 | A cím Németországra, annak a legutóbbi választások eredményeként létrejött „közlekedési lámpa” koalíciójának koalíciós szerződésére utal, amelyben országukat „modern bevándorlóországnak” minősítik. |
A németek országukra valaha a „heimat” kifejezést használták, ami azonos a mi „haza” kifejezésünkkel, és érzelmi kötődést tartalmaz ahhoz a néphez, amelyből valaki származik és ahhoz a földhöz, ahol született.
A koalíciós szerződés alapján úgy tűnik, hogy Németországban a németek a jövőben már csak egy népcsoportot fognak alkotni a többi mellett – bár lehet, egyelőre a legnagyobbat. Hogy ez hosszú távon hova vezet és hogyan hat majd hazánkra, azon érdemes lesz elgondolkozni, de most egy rövidebb időszakra tekintünk, jelesen arra, hogy a koalíciós szerződésben megfogalmazott iparpolitika az előttünk lévő évtizedben hogyan hat Németországra, Európára és természetesen hazánkra, mert a gépkocsiipar tekintetében szorosan kötődünk Németországhoz.
A koalíciós szerződés szerinti iparpolitika egyértelműen a Párizsban elfogadott klímapolitikai célok megvalósítását tűzi ki célul, és ennek legelső követelménye az energiaellátás átalakítása megújuló energiára úgy, hogy az atomenergiát kivezetik a rendszerből. A szerződés kimondja, hogy a 2030-ra előre jelzett 750 terrawattóra (TWh) bruttó villamosenergia-igény 80 százalékát, tehát 600 terrawattórát megújuló erőforrásokból kell kielégíteni. Hogy ez mit is jelent, annak érdemes egy kicsit utánaszámolni.
A 2018-as adat szerint jelenleg körülbelül ennyi (643 TWh) az összes bruttó villamosenergia-termelés, amelynek egyharmada (231 TWh) származik megújuló forrásokból, elsősorban szélenergiából (105 TWh) és napenergiából (45 TWh), a maradék a víz és bioenergia (24, illetve 44 TWh). Mivel a víz- és bioenergián alapuló termelés alig növelhető, feltételezzük, hogy mintegy 510 TWh villamos energiát szél- és naperőművek fognak megtermelni. A jelenlegi arányok változatlansága mellett ez 340 TWh szél- és 170 TWh napenergia megtermelését jelenti, vagyis a jelenlegi kapacitásokat három-négyszeresükre kellene emelni tíz év alatt. Figyelembe véve még, hogy a szélerőmű a naptári idő egynegyedében, a naperőmű pedig egynyolcadában adja le a névleges teljesítményét, 155-155 gigawatnyi szél- és naperőműre lesz szükség
Nem terhelve az olvasót a további számításokkal, a végeredmény az lesz, hogy tíz év alatt 62 ezer, egyenként 2,5 MW-os szélerőműtornyot kell építeni, amelynek az összes helyigénye – a telepítés körülményeitől függően – hét és húszezer négyzetkilométer között változhat. A naperőművek helyszükséglete pedig mintegy három-négyezer négyzetkilométer lesz, ami hatalmas területek lefedését és karbantartását igényli.
De ez még nem minden. A villamosenergia-felhasználás ugyanis csak mintegy negyede egy gazdaság összenergia-felhasználásának, nincs benne például a kohászat hőenergia-felhasználása, a vegyipar kőolaj- és földgázfelhasználása, a lakások és épületek fűtése, a közlekedés energiaigénye.
Ha az összes német energiaigényt megújulókkal akarnák kielégíteni, a fenti területi adatokat még vagy néggyel meg kellene szorozni, ami azért elég sokat elvenne Németország 357 ezer négyzetkilométeres területéből. Természetesen nem minden energiaigényt lehet szél- és napenergiával kielégíteni, például a vegyipari termékek gyártásához szükség van kőolajra és földgázra és a kohászat kokszszükséglete is nehezen cserélhető le hidrogénre, bár kísérleteznek vele.
A fenti számításokkal azt kívántam bemutatni, hogy mennyire irracionálisak az új kormánykoalíció elképzelései, de ez még nem minden. Arra ugyanis már rájöttek, hogy a szél- és naperőművek erősen ingadozó villamosenergia-termelését nem lehet tárolni, ezért a megújulókkal megtermelt villamos energiát először vízbontásra használják, és az így létrejövő hidrogént akarják energetikai célokra felhasználni, ez lenne a sokat emlegetett hidrogéngazdaság. A hidrogén azonban rendkívül veszélyes anyag, a hidrogénatomok a legkisebbek, és emiatt a legkisebb résen is kiszivárognak, és hatalmas robbanásokat okozhatnak.
A hidrogént tárolni is csak igen nagy nyomáson, a légköri nyomás hétszázszorosán lehet. Elvben sok mindent meg lehet oldani a hidrogénnel, a gyakorlatban azonban e téren még csak kísérletek folynak, ezért itt nem tudunk bizonyító erejű számításokat felmutatni, kivéve talán azt, hogy a Toyota Mirai nevű hidrogénes személyautója háromszor annyiba kerül, mint egy ugyanolyan kategóriájú hagyományos autó.
A hidrogéngazdasághoz jelentősen át kell alakítani egy ország infrastruktúráját, például nem lehet használni a meglévő gázvezetékeket, a hidrogénhajtású autók töltésére ki kell építeni a hidrogéntöltő-állomásokat, mind-mind hatalmas költséggel, és mindezt miért? Hogy az atomerőműveket be lehessen zárni! Nem számít, hogy a sok ezer négyzetkilométer területet elfoglaló szél- és naperőművek hogyan rombolják magát a tájképet, hogyan károsítják az ott élő állatokat és növényeket, és hogy 15-20 év múlva hatalmas tömegű veszélyes hulladékot eredményeznek, csak az számít, hogy ne legyenek atomerőművek.
Egy 2,5 MW-os 120 méter magas 90 méter lapátkerék-átmérőjű szélerőműnek például ezer köbméter betonalapra van szüksége, amely abból a földből, ahova letették, már sohasem fog kijönni, ha esetleg később mégis rájönnek, hogy a szélerőmű ostobaság. És ebből, mint kiszámítottuk 62 ezer darab kell. Szerencsére Magyarországon e tekintetben már felülkerekedett a józan ész, és olyan szabályozás lépett életbe, hogy gyakorlatilag nem lehet új szélerőművet építeni. Sajnos a naperőművek esetében ez még várat magára.
A német átalakítási program, az energiewende azonban nem korlátozódik csupán Németországra. A német politika, részben Németország gazdasági és politikai súlya, részben a zöldmozgalmak erőszakossága miatt, gyakorlatilag meghatározza az unió politikáját, amit mi, magyarok például az itt tervezett új atomerőmű elleni támadások formájában is érzékelhetünk. A koalíciós szerződés szerint 2030-ig 15 millió teljesen elektromos gépkocsinak kell a forgalomban lennie, ez a gépkocsik egyharmadának lecserélését jelenti.
A hagyományos gépkocsik gyártásának beszüntetése már az Európai Bizottság programjává is vált, 2035-től nem lehet hagyományos gépkocsikat értékesíteni az unióban. Ezzel párhuzamosan a nagy gyárak felkészülnek a hidrogén és az elektromos autók gyártására, illetve a hozzá tartozó háttéripar kialakítására. A koalíciós szerződés kiemeli az elektrolízis-kapacitások növelését, az akkumulátorok gyártását és azok újrahasznosítását, az éghajlatsemleges repülést lehetővé tévő szintetikus üzemanyagok kutatását és gyártását. Ezeket mind kiemelten kívánják támogatni.
A koalíciós szerződésben ugyan benne van, hogy a tervezett intézkedésekből származó költségnövekedést különböző eszközökkel igyekeznek majd a lakosság és a vállalkozások felé is kompenzálni (ez utóbbi célt szolgálná például az importra kivetett karbonvám), ám az átállás hatalmas költségeit valakinek mégis viselnie kell, és végső soron ez mindig a lakosság.
A kitűzött célok irreálisak és összességében – mint ahogy a fenti számításokkal rávilágítottunk – rombolják a természeti környezetet. A 2020-as évtizedben meg fogjuk tapasztalni, hogy az irreális, teljesíthetetlen célokat válság követi, majd az évtized végére jön a kijózanodás, egyre többen jönnek rá, hogy egy ipari társadalom energiaigénye megújulókkal nem elégíthető ki, hogy az egész hidrogéngazdaság egy zsákutca.
Jó lenne, ha hazánk ezt a zsákutcát, amennyire csak lehetséges, elkerülné, de persze a kialakuló helyzethez valahogy alkalmazkodnunk kell. Ez történhetne például úgy, hogy mérsékeljük a klímapolitika-érzékeny autóipartól való túlzott függőségünket, és olyan területeken keresünk lehetőségeket, amelyek kevésbé függnek a német és brüsszeli klímapolitika aktuális fordulataitól.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
A koalíciós szerződés alapján úgy tűnik, hogy Németországban a németek a jövőben már csak egy népcsoportot fognak alkotni a többi mellett – bár lehet, egyelőre a legnagyobbat. Hogy ez hosszú távon hova vezet és hogyan hat majd hazánkra, azon érdemes lesz elgondolkozni, de most egy rövidebb időszakra tekintünk, jelesen arra, hogy a koalíciós szerződésben megfogalmazott iparpolitika az előttünk lévő évtizedben hogyan hat Németországra, Európára és természetesen hazánkra, mert a gépkocsiipar tekintetében szorosan kötődünk Németországhoz.
A koalíciós szerződés szerinti iparpolitika egyértelműen a Párizsban elfogadott klímapolitikai célok megvalósítását tűzi ki célul, és ennek legelső követelménye az energiaellátás átalakítása megújuló energiára úgy, hogy az atomenergiát kivezetik a rendszerből. A szerződés kimondja, hogy a 2030-ra előre jelzett 750 terrawattóra (TWh) bruttó villamosenergia-igény 80 százalékát, tehát 600 terrawattórát megújuló erőforrásokból kell kielégíteni. Hogy ez mit is jelent, annak érdemes egy kicsit utánaszámolni.
A 2018-as adat szerint jelenleg körülbelül ennyi (643 TWh) az összes bruttó villamosenergia-termelés, amelynek egyharmada (231 TWh) származik megújuló forrásokból, elsősorban szélenergiából (105 TWh) és napenergiából (45 TWh), a maradék a víz és bioenergia (24, illetve 44 TWh). Mivel a víz- és bioenergián alapuló termelés alig növelhető, feltételezzük, hogy mintegy 510 TWh villamos energiát szél- és naperőművek fognak megtermelni. A jelenlegi arányok változatlansága mellett ez 340 TWh szél- és 170 TWh napenergia megtermelését jelenti, vagyis a jelenlegi kapacitásokat három-négyszeresükre kellene emelni tíz év alatt. Figyelembe véve még, hogy a szélerőmű a naptári idő egynegyedében, a naperőmű pedig egynyolcadában adja le a névleges teljesítményét, 155-155 gigawatnyi szél- és naperőműre lesz szükség
Nem terhelve az olvasót a további számításokkal, a végeredmény az lesz, hogy tíz év alatt 62 ezer, egyenként 2,5 MW-os szélerőműtornyot kell építeni, amelynek az összes helyigénye – a telepítés körülményeitől függően – hét és húszezer négyzetkilométer között változhat. A naperőművek helyszükséglete pedig mintegy három-négyezer négyzetkilométer lesz, ami hatalmas területek lefedését és karbantartását igényli.
De ez még nem minden. A villamosenergia-felhasználás ugyanis csak mintegy negyede egy gazdaság összenergia-felhasználásának, nincs benne például a kohászat hőenergia-felhasználása, a vegyipar kőolaj- és földgázfelhasználása, a lakások és épületek fűtése, a közlekedés energiaigénye.
Ha az összes német energiaigényt megújulókkal akarnák kielégíteni, a fenti területi adatokat még vagy néggyel meg kellene szorozni, ami azért elég sokat elvenne Németország 357 ezer négyzetkilométeres területéből. Természetesen nem minden energiaigényt lehet szél- és napenergiával kielégíteni, például a vegyipari termékek gyártásához szükség van kőolajra és földgázra és a kohászat kokszszükséglete is nehezen cserélhető le hidrogénre, bár kísérleteznek vele.
A fenti számításokkal azt kívántam bemutatni, hogy mennyire irracionálisak az új kormánykoalíció elképzelései, de ez még nem minden. Arra ugyanis már rájöttek, hogy a szél- és naperőművek erősen ingadozó villamosenergia-termelését nem lehet tárolni, ezért a megújulókkal megtermelt villamos energiát először vízbontásra használják, és az így létrejövő hidrogént akarják energetikai célokra felhasználni, ez lenne a sokat emlegetett hidrogéngazdaság. A hidrogén azonban rendkívül veszélyes anyag, a hidrogénatomok a legkisebbek, és emiatt a legkisebb résen is kiszivárognak, és hatalmas robbanásokat okozhatnak.
A hidrogént tárolni is csak igen nagy nyomáson, a légköri nyomás hétszázszorosán lehet. Elvben sok mindent meg lehet oldani a hidrogénnel, a gyakorlatban azonban e téren még csak kísérletek folynak, ezért itt nem tudunk bizonyító erejű számításokat felmutatni, kivéve talán azt, hogy a Toyota Mirai nevű hidrogénes személyautója háromszor annyiba kerül, mint egy ugyanolyan kategóriájú hagyományos autó.
A hidrogéngazdasághoz jelentősen át kell alakítani egy ország infrastruktúráját, például nem lehet használni a meglévő gázvezetékeket, a hidrogénhajtású autók töltésére ki kell építeni a hidrogéntöltő-állomásokat, mind-mind hatalmas költséggel, és mindezt miért? Hogy az atomerőműveket be lehessen zárni! Nem számít, hogy a sok ezer négyzetkilométer területet elfoglaló szél- és naperőművek hogyan rombolják magát a tájképet, hogyan károsítják az ott élő állatokat és növényeket, és hogy 15-20 év múlva hatalmas tömegű veszélyes hulladékot eredményeznek, csak az számít, hogy ne legyenek atomerőművek.
Egy 2,5 MW-os 120 méter magas 90 méter lapátkerék-átmérőjű szélerőműnek például ezer köbméter betonalapra van szüksége, amely abból a földből, ahova letették, már sohasem fog kijönni, ha esetleg később mégis rájönnek, hogy a szélerőmű ostobaság. És ebből, mint kiszámítottuk 62 ezer darab kell. Szerencsére Magyarországon e tekintetben már felülkerekedett a józan ész, és olyan szabályozás lépett életbe, hogy gyakorlatilag nem lehet új szélerőművet építeni. Sajnos a naperőművek esetében ez még várat magára.
A német átalakítási program, az energiewende azonban nem korlátozódik csupán Németországra. A német politika, részben Németország gazdasági és politikai súlya, részben a zöldmozgalmak erőszakossága miatt, gyakorlatilag meghatározza az unió politikáját, amit mi, magyarok például az itt tervezett új atomerőmű elleni támadások formájában is érzékelhetünk. A koalíciós szerződés szerint 2030-ig 15 millió teljesen elektromos gépkocsinak kell a forgalomban lennie, ez a gépkocsik egyharmadának lecserélését jelenti.
A hagyományos gépkocsik gyártásának beszüntetése már az Európai Bizottság programjává is vált, 2035-től nem lehet hagyományos gépkocsikat értékesíteni az unióban. Ezzel párhuzamosan a nagy gyárak felkészülnek a hidrogén és az elektromos autók gyártására, illetve a hozzá tartozó háttéripar kialakítására. A koalíciós szerződés kiemeli az elektrolízis-kapacitások növelését, az akkumulátorok gyártását és azok újrahasznosítását, az éghajlatsemleges repülést lehetővé tévő szintetikus üzemanyagok kutatását és gyártását. Ezeket mind kiemelten kívánják támogatni.
A koalíciós szerződésben ugyan benne van, hogy a tervezett intézkedésekből származó költségnövekedést különböző eszközökkel igyekeznek majd a lakosság és a vállalkozások felé is kompenzálni (ez utóbbi célt szolgálná például az importra kivetett karbonvám), ám az átállás hatalmas költségeit valakinek mégis viselnie kell, és végső soron ez mindig a lakosság.
A kitűzött célok irreálisak és összességében – mint ahogy a fenti számításokkal rávilágítottunk – rombolják a természeti környezetet. A 2020-as évtizedben meg fogjuk tapasztalni, hogy az irreális, teljesíthetetlen célokat válság követi, majd az évtized végére jön a kijózanodás, egyre többen jönnek rá, hogy egy ipari társadalom energiaigénye megújulókkal nem elégíthető ki, hogy az egész hidrogéngazdaság egy zsákutca.
Jó lenne, ha hazánk ezt a zsákutcát, amennyire csak lehetséges, elkerülné, de persze a kialakuló helyzethez valahogy alkalmazkodnunk kell. Ez történhetne például úgy, hogy mérsékeljük a klímapolitika-érzékeny autóipartól való túlzott függőségünket, és olyan területeken keresünk lehetőségeket, amelyek kevésbé függnek a német és brüsszeli klímapolitika aktuális fordulataitól.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap