 | Az eurázsiai bábuk, azok a Szovjetunióból kiszakadt déli államok, amelyek a Kaukázustól Kínáig alkotják azt a területet, amely nagyrészt, vagy inkább teljes egészében egybeesik a szívfölddel, amelyről Harold Mackinder, angol geográfus még a múlt század elején azt mondta, hogy „Aki a Szívföldet uralja, az uralja a Világszigetet, aki a Világszigetet uralja, az uralja a világot”. |
Brzezinskinek ugyanez volt a véleménye és A nagy sakktábla című könyvében részletesen foglalkozik e területet elfoglaló nyolc volt szovjet köztársasággal, hozzájuk téve még Afganisztánt is, természetesen az akkorit (könyve írásakor az Amerika támogatta talibánok a szovjet csapatok kiverése után épp, hogy átvették a hatalmat). Maga Brzezinski ezt a területet eurázsiai Balkánnak nevezi, utalva a Balkán közmondásosan ingatag hatalmi helyzetére és egymást keresztező érdekeire.
A szerző bevezetésként megállapítja, hogy az Eurázsia keleti és nyugati részét összekötő, mindenféle ásványkincsekben, különösen energiahordozókban, gazdag térségre történelmi tradíciók folytán Oroszország mellett Törökország és Irán is befolyást kíván gyakorolni és Kína is növekvő érdeklődést tanúsít a geostratégiai jelentőségű terület iránt. Ezt követően három szempont szerint értékeli a térség egymást keresztező erővonalait, amelyről egyébként szemléletes térképet is készített.
Az első az államhatárok és az etnikai határok eltéréséből fakadó élő vagy potenciálisan fennálló feszültségek. Ezen országok államhatárait szovjet térképészek az 1920-as és 1930-as években, amikor az egyes szovjet köztársaságok létrejöttek, önkényesen húzták meg. A határokat nagyrészt etnikai alapon alakították ki, de tükrözték azt a birodalmi érdeket is, hogy az egyes köztársaságok belsőleg megosztottak legyenek, ami a függetlenné válás után feszültségeket, háborúkat okozott az egyes országok között. A Kaukázusban például a kevesebb, mint négymilliós Örményország és a több mint nyolc milliós Azerbajdzsán azonnal nyílt háborúba keveredett Hegyi-Karabah státusza miatt, amely egy nagyrészt örmények lakta enklávé Azerbajdzsánon belül. Grúzia hatmillió lakosának mintegy harminc százaléka kisebbséghez tartozik, főleg az oszétok és az abházok azok, akik a grúz belpolitikai viszályokat kihasználva megpróbálták az elszakadást, amit Oroszország támogatott.
Mindkét esetben a későbbi fejlemények igazolták Brzezinsky feltételezését Hegyi-Karabah estében az azeriek 2020-ban háborút kezdtek és török támogatással el is foglalták a térség egyharmadát, 2008-ban pedig Dél-Oszétia és Abházia erősítette meg – orosz segítséggel – Grúziától való függetlenségét. Az etnikai feszültségek azonban nem csak a Kaukázusban, hanem a közép-ázsiai országokban is találhatók, bár itt még olyan háborúk, mint az említett esetekben, nem törtek ki. Brzezinski felhívja a figyelmet arra is, hogy az etnikai feszültségek kihasználása lehetőséget adhat bizonyos geopolitikai érdekek érvényesítésére.
A második elemzési szempont a vallási megoszlásokból eredő feszültségek értékelése. A Kaukázus három államából kettő, Grúzia és Örményország keresztény, míg Azerbajdzsán szinte teljes egészében muszlim és ez is motiválhatja az örmény–azeri ellentéteket. A közép-ázsiai országok viszont túlnyomórészt, vagy teljes egészében muszlimok, ez esetben Brzezinski valószínűnek tartja, hogy ahogy ezen országok lakosságának identitása a hagyományos klán- vagy törzsi identitásból a modernebb nemzeti tudatosság felé mozdul el, egyre erősebb iszlám öntudat fogja áthatni őket. Az iszlám újjáéledése, amelyet kívülről Irán és Szaúd-Arábia is támogat, lendületet ad az egyre jobban terjedő új nacionalizmusoknak, amelyek eltökélten ellen fognak állni az orosz irányítás alá való visszailleszkedésnek. E mellett az iszlám terjedése Oroszországban is okozhat bomlasztó ellentéteket, hiszen Oroszország lakosságának 6–7 százaléka muszlim (a könyv írásakor már lezajlott az első csecsen–orosz háború). Az egy országon belüli vallási ellentétek megint csak olyan tényezők, amelyek felhasználhatók a külső beavatkozásokra.
Végül a harmadik elemzési szempont, a helyi középhatalmak ambíciói. Ezek a középhatalmak, mint Törökország, Irán és a Szovjetunióból megmaradt Oroszország, egykor a mainál lényegesen nagyobb területet ellenőriztek, és a valamikori nagyság iránti történelmi nosztalgia mindegyiket arra készteti, hogy növelje, illetve Oroszország esetében, hogy visszaszerezze a térség feletti befolyását.
Brzezinski szerint mindhárom országról elmondható, hogy legalább egy-egy befolyási övezetre törekszik, de Oroszország ambíciói sokkal szélesebb körűek. A szovjet birodalom viszonylag friss emlékei, a térségben jelen lévő többmilliós orosz népesség és a Kreml azon törekvése, hogy Oroszországot ismét globális nagyhatalommá tegye, az egész térséget a Kreml különleges geostratégiai érdekeltségű területévé teszi, amelyből ki akarja zárni a külső politikai – sőt a gazdasági befolyást is. Ezzel szemben, bár a török regionális befolyásra irányuló törekvések megőrizték a birodalmi múlt bizonyos nyomait (az Oszmán Birodalom a Kaukázus és Azerbajdzsán meghódításával 1590-ben érte el csúcspontját), Törökország Oroszországéhoz képest sokkal korlátozottabb politikai és katonai ereje csak arra ad lehetőséget, hogy az ország egy laza török nyelvű közösség potenciális vezetője legyen. A Perzsa Birodalom a törökhöz képest is sokkal távolabbi emlék. Csúcspontját i.e. 500 körül érte el, amikor északi részén a Boszporusztól Indiáig, délen a mai Szaúdi-Arábiáig terjedt. A mai Irán geopolitikai törekvései szükségszerűen ennél csak sokkal szűkebbek lehetnek és elsősorban Azerbajdzsánra és Afganisztánra irányulnak. Az iszlám egész Közép-Ázsiában történő újjáélesztése viszont Irán geopolitikai törekvéseinek szerves részét képezi.
Ugyanakkor ezek a regionális ambíciókkal rendelkező középhatalmak mindegyike küzd belső etnikai feszültségekkel. Oroszország esetében Brzezinski a csecsen problémát és az iszlám növekvő befolyásától való félelmet emeli ki, Törökország esetében a kurd függetlenedési törekvéseket említi, Irán esetében pedig azt, hogy az államalkotó perzsák a lakosság alig több, mint a felét teszik ki (61 százalék) jelentős az azeriek (16 százalék) és a kurdok aránya (10 százalék). Mindezek belső feszültségekhez vezethetnek és befolyásolják a geopolitikai ambíciókat is. Iránt például a függetlenné vált Azerbajdzsán várható expanziós törekvése (tekintve, hogy a határ túloldalán több azeri él, mint az anyaországban) arra késztetheti, hogy a térségbeli rivalizálás ellenére erősítse kapcsolatait Moszkvával.
A fenti három ország mellett Brzezinski megemlíti Kínát és Indiát, mint akik számára nem közömbös a közép-ázsiai geopolitikai erővonalak alakulása, sőt Ukrajnát is, aki Azerbajdzsánnal, Türkmenisztánnal és Üzbegisztánnal összefogva megerősítheti a Moszkvától való függetlenségét (ezek az országok választják el Oroszországot a nyugati végektől szinte Kínáig a kis- és közép-ázsiai térségtől).
