 | Nyolcvan éve, amikor megszülettem, a Földön 2,3 milliárd ember élt, jelenleg nyolcmilliárd, és ha még egy kicsit húzom, elmondhatom, hogy az én életemben a Föld lakossága megnégyszereződött. Soha egyetlen más generációnak nem volt és nem is lesz ilyen élménye. |
Az ipari forradalomig, kivéve talán egyes városok népességének hirtelen megnövekedését, az embereknek nem lehetett olyan benyomása, hogy a Föld lakossága növekszik, hiszen a népesség 1000 és 1700 között évente mindössze 0,1 százalékkal növekedett, vagyis nyolcvan év alatt tíz százalékkal, ami észrevehetetlenül csekély gyarapodás.
Az ipari forradalom után a Föld lakosságának növekedése felgyorsult. Ebben közrejátszott a Föld eltartóképességének növekedése a mezőgazdasági művelésbe vont területek növekedése és az agrotechnika fejlődése miatt, továbbá a fertőző betegségek megfékezése és így a halálozási ráta csökkenése. Ez a folyamat Európában lassan ment végbe, a halálozási ráta csökkenését a születésszám csökkenése nagyjából kiegyensúlyozta, így a népességnövekedés viszonylag mérsékelt volt. Számos afrikai és ázsiai országban azonban az egészségügyi feltételek csak a 20. században kezdtek javulni, de ekkor gyors ütemben, és ennek következtében a halálozási ráta meredeken csökkent. E csökkenést azonban a társadalmi szokások csak lassan követték, ami népességrobbanáshoz vezetett. Például míg Európában az 1960 és 2020 közötti hatvan évben mindössze egynegyedével nőtt a lakosság, a szubszaharai térségben ötszörös, Indiában háromszoros, Kínában kétszeres volt a növekedés.
A népességváltozást alapvetően meghatározó teljes termelékenységi ráta (egy nő élete során szült átlagos gyermekszám) azonban mindenütt csökken, és világviszonylatban már közel jár a népességstabilitást jelentő 2,1-es szinthez. Az ENSZ közepes, és talán legvalószínűbb becslése szerint a Föld népessége 2100 körül éri el a maximumát 11,3 milliárddal, és ezt követően csökkenni fog. Persze ez a jelenlegihez képest 3,3 milliárdos növekedés még mindig annyi, amennyien 1965-ben összesen éltek a Földön.
Régi vita, hogy a Föld hány embert képes eltartani. Amikor 1972-ben a Római Klub híres könyve, A növekedés határai megjelent, élénk diskurzus bontakozott ki róla. A népességszám tekintetében voltak olyan vélemények, hogy a Föld akár 50 milliárd embert is képes eltartani, ami igaz lehet, a kérdés csupán az, hogy milyen körülmények között, és az 50 milliárd embernek mi lesz a hatása a természeti környezetre? Ami az étkezést illeti, vannak, akik környezetvédelmi okokból mindenfajta bogarakat ajánlanak. Én egy dél-afrikai turistaúton ettem sült hernyót, de inkább maradnék a cigánypecsenyénél, és gondolom ezzel mások is így lennének.
Miközben számos ország még a demográfiai robbanás helyzetében van, például a 108 milliós lakosú Kongói Demokratikus Köztársaságban 5,7, a 230 milliós Nigériában 5,2 a teljes termékenységi ráta, a fejlett országok legtöbbjében jóval a népesség szinten tartásához szükséges mérték alatt van. Így Olaszországban 1,2, Japánban 1,3 Németországban 1,5 és az egész Európai Unióban is csak 1,5 ez a mutató. Ha ezen a tendencián nem tudunk változtatni, Európa eredeti népessége kétszáz év alatt gyakorlatilag kihal, illetve a bevándorlók és utódaik foglalják el a helyüket, hiszen az ő körükben, különösen a muszlim lakosságot tekintve, ez a mutató jóval magasabb, mint az eredeti európai népesség körében.
Az Európai Unióban a döntő változás az 1966 és 1995 közötti harminc évben, vagyis egy generáció alatt következett be, amikor is a teljes termékenységi mutató a népességnövekedést biztosító 2,6-ról a gyors népességcsökkenést eredményező 1,5-re csökkent. Statisztikai oldalról a csökkenés oka az, hogy a huszonéves lányok termékenységi mutatója esett vissza igen nagy mértékben, és ezt a kiesést a magasabb korosztályok termékenységi rátái nem tudják kompenzálni.
Ennek a visszaesésnek sok oka lehet. Az egyik az urbanizáció. Statisztikailag kimutatható, hogy a vidéki lakosság esetében magasabb a termékenység. Egy másik ok az iskolázottság szintjének emelkedése, ami kitolja az első gyermek születésének idejét, és minél idősebb az elsőszülő-anyuka, annál kevesebb gyermeke lesz. Egy következő ok a jövedelmek növekedése. Régebben nyomósabb okok szóltak a mellett, hogy a párok egymásba kapaszkodjanak a megélhetés és lakáshoz jutás miatt. Ma valaki a „mamahotelben” akár harminc éves koráig is élvezheti a meg-megszakított egyetemi életet. A fogamzásgátlás fejlődése is hatást gyakorolhatott, a statisztikák ugyanis azt is mutatják, hogy az elsőszülöttek nagy része koraszülött – legalábbis a házasságkötés idejéhez képest. És változott a társadalmi és kulturális háttér is. Régen vidéken húsz éves korára egy lánynak illett férjhez mennie, illetve egy legénynek a katonaság után megnősülnie. Erre igen nagy volt a társadalmi nyomás, ugyanez a társadalmi elvárás ma már, különösen városokban, ahol esetleg a szomszédját sem ismeri az ember, már nem létezik. Az Európai Unió átlagában a hatvanas években csak minden tizedik házasság bomlott fel, jelenleg csaknem minden második. A válások magas aránya gyakran akadálya annak, hogy a nőnek második vagy harmadik gyermeke is szülessen.
Az okok tehát nagyon sokrétűek, és mint a magyar példa is bizonyítja, anyagiakkal csak egy bizonyos mértékig lehet segíteni a negatív folyamatokon, legalább annyi, sőt több múlik a társadalmi-kulturális háttéren. Emiatt sajnos az előttünk álló évtizedekben számolni kell a nem kielégítő termékenységi rátával és ami ezzel együtt jár, a lakosság fogyásával, ezen belül a társadalom elöregedésével és elmagányosodásával. Erre már most fel kell készülnünk.
Ma ezt a problémát sokan pénzügyi oldalról közelítik, mondván, hogy megnő időskori eltartottsági ráta, azaz az aktívakra (15–64 évesekre) jutó 64 év felettiek száma, és nem lesz elég pénz a nyugdíjak kifizetésére, emeljük meg tehát a nyugdíjkorhatárt. Én ezt egy hamis érvnek tartom, mert egyébként mindenki azzal számol, hogy a gazdaság, és így az egy főre jutó jövedelmek a jövőben is növekszenek, márpedig ha a jövedelmek növekszenek, akkor, hogy ebből ki hogyan részesül, az egy elosztáspolitikai feladat. Sokkal fontosabb kérdésnek tartom azt, hogy sok nyugdíjas még egészségesen akár tíz-húsz évig is elélhet, és indokolt lenne azok megfelelő foglalkoztatása, akik öregkorban is dolgozni akarnak, akár azért, hogy nyugdíjukat kiegészítsék, akár azért mert szeretik a szakmájukat, vagy egyszerűen csak nem tudnak meglenni munka nélkül.
Ennek a másik oldala, hogy sok nyugdíjas viszont beteg is, és az ő ellátásuk fokozott terhet fog jelenteni az egészségügy számára. Itt jelentkezik az a gond is, hogy sok ember elmagányosodik, például azért, mert nincs gyereke, vagy ha van is, messze került tőle. A családok létszámának csökkenésével csökken a segítőképes rokonok száma is, ezért a szociális gondozás iránti igény is növekedni fog.
Ezek a problémák általában csak helyben oldhatók meg. Ez felveti (és más okok is indokolják) az úgynevezett lokalizációt, ami azt jelenti, hogy számos gazdasági és társadalmi kérdést helyben, viszonylag kis körzetben lehet és kell megoldani, ott, ahol az emberek ismerik egymást, és így jobban tudnak és hajlandók is egymáson segíteni.
A lokalizációt három évtizednyi globalizáció és annak negatív hatásai miatt már széles körben kívánatosnak tartják, számos tanulmány készült, amelyek akár gazdaságbiztonsági, akár környezetvédelmi, akár szuverenitási okok miatt támogatják ezt az irányzatot. A lokalizáció, vagyis a helyi gazdaság és társadalom önszerveződése azonban nem vagy csak nagyon lassan valósul meg magától, ezért indokolt szükségességének felismerése és állami támogatása.
Demográfiai szempontból pedig különösen fontos lenne a helyi ellátás fejlesztése, legyen az egészségügyi, szociális ellátás, vagy a helyi lakosság, és ezen belül különösen az idősebb lakosság ügyes-bajos ügyeinek intézése, például áruellátás, étkeztetés, háztartási gépek javítása és hasonlók.
És még az is megtörténhet, hogy a helyi gazdasági és társadalmi élet fellendítése a demográfiai mutatókat is javítja, hiszen például a kormány népesedési politikája éppen a kistérségekben hozta a legjobb eredményt.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap
Az ipari forradalom után a Föld lakosságának növekedése felgyorsult. Ebben közrejátszott a Föld eltartóképességének növekedése a mezőgazdasági művelésbe vont területek növekedése és az agrotechnika fejlődése miatt, továbbá a fertőző betegségek megfékezése és így a halálozási ráta csökkenése. Ez a folyamat Európában lassan ment végbe, a halálozási ráta csökkenését a születésszám csökkenése nagyjából kiegyensúlyozta, így a népességnövekedés viszonylag mérsékelt volt. Számos afrikai és ázsiai országban azonban az egészségügyi feltételek csak a 20. században kezdtek javulni, de ekkor gyors ütemben, és ennek következtében a halálozási ráta meredeken csökkent. E csökkenést azonban a társadalmi szokások csak lassan követték, ami népességrobbanáshoz vezetett. Például míg Európában az 1960 és 2020 közötti hatvan évben mindössze egynegyedével nőtt a lakosság, a szubszaharai térségben ötszörös, Indiában háromszoros, Kínában kétszeres volt a növekedés.
A népességváltozást alapvetően meghatározó teljes termelékenységi ráta (egy nő élete során szült átlagos gyermekszám) azonban mindenütt csökken, és világviszonylatban már közel jár a népességstabilitást jelentő 2,1-es szinthez. Az ENSZ közepes, és talán legvalószínűbb becslése szerint a Föld népessége 2100 körül éri el a maximumát 11,3 milliárddal, és ezt követően csökkenni fog. Persze ez a jelenlegihez képest 3,3 milliárdos növekedés még mindig annyi, amennyien 1965-ben összesen éltek a Földön.
Régi vita, hogy a Föld hány embert képes eltartani. Amikor 1972-ben a Római Klub híres könyve, A növekedés határai megjelent, élénk diskurzus bontakozott ki róla. A népességszám tekintetében voltak olyan vélemények, hogy a Föld akár 50 milliárd embert is képes eltartani, ami igaz lehet, a kérdés csupán az, hogy milyen körülmények között, és az 50 milliárd embernek mi lesz a hatása a természeti környezetre? Ami az étkezést illeti, vannak, akik környezetvédelmi okokból mindenfajta bogarakat ajánlanak. Én egy dél-afrikai turistaúton ettem sült hernyót, de inkább maradnék a cigánypecsenyénél, és gondolom ezzel mások is így lennének.
Miközben számos ország még a demográfiai robbanás helyzetében van, például a 108 milliós lakosú Kongói Demokratikus Köztársaságban 5,7, a 230 milliós Nigériában 5,2 a teljes termékenységi ráta, a fejlett országok legtöbbjében jóval a népesség szinten tartásához szükséges mérték alatt van. Így Olaszországban 1,2, Japánban 1,3 Németországban 1,5 és az egész Európai Unióban is csak 1,5 ez a mutató. Ha ezen a tendencián nem tudunk változtatni, Európa eredeti népessége kétszáz év alatt gyakorlatilag kihal, illetve a bevándorlók és utódaik foglalják el a helyüket, hiszen az ő körükben, különösen a muszlim lakosságot tekintve, ez a mutató jóval magasabb, mint az eredeti európai népesség körében.
Az Európai Unióban a döntő változás az 1966 és 1995 közötti harminc évben, vagyis egy generáció alatt következett be, amikor is a teljes termékenységi mutató a népességnövekedést biztosító 2,6-ról a gyors népességcsökkenést eredményező 1,5-re csökkent. Statisztikai oldalról a csökkenés oka az, hogy a huszonéves lányok termékenységi mutatója esett vissza igen nagy mértékben, és ezt a kiesést a magasabb korosztályok termékenységi rátái nem tudják kompenzálni.
Ennek a visszaesésnek sok oka lehet. Az egyik az urbanizáció. Statisztikailag kimutatható, hogy a vidéki lakosság esetében magasabb a termékenység. Egy másik ok az iskolázottság szintjének emelkedése, ami kitolja az első gyermek születésének idejét, és minél idősebb az elsőszülő-anyuka, annál kevesebb gyermeke lesz. Egy következő ok a jövedelmek növekedése. Régebben nyomósabb okok szóltak a mellett, hogy a párok egymásba kapaszkodjanak a megélhetés és lakáshoz jutás miatt. Ma valaki a „mamahotelben” akár harminc éves koráig is élvezheti a meg-megszakított egyetemi életet. A fogamzásgátlás fejlődése is hatást gyakorolhatott, a statisztikák ugyanis azt is mutatják, hogy az elsőszülöttek nagy része koraszülött – legalábbis a házasságkötés idejéhez képest. És változott a társadalmi és kulturális háttér is. Régen vidéken húsz éves korára egy lánynak illett férjhez mennie, illetve egy legénynek a katonaság után megnősülnie. Erre igen nagy volt a társadalmi nyomás, ugyanez a társadalmi elvárás ma már, különösen városokban, ahol esetleg a szomszédját sem ismeri az ember, már nem létezik. Az Európai Unió átlagában a hatvanas években csak minden tizedik házasság bomlott fel, jelenleg csaknem minden második. A válások magas aránya gyakran akadálya annak, hogy a nőnek második vagy harmadik gyermeke is szülessen.
Az okok tehát nagyon sokrétűek, és mint a magyar példa is bizonyítja, anyagiakkal csak egy bizonyos mértékig lehet segíteni a negatív folyamatokon, legalább annyi, sőt több múlik a társadalmi-kulturális háttéren. Emiatt sajnos az előttünk álló évtizedekben számolni kell a nem kielégítő termékenységi rátával és ami ezzel együtt jár, a lakosság fogyásával, ezen belül a társadalom elöregedésével és elmagányosodásával. Erre már most fel kell készülnünk.
Ma ezt a problémát sokan pénzügyi oldalról közelítik, mondván, hogy megnő időskori eltartottsági ráta, azaz az aktívakra (15–64 évesekre) jutó 64 év felettiek száma, és nem lesz elég pénz a nyugdíjak kifizetésére, emeljük meg tehát a nyugdíjkorhatárt. Én ezt egy hamis érvnek tartom, mert egyébként mindenki azzal számol, hogy a gazdaság, és így az egy főre jutó jövedelmek a jövőben is növekszenek, márpedig ha a jövedelmek növekszenek, akkor, hogy ebből ki hogyan részesül, az egy elosztáspolitikai feladat. Sokkal fontosabb kérdésnek tartom azt, hogy sok nyugdíjas még egészségesen akár tíz-húsz évig is elélhet, és indokolt lenne azok megfelelő foglalkoztatása, akik öregkorban is dolgozni akarnak, akár azért, hogy nyugdíjukat kiegészítsék, akár azért mert szeretik a szakmájukat, vagy egyszerűen csak nem tudnak meglenni munka nélkül.
Ennek a másik oldala, hogy sok nyugdíjas viszont beteg is, és az ő ellátásuk fokozott terhet fog jelenteni az egészségügy számára. Itt jelentkezik az a gond is, hogy sok ember elmagányosodik, például azért, mert nincs gyereke, vagy ha van is, messze került tőle. A családok létszámának csökkenésével csökken a segítőképes rokonok száma is, ezért a szociális gondozás iránti igény is növekedni fog.
Ezek a problémák általában csak helyben oldhatók meg. Ez felveti (és más okok is indokolják) az úgynevezett lokalizációt, ami azt jelenti, hogy számos gazdasági és társadalmi kérdést helyben, viszonylag kis körzetben lehet és kell megoldani, ott, ahol az emberek ismerik egymást, és így jobban tudnak és hajlandók is egymáson segíteni.
A lokalizációt három évtizednyi globalizáció és annak negatív hatásai miatt már széles körben kívánatosnak tartják, számos tanulmány készült, amelyek akár gazdaságbiztonsági, akár környezetvédelmi, akár szuverenitási okok miatt támogatják ezt az irányzatot. A lokalizáció, vagyis a helyi gazdaság és társadalom önszerveződése azonban nem vagy csak nagyon lassan valósul meg magától, ezért indokolt szükségességének felismerése és állami támogatása.
Demográfiai szempontból pedig különösen fontos lenne a helyi ellátás fejlesztése, legyen az egészségügyi, szociális ellátás, vagy a helyi lakosság, és ezen belül különösen az idősebb lakosság ügyes-bajos ügyeinek intézése, például áruellátás, étkeztetés, háztartási gépek javítása és hasonlók.
És még az is megtörténhet, hogy a helyi gazdasági és társadalmi élet fellendítése a demográfiai mutatókat is javítja, hiszen például a kormány népesedési politikája éppen a kistérségekben hozta a legjobb eredményt.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Magyar Hírlap