Az Európai Birodalom fegyelmező eszközként használná a közpénzeket. Nagyon kétséges, hogy ez a módszer az európai együttműködés megerősödését fogja szolgálni.
Az Európai Parlament legutóbbi ülésén megszavazta a költségvetési kifizetések „jogállamisághoz” kötéséről szóló jelentést, amely majd – hogy valamilyen jogi eszköz váljon belőle – az Európai Tanácshoz kerül. Függetlenül attól, hogy a tanács jóváhagyja vagy sem, érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálni ezt a tagállamokat – elsősorban az olyan renitens tagállamokat, mint Magyarország és Lengyelország – szabályozni kívánó törekvést.
A jelentést a Költségvetési Ellenőrző Bizottság nevében egy spanyol szocialista és egy finn néppárti képviselő nyújtotta be, ezzel is jelezve annak a nagykoalíciónak az összehangolt működését, amelynek eddigi teljesítménye az, hogy az Európai Unió, különösen a két pártalakzat által uralt nyugati fele, a világ egyik leglassabban fejlődő térségévé vált. Holott – és ezt csak pro memoria említem – az Európai Tanács a 2000. évi lisszaboni ülésén még arról álmodozott, hogy a következő évtizedben az Európai Unió a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává válik, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson. Az eredmények minősítik az Európai Unió vezetésének tehetségét.
Most, hogy a britek, megunva az Európai Bizottság (Berlin) nemzetállami hatáskörökbe való egyre nagyobb beleszólását, a kilépés mellett döntöttek, az említett pártok okostojásai egy újabb eszközt találtak ki az unió hatékonyságának növelésére. Az elfogadott jelentés ugyanis a kifizetések jogállamisághoz kötését azzal indokolja, hogy a jogállami hiányosságok pénzügyi veszteséget okoznak az uniónak. Konkrét megfogalmazásban: „A Bizottság javaslata értelmében annak érdekében, hogy az unió pénzügyi érdekeit megvédhessük annak kockázatától, hogy a jogállamiság tekintetében fennálló, általánossá vált hiányosságok pénzügyi veszteséget okozzanak, az Európai Uniónak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy ilyen esetekben megfelelő intézkedéseket fogadjon el, amelyek magukban foglalják az uniós finanszírozáshoz való hozzáférés felfüggesztését, csökkentését és korlátozását a hiányosságok jellegével, súlyosságával és hatályával arányos módon.”
A jelentést 397 szavazattal fogadták el 158 ellenében, 69 tartózkodás mellett. Mint a számok összeadásából sejthető, százharmincan kellemesebb foglalkozást találtak maguknak, mint hogy a jogállamiság szankcionálásáról vitatkozzanak. Sokkal érdekesebb, különösen a jövő évi európai parlamenti választások, de tágabb perspektívában az unió jövője szempontjából is, hogy kik azok, akik a jelentést nem szavazták meg, tehát ellene szavaztak vagy tartózkodtak.
A nem támogató szavazatok hetven százalékát nyolc ország hozta össze, a hozzájárulás mértékében a következő sorrendben: Egyesült Királyság, Lengyelország, Olaszország, Franciaország, Románia, Szlovákia, Csehország és Magyarország. Természetesen ez a hozzájárulás erősen függött az országok képviselőinek számától is, nem véletlen, hogy az Egyesült Királyság áll az élen.
Az is érdekes, hogy az egyes országokban mekkora volt a nem támogató szavazatok aránya. Itt Szlovákia viszi a pálmát, 13 uniós képviselőjükből 11 ellenállt. Az arányokat tekintve a második helyezett Szlovénia lett, majd jöttek a britek, a lengyelek, a csehek és a magyarok. Ami azonban igen elgondolkodtató, a 96 képviselővel rendelkező Németország esetében ez az arány mindössze nyolc százalék. A brit kilépés tehát igen hátrányos lesz Brüsszel terjeszkedő politikájának megállítása szempontjából.
Ha pártok szerint vizsgáljuk a szavazatokat, akkor természetes, hogy az elutasító szavazatok az úgynevezett populista pártoktól jöttek. A Szabadság és a Közvetlen Demokrácia Európája csoport és Nemzetek és a Szabadság Európája csoport összes tagja elutasította a jelentést (az előbbi Nigel Farage, az utóbbi Le Pen csoportja), és a nem elkötelezettek esetében is igen magas volt az elutasítási arány. Emellett még ki lehet emelni az Európai Konzervatívok és Reformerek csoportját (főleg angolok, lengyelek és olaszok alkotják), ahol az elutasítás nyolcvanszázalékos volt. Ezzel szemben áll a jelentés százszázalékos támogatása a Zöldek és a Liberálisok csoportja részéről, és jelentős támogatottság volt a Néppárt és a Szocialisták esetében is.
Van azonban egy érdekesség, amelyre érdemes felhívni a figyelmet. Az Egyesült Baloldal, amely az egyetlen baloldali frakciónak tekinthető (a szocialisták ugyanis a Néppárthoz hasonlóan neveiktől eltérően liberálisok) csak fele részben támogatta az uniós pénzek politikai feltételekhez kötésének szándékát. Akik elutasították, főleg az unió déli részeinek baloldali mozgalmaiból kerültek ki, ugyanis az igazi baloldal sem a központosítást, sem az unió neoliberális politikáját nem támogatja. Erre érdemes odafigyelni.
A jelentés két parlamenti bizottság előterjesztésében készült, ám akadt még kettő, amelyik az előzőekkel szemben finoman vagy határozottabban a fenntartásait hangoztatta.
A Területi Fejlesztési Bizottság például annak a véleményének adott hangot, hogy „meg kell határozni az általánossá vált hiányosságok esetén elfogadandó lehetséges intézkedéseket és az elfogadásukhoz követendő eljárást, valamint ugyanazon feltételeket kell alkalmazniuk, és egyenlő bánásmódot kell biztosítaniuk valamennyi tagállam között”, továbbá „figyelembe kell vennie az érintett tagállam gazdasági és társadalmi helyzetét, illetve a felfüggesztésnek az adott tagállam gazdaságára gyakorolt hatását”. Vagyis e bizottság kiállt amellett, hogy a jelentésben foglaltak ne vezessenek egyoldalú büntetőintézkedésekhez egyes tagállamokkal szemben. Az Alkotmányügyi Bizottság még tovább megy, amikor azt mondja, hogy „a javasolt mechanizmus túl nagy mérlegelési jogkört ruház a Bizottságra (…), a Bizottság végső soron szabadon dönthetne arról, hogy alkalmazzon-e egy adott intézkedést, mely intézkedést alkalmazza, és hogy az intézkedés később megszüntethető-e. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a Bizottság javaslatát jóváhagyottnak kellene tekinteni, ha a Tanács – egy hónapon belül, minősített többséggel – nem utasítja el azt. Ráadásul úgy tűnik, a javasolt mechanizmusnak nincs jogalapja… A javaslat aránytalannak is tűnik, különösen az EUSZ 7. cikkéhez képest, amely a jogállamisággal kapcsolatos hasonló hiányosságokra terjedhet ki, és a körülményektől függően a Tanácsban négyötödös többséget, az Európai Tanácsban pedig egyhangú szavazást ír elő.”
Az EP Alkotmányügyi Bizottsága tehát ha óvatosan is, de kimondja, hogy a javasolt büntetőmechanizmusnak alkotmányellenes, és egyoldalú lehetőséget biztosítana a Bizottságnak tetszőleges büntetőintézkedések meghozatalára. Talán érdemes megemlíteni, hogy e bizottság elnöke a lengyel Danuta Hübner, aki bár az ellenzéki liberális–konzervatív Polgári Platform tagja, és maga is megszavazta a jelentést, mégis fontosnak tartotta, hogy felhívja a figyelmet a jelentés egyoldalúságára.
Ha a büntetőmechanizmus valamennyi országra nézve azonos elvek szerint működne, akkor az EB bajban lenne, mert az unió csalás elleni hivatalának, az OLAF-nak a jelentéseit átnézve hazánk egyáltalán nem ugrik ki a többi közül. A 2017. évi jelentésben például az áll, hogy a felderített csalással és nem csalással kapcsolatos szabálytalanságok pénzügyi hatása a kifizetések 1,2 százalékát érinti, míg az uniós átlag 1,8 százalék. Amiben viszont Magyarország kiugrik, az az OLAF-hoz benyújtott magánbejelentések száma, ami messze felette áll a többi országénak, jelezve, a házmester-mentalitás nem veszett ki az országból.
A Római Birodalomban a légiókkal fékezték meg a renitens provinciákat, az Európai Birodalomban gazdasági kényszert akarnak alkalmazni, ezért nehezítik meg a brit kilépést, és ezért akarják a közpénzeket fegyelmező eszközként használni. Kétséges, hogy ez a módszer az európai együttműködés megerősödését szolgálja, sokkal inkább az elidegenedést és a szétesést fogja elősegíteni.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap
A jelentést a Költségvetési Ellenőrző Bizottság nevében egy spanyol szocialista és egy finn néppárti képviselő nyújtotta be, ezzel is jelezve annak a nagykoalíciónak az összehangolt működését, amelynek eddigi teljesítménye az, hogy az Európai Unió, különösen a két pártalakzat által uralt nyugati fele, a világ egyik leglassabban fejlődő térségévé vált. Holott – és ezt csak pro memoria említem – az Európai Tanács a 2000. évi lisszaboni ülésén még arról álmodozott, hogy a következő évtizedben az Európai Unió a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává válik, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson. Az eredmények minősítik az Európai Unió vezetésének tehetségét.
Most, hogy a britek, megunva az Európai Bizottság (Berlin) nemzetállami hatáskörökbe való egyre nagyobb beleszólását, a kilépés mellett döntöttek, az említett pártok okostojásai egy újabb eszközt találtak ki az unió hatékonyságának növelésére. Az elfogadott jelentés ugyanis a kifizetések jogállamisághoz kötését azzal indokolja, hogy a jogállami hiányosságok pénzügyi veszteséget okoznak az uniónak. Konkrét megfogalmazásban: „A Bizottság javaslata értelmében annak érdekében, hogy az unió pénzügyi érdekeit megvédhessük annak kockázatától, hogy a jogállamiság tekintetében fennálló, általánossá vált hiányosságok pénzügyi veszteséget okozzanak, az Európai Uniónak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy ilyen esetekben megfelelő intézkedéseket fogadjon el, amelyek magukban foglalják az uniós finanszírozáshoz való hozzáférés felfüggesztését, csökkentését és korlátozását a hiányosságok jellegével, súlyosságával és hatályával arányos módon.”
A jelentést 397 szavazattal fogadták el 158 ellenében, 69 tartózkodás mellett. Mint a számok összeadásából sejthető, százharmincan kellemesebb foglalkozást találtak maguknak, mint hogy a jogállamiság szankcionálásáról vitatkozzanak. Sokkal érdekesebb, különösen a jövő évi európai parlamenti választások, de tágabb perspektívában az unió jövője szempontjából is, hogy kik azok, akik a jelentést nem szavazták meg, tehát ellene szavaztak vagy tartózkodtak.
A nem támogató szavazatok hetven százalékát nyolc ország hozta össze, a hozzájárulás mértékében a következő sorrendben: Egyesült Királyság, Lengyelország, Olaszország, Franciaország, Románia, Szlovákia, Csehország és Magyarország. Természetesen ez a hozzájárulás erősen függött az országok képviselőinek számától is, nem véletlen, hogy az Egyesült Királyság áll az élen.
Az is érdekes, hogy az egyes országokban mekkora volt a nem támogató szavazatok aránya. Itt Szlovákia viszi a pálmát, 13 uniós képviselőjükből 11 ellenállt. Az arányokat tekintve a második helyezett Szlovénia lett, majd jöttek a britek, a lengyelek, a csehek és a magyarok. Ami azonban igen elgondolkodtató, a 96 képviselővel rendelkező Németország esetében ez az arány mindössze nyolc százalék. A brit kilépés tehát igen hátrányos lesz Brüsszel terjeszkedő politikájának megállítása szempontjából.
Ha pártok szerint vizsgáljuk a szavazatokat, akkor természetes, hogy az elutasító szavazatok az úgynevezett populista pártoktól jöttek. A Szabadság és a Közvetlen Demokrácia Európája csoport és Nemzetek és a Szabadság Európája csoport összes tagja elutasította a jelentést (az előbbi Nigel Farage, az utóbbi Le Pen csoportja), és a nem elkötelezettek esetében is igen magas volt az elutasítási arány. Emellett még ki lehet emelni az Európai Konzervatívok és Reformerek csoportját (főleg angolok, lengyelek és olaszok alkotják), ahol az elutasítás nyolcvanszázalékos volt. Ezzel szemben áll a jelentés százszázalékos támogatása a Zöldek és a Liberálisok csoportja részéről, és jelentős támogatottság volt a Néppárt és a Szocialisták esetében is.
