 | Az év végén, végigtekintve az elmúlt évben eddig írott negyvenhét cikkemen, azt látom, hogy többségük az orosz–ukrán, vagy pontosabban az orosz–NATO, de lehet, hogy még pontosabban az orosz–euroatlanti háttérhatalom közötti háborúval és az azt megalapozó geopolitikai elméletekkel foglalkozott. Az első e témájú cikk február harmadikán jelent meg, az Akar-e Moszkva háborút? címmel utalva egy Jevgenyij Jevtusenko által a hidegháború éveiben, 1961-ben írott versre: |
Megmondja minden árnyas út,
kérdezd a nyírfát és fenyőt,
a csönddel áldott, tág mezőt,
a katonát, ki ott pihen
a nyírfa alján névtelen,
s az ő fiát hívd, mint tanút:
akar-e Moszkva háborút.
Meg voltam győződve, hogy az akkori helyzettel az aktuális hidegháborús hullám elérte csúcspontját, mert az amerikaiak nyilvánvalóvá tették, hogy nem fognak harcolni Ukrajnáért, és valamilyen megegyezés születik, hiszen – elvben – a minszki megállapodás lehetőséget adott volna erre. Egy későbbi, a háború kitörése előtt két nappal publikált cikkemben már elbizonytalanodva Gyóni Géza, Csak egy éjszakára című versét idéztem fel, amelyben a költő a háborús uszítóknak ajánlja, hogy csak egy éjszakára menjenek ki a frontra: „Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát; S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák”.
Mert háborús uszítás, a kelet-nyugati kapcsolatok élezése a nemzetközi sajtóban már azóta folyt, amióta Putyin megakadályozta a „liberális demokrácia” oroszországi elterjedését, vagyis a Hodorkovszkij-félék hatalomátvételét. A háború elkezdődése utáni első cikkemben Be nem tartott ígéretek címmel arról írtam, hogy a Gorbacsovnak tett ígéretek ellenére (hogy ha az egyesült Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centimétert sem fog kelet felé mozdulni), a NATO hogyan terjeszkedett Oroszország határaiig. Az év során a következő cikkekben azután részletesen dokumentálva megírtam azokat a lépéseket, amelyek egyre közelebb vittek a háborúhoz, és bemutattam azokat a geopolitikai elméleteket, amelyek rávilágítanak e háború nagyhatalmi hátterére.
A háború, ahogy sok más ezt megelőző is, villámháborúnak indult, Putyin, valószínűleg hírszerzési hiányosságok miatt azt gondolta, hogy az ukrán hadsereg nem nacionalista része átveszi a hatalmat, és velük meg lehet egyezni egy nem NATO-tag és Oroszországgal baráti viszonyban lévő Ukrajnáról. Ezt azért is gondolhatta így, mert hosszú éveken át tartó sorozatos felmérés szerint Ukrajna lakosságának kétharmada ellenezte Ukrajna NATO-tagságát, és a vezető politikusok kevés kivétellel, vagy oroszbarátok voltak, mint Leonyid Kucsma és Viktor Janukovics, vagy legalábbis egyensúlyozni akartak a Kelet és Nyugat között, mint Julia Tyimosenko.
Hogy Putyin számítása nem vált be, az valószínűleg annak köszönhető, hogy az ukrán hadvezetés 2022-re már egyértelműen az ukrán nacionalisták és a NATO-szakértők kezében volt, és ugyan különböző indokok alapján, de egyiküknek sem állt érdekében a Moszkvával való kiegyezés. Erre utal Angela Merkelnek az a nemrégi nyilatkozata, amely szerint minszki megállapodás egy kísérlet volt arra, hogy Ukrajna időt nyerjen a felfegyverkezésre.
Az orosz–ukrán háborúnak eddig már mintegy 200 ezer áldozata lehet és még csak a háború elején tartunk. Ha Oroszország el akarja érni eredeti célját, Ukrajna semlegességét, akkor – figyelembe véve a Nyugat eddig tett ígéreteinek be nem tartását és a minszki egyezménnyel kapcsolatos félrevezetést – logikusan nem tehet mást, mint hogy az egész országot elfoglalja. Ez azonban hosszú háborút és hatalmas emberi és anyagi áldozatokat követel, nem beszélve arról, hogy akár a NATO erőivel való nyílt háborúba is torkollhat.
Mindezeket figyelembe véve a következő évre, sőt még az azt követőkre sem lehet megállapodott, kiszámítható nemzetközi helyzetre számítani, ami teljesen bizonytalanná teszi közvetlen (európai) környezetünk gazdasági helyzetét. Ez jelentkezni fog mindenekelőtt az energiakérdésben. Ha nincs covid és nincs orosz–ukrán háború, az európai gazdaság akkor is padlót fogott volna a német zöldek Európára kényszerített irreális klímapolitikája miatt, ami más hatásoktól függetlenül is jelentősen növeli az energia költségeit, megkérdőjelezve egyes iparágak létjogosultságát. A covid és a háború azonban beindított egy fél évszázada nem látott magasságú inflációt, amelynek megfékezése eleve mérsékelni fogja a gazdasági növekedés lehetőségét, az Oroszországra kivetett szankciók pedig több évre megkérdőjelezik Európa energiabiztonságát. Az orosz relációjú energiaimport ugyanis a hiányzó források és szállítási útvonalak miatt még évekig nem lesz más forrásokból pótolható.
Magyarország szénája sem áll túl jól. Itt a legmagasabb az infláció, ami éves szinten 2022 harmadik negyedévében meghaladta a 23 százalékot, emellett, részben a megdrágult energiaimport miatt a külső egyensúlyunk jelentősen romlott, továbbá energiaigényünk nagy részét a háború miatt bizonytalan helyzetű Barátság kőolajvezetéken keresztül importáljuk. Villamosenergia-szükségletünk 30-40 százalékát is importból kell kielégítenünk, amelynek lehetősége szintén bizonytalan, mert az Európában várható gázhiány miatt elfogyhatnak az importálható feleslegek (a villamos energiát számottevő mértékben gázerőművek termelik).
A problémák jelentős részét az Európai Unió vezetésének irracionális, kiszámíthatatlan, az európai érdekeket semmibe vevő, a klíma területén pedig elérhetetlen célokat hajszoló politikája okozza, ezért a közeljövőben semmilyen pozitív változásra nem számíthatunk.
Ebben a helyzetben egyet tehetünk, számba véve a lehetséges problémákat és a mérnöki gyakorlatnak megfelelően a legrosszabb esetből kiindulva ki kell építeni egy túlélési stratégiát az ország szintjén, de az egyéni, családi szinteken is. Országos szinten a gazdasági növekedés erőltetése helyett minden eszközzel a külső egyensúly elérését kell kitűznünk, mert különben úgy járunk, mint a hetvenes években, amikor úgy adósodtunk el, hogy végül a felhalmozott adóssághegyből gyakorlatilag semmit nem vontunk be az ország fejlesztésébe (1989 végén a nettó adósságállományunk 90 százalékát a felhalmozódott kamatok és árfolyamveszteségek tették ki). A másik alapvető cél a villamosenergia-szükséglet minél nagyobb részének hazai forrásból való kielégítése.
A hatalmas arányú villamosenergia-import részben a privatizáció, részben az elhanyagolt hazai fejlesztések eredménye, amit nem utolsósorban a semmire sem használható nap- és szélerőművek telepítésére való koncentrálás okozott. Most sürgősen olyan erőművekre van szükségünk, amelyek akkor is adnak áramot, ha nem süt a nap, vagy nem fúj a szél. A mi körülményeink között ezek rövid távon szükségképpen csak szén- és ligniterőművek lehetnek, hosszabb távon pedig atomerőművek.
Új évre szokás jó kívánságokat mondani, erre szolgál a boldog új évet formula. Én nem akarok senkit elkeseríteni, de mint mérnök, nem tudok másból, mint a realitásokból kiindulni, és a realitások azok, amelyeket fentebb leírtam. Sokkal jobb szembenézni a valósággal, mint akkor ijedni meg, amikor már a bajok már akkorák, hogy csak egyre nagyobb áldozatokkal orvosolhatók. Én boldogság helyett józanságot, erőt és kitartást kívánok az új meg a rá következő néhány év túléléséhez.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
kérdezd a nyírfát és fenyőt,
a csönddel áldott, tág mezőt,
a katonát, ki ott pihen
a nyírfa alján névtelen,
s az ő fiát hívd, mint tanút:
akar-e Moszkva háborút.
Meg voltam győződve, hogy az akkori helyzettel az aktuális hidegháborús hullám elérte csúcspontját, mert az amerikaiak nyilvánvalóvá tették, hogy nem fognak harcolni Ukrajnáért, és valamilyen megegyezés születik, hiszen – elvben – a minszki megállapodás lehetőséget adott volna erre. Egy későbbi, a háború kitörése előtt két nappal publikált cikkemben már elbizonytalanodva Gyóni Géza, Csak egy éjszakára című versét idéztem fel, amelyben a költő a háborús uszítóknak ajánlja, hogy csak egy éjszakára menjenek ki a frontra: „Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát; S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák”.
Mert háborús uszítás, a kelet-nyugati kapcsolatok élezése a nemzetközi sajtóban már azóta folyt, amióta Putyin megakadályozta a „liberális demokrácia” oroszországi elterjedését, vagyis a Hodorkovszkij-félék hatalomátvételét. A háború elkezdődése utáni első cikkemben Be nem tartott ígéretek címmel arról írtam, hogy a Gorbacsovnak tett ígéretek ellenére (hogy ha az egyesült Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centimétert sem fog kelet felé mozdulni), a NATO hogyan terjeszkedett Oroszország határaiig. Az év során a következő cikkekben azután részletesen dokumentálva megírtam azokat a lépéseket, amelyek egyre közelebb vittek a háborúhoz, és bemutattam azokat a geopolitikai elméleteket, amelyek rávilágítanak e háború nagyhatalmi hátterére.
A háború, ahogy sok más ezt megelőző is, villámháborúnak indult, Putyin, valószínűleg hírszerzési hiányosságok miatt azt gondolta, hogy az ukrán hadsereg nem nacionalista része átveszi a hatalmat, és velük meg lehet egyezni egy nem NATO-tag és Oroszországgal baráti viszonyban lévő Ukrajnáról. Ezt azért is gondolhatta így, mert hosszú éveken át tartó sorozatos felmérés szerint Ukrajna lakosságának kétharmada ellenezte Ukrajna NATO-tagságát, és a vezető politikusok kevés kivétellel, vagy oroszbarátok voltak, mint Leonyid Kucsma és Viktor Janukovics, vagy legalábbis egyensúlyozni akartak a Kelet és Nyugat között, mint Julia Tyimosenko.
Hogy Putyin számítása nem vált be, az valószínűleg annak köszönhető, hogy az ukrán hadvezetés 2022-re már egyértelműen az ukrán nacionalisták és a NATO-szakértők kezében volt, és ugyan különböző indokok alapján, de egyiküknek sem állt érdekében a Moszkvával való kiegyezés. Erre utal Angela Merkelnek az a nemrégi nyilatkozata, amely szerint minszki megállapodás egy kísérlet volt arra, hogy Ukrajna időt nyerjen a felfegyverkezésre.
Az orosz–ukrán háborúnak eddig már mintegy 200 ezer áldozata lehet és még csak a háború elején tartunk. Ha Oroszország el akarja érni eredeti célját, Ukrajna semlegességét, akkor – figyelembe véve a Nyugat eddig tett ígéreteinek be nem tartását és a minszki egyezménnyel kapcsolatos félrevezetést – logikusan nem tehet mást, mint hogy az egész országot elfoglalja. Ez azonban hosszú háborút és hatalmas emberi és anyagi áldozatokat követel, nem beszélve arról, hogy akár a NATO erőivel való nyílt háborúba is torkollhat.
Mindezeket figyelembe véve a következő évre, sőt még az azt követőkre sem lehet megállapodott, kiszámítható nemzetközi helyzetre számítani, ami teljesen bizonytalanná teszi közvetlen (európai) környezetünk gazdasági helyzetét. Ez jelentkezni fog mindenekelőtt az energiakérdésben. Ha nincs covid és nincs orosz–ukrán háború, az európai gazdaság akkor is padlót fogott volna a német zöldek Európára kényszerített irreális klímapolitikája miatt, ami más hatásoktól függetlenül is jelentősen növeli az energia költségeit, megkérdőjelezve egyes iparágak létjogosultságát. A covid és a háború azonban beindított egy fél évszázada nem látott magasságú inflációt, amelynek megfékezése eleve mérsékelni fogja a gazdasági növekedés lehetőségét, az Oroszországra kivetett szankciók pedig több évre megkérdőjelezik Európa energiabiztonságát. Az orosz relációjú energiaimport ugyanis a hiányzó források és szállítási útvonalak miatt még évekig nem lesz más forrásokból pótolható.
Magyarország szénája sem áll túl jól. Itt a legmagasabb az infláció, ami éves szinten 2022 harmadik negyedévében meghaladta a 23 százalékot, emellett, részben a megdrágult energiaimport miatt a külső egyensúlyunk jelentősen romlott, továbbá energiaigényünk nagy részét a háború miatt bizonytalan helyzetű Barátság kőolajvezetéken keresztül importáljuk. Villamosenergia-szükségletünk 30-40 százalékát is importból kell kielégítenünk, amelynek lehetősége szintén bizonytalan, mert az Európában várható gázhiány miatt elfogyhatnak az importálható feleslegek (a villamos energiát számottevő mértékben gázerőművek termelik).
A problémák jelentős részét az Európai Unió vezetésének irracionális, kiszámíthatatlan, az európai érdekeket semmibe vevő, a klíma területén pedig elérhetetlen célokat hajszoló politikája okozza, ezért a közeljövőben semmilyen pozitív változásra nem számíthatunk.
Ebben a helyzetben egyet tehetünk, számba véve a lehetséges problémákat és a mérnöki gyakorlatnak megfelelően a legrosszabb esetből kiindulva ki kell építeni egy túlélési stratégiát az ország szintjén, de az egyéni, családi szinteken is. Országos szinten a gazdasági növekedés erőltetése helyett minden eszközzel a külső egyensúly elérését kell kitűznünk, mert különben úgy járunk, mint a hetvenes években, amikor úgy adósodtunk el, hogy végül a felhalmozott adóssághegyből gyakorlatilag semmit nem vontunk be az ország fejlesztésébe (1989 végén a nettó adósságállományunk 90 százalékát a felhalmozódott kamatok és árfolyamveszteségek tették ki). A másik alapvető cél a villamosenergia-szükséglet minél nagyobb részének hazai forrásból való kielégítése.
A hatalmas arányú villamosenergia-import részben a privatizáció, részben az elhanyagolt hazai fejlesztések eredménye, amit nem utolsósorban a semmire sem használható nap- és szélerőművek telepítésére való koncentrálás okozott. Most sürgősen olyan erőművekre van szükségünk, amelyek akkor is adnak áramot, ha nem süt a nap, vagy nem fúj a szél. A mi körülményeink között ezek rövid távon szükségképpen csak szén- és ligniterőművek lehetnek, hosszabb távon pedig atomerőművek.
Új évre szokás jó kívánságokat mondani, erre szolgál a boldog új évet formula. Én nem akarok senkit elkeseríteni, de mint mérnök, nem tudok másból, mint a realitásokból kiindulni, és a realitások azok, amelyeket fentebb leírtam. Sokkal jobb szembenézni a valósággal, mint akkor ijedni meg, amikor már a bajok már akkorák, hogy csak egyre nagyobb áldozatokkal orvosolhatók. Én boldogság helyett józanságot, erőt és kitartást kívánok az új meg a rá következő néhány év túléléséhez.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap