 | Amíg a rasszok egymással viaskodnak, addig a mélyállam hatalma szilárd marad (divide et impera), holott a fehérek alapvetően nem a feketékkel, hanem a mélyállammal állnak szemben |
Olyasmiről írok most, amihez nem értek, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valaki majd vagy felháborodik vagy felbátorodik, és támadja vagy folytatja a gondolataimat. Ezt a cikket az előző, A háttérhatalom anatómiája című cikkemhez gyűjtött anyagok inspirálták, jelesen az, hogy az Egyesült Államok egyetemein a fekete hallgatókat a fehér ember gyűlöletére oktatják, a fehéreket pedig arra akarják ránevelni, hogy érezzenek bűntudatot bőrszínük miatt, hiszen fehér génjeikkel örökölték mindazon gaztettek gyalázatát, amelyet a fehér ember a történelem során valaha is elkövetett.
Mielőtt azonban elmerülnénk a részletekben, idézzük erről Paul Craig Robertset (1939–), aki valaha Reagan elnök pénzügyminiszter-helyettese volt, jelenleg pedig saját honlapján és más médiafelületeken Amerika politikai és társadalmi átalakulásáról tudósít:
„A korábbi elit egyetemeken, például a Yale-en és a Stanfordon, valamint az olyan magas rangú állami egyetemeken, mint a Wisconsini Egyetem, és sok más egyetemen és főiskolán azt tanítják, hogy a fehér ember, nem pedig a globális rabló vállalatok, a Wall Street csalói vagy a korrupt politikusok (hacsak nem fehérek) a gonoszság, az elnyomás, a rasszizmus és a nők rabszolgaságban tartásának megtestesítői. Furcsamód a fehér nőket egyszerre tekintik elnyomóknak és a férfiak rabszolgáinak. De ez a következetlenség nem zavarja azt az identitáspolitikát, amely ma Amerikában egy hatalmas politikai mozgalom, és amely céltáblát tűzött ki minden fehér heteroszexuális férfi és egy fehér férfi szobrának hátára. Még az emléktáblákat is, amelyek George Washington és Robert E. Lee látogatásáról emlékeztek meg a virginiai Alexandriában lévő Christ Churchben, eltávolították, mert sértőknek találták. Az identitáspolitikának abban a templomban sikerült felszámolnia Amerika első, a britek elleni szabadságharcot megnyerő elnökének emlékét, amelyet még a forradalom előtt látogatott.”
Megpróbáltam a Craig Roberts által hivatkozott forrásoknak utánakeresni, persze az említett információk nem az általam is előfizetett Financial Timesban vagy a New York Timesban találhatók, hanem különböző magánemberek blogjain, amelyek nem megbízható hírforrások ugyan, de olyasmiről tudósítanak, amik a nagy világlapokban nem találhatók meg, és még az is előfordulhat, hogy azoknál nem is megbízhatatlanabbak. Nos, az egyik ilyen blogról azt tudtam meg, hogy a Yale Egyetemen az Afrikai Kulturális Tanulmányok keretében be lehet iratkozni egy a „fehérség problémája” kurzusra.
Ezen a kurzuson olyan témakörökkel foglalkoznak, mint a fehérség összetevői, a fehér tulajdonság, fehér férfiasság, fehér nőiesség, fehér beszéd, fehér jólét, fehér környezet, fehér képzelet. Ezeket egy Claudia Rankine nevű költő adja elő. A kurzuson a hallgatók a rasszt (a fehéret) „társadalmi konstrukcióként és gazdaságilag meghatározott entitásként” fogják szemlélni, és a hallgatók egy laboratóriumot hoznak létre a fehérséggel kapcsolatos dolgok „ellennarratíváinak” felépítésére, színdarabok, versek, memoárok és más kreatív tevékenységek formájában.
Innentől kezdve a történet már más, hitelesebbnek elfogadott forrásokból is követhető. Az 1963-ban Jamaicában született Claudia Rankine az egyesült államokbeli Columbia Egyetemen szerzett diplomát, és számos kitüntetést kapott versszerű írásaiért és novelláiért, amelyek közül néhányat el is olvastam: érzelmesek, és valahogy mindig a rasszokról szólnak.
Egy adományból Rankine alapított is egy Racial Imaginary Institute nevű intézetet, amelynek nevét a Google Fajképző Intézetnek fordítja, és lehet, hogy ez ki is fejezi a tartalmat, mert az intézetet Rankine tudásközpontnak szánja művészek, írók számára, akik a „fehérséget”, tehát a fehér rasszt és annak tulajdonságait tanulmányozzák. A tanulmányozás például olyan könyvek alapján történik, mint Michael Kimmel műve, az Angry White Men: American Masculinity at the End of an Era, tehát Dühös fehér férfiak: amerikai férfiasság egy korszak végén. Ebben a könyvben a szociológus Michael Kimmel azt teszi vizsgálat tárgyává, amit a 21. század elejei amerikai társadalomban a fehér férfiak „sérelmet szenvedett előjogaként” jellemez.
Kimmel szerint sok fehér férfi, mint Amerika történelmileg meghatározó csoportjának tagja, nyílt haraggal és dühvel reagál a társadalmi egyenlőség növekedésére és gazdasági előnyeinek elvesztésére. A könyv tudományos köntösbe bújtatva ennek a dühnek a különböző megnyilvánulásait írja le, beleértve a családon belüli erőszakot, a lövöldözéseket, a fehér szupremácista csoportokban való részvételt, valamint a férfiak és az apák jogainak mozgalmait. A könyv mindegyik fejezete más-más témát és a férfiak más-más csoportját tárgyalja, ideértve a fiatal férfiakat és az erőszakot, a férfi jogvédő csoportokat, a férfiak nőkkel szembeni erőszakát, a fehér munkásosztályt és a fehér szupremácista csoportokat, például a neonácikat.
Még számos hasonló könyv feldolgozása szerepel a tananyagban, mind a fehérek, ezen belül a férfiak szupremáciájáról szól, például Richard Delego és Jean Stefanic könyve a Critical White Studies: Looking Behind the Mirror, vagyis Kritikai fehér tanulmányok: a tükör mögé nézve, amelyben az egyik fejezet például a következő címet kapta:
A nagy fehér férfi vége.
Az említett tanfolyam és könyvek és a többi hozzájuk hasonló mű célja, hogy a rasszista érzelmek felkorbácsolásával eltereljék a figyelmet a társadalom valós törésvonalairól, elsősorban az uralkodó elit, vagyis az Amerikában mélyállamnak nevezett háttérhatalom és az amerikai társadalom közötti szakadékról.
Amíg a rasszok egymással viaskodnak, addig a mélyállam hatalma szilárd marad (divide et impera), holott a fehérek alapvetően nem a feketékkel, hanem a mélyállammal állnak szemben, amelynek a rasszista könyv írója, a fehér bőrű Michael Kimmel is az egyik teoretikusa, és könyvével épp ezt a szembenállást akarja rasszok közötti ellentétekké átalakítani A fehér rassz, amely itt természetesen nem antropológiai, hanem politikai kategóriaként szerepel, büszke lehet teljesítményére az ötezer évvel ezelőtt épített piramisoktól a középkori katedrálisokon át a világűr meghódításáig.
És ebben meghatározó szerepe volt a fehér férfiaknak, még azoknak a bizonyos fehér-angolszász protestánsoknak is, akik Amerikát világhatalommá tették. Nem hiszek abban a felfogásban, hogy a történelmi bűnök vagy a történelmi sérelmek generációról generációra öröklődnének, hogy a ma emberén számon lehetne kérni régmúlt korok más történelmi viszonyai közötti, más erkölcsi felfogása melletti cselekedeteit. Ha ezt elfogadnánk, Ábel leszármazottai kártérítésért perelhetnék Káin leszármazottait, és valamely mai amerikai bíróság meg is ítélné, különösen ha Ábel utódai ülnének a bírói székekben.
A fehéreknek, ezen belül a heteroszexuális fehér (keresztény) férfiaknak nem kell lehajtott fővel járniuk, és különösen nem kell a kínai kulturális forradalom módszereihez hasonló átnevelésnek alávetniük magukat.
Emelt fővel, a leghatározottabb formában vissza kell utasítani a feléjük irányuló rasszizmust, amely – ha jól utánanézünk – nem is a feketéktől, hanem a mélyállam (egyébként bőrszínüket tekintve fehér) teoretikusaitól ered, és a mélyállam ugyancsak fehér bőrszínű médiatulajdonosai terjesztik a valóságos társadalmi törésvonalak elleplezése érdekében.
Van a kínaiaknak egy igen bölcs és megszívlelendő közmondása: ha le akarjuk győzni a tigrist, akkor először elméletben kell legyőznünk. Mentegetőzés és védekezés helyett olyan ideológiára van szükségünk, amely magabiztossá tesz bennünket saját kultúránk, történelmi hagyatékunk és méltóságunk megvédésében.
(A szerző közgazdász, a nemzeti Fórum tanácsadója)
Mielőtt azonban elmerülnénk a részletekben, idézzük erről Paul Craig Robertset (1939–), aki valaha Reagan elnök pénzügyminiszter-helyettese volt, jelenleg pedig saját honlapján és más médiafelületeken Amerika politikai és társadalmi átalakulásáról tudósít:
„A korábbi elit egyetemeken, például a Yale-en és a Stanfordon, valamint az olyan magas rangú állami egyetemeken, mint a Wisconsini Egyetem, és sok más egyetemen és főiskolán azt tanítják, hogy a fehér ember, nem pedig a globális rabló vállalatok, a Wall Street csalói vagy a korrupt politikusok (hacsak nem fehérek) a gonoszság, az elnyomás, a rasszizmus és a nők rabszolgaságban tartásának megtestesítői. Furcsamód a fehér nőket egyszerre tekintik elnyomóknak és a férfiak rabszolgáinak. De ez a következetlenség nem zavarja azt az identitáspolitikát, amely ma Amerikában egy hatalmas politikai mozgalom, és amely céltáblát tűzött ki minden fehér heteroszexuális férfi és egy fehér férfi szobrának hátára. Még az emléktáblákat is, amelyek George Washington és Robert E. Lee látogatásáról emlékeztek meg a virginiai Alexandriában lévő Christ Churchben, eltávolították, mert sértőknek találták. Az identitáspolitikának abban a templomban sikerült felszámolnia Amerika első, a britek elleni szabadságharcot megnyerő elnökének emlékét, amelyet még a forradalom előtt látogatott.”
Megpróbáltam a Craig Roberts által hivatkozott forrásoknak utánakeresni, persze az említett információk nem az általam is előfizetett Financial Timesban vagy a New York Timesban találhatók, hanem különböző magánemberek blogjain, amelyek nem megbízható hírforrások ugyan, de olyasmiről tudósítanak, amik a nagy világlapokban nem találhatók meg, és még az is előfordulhat, hogy azoknál nem is megbízhatatlanabbak. Nos, az egyik ilyen blogról azt tudtam meg, hogy a Yale Egyetemen az Afrikai Kulturális Tanulmányok keretében be lehet iratkozni egy a „fehérség problémája” kurzusra.
Ezen a kurzuson olyan témakörökkel foglalkoznak, mint a fehérség összetevői, a fehér tulajdonság, fehér férfiasság, fehér nőiesség, fehér beszéd, fehér jólét, fehér környezet, fehér képzelet. Ezeket egy Claudia Rankine nevű költő adja elő. A kurzuson a hallgatók a rasszt (a fehéret) „társadalmi konstrukcióként és gazdaságilag meghatározott entitásként” fogják szemlélni, és a hallgatók egy laboratóriumot hoznak létre a fehérséggel kapcsolatos dolgok „ellennarratíváinak” felépítésére, színdarabok, versek, memoárok és más kreatív tevékenységek formájában.
Innentől kezdve a történet már más, hitelesebbnek elfogadott forrásokból is követhető. Az 1963-ban Jamaicában született Claudia Rankine az egyesült államokbeli Columbia Egyetemen szerzett diplomát, és számos kitüntetést kapott versszerű írásaiért és novelláiért, amelyek közül néhányat el is olvastam: érzelmesek, és valahogy mindig a rasszokról szólnak.
Egy adományból Rankine alapított is egy Racial Imaginary Institute nevű intézetet, amelynek nevét a Google Fajképző Intézetnek fordítja, és lehet, hogy ez ki is fejezi a tartalmat, mert az intézetet Rankine tudásközpontnak szánja művészek, írók számára, akik a „fehérséget”, tehát a fehér rasszt és annak tulajdonságait tanulmányozzák. A tanulmányozás például olyan könyvek alapján történik, mint Michael Kimmel műve, az Angry White Men: American Masculinity at the End of an Era, tehát Dühös fehér férfiak: amerikai férfiasság egy korszak végén. Ebben a könyvben a szociológus Michael Kimmel azt teszi vizsgálat tárgyává, amit a 21. század elejei amerikai társadalomban a fehér férfiak „sérelmet szenvedett előjogaként” jellemez.
Kimmel szerint sok fehér férfi, mint Amerika történelmileg meghatározó csoportjának tagja, nyílt haraggal és dühvel reagál a társadalmi egyenlőség növekedésére és gazdasági előnyeinek elvesztésére. A könyv tudományos köntösbe bújtatva ennek a dühnek a különböző megnyilvánulásait írja le, beleértve a családon belüli erőszakot, a lövöldözéseket, a fehér szupremácista csoportokban való részvételt, valamint a férfiak és az apák jogainak mozgalmait. A könyv mindegyik fejezete más-más témát és a férfiak más-más csoportját tárgyalja, ideértve a fiatal férfiakat és az erőszakot, a férfi jogvédő csoportokat, a férfiak nőkkel szembeni erőszakát, a fehér munkásosztályt és a fehér szupremácista csoportokat, például a neonácikat.
Még számos hasonló könyv feldolgozása szerepel a tananyagban, mind a fehérek, ezen belül a férfiak szupremáciájáról szól, például Richard Delego és Jean Stefanic könyve a Critical White Studies: Looking Behind the Mirror, vagyis Kritikai fehér tanulmányok: a tükör mögé nézve, amelyben az egyik fejezet például a következő címet kapta:
A nagy fehér férfi vége.
Az említett tanfolyam és könyvek és a többi hozzájuk hasonló mű célja, hogy a rasszista érzelmek felkorbácsolásával eltereljék a figyelmet a társadalom valós törésvonalairól, elsősorban az uralkodó elit, vagyis az Amerikában mélyállamnak nevezett háttérhatalom és az amerikai társadalom közötti szakadékról.
Amíg a rasszok egymással viaskodnak, addig a mélyállam hatalma szilárd marad (divide et impera), holott a fehérek alapvetően nem a feketékkel, hanem a mélyállammal állnak szemben, amelynek a rasszista könyv írója, a fehér bőrű Michael Kimmel is az egyik teoretikusa, és könyvével épp ezt a szembenállást akarja rasszok közötti ellentétekké átalakítani A fehér rassz, amely itt természetesen nem antropológiai, hanem politikai kategóriaként szerepel, büszke lehet teljesítményére az ötezer évvel ezelőtt épített piramisoktól a középkori katedrálisokon át a világűr meghódításáig.
És ebben meghatározó szerepe volt a fehér férfiaknak, még azoknak a bizonyos fehér-angolszász protestánsoknak is, akik Amerikát világhatalommá tették. Nem hiszek abban a felfogásban, hogy a történelmi bűnök vagy a történelmi sérelmek generációról generációra öröklődnének, hogy a ma emberén számon lehetne kérni régmúlt korok más történelmi viszonyai közötti, más erkölcsi felfogása melletti cselekedeteit. Ha ezt elfogadnánk, Ábel leszármazottai kártérítésért perelhetnék Káin leszármazottait, és valamely mai amerikai bíróság meg is ítélné, különösen ha Ábel utódai ülnének a bírói székekben.
A fehéreknek, ezen belül a heteroszexuális fehér (keresztény) férfiaknak nem kell lehajtott fővel járniuk, és különösen nem kell a kínai kulturális forradalom módszereihez hasonló átnevelésnek alávetniük magukat.
Emelt fővel, a leghatározottabb formában vissza kell utasítani a feléjük irányuló rasszizmust, amely – ha jól utánanézünk – nem is a feketéktől, hanem a mélyállam (egyébként bőrszínüket tekintve fehér) teoretikusaitól ered, és a mélyállam ugyancsak fehér bőrszínű médiatulajdonosai terjesztik a valóságos társadalmi törésvonalak elleplezése érdekében.
Van a kínaiaknak egy igen bölcs és megszívlelendő közmondása: ha le akarjuk győzni a tigrist, akkor először elméletben kell legyőznünk. Mentegetőzés és védekezés helyett olyan ideológiára van szükségünk, amely magabiztossá tesz bennünket saját kultúránk, történelmi hagyatékunk és méltóságunk megvédésében.
(A szerző közgazdász, a nemzeti Fórum tanácsadója)