Van azonban egy érdekesség, amelyre érdemes felhívni a figyelmet. Az Egyesült Baloldal, amely az egyetlen baloldali frakciónak tekinthető (a szocialisták ugyanis a Néppárthoz hasonlóan neveiktől eltérően liberálisok) csak fele részben támogatta az uniós pénzek politikai feltételekhez kötésének szándékát. Akik elutasították, főleg az unió déli részeinek baloldali mozgalmaiból kerültek ki, ugyanis az igazi baloldal sem a központosítást, sem az unió neoliberális politikáját nem támogatja. Erre érdemes odafigyelni.
A jelentés két parlamenti bizottság előterjesztésében készült, ám akadt még kettő, amelyik az előzőekkel szemben finoman vagy határozottabban a fenntartásait hangoztatta.
A Területi Fejlesztési Bizottság például annak a véleményének adott hangot, hogy „meg kell határozni az általánossá vált hiányosságok esetén elfogadandó lehetséges intézkedéseket és az elfogadásukhoz követendő eljárást, valamint ugyanazon feltételeket kell alkalmazniuk, és egyenlő bánásmódot kell biztosítaniuk valamennyi tagállam között”, továbbá „figyelembe kell vennie az érintett tagállam gazdasági és társadalmi helyzetét, illetve a felfüggesztésnek az adott tagállam gazdaságára gyakorolt hatását”. Vagyis e bizottság kiállt amellett, hogy a jelentésben foglaltak ne vezessenek egyoldalú büntetőintézkedésekhez egyes tagállamokkal szemben. Az Alkotmányügyi Bizottság még tovább megy, amikor azt mondja, hogy „a javasolt mechanizmus túl nagy mérlegelési jogkört ruház a Bizottságra (…), a Bizottság végső soron szabadon dönthetne arról, hogy alkalmazzon-e egy adott intézkedést, mely intézkedést alkalmazza, és hogy az intézkedés később megszüntethető-e. Ez annál is inkább lehetséges, mivel a Bizottság javaslatát jóváhagyottnak kellene tekinteni, ha a Tanács – egy hónapon belül, minősített többséggel – nem utasítja el azt. Ráadásul úgy tűnik, a javasolt mechanizmusnak nincs jogalapja… A javaslat aránytalannak is tűnik, különösen az EUSZ 7. cikkéhez képest, amely a jogállamisággal kapcsolatos hasonló hiányosságokra terjedhet ki, és a körülményektől függően a Tanácsban négyötödös többséget, az Európai Tanácsban pedig egyhangú szavazást ír elő.”
Az EP Alkotmányügyi Bizottsága tehát ha óvatosan is, de kimondja, hogy a javasolt büntetőmechanizmusnak alkotmányellenes, és egyoldalú lehetőséget biztosítana a Bizottságnak tetszőleges büntetőintézkedések meghozatalára. Talán érdemes megemlíteni, hogy e bizottság elnöke a lengyel Danuta Hübner, aki bár az ellenzéki liberális–konzervatív Polgári Platform tagja, és maga is megszavazta a jelentést, mégis fontosnak tartotta, hogy felhívja a figyelmet a jelentés egyoldalúságára.
Ha a büntetőmechanizmus valamennyi országra nézve azonos elvek szerint működne, akkor az EB bajban lenne, mert az unió csalás elleni hivatalának, az OLAF-nak a jelentéseit átnézve hazánk egyáltalán nem ugrik ki a többi közül. A 2017. évi jelentésben például az áll, hogy a felderített csalással és nem csalással kapcsolatos szabálytalanságok pénzügyi hatása a kifizetések 1,2 százalékát érinti, míg az uniós átlag 1,8 százalék. Amiben viszont Magyarország kiugrik, az az OLAF-hoz benyújtott magánbejelentések száma, ami messze felette áll a többi országénak, jelezve, a házmester-mentalitás nem veszett ki az országból.
A Római Birodalomban a légiókkal fékezték meg a renitens provinciákat, az Európai Birodalomban gazdasági kényszert akarnak alkalmazni, ezért nehezítik meg a brit kilépést, és ezért akarják a közpénzeket fegyelmező eszközként használni. Kétséges, hogy ez a módszer az európai együttműködés megerősödését szolgálja, sokkal inkább az elidegenedést és a szétesést fogja elősegíteni.
A szerző a Nemzeti Fórum gazdasági szakértője
Magyar Hírlap