Brzezinskinek a közép-ázsiai országok belső viszonyairól és geopolitikai törekvéseiről készített alapos elemzése természetesen nem öncél, hanem annak feltárását szolgálja, hogy az Egyesült Államok a helyi viszonyok ismeretében hogyan növelhetné geopolitikai befolyását. Szerinte a geostratégiai következmények Amerika számára egyértelműek: Amerika túlságosan távol van ahhoz, hogy uralkodó legyen Eurázsia ezen részén, de túlságosan erős ahhoz, hogy ne legyen bevonva. A térség valamennyi állama úgy tekint az amerikai szerepvállalásra, mint ami szükséges a túlélésükhöz. Oroszország túl gyenge ahhoz, hogy visszaszerezze birodalmi uralmát a térségben vagy hogy másokat kizárjon onnan, de túl közel van és túl erős is ahhoz, hogy kizárják. Törökország és Irán elég erős ahhoz, hogy befolyásos legyen, de saját sebezhetőségük miatt képtelenek megbirkózni az északról érkező kihívásokkal és a régió belső konfliktusaival. Ebből következik, hogy Amerika elsődleges érdeke annak biztosítása, hogy egyetlen hatalom se kerüljön e geopolitikai térség fölé, és hogy a globális közösség akadálytalan pénzügyi és gazdasági hozzáféréssel rendelkezzen.
Brzezinski útmutatásából a könyv megírása óta eltelt negyedszázadban sok minden megvalósult. Az Egyesült Államok az elsők között üdvözölte a térség országainak függetlenségét, és mind kulturális, mind üzleti és katonai téren jelen van. Több mint hetven olyan projektet finanszírozott, amelyek a régió egyedülálló kulturális régiségeit, hagyományait és régészeti lelőhelyeit védik és őrzik meg a jövő nemzedékei számára. Évente 1,4 millió közép-ázsiai látogat el az Amerikába, hogy megtanuljon angolul, megismerje az amerikai kultúrát. A függetlenség óta több mint negyvenezer közép-ázsiai diák, szakember és tisztviselő kapott amerikai támogatást arra, hogy szakmai továbbképzés céljából az Egyesült Államokba látogasson. Ami a kapcsolatok üzleti oldalát érinti csak Kazahsztánban az amerikai vállalatok eddig 54 milliárd dollárt fektettek be. Katonai együttműködés terén, pedig a közép-ázsiai országok már 1991-től kezdve részt vettek az Észak-Atlanti Együttműködési Tanácsban. E téren különösen aktívak a kapcsolatok a térség legerősebb országával, Kazahsztánnal, amely 1993 óta aktívan részt vesz a NATO Tudomány a Békéért és Biztonságért (SPS) programjában, ami lényegében a NATO-tagságra való felkészítés.
Mint látható az Egyesült Államok tevékenysége Közép-Ázsiában az évszázados mintákat követi. Először jönnek a hittérítők (kulturális együttműködés), majd a kereskedők (befektetések) végül a katonák (NATO-együttműködés). Kérdés erről mi lesz Kínának, Oroszországnak és Iránnak a véleménye, Afganisztán már elmondta az övét.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
A szerző bevezetésként megállapítja, hogy az Eurázsia keleti és nyugati részét összekötő, mindenféle ásványkincsekben, különösen energiahordozókban, gazdag térségre történelmi tradíciók folytán Oroszország mellett Törökország és Irán is befolyást kíván gyakorolni és Kína is növekvő érdeklődést tanúsít a geostratégiai jelentőségű terület iránt. Ezt követően három szempont szerint értékeli a térség egymást keresztező erővonalait, amelyről egyébként szemléletes térképet is készített.
Az első az államhatárok és az etnikai határok eltéréséből fakadó élő vagy potenciálisan fennálló feszültségek. Ezen országok államhatárait szovjet térképészek az 1920-as és 1930-as években, amikor az egyes szovjet köztársaságok létrejöttek, önkényesen húzták meg. A határokat nagyrészt etnikai alapon alakították ki, de tükrözték azt a birodalmi érdeket is, hogy az egyes köztársaságok belsőleg megosztottak legyenek, ami a függetlenné válás után feszültségeket, háborúkat okozott az egyes országok között. A Kaukázusban például a kevesebb, mint négymilliós Örményország és a több mint nyolc milliós Azerbajdzsán azonnal nyílt háborúba keveredett Hegyi-Karabah státusza miatt, amely egy nagyrészt örmények lakta enklávé Azerbajdzsánon belül. Grúzia hatmillió lakosának mintegy harminc százaléka kisebbséghez tartozik, főleg az oszétok és az abházok azok, akik a grúz belpolitikai viszályokat kihasználva megpróbálták az elszakadást, amit Oroszország támogatott.
Mindkét esetben a későbbi fejlemények igazolták Brzezinsky feltételezését Hegyi-Karabah estében az azeriek 2020-ban háborút kezdtek és török támogatással el is foglalták a térség egyharmadát, 2008-ban pedig Dél-Oszétia és Abházia erősítette meg – orosz segítséggel – Grúziától való függetlenségét. Az etnikai feszültségek azonban nem csak a Kaukázusban, hanem a közép-ázsiai országokban is találhatók, bár itt még olyan háborúk, mint az említett esetekben, nem törtek ki. Brzezinski felhívja a figyelmet arra is, hogy az etnikai feszültségek kihasználása lehetőséget adhat bizonyos geopolitikai érdekek érvényesítésére.
A második elemzési szempont a vallási megoszlásokból eredő feszültségek értékelése. A Kaukázus három államából kettő, Grúzia és Örményország keresztény, míg Azerbajdzsán szinte teljes egészében muszlim és ez is motiválhatja az örmény–azeri ellentéteket. A közép-ázsiai országok viszont túlnyomórészt, vagy teljes egészében muszlimok, ez esetben Brzezinski valószínűnek tartja, hogy ahogy ezen országok lakosságának identitása a hagyományos klán- vagy törzsi identitásból a modernebb nemzeti tudatosság felé mozdul el, egyre erősebb iszlám öntudat fogja áthatni őket. Az iszlám újjáéledése, amelyet kívülről Irán és Szaúd-Arábia is támogat, lendületet ad az egyre jobban terjedő új nacionalizmusoknak, amelyek eltökélten ellen fognak állni az orosz irányítás alá való visszailleszkedésnek. E mellett az iszlám terjedése Oroszországban is okozhat bomlasztó ellentéteket, hiszen Oroszország lakosságának 6–7 százaléka muszlim (a könyv írásakor már lezajlott az első csecsen–orosz háború). Az egy országon belüli vallási ellentétek megint csak olyan tényezők, amelyek felhasználhatók a külső beavatkozásokra.
Végül a harmadik elemzési szempont, a helyi középhatalmak ambíciói. Ezek a középhatalmak, mint Törökország, Irán és a Szovjetunióból megmaradt Oroszország, egykor a mainál lényegesen nagyobb területet ellenőriztek, és a valamikori nagyság iránti történelmi nosztalgia mindegyiket arra készteti, hogy növelje, illetve Oroszország esetében, hogy visszaszerezze a térség feletti befolyását.
Brzezinski szerint mindhárom országról elmondható, hogy legalább egy-egy befolyási övezetre törekszik, de Oroszország ambíciói sokkal szélesebb körűek. A szovjet birodalom viszonylag friss emlékei, a térségben jelen lévő többmilliós orosz népesség és a Kreml azon törekvése, hogy Oroszországot ismét globális nagyhatalommá tegye, az egész térséget a Kreml különleges geostratégiai érdekeltségű területévé teszi, amelyből ki akarja zárni a külső politikai – sőt a gazdasági befolyást is. Ezzel szemben, bár a török regionális befolyásra irányuló törekvések megőrizték a birodalmi múlt bizonyos nyomait (az Oszmán Birodalom a Kaukázus és Azerbajdzsán meghódításával 1590-ben érte el csúcspontját), Törökország Oroszországéhoz képest sokkal korlátozottabb politikai és katonai ereje csak arra ad lehetőséget, hogy az ország egy laza török nyelvű közösség potenciális vezetője legyen. A Perzsa Birodalom a törökhöz képest is sokkal távolabbi emlék. Csúcspontját i.e. 500 körül érte el, amikor északi részén a Boszporusztól Indiáig, délen a mai Szaúdi-Arábiáig terjedt. A mai Irán geopolitikai törekvései szükségszerűen ennél csak sokkal szűkebbek lehetnek és elsősorban Azerbajdzsánra és Afganisztánra irányulnak. Az iszlám egész Közép-Ázsiában történő újjáélesztése viszont Irán geopolitikai törekvéseinek szerves részét képezi.
Ugyanakkor ezek a regionális ambíciókkal rendelkező középhatalmak mindegyike küzd belső etnikai feszültségekkel. Oroszország esetében Brzezinski a csecsen problémát és az iszlám növekvő befolyásától való félelmet emeli ki, Törökország esetében a kurd függetlenedési törekvéseket említi, Irán esetében pedig azt, hogy az államalkotó perzsák a lakosság alig több, mint a felét teszik ki (61 százalék) jelentős az azeriek (16 százalék) és a kurdok aránya (10 százalék). Mindezek belső feszültségekhez vezethetnek és befolyásolják a geopolitikai ambíciókat is. Iránt például a függetlenné vált Azerbajdzsán várható expanziós törekvése (tekintve, hogy a határ túloldalán több azeri él, mint az anyaországban) arra késztetheti, hogy a térségbeli rivalizálás ellenére erősítse kapcsolatait Moszkvával.
A fenti három ország mellett Brzezinski megemlíti Kínát és Indiát, mint akik számára nem közömbös a közép-ázsiai geopolitikai erővonalak alakulása, sőt Ukrajnát is, aki Azerbajdzsánnal, Türkmenisztánnal és Üzbegisztánnal összefogva megerősítheti a Moszkvától való függetlenségét (ezek az országok választják el Oroszországot a nyugati végektől szinte Kínáig a kis- és közép-ázsiai térségtől).
Brzezinskinek a közép-ázsiai országok belső viszonyairól és geopolitikai törekvéseiről készített alapos elemzése természetesen nem öncél, hanem annak feltárását szolgálja, hogy az Egyesült Államok a helyi viszonyok ismeretében hogyan növelhetné geopolitikai befolyását. Szerinte a geostratégiai következmények Amerika számára egyértelműek: Amerika túlságosan távol van ahhoz, hogy uralkodó legyen Eurázsia ezen részén, de túlságosan erős ahhoz, hogy ne legyen bevonva. A térség valamennyi állama úgy tekint az amerikai szerepvállalásra, mint ami szükséges a túlélésükhöz. Oroszország túl gyenge ahhoz, hogy visszaszerezze birodalmi uralmát a térségben vagy hogy másokat kizárjon onnan, de túl közel van és túl erős is ahhoz, hogy kizárják. Törökország és Irán elég erős ahhoz, hogy befolyásos legyen, de saját sebezhetőségük miatt képtelenek megbirkózni az északról érkező kihívásokkal és a régió belső konfliktusaival. Ebből következik, hogy Amerika elsődleges érdeke annak biztosítása, hogy egyetlen hatalom se kerüljön e geopolitikai térség fölé, és hogy a globális közösség akadálytalan pénzügyi és gazdasági hozzáféréssel rendelkezzen.
Brzezinski útmutatásából a könyv megírása óta eltelt negyedszázadban sok minden megvalósult. Az Egyesült Államok az elsők között üdvözölte a térség országainak függetlenségét, és mind kulturális, mind üzleti és katonai téren jelen van. Több mint hetven olyan projektet finanszírozott, amelyek a régió egyedülálló kulturális régiségeit, hagyományait és régészeti lelőhelyeit védik és őrzik meg a jövő nemzedékei számára. Évente 1,4 millió közép-ázsiai látogat el az Amerikába, hogy megtanuljon angolul, megismerje az amerikai kultúrát. A függetlenség óta több mint negyvenezer közép-ázsiai diák, szakember és tisztviselő kapott amerikai támogatást arra, hogy szakmai továbbképzés céljából az Egyesült Államokba látogasson. Ami a kapcsolatok üzleti oldalát érinti csak Kazahsztánban az amerikai vállalatok eddig 54 milliárd dollárt fektettek be. Katonai együttműködés terén, pedig a közép-ázsiai országok már 1991-től kezdve részt vettek az Észak-Atlanti Együttműködési Tanácsban. E téren különösen aktívak a kapcsolatok a térség legerősebb országával, Kazahsztánnal, amely 1993 óta aktívan részt vesz a NATO Tudomány a Békéért és Biztonságért (SPS) programjában, ami lényegében a NATO-tagságra való felkészítés.
Mint látható az Egyesült Államok tevékenysége Közép-Ázsiában az évszázados mintákat követi. Először jönnek a hittérítők (kulturális együttműködés), majd a kereskedők (befektetések) végül a katonák (NATO-együttműködés). Kérdés erről mi lesz Kínának, Oroszországnak és Iránnak a véleménye, Afganisztán már elmondta az övét.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap