Az elmúlt századforduló környékén amerikai civil szervezet irányításával egy nemzetközi vizsgálatban vettem részt. A munka során az egyik legnagyobb probléma, amivel szembe kerültem, az volt, hogy az amerikaiak kérték, az anyagban érvényesítsük a genderszempontokat is. Az akkori legnagyobb szótárban megnéztem, hogy mit is jelent a gender, de nem találtam mást, minthogy nemek, mármint férfi és nő, amit amúgy is tudtam.
Végül kiderült, hogy azt kérik, hogy olyasmi is legyen benne, hogy a világbanki kölcsönök hogyan hatottak a nőkre. Mindezt azért mondom el bevezetőnek, mert akkor még, tehát jó két évtizede, a gender még férfit és nőt jelentett, ám azóta ez a kifejezés óriási karriert futott be és – az angol formáját használva – LGBTQ, sőt LGBTTQQIAA lett belőle, és valószínűleg még nincs is vége a sornak, hiszen az angol ábécé számos betűje még is kimaradt.
De még ez sem nyugtalanított volna, ha ez a sok betű, amit genderideológiának neveznek, nem akart volna betörni a hétköznapi életünkbe, sőt iskoláinkba, óvodáinkba és ne akarnák büntetőeszközként használni hazánk ellen. A legutóbbi fejlemények azonban arra indítottak, hogy megpróbáljak utána nézni a genderideológia gyökereinek. Élettapasztalatom és olvasmányaim alapján meg vagyok győződve arról, hogy a szexuális viselkedés (szexuális vonzalom) alapvetően genetikai meghatározottságú, azon változtatni nem lehet, viszont van egy folyamatos átmenet a heteroszexuális és homoszexuális beállítottság között, vannak például biszexuálisok.
Ez utóbbi miatt, sokan, akár vallási okokból, akár pszichológiai tanulmányaik következményeként azt gondolják, hogy a szexuális orientáció megváltoztatható és mindenféle, gyakran tragikus eredménnyel végződő gyógymódokat ajánlanak. Mire alapozom ezt a véleményemet? Háromnegyed évszázad eseményeire emlékszem vissza, láttam embereket fiatalon és öregen, és láttam, hogy az alapvető karakterük nem változott.
A bevezetőben említett vizsgálatot két amerikai egypetéjű iker vezette, akiket még ötvenéves korukban sem lehetett megkülönböztetni egymástól (igaz erre rá is játszottak), és mikor kérdezgettem őket, hogy a gondolkodásukban mi a különbség, ők maguk is alig találtak valami említeni valót. Tudjuk, hogy számos állatnál is előfordul a homoszexualitás, nyilván nem azért, mert genderaktivisták érzékenyítették őket. Mindez a genetika meghatározó szerepét támasztja alá.
Aki e tekintetben szakirodalmat olvas, az könnyen vakvágányra jut, mert mindenki a saját szakmájának megfelelően magyarázza a homoszexualitás kialakulását. A neuropszichológiai elmélet szerint például a szexuális irányultság a fiatalkori szexuális érés során az első szexuális vágy felébredésekor véletlenszerűen alakul, majd az így kialakult beidegződés állandósul.
A szociológiai megközelítés szerint a fiatalt a családi körülményei (például az apa hiánya) késztethetik arra, hogy homoszexuális legyen. Persze ezt sokkal bonyolultabban és tudományosan magyarázzák, és az ember csak álmélkodik, hogy ezeknek a szakembereknek milyen jó fantáziájuk van, hiszen a semmiből (mert mérhető adat nincs) egy világot teremtettek.
Leginkább még az egypetéjű ikerkutatásoknak lehet hinni. Egy 38 ikerpáron elvégzett vizsgálat szerint, ahol az egyik testvér homoszexuálisnak mondta magát, kétharmad részben ikerpárja is az volt. Ez megerősíti a szexualitás genetikai eredetét, és összhangban van azzal, hogy átmenet van a homoszexualitás és a heteroszexualitás között, mert például, ha az ikrek biszexuálisok voltak, az egyik könnyedén mondhatta, hogy homoszexuális, míg a másik ugyanazzal a génkészlettel heteroszexuálisnak vallotta magát.
Évtizedek óta folyik a kutatás a homoszexualitást okozó génről. Dean Hamer egy 1993-ban publikált munkájában e vonzalmat a X kromoszóma Xq28-as allélével (génvariációjával) kötötte össze, de azóta számos kutató még vagy tíz másik kromoszómán is talált a homoszexualitáshoz kapcsolható gént. Kétségtelen, hogy a homoszexualitás genetikai eredetű, de sokgénes hatás, ezért nem lehet rámutatni egyetlen génre, hogy az okozza, és egyben ez magyarázza azokat a szerteágazó szexuális vonzalmakat is, amelyeknek a fenti betűjelölések csak egy töredékét fedik le.
Egy, a nyugati kultúrkörben végzett vizsgálatsorozat szintézise szerint a férfiak 93, a nők 87 százaléka teljesen heteroszexuális, további 4, illetve 8 százalékuk többnyire heteroszexuális, a biszexuálisok aránya pedig 0,5 illetve 1 százalék. A fennmaradó rész, tehát a férfiaknál 2,5, a nőknél pedig 4 százalék többnyire vagy kizárólag homoszexuális. A nők kétszeres aránya összefüggésben lehet azzal, hogy a X kromoszómán található egy homoszexualitásra hajlamosító gén, hiszen a nőknek két X kromoszómájuk van.
Ha a szexuális viselkedést egy egydimenziós egyenes mentén lehetne ábrázolni, az még hagyján lenne, de a valóságban szexuális vonzalmat szinte bárki és bármi iránt lehet érezni. Egy tanulmány ezekből sorol fel vagy öt tucatot, amelyek közül a legismertebbek a pedofília, a nekrofília és a zoofília (gyermekek, halottak és állatok iránt érzett szexuális vágy). Ezek nagy részét ma is a pszichiátriai rendellenességek körébe sorolják, tehát elmeorvosi esetek, ám a gendermozgalmak hatására egyre több kerül át a „normális” szexuális körébe, hiszen végső soron ezeket a viselkedési formákat is a természet hozza létre.
A szakirodalom sokat töpreng azon, hogy a homoszexualitásra hajlamosító gének miért nem vesznek ki a génkészletből, hiszen a homoszexuálisoknak nyilvánvalóan kevesebb utódjuk lehet, mint a heteroszexuálisoknak. Erre talán az a magyarázat, hogy egyrészt a hajlamosító gének számos kromoszómán megtalálhatók, másrészt, hogy a gének nem magányosak, hanem más génnel eveznek egy csónakban, esetleg olyanokkal, amelyek előnyösek a szaporodás szempontjából. És valóban, a homoszexuálisok között számos kiváló művészt, tudóst, politikust találunk.
Mindezek után tegyük fel a kérdést, hogy hogyan viszonyuljon mindehhez a többségi társadalom? Tudjuk, hogy ez koronként, kultúránként változott. A régi görögöknél a homoszexualitás és a pedofília is elfogadott volt, Mózes utálatosnak tartotta és nyomában a kereszténység és az iszlám is bűnnek tartja. A nyugati kultúra azonban a XX. század végére elfogadóvá vált, sőt a genderaktivisták egyre több, korábban pszichiátriai esetként kezelt szexuális magatartást igyekeznek átsoroltatni a társadalmilag elfogadott szexualitás körébe. Hol a határ?
Mi az, amit még a többségi társadalomnak el kell fogadnia? Talán a határt ott lehetne meghúzni, hogy ami még nem káros a társadalom egészére. Nyilvánvalóan el kell fogadnunk, hogy a társadalom mintegy öt százaléka, tehát minden huszadik ember homoszexuális, más a helyzet például a pedofília esetében, amelynek lehetnek enyhébb és súlyosabb esetei, és természetesen egyértelmű az olyan helyzetek megítélése, amikor a szexualitás kiélése gyilkossághoz vezet.
Tudnunk kell azonban, hogy a börtönbüntetés a szexuális orientáción mit sem változtat, súlyos esetekben régebben halálbüntetést szabtak ki (Miskei-per) és most, hogy ez megszűnt, a szexuális késztetést csökkentő beavatkozásokkal lehetne helyettesíteni.
Nyilvánvalóan elfogadhatatlan az érdekvédelem, vagy érzékenyítés címén folytatott propaganda, nem azért, mert ez megváltoztatná a célba vettek szexuális orientációját, hanem azért, mert megosztó jellegénél fogva a társadalmi érdekekkel (és a homoszexuálisok érdekeivel is) ellentétes. A toleranciának kétoldalúnak kell lennie.
A homoszexuálisoknak is tudomásul kell venni, hogy amit csinálnak, attól a többségi társadalom viszolyog, ami éppúgy genetikai eredetű és megváltoztathatatlan, mint a homoszexualitás. E viszolygáson könnyű felülkerekedni, ha valakiről csak sejtjük, de nem tudjuk, hogy homoszexuális, ezért a coming out, a homoszexualitás nyílt felvállalása igen nagy hiba, mert óhatatlanul elszigetelődéshez vezet. Az ezt szorgalmazó gendermozgalmak mára már nem a homoszexuálisok érdekeit, hanem bizonyos politikai erők érdekérvényesítési céljait szolgálják és ezért így is kell kezelnünk őket.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap
Végül kiderült, hogy azt kérik, hogy olyasmi is legyen benne, hogy a világbanki kölcsönök hogyan hatottak a nőkre. Mindezt azért mondom el bevezetőnek, mert akkor még, tehát jó két évtizede, a gender még férfit és nőt jelentett, ám azóta ez a kifejezés óriási karriert futott be és – az angol formáját használva – LGBTQ, sőt LGBTTQQIAA lett belőle, és valószínűleg még nincs is vége a sornak, hiszen az angol ábécé számos betűje még is kimaradt.
De még ez sem nyugtalanított volna, ha ez a sok betű, amit genderideológiának neveznek, nem akart volna betörni a hétköznapi életünkbe, sőt iskoláinkba, óvodáinkba és ne akarnák büntetőeszközként használni hazánk ellen. A legutóbbi fejlemények azonban arra indítottak, hogy megpróbáljak utána nézni a genderideológia gyökereinek. Élettapasztalatom és olvasmányaim alapján meg vagyok győződve arról, hogy a szexuális viselkedés (szexuális vonzalom) alapvetően genetikai meghatározottságú, azon változtatni nem lehet, viszont van egy folyamatos átmenet a heteroszexuális és homoszexuális beállítottság között, vannak például biszexuálisok.
Ez utóbbi miatt, sokan, akár vallási okokból, akár pszichológiai tanulmányaik következményeként azt gondolják, hogy a szexuális orientáció megváltoztatható és mindenféle, gyakran tragikus eredménnyel végződő gyógymódokat ajánlanak. Mire alapozom ezt a véleményemet? Háromnegyed évszázad eseményeire emlékszem vissza, láttam embereket fiatalon és öregen, és láttam, hogy az alapvető karakterük nem változott.
A bevezetőben említett vizsgálatot két amerikai egypetéjű iker vezette, akiket még ötvenéves korukban sem lehetett megkülönböztetni egymástól (igaz erre rá is játszottak), és mikor kérdezgettem őket, hogy a gondolkodásukban mi a különbség, ők maguk is alig találtak valami említeni valót. Tudjuk, hogy számos állatnál is előfordul a homoszexualitás, nyilván nem azért, mert genderaktivisták érzékenyítették őket. Mindez a genetika meghatározó szerepét támasztja alá.
Aki e tekintetben szakirodalmat olvas, az könnyen vakvágányra jut, mert mindenki a saját szakmájának megfelelően magyarázza a homoszexualitás kialakulását. A neuropszichológiai elmélet szerint például a szexuális irányultság a fiatalkori szexuális érés során az első szexuális vágy felébredésekor véletlenszerűen alakul, majd az így kialakult beidegződés állandósul.
A szociológiai megközelítés szerint a fiatalt a családi körülményei (például az apa hiánya) késztethetik arra, hogy homoszexuális legyen. Persze ezt sokkal bonyolultabban és tudományosan magyarázzák, és az ember csak álmélkodik, hogy ezeknek a szakembereknek milyen jó fantáziájuk van, hiszen a semmiből (mert mérhető adat nincs) egy világot teremtettek.
Leginkább még az egypetéjű ikerkutatásoknak lehet hinni. Egy 38 ikerpáron elvégzett vizsgálat szerint, ahol az egyik testvér homoszexuálisnak mondta magát, kétharmad részben ikerpárja is az volt. Ez megerősíti a szexualitás genetikai eredetét, és összhangban van azzal, hogy átmenet van a homoszexualitás és a heteroszexualitás között, mert például, ha az ikrek biszexuálisok voltak, az egyik könnyedén mondhatta, hogy homoszexuális, míg a másik ugyanazzal a génkészlettel heteroszexuálisnak vallotta magát.
Évtizedek óta folyik a kutatás a homoszexualitást okozó génről. Dean Hamer egy 1993-ban publikált munkájában e vonzalmat a X kromoszóma Xq28-as allélével (génvariációjával) kötötte össze, de azóta számos kutató még vagy tíz másik kromoszómán is talált a homoszexualitáshoz kapcsolható gént. Kétségtelen, hogy a homoszexualitás genetikai eredetű, de sokgénes hatás, ezért nem lehet rámutatni egyetlen génre, hogy az okozza, és egyben ez magyarázza azokat a szerteágazó szexuális vonzalmakat is, amelyeknek a fenti betűjelölések csak egy töredékét fedik le.
Egy, a nyugati kultúrkörben végzett vizsgálatsorozat szintézise szerint a férfiak 93, a nők 87 százaléka teljesen heteroszexuális, további 4, illetve 8 százalékuk többnyire heteroszexuális, a biszexuálisok aránya pedig 0,5 illetve 1 százalék. A fennmaradó rész, tehát a férfiaknál 2,5, a nőknél pedig 4 százalék többnyire vagy kizárólag homoszexuális. A nők kétszeres aránya összefüggésben lehet azzal, hogy a X kromoszómán található egy homoszexualitásra hajlamosító gén, hiszen a nőknek két X kromoszómájuk van.
Ha a szexuális viselkedést egy egydimenziós egyenes mentén lehetne ábrázolni, az még hagyján lenne, de a valóságban szexuális vonzalmat szinte bárki és bármi iránt lehet érezni. Egy tanulmány ezekből sorol fel vagy öt tucatot, amelyek közül a legismertebbek a pedofília, a nekrofília és a zoofília (gyermekek, halottak és állatok iránt érzett szexuális vágy). Ezek nagy részét ma is a pszichiátriai rendellenességek körébe sorolják, tehát elmeorvosi esetek, ám a gendermozgalmak hatására egyre több kerül át a „normális” szexuális körébe, hiszen végső soron ezeket a viselkedési formákat is a természet hozza létre.
A szakirodalom sokat töpreng azon, hogy a homoszexualitásra hajlamosító gének miért nem vesznek ki a génkészletből, hiszen a homoszexuálisoknak nyilvánvalóan kevesebb utódjuk lehet, mint a heteroszexuálisoknak. Erre talán az a magyarázat, hogy egyrészt a hajlamosító gének számos kromoszómán megtalálhatók, másrészt, hogy a gének nem magányosak, hanem más génnel eveznek egy csónakban, esetleg olyanokkal, amelyek előnyösek a szaporodás szempontjából. És valóban, a homoszexuálisok között számos kiváló művészt, tudóst, politikust találunk.
Mindezek után tegyük fel a kérdést, hogy hogyan viszonyuljon mindehhez a többségi társadalom? Tudjuk, hogy ez koronként, kultúránként változott. A régi görögöknél a homoszexualitás és a pedofília is elfogadott volt, Mózes utálatosnak tartotta és nyomában a kereszténység és az iszlám is bűnnek tartja. A nyugati kultúra azonban a XX. század végére elfogadóvá vált, sőt a genderaktivisták egyre több, korábban pszichiátriai esetként kezelt szexuális magatartást igyekeznek átsoroltatni a társadalmilag elfogadott szexualitás körébe. Hol a határ?
Mi az, amit még a többségi társadalomnak el kell fogadnia? Talán a határt ott lehetne meghúzni, hogy ami még nem káros a társadalom egészére. Nyilvánvalóan el kell fogadnunk, hogy a társadalom mintegy öt százaléka, tehát minden huszadik ember homoszexuális, más a helyzet például a pedofília esetében, amelynek lehetnek enyhébb és súlyosabb esetei, és természetesen egyértelmű az olyan helyzetek megítélése, amikor a szexualitás kiélése gyilkossághoz vezet.
Tudnunk kell azonban, hogy a börtönbüntetés a szexuális orientáción mit sem változtat, súlyos esetekben régebben halálbüntetést szabtak ki (Miskei-per) és most, hogy ez megszűnt, a szexuális késztetést csökkentő beavatkozásokkal lehetne helyettesíteni.
Nyilvánvalóan elfogadhatatlan az érdekvédelem, vagy érzékenyítés címén folytatott propaganda, nem azért, mert ez megváltoztatná a célba vettek szexuális orientációját, hanem azért, mert megosztó jellegénél fogva a társadalmi érdekekkel (és a homoszexuálisok érdekeivel is) ellentétes. A toleranciának kétoldalúnak kell lennie.
A homoszexuálisoknak is tudomásul kell venni, hogy amit csinálnak, attól a többségi társadalom viszolyog, ami éppúgy genetikai eredetű és megváltoztathatatlan, mint a homoszexualitás. E viszolygáson könnyű felülkerekedni, ha valakiről csak sejtjük, de nem tudjuk, hogy homoszexuális, ezért a coming out, a homoszexualitás nyílt felvállalása igen nagy hiba, mert óhatatlanul elszigetelődéshez vezet. Az ezt szorgalmazó gendermozgalmak mára már nem a homoszexuálisok érdekeit, hanem bizonyos politikai erők érdekérvényesítési céljait szolgálják és ezért így is kell kezelnünk őket.
(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)
Magyar Hírlap