való félelmetekben, hogy netán az árral szemben úsztok, és rasszistának mutatkoztok, ezért nem értitek, vagy nem akarjátok érteni, hogy egy fordított keresztes háború van folyamatban. Amilyen vakká tesz benneteket a politikai korrektség rövidlátása vagy ostobasága, észre sem veszitek, vagy nem akarjátok észrevenni, hogy vallásháború zajlik. Háború, amit dzsihádnak hívnak (…) Háború, amelyet azért indítottak, hogy lerombolják civilizációnkat… ha nem védjük meg magunkat, ha nem harcolunk, a dzsihád fog győzni… és le fogja rombolni azt a világot, amit nekünk, jól-rosszul, már sikerült felépítenünk” – írta Fallaci. Figyelmeztetése azonban, akárcsak valaha Kasszandráé, süket fülekre talált, ma rosszabb a helyzet, mint tizenöt évvel ezelőtt volt.
Amikor állást kaptam 2003-ban az Európai Parlamentben, a földszinti kioszkban még lehetett kapni olyan levelezőlapot, amely az Európa 2100-ban elnevezést viselte, és olyan országok voltak rajta, mint Germanisztán, Frankisztán, Svédisztán. Nemrég megint abban a kioszkban jártam, és direkt végignéztem az összes levelezőlapot, hogy megvan-e még, de természetesen nem találtam. Ma egy ilyen levelezőlapért a készítőt és az árusítót rasszizmus vádjával akár börtönre is ítélhetnék, ekkorát változott mindössze másfél évtized alatt a világ. De mi lesz 2100-ig?
Erről még 2005-ben készítettem egy demográfiai modellt, megbontva az unió lakosságát muszlimra és nem muszlimra (a hivatásos demográfusok – állásukat féltve – ezt nem merték megtenni), ami a kollégák némi fejcsóválása mellett, de egy olasz kolléganő segítségével felkerült a csoportom (Independence and Democracy) európai parlamenti honlapjára, és ma is ott van.
Ősforrásnak számít, számos hivatkozás történt rá, többek között a londoni The Daily Telegraph 2009. augusztus 8-i számában. Amikor Klaus Regling, az Európai Bizottság Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatóságának főigazgatója írt egy cikket az Europe’s World nevű folyóiratban az elöregedő Európáról, felkértek, hogy írjak hozzá egy hatszáz szavas korreferátumot, amit Regling cikkéhez mellékelve le is hoztak. Ennek fő mondanivalója az volt, hogy a jelenlegi tendenciákat figyelembe véve a század közepére Nyugat-Európában egy hetven-nyolcvan milliós muszlim közösség alakul ki, és hogy egy olyan időtávon belül, mint ami Napóleon és Wellington ideje óta eltelt, a „Homo europensis” a kihalt rasszok közé fog tartozni. A kihalás oka, az hogy kulturális és egyéb okok miatt a huszonéves lányok korspecifikus termékenységi rátája drasztikusan csökkent, és ezt a harmincas éveikben távolról sem pótolják, tehát azok a gyerekek, amelyeket az európai lányok huszonéves korukban nem szültek meg, sohasem fognak megszületni. Az Európai Unió egészének teljes termékenységi rátája (amelynek 2,1-kell lennie a népesség szinten tartásához) az 1960-as 2,6-es értékről a kilencvenes évekre 1,5-re csökkent és az azóta eltelt negyedszázadban e körül stagnál, ami csak a lassú kihaláshoz elegendő.
E tendencián csak akkor tudnánk változtatni, ha a muszlim országokból teljesen leállítanánk a bevándorlást, a nem muszlim lakosság termékenységi rátáját pedig képesek lennénk a fenntarthatósági szintre emelni. Sajnos azonban ilyen jellegű politikára az unió vezetőiben semmilyen hajlandóság nincs, sőt a problémát felvetni önmagában is büntetendő rasszizmusnak számít.
Ilyen körülmények között azonban Európa iszlamizációja tovább fog folytatódni, mígnem Obertone és Houellebecq víziója szerint Európa, elsősorban annak nyugati fele megadja magát az iszlámnak. Ezt előre látva tegyük fel magunknak a kérdést: nem tudnánk ebből esetleg kimaradni?
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap