Egy közösség fennmaradását nem az irányítás szerkezete, inkább a tartalma határozza meg.
Az Európai Unió jelenlegi vezetői szerint a folyamatos központosítás adja azt az erőt, amely a közösséget egyben tartja. Ám erre a feltevésre a brit kilépés eleven cáfolat. A britek ugyanis pont azért lépnek ki, mert túlzottnak tartják Brüsszel – vagy inkább, ami mögötte áll, a német vezetés – nemzetállami ügyekbe való beleszólását.
Az Európai Unió jelenlegi vezetői szerint a folyamatos központosítás adja azt az erőt, amely a közösséget egyben tartja. Ám erre a feltevésre a brit kilépés eleven cáfolat. A britek ugyanis pont azért lépnek ki, mert túlzottnak tartják Brüsszel – vagy inkább, ami mögötte áll, a német vezetés – nemzetállami ügyekbe való beleszólását.
Amikor 1973-ban Nagy-Britannia belépett az unióba, még csak negyven olyan kérdéskör volt, amelyben a közösség vezetése minősített többséggel (vagyis akár az egyes tagállamok rovására is) dönthetett, ma viszont az ilyen területek száma meghaladja a kétszázat, és újabb és újabb területeket igyekeznek központi ellenőrzés alá, vagyis többségi döntési körbe vonni. Ezzel olyan politikákat kényszeríthetnek rá az egyes tagállamokra, amelyek ellentétesek azok gazdasági és társadalmi érdekeivel.
Már önmagában az „európai értékek” tág értelmezése is lehetőséget ad arra, hogy a brüsszeli központból beleszóljanak az egyes tagországok belső ügyeibe (ami elvileg nemzeti hatáskör). De még veszélyesebb az az elképzelés, hogy a bevándorlási politikát is központi döntési körbe vonják, és a külső határok megvédése helyett a tömegével érkező migránsokat kötelezően szétosszák a tagállamok között, amelyekkel, ha a szétosztás mégsem sikerülne, hatalmas büntetéseket fizettetnének. Ebből a politikából lett elegük a briteknek, ám a maradó huszonhét országnak sem mindegy, hogy mennyiben tarthatják meg nemzeti szuverenitásukat a számukra alapvetően fontos olyan kérdésekben, mint például a bevándorlás vagy a külpolitika, és mennyiben kénytelenek Brüsszel többségi döntéssel hozott határozataihoz alkalmazkodni.
A Brüsszeli Szabadegyetem ókortörténeti professzora, David Engels néhány éve megjelent könyvében (A birodalommá válás útján) a Római Köztársaság bukását és a császárság kialakulását véve analógiának végső következtetésként azt az alternatívát állította fel, hogy Európa vagy erős központi vezetés alá kerül a császárkori Rómához hasonlóan, vagy pedig tagállamokra esik szét, és külső (amerikai, kínai, orosz) befolyás alá kerül.
Az ókortörténeti professzor kétségtelenül meggyőző módon bemutatott történelmi analógiája azonban nem feltétlenül kell, hogy útmutatónk legyen Európa jövője szempontjából. Ha meggondoljuk, a császárkori Róma kétszáz év békéje után végül is felbomlott, éspedig nem külső támadások, hanem a belső értékvesztés miatt, akkor azt mondhatjuk, hogy a császárság vagy mai európai megfelelője, az Európai Birodalom sem lenne jó megoldás Európa hosszú távú érdekei szempontjából.
A történelem azt bizonyítja, hogy egy közösség fennmaradását nem annyira az irányítás szerkezete, mint inkább annak tartalma határozza meg. Ezt már Arisztotelész is felismerte, mert a Politika című művében három jó és három rossz kormányzati formát vázolt fel, amelyek szerkezetre páronként hasonlítanak vagy azonosak, ám eltérnek a kormányzás célja tekintetében. A jó változatokban (királyság, arisztokrácia, politeia) a hatalmat a közjó érdekében gyakorolják, míg a rossz változatokban (türannisz, oligarchia, demokrácia) a hatalmat magáncélokra használják fel.
Ez a szemlélet pontosan ráillik a mai Európai Unióra: a probléma nem annyira az unió politikai felépítésében, mint inkább az európai elit politikájában található, amelyről egyértelműen kimutatható, hogy nem a közjó érdekeit szolgálja. A jelenlegi európai vezetés bevándorláspárti politikájával a jövőbeli etnikai és vallási villongásoknak, esetleg háborúknak, vallási és kulturális szempontból elkülönülő enklávék létrejöttének ad utat. Gazdaságpolitikájával pedig nem az integrációt, hanem az országokon belüli és országok közötti jövedelmi különbségek növekedését, a gazdasági és társadalmi stabilitás biztosítása szempontjából alapvető fontosságú középosztály erodálódását segíti elő.
Ezt figyelembe véve a jelenlegi Európai Unió – arisztotelészi értelemben – a rossz kormányzati formák, az oligarchia körébe tartozik. Mivel a lisszaboni szerződés megváltoztatása igen nehéz lenne, és senki sem akarna hosszas és bizonytalan kimenetelű vitákba bonyolódni, a jelenlegi szerződés keretein belül kellene az oligarchiát az arisztotelészi arisztokráciával felváltani. Ennek az arisztokráciának lenne a feladata a belső béke megteremtése, a közösség külső behatások elleni védelme, az európai hagyományok, a kultúra megőrzése és nem utolsó sorban egy olyan gazdaságpolitika kialakítása, amely segíti a gyengébben fejlett országok felzárkózását. A feladat tehát az oligarchia arisztokráciával való felváltása, ami szintén nem könnyű, mert a jelenlegi oligarchák minden, a politikájukkal szembeni alternatívát valamilyen negatív jelzővel látnak el (jobb- és baloldali populizmus, euroszkepticizmus), és az ezt képviselőket eleve nem tekintik tárgyalópartnernek, sőt, igyekeznek őket az európai közéletből kirekeszteni.
Ebben a helyzetben – megítélésem szerint – politikai értékviták helyett erősebben kellene szakmai vitákra támaszkodni. Például igen erős lobbiszervezetek vannak, amelyek a föderális Európa mellett érvelnek. Rendben van, ne vitatkozzunk velük, hanem beszéljük meg a föderális berendezkedés feltételeit. Vegyük elő a még a hetvenes években egy föderális Európa létrehozásának társadalmi és gazdasági feltételeiről készült tanulmányokat. Vitassuk meg újból a Werner-, Marjolin- és MacDougall-jelentések érvrendszerét. A Marjolin-jelentés például a föderális állam előfeltételének tekinti, hogy a lakosság többsége legyen elkötelezett egy egységes európai állam mellett. Kérdezzük meg a lakosságot, mi erről a véleménye? Igazából tudjuk is. Az Eurobarométer egy 2010-es felmérése szerint arra a kérdésre, hogy ki milyen identitásúnak tartja magát, a válaszadók negyvenhat százaléka felelte, hogy csak nemzetinek, további negyvenegy százalék, hogy elsősorban nemzetinek és azután európainak, és csak tíz százalék tartotta magát elsősorban európainak vagy kizárólag európainak. A föderalisták válaszolják meg, hogy miért ilyenek az arányok, amelyek más felmérések szerint az utóbbi években sem változtak lényegesen, vagy ha igen, akkor az európai identitás rovására. Persze ismerjük a válaszukat: ez azért van, mert az európai lakosság nincs megfelelően tájékoztatva, nem elég felvilágosult, félrevezetik a populisták és így tovább, a megoldás a föderalista propaganda fokozása. Ez az idősebb hazai generáció számára ismerős lehet: az ötvenes évek elején járták a házakat a „népnevelők” azzal a szándékkal, hogy a Rákosi-rendszer előnyeiről meggyőzzék a magyar népet. Hogy mekkora sikerrel, az 1956-ban kiderült.
Még meggyőzőbbek lehetnek a gazdasági érvek. Rendben van, legyen Európa föderális, de mi ennek a költségvetési feltétele? Az 1977-ben készült MacDougall-jelentés, amely föderális és egységes államok példáján keresztül azt vizsgálta, hogy egy föderális Európa esetén a jövedelmek mekkora részét kellene központosítani és átcsoportosítani, hogy támogatni és felzárkóztatni lehessen a gyengébben fejlett térségeket és általában a központi döntések által negatívan érintetteket. Az eredmény az volt, hogy a kezdet kezdetén a GDP két–három százalékának központosítására van szükség, a közös pénz bevezetése esetén hét–tíz százalékra és végül az integráció teljessé válása során tizenöt–húsz százalékra. A föderalisták győzzék meg a jelenlegi nettó befizetőket, akik még a mostani egyszázalékos befizetést is sokallják, hogy tegyék be a közösbe az integráció mai fokán szükséges hét-tíz százalékot. Nyilvánvalóan nem fogják.
A föderális európai államnak tehát sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételei nincsenek meg, ezt szigorúan szakmai alapon, észérvekkel bizonyítani lehet. Ebben az esetben a második legjobb megoldás a nemzetállamok együttműködése, amelyet még annak idején De Gaulle is javasolt. Nem a szétesés és az európai birodalom között kell tehát választanunk – van a kettő között egy mindenki számára kielégítő megoldás, ezt kell szorgalmaznunk.
Már önmagában az „európai értékek” tág értelmezése is lehetőséget ad arra, hogy a brüsszeli központból beleszóljanak az egyes tagországok belső ügyeibe (ami elvileg nemzeti hatáskör). De még veszélyesebb az az elképzelés, hogy a bevándorlási politikát is központi döntési körbe vonják, és a külső határok megvédése helyett a tömegével érkező migránsokat kötelezően szétosszák a tagállamok között, amelyekkel, ha a szétosztás mégsem sikerülne, hatalmas büntetéseket fizettetnének. Ebből a politikából lett elegük a briteknek, ám a maradó huszonhét országnak sem mindegy, hogy mennyiben tarthatják meg nemzeti szuverenitásukat a számukra alapvetően fontos olyan kérdésekben, mint például a bevándorlás vagy a külpolitika, és mennyiben kénytelenek Brüsszel többségi döntéssel hozott határozataihoz alkalmazkodni.
A Brüsszeli Szabadegyetem ókortörténeti professzora, David Engels néhány éve megjelent könyvében (A birodalommá válás útján) a Római Köztársaság bukását és a császárság kialakulását véve analógiának végső következtetésként azt az alternatívát állította fel, hogy Európa vagy erős központi vezetés alá kerül a császárkori Rómához hasonlóan, vagy pedig tagállamokra esik szét, és külső (amerikai, kínai, orosz) befolyás alá kerül.
Az ókortörténeti professzor kétségtelenül meggyőző módon bemutatott történelmi analógiája azonban nem feltétlenül kell, hogy útmutatónk legyen Európa jövője szempontjából. Ha meggondoljuk, a császárkori Róma kétszáz év békéje után végül is felbomlott, éspedig nem külső támadások, hanem a belső értékvesztés miatt, akkor azt mondhatjuk, hogy a császárság vagy mai európai megfelelője, az Európai Birodalom sem lenne jó megoldás Európa hosszú távú érdekei szempontjából.
A történelem azt bizonyítja, hogy egy közösség fennmaradását nem annyira az irányítás szerkezete, mint inkább annak tartalma határozza meg. Ezt már Arisztotelész is felismerte, mert a Politika című művében három jó és három rossz kormányzati formát vázolt fel, amelyek szerkezetre páronként hasonlítanak vagy azonosak, ám eltérnek a kormányzás célja tekintetében. A jó változatokban (királyság, arisztokrácia, politeia) a hatalmat a közjó érdekében gyakorolják, míg a rossz változatokban (türannisz, oligarchia, demokrácia) a hatalmat magáncélokra használják fel.
Ez a szemlélet pontosan ráillik a mai Európai Unióra: a probléma nem annyira az unió politikai felépítésében, mint inkább az európai elit politikájában található, amelyről egyértelműen kimutatható, hogy nem a közjó érdekeit szolgálja. A jelenlegi európai vezetés bevándorláspárti politikájával a jövőbeli etnikai és vallási villongásoknak, esetleg háborúknak, vallási és kulturális szempontból elkülönülő enklávék létrejöttének ad utat. Gazdaságpolitikájával pedig nem az integrációt, hanem az országokon belüli és országok közötti jövedelmi különbségek növekedését, a gazdasági és társadalmi stabilitás biztosítása szempontjából alapvető fontosságú középosztály erodálódását segíti elő.
Ezt figyelembe véve a jelenlegi Európai Unió – arisztotelészi értelemben – a rossz kormányzati formák, az oligarchia körébe tartozik. Mivel a lisszaboni szerződés megváltoztatása igen nehéz lenne, és senki sem akarna hosszas és bizonytalan kimenetelű vitákba bonyolódni, a jelenlegi szerződés keretein belül kellene az oligarchiát az arisztotelészi arisztokráciával felváltani. Ennek az arisztokráciának lenne a feladata a belső béke megteremtése, a közösség külső behatások elleni védelme, az európai hagyományok, a kultúra megőrzése és nem utolsó sorban egy olyan gazdaságpolitika kialakítása, amely segíti a gyengébben fejlett országok felzárkózását. A feladat tehát az oligarchia arisztokráciával való felváltása, ami szintén nem könnyű, mert a jelenlegi oligarchák minden, a politikájukkal szembeni alternatívát valamilyen negatív jelzővel látnak el (jobb- és baloldali populizmus, euroszkepticizmus), és az ezt képviselőket eleve nem tekintik tárgyalópartnernek, sőt, igyekeznek őket az európai közéletből kirekeszteni.
Ebben a helyzetben – megítélésem szerint – politikai értékviták helyett erősebben kellene szakmai vitákra támaszkodni. Például igen erős lobbiszervezetek vannak, amelyek a föderális Európa mellett érvelnek. Rendben van, ne vitatkozzunk velük, hanem beszéljük meg a föderális berendezkedés feltételeit. Vegyük elő a még a hetvenes években egy föderális Európa létrehozásának társadalmi és gazdasági feltételeiről készült tanulmányokat. Vitassuk meg újból a Werner-, Marjolin- és MacDougall-jelentések érvrendszerét. A Marjolin-jelentés például a föderális állam előfeltételének tekinti, hogy a lakosság többsége legyen elkötelezett egy egységes európai állam mellett. Kérdezzük meg a lakosságot, mi erről a véleménye? Igazából tudjuk is. Az Eurobarométer egy 2010-es felmérése szerint arra a kérdésre, hogy ki milyen identitásúnak tartja magát, a válaszadók negyvenhat százaléka felelte, hogy csak nemzetinek, további negyvenegy százalék, hogy elsősorban nemzetinek és azután európainak, és csak tíz százalék tartotta magát elsősorban európainak vagy kizárólag európainak. A föderalisták válaszolják meg, hogy miért ilyenek az arányok, amelyek más felmérések szerint az utóbbi években sem változtak lényegesen, vagy ha igen, akkor az európai identitás rovására. Persze ismerjük a válaszukat: ez azért van, mert az európai lakosság nincs megfelelően tájékoztatva, nem elég felvilágosult, félrevezetik a populisták és így tovább, a megoldás a föderalista propaganda fokozása. Ez az idősebb hazai generáció számára ismerős lehet: az ötvenes évek elején járták a házakat a „népnevelők” azzal a szándékkal, hogy a Rákosi-rendszer előnyeiről meggyőzzék a magyar népet. Hogy mekkora sikerrel, az 1956-ban kiderült.
Még meggyőzőbbek lehetnek a gazdasági érvek. Rendben van, legyen Európa föderális, de mi ennek a költségvetési feltétele? Az 1977-ben készült MacDougall-jelentés, amely föderális és egységes államok példáján keresztül azt vizsgálta, hogy egy föderális Európa esetén a jövedelmek mekkora részét kellene központosítani és átcsoportosítani, hogy támogatni és felzárkóztatni lehessen a gyengébben fejlett térségeket és általában a központi döntések által negatívan érintetteket. Az eredmény az volt, hogy a kezdet kezdetén a GDP két–három százalékának központosítására van szükség, a közös pénz bevezetése esetén hét–tíz százalékra és végül az integráció teljessé válása során tizenöt–húsz százalékra. A föderalisták győzzék meg a jelenlegi nettó befizetőket, akik még a mostani egyszázalékos befizetést is sokallják, hogy tegyék be a közösbe az integráció mai fokán szükséges hét-tíz százalékot. Nyilvánvalóan nem fogják.
A föderális európai államnak tehát sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételei nincsenek meg, ezt szigorúan szakmai alapon, észérvekkel bizonyítani lehet. Ebben az esetben a második legjobb megoldás a nemzetállamok együttműködése, amelyet még annak idején De Gaulle is javasolt. Nem a szétesés és az európai birodalom között kell tehát választanunk – van a kettő között egy mindenki számára kielégítő megoldás, ezt kell szorgalmaznunk.